2013. október 8., kedd

Ally Condie: Reached - Célhoz érve




A trilógia harmadik része.
A Társadalom elhagyása után, a Felkelés – és egymás – kétségbeesett keresése közben, Cassia és Ky ugyan megtalálják azt, amit kerestek, de újra elveszítik egymást: Cassia a Társadalomban kap munkát, ahonnan a Felkelésnek kell dolgoznia. Kyt a Társadalom határain kívülre vezénylik. Az eseményeket nem lehet előre megjósolni. Hamarosan azonban lehull a lepel néhány titokról, és új fordulatot vesznek az események.
A New York Times bestseller listáját vezető Matched-trilógia izgalmas befejező részében, Cassia megbékél a nehézségekkel, amikkel az egyéni szabadságot korlátozó élet elleni lázadás jár, keresi a számára korábban elérhetetlennek tűnő szabadságot, és tiszteletben tartja a szerelmet, ami nélkül nem tudna élni.


Ugye emlékeztek, hogy jártam ezzel a trilógiával? Az első részét (Matched) szerettem, a másodikat (Crossed) utáltam, és reméltem, hogy a befejező kötet legalább tetszeni fog, hogy happy end-del záruljanak a sorozattal kapcsolatos élményeim. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy rossz kapcsolatban lennék: az elején minden rózsaszín, levett a lábamról a könyv. Mondhatni ez volt a beetetés, aztán jött a hullámvölgy, mikor minden más lett, az utolsó szakaszban pedig már alig vártam, hogy vége legyen. Mintha nem ugyanazokról a szereplőkről olvastam volna, annyira idegenek voltak és mintha nem is az az írónő vetette volna papírra a történetet, aki az első könyvet írta. A második siralmas volt. Sajnos a harmadik rész sem lett a szívem csücske.   

Nézzük először a pozitívumokat! Ami mindhárom kötetnél tetszik, az a borító. Itt is szuperjó lett: a lány már teljesen kitört a gömbből, ez szimbolizálja azt, hogy a Társadalom által a szereplőkre kényszerített rabság, a szabad akarat hiánya itt már véget érhet. A gömb színe a piros tablettára utal, ami ebben a részben kap nagyobb szerepet. A könyv címoldalán ezúttal egy piros estélyi ruhát viselő lány jelenik meg, ez azt a ruhát jelképezi, amiben Cassia Ky-jal akart találkozni. Szóval a három rész borítója külön is esztétikus, de így együtt tökéletes egységet alkot. Külföldön díszdobozban is lehet kapni, szépen mutat. Innentől előfordulhatnak spoilerek, de az igazán nagyokat lejjebb jelzem.
.


A sorozat harmadik részében már három szemszögünk van (minden részben eggyel több), itt az eddigi narrátoraink, Cassia és Ky mellé kapunk egy Xander szemszöget is. Ennek eleinte örültem, egyrészt azért, mert Xander az előző részben vajmi keveset szerepelt, másrészt azért, mert üdítően hatott rám egy új beszélő. Más szemszögből is megismerhettük a történetet, beleláthattunk Xander fejébe, végre megismerhettük az ő gondolatait, érzéseit is, amiket eddig csak sejthettünk, de ezidáig rejtve maradtak előttünk. És mellesleg azt is megtudtuk, mi történik Camas tartományban, hogyan küzdenek a Felkelők a Társadalom, majd a vírus ellen. Szóval eleinte tetszett a Xander-szemszög, és egy ideig még egyedi is volt, jól el tudtam különíteni a többiektől, viszont a könyv közepétől már teljesen összefolyt minden. Itt sajnos véget is ér a pozitívumok listája, sorolom a negatívumokat. 

Mindhárom narrátorunk ugyanúgy beszél!!! Számtalanszor kellett visszalapoznom, hogy tudjam, kinek a fejében vagyok éppen, mert annyira összemosta az írónő a narrációt! Az egyes szereplők beszédmódjában semmi eltérés nincs, ugyanazokat a kifejezéseket használják, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy összevissza beszélnek és a mondataik nem kapcsolódnak egymáshoz. Ennek alapján már teljesen feleslegesnek éreztem a három szemszöget. Nem is beszélve arról, hogy mindhárman ide-oda csaponganak, tehát nem egyszerűen leírják, mi történt, hanem elmélkednek, visszaemlékeznek, gondolkodnak, de ezt mindig akkor teszik, amikor egyáltalán nem illik oda. És itt is megvan ugyanaz az óriási hiba, ami már a második résznél is irtózatosan zavart: hogy minden olyan érzelemmentes!!! Mintha semminek nem lenne súlya. Látom, hogy az írónő éreztetni akarja, hogy hú, ez most mennyire szomorú vagy milyen megható, de mégse az! Nem érzem annak, mert valami hiányzik. Hiába írja le Condie, hogy X szereti Y-t, hiába adja a szereplői szájába, hogy hogyan éreznek, az olvasó egyszerűen NEM ÉRZI! Mikor hosszú hónapok elteltével végre először megpillantod a szerelmedet, (aki után állítólag epekedsz és azt sem tudod, él-e vagy esetleg elkapta a vírust,) nem arról kezdesz el diskurálni vele mindenféle köszönés nélkül, hogy ki a Kormányos és éppen hová indultok vele... Nem? 

Másik nagy hibája a tripla narrációnak az, hogy az egyes jeleneteket más szemszögéből szerettem volna látni. Fontos jelenetek maradtak ki, a lényegtelen dolgokat persze oldalakon keresztül fejtegeti a szerző (pl. hogy mi van a léghajó belsejébe rajzolva). Például mikor Cassia és Xander hosszú idő után először találkoznak, azt le sem írta Condie, pedig arra kíváncsi lettem volna, hogy üdvözlik egymást. Éppen az igazán fontos dolgokat, találkozásokat, beszélgetéseket nem részletezi az írónő. Azt például leírja, hogy Indie hogy megy el Xanderért, Cassiáért vagy épp Ky-ért, de azt már nem tartja fontosnak, hogy a főszereplőink hogy találkoznak, mit éreznek, mit gondolnak, mikor viszontlátják egymást. Pedig épp ez lenne a lényeg! A három főszereplő közti bonyolult érzéseket nem tudta az olvasó elé tárni a szerző, így hatalmas hiányérzet maradt bennem.

Maga a cselekmény egyébként valamivel izgalmasabb, mint az előző részé, van itt minden: verslopás, pestisvírus (amire eddig össz-vissz vagy 2 utalás volt, de most az egész regény erről szól), betegek gyógyítása, ellenszer utáni kutatás, közben felkelés, lázadás, meghiúsult találkozás, kóma, halál, stb. Kiderül néhány dolog, amire már szerettünk volna választ kapni, pl. ki a Kormányos; mi történt a piros kertben töltött napon, miről beszélt akkor Cassia a nagyapjával; mi történt Patrick és Aida fiával; vagy épp ki keverte bele Ky nevét a párosítási eljárásba. De ezek olyan érdektelen információk, hogy abszolút nem tettek hozzá semmit a cselekményhez. Az írónő próbálta hangsúlyosnak beállítani ezeket a kérdéseket, de igazából nem befolyásolták a történet alakulását, így csak annyit tudtam hozzáfűzni, hogy "Na és?" És nagyon sok mozzanatnál éreztem ugyanezt. "Meghalt egy szereplő? Na és? Eddig se volt semmi értelme, hogy szerepelt a könyvben. Nem csinált semmit. Nem oszt, nem szoroz." Maga a Kormányos személye is óriási csalódást okozott. A titokzatos, az egész második részben beharangozott rejtélyes karakter cseppet sem volt érdekes, és csak annyit tudtunk meg róla, hogy milyen a hangja. Egyéb jellemzése nem volt, pl. azt is elfelejtette megemlíteni Condie, hogy hogy is néz ki a híres-nevezetes Kormányos, vagy mellesleg mi a neve. Utálom a névtelen szereplőket! Az első részben sem volt neve a hivatalnok hölgynek, a második részben a fiúnak, aki bevette a kék tablettát, itt meg sok-sok embernek, ami olyan hatást keltett, mintha az írónőnek nem lenne elég fantáziája papírra vetni egy-két egyszerű nevet (hogy bonyolultabb, egyedibb nevekről ne is beszéljünk). Lehetett volna például egy "John", és mindjárt nem úgy emlegetnénk, hogy "a fiú, aki bevette a kék tablettát".

A könyv legnagyobb hibája, hogy az igazán lényeges dolgokat nem emeli ki, az unalmas, érdektelen dolgokra viszont nagy hangsúlyt fektet. Kit érdekel például, hogy hogy néz ki a levéltárosok rejtekhelye? A levéltárosoknak például ahhoz képest, hogy mennyit szerepeltek a könyvben, nem sok olyan tettük volt, ami befolyásolta volna a dolgok alakulását. Ezt a szálat is feleslegesnek éreztem, ahogy a Galériát is (oké, tudom, hogy az a kreativitást és a művészet szépségét, értékeit akarta hangsúlyozni) vagy például az egész mizériát a kémcsövekkel... annak se volt semmi értelme, csak elmélkedni lehetett rajta (hogy mi az élet értelme, meg hogy fel lehet-e támasztani a holtakat és érdemes-e feltámasztani a szeretteinket, vajon ők ugyanazok és ugyanolyanok lesznek-e, mint akiket elvesztettünk). Egy-két jó gondolat most is előfordult a könyvben, de csak említés szintjén. A könyv jelentős hányadát az teszi, hogy az egyes szereplők elmondják, éppen miről elmélkednek vagy mit csinálnak, aminek vagy van jelentősége, vagy nincs (és általában nincs). Ennyire össze-vissza, szerkesztetlen mondathalmazt még nem láttam, igazság szerint most sem tudnám megmondani, mi volt a lényege és az értelme a két utolsó könyvnek. Megható, szomorú, izgalmas, elgondolkodtató és romantikus akart lenni, de egyik se volt. Úgy érzem, a szerző túl sokat vállalt és sokféle mondanivalót akart belesűríteni a könyvébe, ami így végül csak egy zavaros kotyvalék lett.

Arra inkább már ki se térek, mennyire logikátlan dolgok vannak a könyvben, csak egy-két példát említek: SPOILER Ott van Indie, aki az előző részben Ky kezét fogdossa, de közben nem bíznak egymásban, Ky gyanúsnak találja a lányt, Indie meg azt hiszi, Ky a Kormányos. Aztán kiderül, hogy Indie-nek Xander tetszik, akit még életében nem látott, csak Cassia mikrokártyáján nézte a srác képét, de attól még belezúgott. Már itt logikátlan volt az egész, de még nincs vége... Indie végre megismerkedik Xanderrel, azt gondolná az ember, hogy szépen ráhajt a fiúra, de utána Indie valahogy mégiscsak Ky-t csókolja meg, és már hirtelen Ky-ba szerelmes. Ennek mi értelme van? És főleg miért kellett ezt beleírni a történetbe? Kit érdekel, hogy ki tetszik Indie-nek? Vagy ez lett volna a bonyodalom? Azt kellett volna hinnem, hogy Ky otthagyja Cassiát Indie miatt? Nem értem, mi értelme volt ennek, mert Ky és Cassia kapcsolatára semmilyen hatással nem volt. Vagy pl. az sem tűnt fel, hogy Xander mikor, hogy szeretett bele abba a lányba (Lei-be). Persze ez is érzelemmentesen van leírva, szerelemnek híre-hamva sincs, szegény olvasónak persze át kellene éreznie. Az sem volt fontos, kicsoda Lei valójában (a végén ugyanis ez is kiderül), mert nem számított sem a történet alakulása, sem a szereplők élete szempontjából. A könyv vége is limonádé. A Társadalom ilyen könnyen feladja? És a Felkelés is? Választások lesznek, a nép dönthet, hogyan akar élni? Csak így, ennyi? Nem kell kivívni a szabadságot meg semmi? Érdekes... Ja, és hirtelen mindenki tud írni (a szavazólapra, kézzel!!!), holott eddig csak gépelni tudtak és ezidáig az volt a nagy szám, hogy Ky tud írni, és titokban megtanította rá Cassiát. Nem? SPOILER VÉGE

A szereplők ezúttal is csalódást okoztak, Cassia idegesített, mert teljesen lényegtelen dolgokon gondolkodott állandóan és engem speciel nem érdekelt, hogy kivel, mivel kereskedik, vagy milyen verset költ. Xandert eleinte bírtam, mert újdonságként hatott egy friss "hang", de aztán ő is ellaposodott és ugyanolyan lett, mint a másik két narrátor. Persze az érzéseiről ő sem beszélt normálisan, pedig annyira érdekes lett volna hallani, mit gondol az adott helyzetről. Hisz neki furcsa érzés lehetett ott lenni velük: szereti Cassiát, ugyanakkor Ky a barátja és jót akar nekik. Olyan szép megható gondolatokat, helyzeteket lehetett volna ebből kihozni, de az írónő elszalasztotta a lehetőségeket. Sajnos néha Xander is leragadt azoknál a dolgoknál, amik abszolút nem voltak fontosak (pl. Semmi értelme nem volt a festményeket a betegek fölé rakni, hisz utána nem is volt szó róla, hogy segített-e nekik vagy nem, látták-e, mikor kómában voltak). Ky pedig szegény olyan szürke egérke lett, hogy már nem is érdekelt, mit olvasok róla. Pedig milyen érdekes karakter volt még az első részben! Itt meg szinte csak mellékszereplő (főleg mivel a fél könyvben kómában fekszik).

Vannak új szereplőink is, Lei, Oker, Anna, Leyna, Noah és Tess személyében, akik közül Oker és Anna van valamelyest jellemezve, a többiekről alig tudunk meg valamit. Viszontlátjuk Elit és Vadászt is, akik közül Vadász ezúttal sem cselekszik valami logikusan. Aztán ott van az a kavarás a Társadalom meg a Felkelés körül, hogy ki milyen vírust gyártott, ki mit mérgezett meg, ki kit fertőzött meg, kinek mennyi ellenszere van és honnan, illetve ki hova épült be.... A végén már alig tudtam követni. És az sem derült ki teljesen, hogy ki is az ellenség, (például ki lőtt a Ky-hoz hasonló fiúkra a Külső Tartományokban), vagy hogy létezik-e Másország, ahová a falubeliek el akarnak jutni. Ja, igen, a Kőfalvak nevű terület is most szerepelt először a sorozatban, de most hirtelen minden ott játszódik. Egy nagy összevisszaság volt mind a történetvezetés, mind a világkidolgozás. A karakterek nullák, a nyelvezet pedig olyan, mint a második kötetnél: ide-oda csapongó, követhetetlen és nem a lényeget hangsúlyozza.

Összességében nem tetszett, nem hiszem, hogy újra elolvasom. Jobb lett volna, ha Ally Condie csak egy könyvet ír, nem pedig trilógiát, mert a két folytatás-kötet volt a legrosszabb, ami történhetett a Matched című regénnyel. A sorozat befejező részét több mint két hétig olvastam (pedig lett volna időm), annyira nem kötött le, és a felétől már csak az motivált, hogy ez az, már közelebb van a vége, mint az eleje. Azért olvastam ilyen "gyorsan", hogy legyen már vége és örökre búcsút inthessek ennek a sorozatnak (az első részt lehet, hogy valamikor még elolvasom, de a folytatásokat messzire elkerülöm, egyszer is elég volt végigszenvedni). Az első kötetet bátran merem ajánlani, a két utolsót viszont csak saját felelősségre, illetve mazochistáknak vagy sírva vigadóknak javaslom! Nekem nagy csalódás volt a sorozat és az a legelszomorítóbb, hogy ebből a sztoriból sokkal jobbat, többet ki lehetett volna hozni.

Értékelés:
Történet: 5/2
Szereplők: 5/1
Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/2
Borító: 5/5

Összesen: 20/10

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:

Free Blog Templates