Elizabeth Richards: A sötétség városa

Elizabeth Richards: A sötétség városa 
(Black City 1.)

A Fekete Város lakóinak egy véres, brutális háború után kell újjáépíteniük a füstölgő romokat és saját életüket. A városon emberek és sötétfajzatok osztoznak, csak a Határfal választja el őket egymástól. Egy elszabadult vírus sokakat megfertőzött, még tovább súlyosbítva a helyzetet, és a sötétfajzatok új mutációit hozva létre. Bár a háborúnak vége, lüktet a feszültség, a Fal két oldalán élők ugrásra készen várják az újabb összecsapást. Ebben a kiélezett helyzetben Natalie Buchanannal és Ash Fisherrel megtörténik az elképzelhetetlen: egymásba szeretnek. Natalie ember és egy kormánytisztviselő lánya. Apját megölte egy Haragvó sötétfajzat, és a lány még nem tért magához az egész életét felforgató megrázkódtatásból. Hogyan lehetséges ezek után, hogy belezúgott Ashbe, ebbe a sötétfajzat félvér fiúba? Érzései felkavarják, minden szívdobbanása ellent mond annak, amiben addig hitt. Ez a féktelen szerelem választásra kényszeríti családja és Ash között. A fiú sem adja könnyen át magát érzéseinek, elvágyik saját vérei közé, a Határfal túloldalára. S bár hamar rájön, hogy Natalie a vértársa, meg kell küzdenie a külvilággal és önmagával. Szenvedélyes románc veszi kezdetét ebben a lepusztult, mégis lenyűgöző világban, amelynek hangulata szinte magába szippantja az olvasót. Letehetetlen könyv, semmiképpen ne hagyja ki!

Sok disztópiához volt már szerencsém, Elizabeth Richards első regénye azonban csak részben az. Számomra inkább tűnik egy disztópia és egy fantasy keverékének. A történet az elején tetszett legjobban, aztán egyre csökkent a lelkesedésem. A kritika itt-ott spoileres lehet! Érdekelt az újszerű és fantáziadús világfelépítés, a sötétfajzatok sokféle faja. Ötletesnek és eredetinek találtam a sötétfajzatokat, a kinézetüket, jellemzőiket, szertartásaikat. Bár sok helyütt a vámpírokra emléktettek, azért nem egészen azok: csak annyiban, hogy vérrel táplálkoznak. Engem inkább valamiféle képzeletbeli szörnyekre, mesebeli lényekre emlékeztettek. Igazán olvastam volna róluk, a fajtáikról többet, de sajnos nem sok szó esett róluk a továbbiakban. Sok fajtájuk létezik: vannak köztük szárnyas példányok, de van olyan is, ami egészen emberien néz ki. A sötétfajzatoknak két szívük van, míg a sötétfajzat-ember keverékeknek (kevertvérűek) csak egy olyan szívük van, ami nem dobog. Ash Fisher olyan kevertvérű sötétfajzat, aki egy emberi apától és sötétfajzat anyától született. Ő kevertvérű lévén - az apja tulajdonaként - Fekete Városban élhet, nem kell a Határfalon túlra, a gettóba mennie, ahol a fajtársai sínylődnek. Ash élete sosem volt könnyű, de most még nehezebb kihívásokkal kell szembenéznie. Édesanyja, akit otthon rejtegetnek, elkapta a Haragvó-vírust és sok szenvedés után a biztos halál vár rá. Ráadásul Ash szíve is elkezd dobogni (amit képtelenségnek tart), mikor találkozik egy lánnyal...

A fülszöveget olvasva könnyen el tudjuk képzelni a könyvbéli alaphelyzetet. Egy brutális háború után az emberek és a gettóba kényszerített sötétfajzatok megpróbálnak békében együtt élni. Mindezt az Őrök Kormányának ellenőrzése alatt teszik. Az Őrök a társadalom vezetői és egyben katonák, akik a Határfalon átszökő sötétfajzatokra vadásznak. Az államfő, Tiszta Rózsa (aki nőiesen hangzó neve ellenére férfi) valódi diktátor, aki jó színben szeretné feltüntetni magát a nép előtt, de minden gonosz húzásra képes, hogy céljait elérje. És mi a célja? A nép félelemben tartása és a sötétfajzatok megsemmisítése. Az egyes tartományokban a parancsnokok felelnek a rendért és fegyelemért. A könyv egyik főszereplője a Fekete Város parancsokának lánya, Natalie Buchanan. Nagyon sok érdekes dolog derül ki Natalie és a családja múltjáról, az emlékfoszlányokból és utalásokból szépen össze lehet rakni a képet. Néhány megdöbbentő esemény is napvilágot lát, melyek más megvilágításba helyezik a történteket. Natalie-ra azonban nem csak a sötétfajzat-fiú iránti szerelem veszélye leselkedik. 

Most egy kicsit hadilábon állok az értékeléssel, mert félig tetszett a könyv, félig nem. Lássuk először a pozitívumokat! Nagyon jó volt a Köd és a Tekintet jelensége, annyira jól ki voltak találva (maga a név is olyan különleges, titokzatos, külön gratulálok hozzá a fordítónak, hogy ilyen kifejező szavakat talált ezekre a dolgokra). Tetszettek a rejtélyek, és a könyv titokzatossága. Jó volt, hogy nem tudtunk meg mindent elsőre, hanem utalásokból kellett rájönnünk, pl. Sebastian és Natalie kapcsolatára (mi történt közöttük és miért), Natalie apja halálának körülményeire, vagy arra, hogy mi és miért történt Pollyval. Vannak rejtélyes események, pl. a Haragvó-vírus, vagy az Arany Köd, Natalie támadója, Ash szívének dogogása, Natalie álmának jelentése, stb. Natalie-val együtt lehetett nyomozni, megfejteni a rejtélyeket, bár a legnagyobb rejtély megoldására már akkor az elején rájöttem, mikor az a dolog először megjelent a cselekményben. Igazán furcsa és hihetetlen volt, hogy a szereplők eddig nem jöttek rá. 

Tetszett a könyvben megbúvó nyílt társadalomkritika. Igazán könnyű párhuzamot vonni a Fekete Városban történő események és a valós történelem között (azonosító viselése, gettók, kitelepítés, haláltáborok, egy bizonyos faj üldöztetése, hibáztatása, lenézése, valamint a megsemmisítésére tett törekvések). A borzalmakat néha brutálisan, szókimondóan írja le az írónő, olykor drámai, gyomorforgató és megrázó jeleneteket kapunk. A keresztre feszítés kivégzésfajta alkalmazásával a cselekményben vallási utalások is előfordulnak. A könyv első fele tényleg tetszett, jól bemutatta a világot, bár eleinte meg kellett erőltetnem a fantáziámat, hogy a sok újszerű dolgot elképzeljem és beleéljem magam ebbe a kitalált világba. De jó volt, hamar belerázódtam és megértettem a múltbéli és jelenlegi helyzetet. Ash anyjának története volt az egyik érdekes és szép cselekményvonal; a másik, ami lekötött, az Evangeline-szál volt, de itt is találtam számos hibát. 

Ilyennek képzelem Ash-t

A váltott szemszög is tetszett kezdetben, habár (és innen már jönnek a negatívumok) a közepétől már zavart, hogy egybemosódott a narráció stílusa. Nem tudtam megkülönböztetni, melyikük mesél éppen, annyira egyformán írták le a dolgokat, nem volt egyedi sem a stílus, sem a szóhasználat. Az jó, hogy a két főszereplő között először még lassan alakult ki a kapcsolat, kezdtek ismerkedni egymással. Eleinte félreismerték és nem kedvelték egymást, aztán kezdték jobban megkedvelni a másikat és vonzódni egymáshoz. Aztán bumm! Már vértársak, örök szerelem és "feláldozom magam érted"! Instant szerelem. Ezt miért kellett így elrontani? Annyira nem volt hihető! Túl hamar egymásra találtak, holott akkor még csak néha egymásra néztek meg váltottak pár szót egymással és már hú de nagy lett a szerelem. Nem tetszett, nem éreztem át, semmiféle érzelem nem volt mögötte. Persze az írónő próbálta bemagyarázni nekünk, olvasóknak, hogy mennyire ismerik és mennyire szeretik már egymást, de nem volt hihető. Engem nem győzött meg. 

Nem tetszett az sem, hogy még alig találtak egymásra, máris olyan problémákkal kell szembesülniük, mint a féltékenység, egy harmadik fél vagy a veszekedés. Volt olyan is, hogy nem tudják, hogy állnak egymással, mert egyikük rászólt a másikra és ezért a másik már azt hitte, szakítottak (holott ugyebár örök szerelemről van szó). Tele volt klisés helyzetekkel, pl. valaki megcsókol valakit, és a szerelme épp akkor jelenik meg mögötte, így éppen meglátja és összevesznek. Nagyon eredeti. Kissé gyermeteg volt a szerelmi szál, erőltetettek a veszekedések, a testi szerelem sehogy nem volt ábrázolva, pedig történt ilyesmi. Semmi előjele nem volt annak, hogy ilyesmi fog történni, egy szóval se utalt rá az írónő és a karakterek se forgatták a fejükben. Sőt, miután megtörtént, még csak szóba sem került és nem is gondoltak rá. Ash éppen hogy csak megemlítette magának gondolatban, Natalie-nak még csak eszébe sem jutott. Így nem is értettem, miért kellett bele, simán kihagyható lett volna, mert semmi jelentősége nem volt. Igazán hagyhatta volna az írónő  valamelyik következő kötetre, hogy alaposabban előkészítse ezt a cselekményelemet, mert ez így egy nagy nulla volt. 

Mint már írtam, a világfelépítés, az alapfelállás és a sötétfajzatok fajai is elnyerték a tetszésemet, ám jó pár olyan dolog van a könyvben, ami miatt nem válhatott a kedvencemmé. Az egyik dolog az, amit már a szerelmi szálon is említettem, hogy túl gyorsan történnek a dolgok és érzelemmentes marad a cselekmény. A szereplők között nincs valódi kapcsolat, nem érzem át, mennyire szeretik egymást, mennyire bíznak egymásban vagy éppen milyen jó barátok. A könyv utolsó harmadában már olyan gyorsan követik egymást az események, hogy az már a kidolgozatlanság látszatát kelti. Mintha csak az írónő felírt volna pár post-it lapocskára néhány cselekményelemet, aztán írt volna hozzá egy kis párbeszédet és kész. Elhamarkodottnak, átgondolatlannak tűnt a vége. A fal felrobbantásakor kitört káosz, a harc, a gyilkosság, minden olyan furcsán esetlen volt. Alig tudtam felfogni az egyik helyzetet, még meg sem emésztettem, már újabb helyzetbe került a szereplő, de azt is ugyanolyan érzelemmentesen fogadta. A könyv legvégén már heteket ugrunk, ami szintén furcsa volt számomra. Az sem tetszett, hogy (nem csak a végén, hanem az egész könyvben) minden probléma olyan hamar megoldódott. Épphogy kialakult a konfliktus, pikk-pakk rendeződött. Pl. összevesznek, a következő jelenetben már ki is békülnek. Nem értem, mire jó az ilyesmi. Csak hogy több oldalas legyen a könyv? A történetvége nagyon Az Éhezők Viadalára hajazott. Tiszta Rózsa megjelenése olyan volt, mint Snow elnök váratlan látogatása, és Ash gyakorlatilag Katniss-szerű népi hőssé vált, csak itt "a lány, aki lángra lobbant" helyett "a fiú, aki feltámadt a hamvaiból" szlogennel operál a szerző. És hogy Tiszta Rózsa nem mer nyíltan ellenük fordulni, de azért mindenáron el akarja őket tenni láb alól, az is ismerős helyzet lehet a THG olvasóinak. 

A leírás egyes helyeken nagyon jól el lett találva, sok jelenet megható, drámai, itt-ott gyomorforgatóan van ábrázolva (pl. a kísérletek). Máshol viszont annyira nem jött át a drámaiság vagy a maghatónak szánt elem, hogy csak a vállam vonogattam, miközben olvastam. Ahol a legnagyobb feszültségnek kellett volna lennie, ott lapos volt a könyv, máshol meg annyira nem éreztem át a veszélyt. A legdurvább jelenetek sincsenek elég veszélyesnek, megrázónak megrajzolva, a legvéresebb cselekedetek felett csak elsiklunk, mintha a szereplőket nem is érdekelné. Pl. főhősünket jobban megrázza a macskája halála, mint az, hogy valaki megöli a testőrét és feltehetőleg éppen rá vadászik. A való életben egy középiskolás lány biztosan nem így reagálna. Sok életszerűtlen dolog akadt a történetben: többek között az, hogy Natalie milyen könnyen lerázza a testőreit, pedig azok elvileg jól kiképzett, éber, mindenre figyelő profik. Akkor hogy tud kifogni rajtuk egy kamaszlány? Nem ismerik még a trükkjeit? Nem volt hihető az sem, hogy Natalie anyja tud arról, hogy a lánya a testőrével járt. Szerintem ez nem olyasmi, amit a valóságban elmondtak volna. Az sem túl reális, hogy Natalie mindenkinek eldicsekszik azzal, hogy Asht szereti és csodálkozik, miért nem tetszik ez senkinek, holott tudja, hogy ez főbenjáró bűn a törvény szerint és kivégzik érte az embert (egy ilyen kivégzést elszörnyülködve végig is néz). Akkor miért újságolja fűnek-fának: a barátainak, az anyjának és még a volt pasijának is?! 

Ilyennek képzelem Natalie-t

Szintén hihetetlen az, hogy egy tizenéves lány csak úgy ni megszökik és egyedül akar elboldogulni egy nagy városban, ahol éppen felkelés zajlik és újabb háború fenyeget. Csak úgy mindenféle holmija nélkül megszökik és az anyja nem tartja vissza? Attól, hogy épp összevesztek, még megállíthatná. A számomra legvalószerűtlenebb és legértelmetlenebb dolog pedig Sebastian erőszakos tettre való szándéka volt. Légből kapott volt az egész. Semmi nem utalt arra, hogy ilyesmit forgat a fejében, egyáltalán nem így viszonyult Natalie-hoz. Olyan hirtelen jött és semmi jelentősége nem volt, azt pedig végképp nem hiszem el, hogy Natalie anyja még ezek után is alkalmazta volna a srácot. Maga a jelenet pedig rövid volt, kidolgozatlan, tőmondatos és nem volt átélhető. Nem hinném, hogy egy lány ilyen érzelemmentesen, tényszerűen írna erről a dologról. Nem hiszem el, hogy Natalie nem ijedt meg, nem fordult meg a fejében, vajon miért tetszi ezt Sebastian, de semmi ilyesmi nincs leírva. Még csak nem is csodálkozik. Nemi erőszak kísérletének ennyire száraz, élettelen, érzelemmentes és érzéketlen leírását még nem olvastam. 

A könyv elég nagy hangsúlyt fektet a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolására, de még így is kevésnek éreztem. Ash apjáról, anyjáról és Sigurról többet szerettem volna megtudni. Szívesen vettem volna, ha részletesebben mutatja be az írónő Ash viszonyát az édesapjával és az édesanyjával is. Natalie és édesanyja között nem felhőtlen a viszony, itt a könyv végi pálfordulás volt különös. Nem értettem, miért nem mutatta ki eddig, hogy szereti a lányát. Az egyik legnagyobb gondom - az érzelemmentességén kívül - az volt a könyvvel, hogy az egyes szereplők motiváció tisztázatlanok voltak. Vagy legalábbis mondvacsinált, nem túl reális indokokat hoztak fel cselekedeteik okaként. Sebastian támadása vagy a vallomása Natalie ellen például pont ilyen, de ott vannak még Evangeline, Gregory, a Parancsnok vagy Tiszta Rózsa tettei is. Alig van megmagyarázva, ki miért, milyen indokkal cselekszik, és ha van is magyarázat, nem hihető. A másik furcsa dolog Sebastian hirtelen (Tiszta Rózsa-szektás) vallásossága, ami ahhoz képest, milyen szépen felépítettnek tűnt, semmi jelentőséggel nem bírt. Azt hittem, lesz valami célja vele az írónőnek, például új nézetei miatt Sebastian feljelenti Natalie-t és Asht mint "fajgyalázókat", vagy valami ilyesmi, de szó sem volt ilyenről! Semmi nem történt. 

A karakterek közül Sigur volt az egyetlen érdekes figura. Szimpatikus volt még Ash apja, érdekes lehetett az édesanyja is, de őt sajnos már nem ismerhettük meg igaz valójában. Natalie-t nem kedveltem meg, nem volt olyan okos, mint képzelte és kicsit meggondolatlan lázadó volt. Soha nem nézte a tettei következményét, nem mindig hatották meg a körülötte történő szörnyűségek. Ash-t sem zártam az elején a szívembe, olyan nemtörődöm volt mindennel és mindenkivel, semmiért nem volt hajlandó kockázatot vállalni, kicsit önzőnek tűnt. Csak a végén volt képes Natalie-ért kockáztatni az életét, így némi jellemfejlődést sikerült elérnie. Asht jobban megismerve megértettem őt. Tudtam, milyen nehéz helyzetben van, félvérként, szörnyszülöttnek bélyegezve, féregnek titulálva. Sem az emberek, sem a sötétfajzatok között nem érzi otthon magát, mert ő egyik sem, hanem mindkettőből fele-fele. Rossz lehetett az édesanyja nélkül felnőni és még nehezebb megélnie az elvesztését. Cékla és Day nekem töltelékfiguráknak tűntek, állandó félreértéseken alapult a kapcsolatuk. Nem kötött le a köztük lévő cívódás. Azt értékeltem Céklában, hogy voltak elvei, céljai, amik mellett bátran ki mert állni. Roach, az aktivista, reformer nagynéni nagyon emlékeztetett Tása Ozerára (Vámpírakadémia), így nem tudtam egyedi figuraként tekinteni rá.

Érdekes karakter volt Polly, akinek néha voltak tiszta pillanatai, de mindvégig titokzatos maradt. Evangeline szintén különleges volt, bár őt egyáltalán nem kedveltem. Sajnáltam egy kicsit, és megértettem őt a szenvedései miatt, valahogy mégsem szimpatizáltam vele. Jó volt a könyvben a vértárs-szál, de kicsit lehetett volna az is érzelmesebb, drámaibb, valahogy nem volt elég nagy tétje. Ahogy Ash és Natalie között, úgy Ash és Evangeline között sem érzetem semmiféle érzelmi mélységet, vonzódást, bizalmat. Le volt írva, de nem jött át. Evangeline gonosz tetteinek nem láttam semmi értelmét, főleg azok után, milyen hamar meggondolta magát. A végén pedig elment valahová? Hidegen hagyott a sorsa, így az sem érdekelt, mi lesz vele, találkozik-e még vele Ash valaha. 

Sebastian egy kifejezetten érdekes karakternek tűnt, affélének, akiről tudod, hogy gonosz, mégsem tud tőle megszabadulni a szereplő, mert rá van utalva, ugyanis néha ő húzza ki a csávából. Ám vele is az volt a bajom, hogy nem láttam értelmét a tetteinek és nem láttam bele a fejébe. Mit miért tett és milyen érzéseket táplált Natalie iránt? Ez nem igazán derült ki számomra. Martha, a sötétfajzat szolgáló is érdekes figura volt, szimpatikusnak találtam, sajnáltam és megértettem őt. Olyan volt ő Natalie-nak, mint egy anya, de a lány szolgaként tekintett rá és csak később jött rá, hogy Martha gyakorlatilag a rabszolgájuk. 

A könyv külleméről még nem esett szó. A borító nagyon tetszik, remekül néz ki, a színei, a titokzatossága rögtön olvasásra ingerel. A széttöredezett rózsa képe Tiszta Rózsára utal, ami szintén illik a könyvhöz. Csak annyi bajom van vele, hogy kicsit világos, ettől komorabbnak, sötétebbnek képzelem a Fekete Várost. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó lett a fordítás. Sok helyen utal a fordító arra, mennyi szójáték és beszélő név fordul elő a könyvben. Ezeket külön köszönöm, sokkal élvezhetőbbé vált így a történet. A szövegben azonban benne maradt néhány helyesírási hiba, elgépelés. Nem nagy mennyiségben, de azért észre lehetett venni. Ezt leszámítva igényes a kiadvány, a lapok jó minőségűek, a borító anyaga szép, jó tapintású, öröm kézbe venni. Összességében annyit mondhatok a könyvről, hogy egy nagyon jó ötlettel indul, kreatív világfelépítéssel és különleges lényekkel ismertet meg, ám a kivitelezése nem száz százalékos. Ezt a jó alapsztorit sokkal ügyesebben meg lehetett volna írni, mert nekem hiányzott az életszerűség, az érzelmi mélység, és a drámaiság. A folytatásokat - amennyiben megjelennek magyarul - kész vagyok elolvasni, de nem ülök tűkön addig a megjelenésre várva. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/14