Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés

(Sötét Erő trilógia 2.)

Chloé Saunders menekülése közben őrült felfordulást okoz… szó szerint…

Chloé Saunders valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta.

Chloé megváltozott, egyedülálló képességgel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, ideje véget vetni ennek a kísérletnek – örökre...

Így Chloénak az életét kell mentenie, három másik különleges tinédzserrel együtt: egy sármos varázslófiúval, egy zaklatott vérfarkassal és egy temperamentumos kis boszorkánnyal. Közösen van csak esélyük a szabadulásra. De vajon bízhat-e Chloé új barátaiban? A lenyűgöző Sötét Erő Trilógia második kötete. Erőteljes és magával ragadó történet.

A sorozat első kötete (A szellemidéző) függővéggel zárult, így már azonnal kezdtem is a másodikat. Hú, ez a könyv! Mondhatom, még jobban tetszett, mint az első rész! Végig pörgős, izgalmas volt a cselekmény, nagy szökési tervek, menekülés, veszélyhelyzetek, olyan fordulatok, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy most mi van. Ki kivel van, ki kinek segít, kiben lehet igazán megbízni? 

Chloé Saunders ezúttal igazán benne van a pácban. Kiderül, hogy születésekor genetikai módosításokat hajtottak végre rajta, amitől hihetetlenül erős szellemlátó lett. Ám képessége veszélyt jelenthet rá is és másokra is, ezért is érzik úgy néhányan, hogy  a lányt és szintén félresikerült társait el kell tenni az útból. Chloé nem tudja, mi a terve az Edison csoportnak vele, de nem is szeretné megtudni. Nem fog tűkön ülni, mire eldöntik, megölik-e vagy csak elmegyógyintézetbe zárják, esetleg kísérleti patkánynak használják. Kezébe veszi a dolgok irányítását és úgy dönt, megszökik. Meg kell keresnie Simont és Dereket, annál is inkább, mert Simon élete veszélyben foroghat. Aztán pedig meg kell találniuk a fiúk apját, hátha ő tud rajtuk segíteni.Innen pedig kezdetét veszi egy végtelenül izgalmas és szövevényes történet remek világfelépítéssel, néhol horrorisztikus-félelmetes jelenetekkel, drámai feszültséggel és szerethető karakterekkel. 

A történetben ezúttal sokkal kevesebb volt a hézag és a logikai baki, mint az első részben. Itt is volt azért jó pár furcsaság, ami nem egyértelmű elsőre, de egy kis magyarázattal hihetővé válik minden. Kicsit bosszantó, hogy a fiúk apját még mindig nem találják hőseink, de feszültségkeltésre mindenképpen alkalmas ez a szál. Ahogy a helyzet kilátástalanságának hangsúlyozására is kitűnő. Ráadásul nem ez az egyetlen probléma, amivel meg kell küzdeniük a szereplőknek: irányíthatatlan képességeik, makacs üldözőik állandó gondot jelentenek, ám sokkal nagyobb veszély is fenyegeti őket. A titkok száma egyre nő, ha Chloénak és barátainak valamelyik rejtélyt sikerül megoldania, két újabb lép a helyébe. A szereplőknek a múlt titkai és a jelenkori összeesküvések hálójában kell evickélniük, közben valahogy túl kell élniük és meg kell tanulniuk irányítani a képességeiket.

Tetszett a történet lendülete, hogy folyamatosan haladt előre, de nem bosszantó gyorsasággal. Mindig akadt valami izgalom, bonyodalom, félnivaló vagy újabb rejtélyes információdarab, amiből össze kellett rakni a képet. Gratulálok Kelley Armstrongnak, hogy ilyen mozgalmas cselekményvezetés mellett milyen mesterien tud bánni a karakterekkel is. A szereplők többrétegűek, igazi élő figurák, és olyan, mintha szinte már jó ismerőseim lennének. Megismerjük őket, jól bemutatja őket az írónő, közben van idejük és alkalmuk változni, fejlődni is. Rae és Lauren néni változása, Tori jellemfejlődése mind-mind jó ötlet volt, színesebbé tette a karaktereket, a történetet pedig fordulatosabbá. Chloé is sok mindenen megy keresztül, ami megváltoztatja. Ebben a részben már kevesebbet nyafogott, önállóbb, felnőttesebb, bátrabb lett. Persze most is előfordult, hogy hibát követett el, de tanult belőle. 

A szövevényes történet és a karakterfejlődés mellett a könyv igazi pozitívuma a közvetített értékei: mindig van remény, sosem szabad feladni, mindenki változhat, stb. Fontos mondanivalója az is, hogy ne ítéljünk elsőre, a szépség nem minden, lehet valaki csúnya és jószívű vagy szép és gonosz. Rá kell jönnünk, hogy jó, ha nem vagyunk előítéletesek, se naivak, de azért túl bizalmatlanok se. A gyerekek családi problémáiba is beleláthatunk egy kicsit: olvashatunk egy lányról, aki hiába igyekszik, nem tud megfelelni anyja elvárásainak, egy másik lányról, akit örökbe fogadtak, de nevelőszülei nem is érdeklődnek iránta, vajon miért? És mi van az igazi szüleivel? Vagy egy harmadikról, aki számára problémát jelent, hogy kapcsolatba lépjen-e az apjával, vagy hogy bízhat-e a nénikéjében, aki felnevelte. Bizalom, gyanakvás, megbocsátás, racionális gondolkodás, veszélyes képességek, önfeláldozás - olyan fogalmak, amik gyakran felmerülnek szereplőink gondolataiban.

A szerelmi szál ebben a kötetben sem kapott túl nagy hangsúlyt, de ez így volt jó, ahogy volt. Nem történik semmi, sem szavakkal nem hangzik el semmi ilyesmire utaló jel, de azért valahogy ott van a levegőben. Sejthetően, homályosan, de azért határozottan ott van valami ki nem mondott vonzalom. Nagyon tetszett ez a megoldás és az pedig főképp, hogy az alakulóban lévő szerelmi háromszög nincs túldramatizálva. Armstrong nem csinált az izgalmas sztoriból valami romantikus tinidrámát, megmaradt pörgős történetnek, komoly téttel, vérre menő küzdelmekkel és mindig újabb izgalmakkal. Dramaturgiai szempontból mindig minden a jó helyen és jókor történik. Ahol egy kis szusszanásra vágyunk, azt kapjuk, ahol pörgésre van szükség, ott viszont beindulnak az események. 

Az pedig különösen tetszett, hogy reális volt az egész. Már nem a vérfarkasokra, szellemekre meg a varázslatokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a túléléssel foglalkoznak, nem állnak le romantikázni, mert az a való életben se így működne. A fiúk közül továbbra is Derek a szimpatikusabb, én neki szurkolok, Simon csak Chloé körül legyeskedik, de nem igazán tett rám valami nagy benyomást. Oké, kedves, helyes, aranyos srác, de valami hiányzik belőle. Ő nem érti úgy meg Chloét, ahogy Derek. Bár az is igaz, hogy Dereknek több lehetősége van jobban megismerni a lányt, mint Simonnak. Ami Chloét illeti, ő egyik fiúra se gondol úgy, mint lehetséges pasijára, azt nem is nagyon hiszi el, hogy Simon akar tőle valamit, azt hiszi, csak barátkozik (Ugyan miért figyelne fel rá egy ilyen helyes srác?). Derek esetében pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi, nem is pasiként néz rá, legalábbis nem vallja be magának. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből...

Tetszik az írónő gördülékeny stílusa, és az egyes jelenetek leírása terén is sokat fejlődött. Itt már sokkal jobban magam elé tudtam képzelni a helyeket, a zombikat, szellemeket, figurákat, helyzeteket és maguk a veszélyes jelenetek is látványosabb, elképzelhetőbb bemutatást kaptak. Maga a könyv szép, jó kézbe venni, a betűtípus olvasható. A borító összhangban van az első részével, ugyanaz a sejtelmes lányalak látható rajta egy különlegesnek tűnő nyaklánccal. Csak ezúttal kék nyaklánc van, nem piros. Amit egyébként nem értek, mert a könyvben lila medálról van szó (Chloé piros medálja lilásra változtatta a színét). Tudom, hogy a harmadik rész borítóképén lila medál látható, én ezt a képet felcseréltem volna azzal. De ez nem annyira nagy hiba, csak kicsit zavaró pontatlanság. Ám ez megbocsátható a könyv rengeteg pozitívuma mellett. Bátran ajánlom azoknak, akik egy izgalmas, szövevényes sztorira vágynak (hullákkal, szellemekkel, gonosz tudósokkal, afféle szuperhősszerű gyerekekkel), amiben van némi nem túl hangsúlyos, de finoman éreztetett romantika és kedvelhető, árnyalt karakterek. Jöhet a harmadik rész!

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/5

Karakterek: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/19

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző 

(Sötét erő trilógia 1.)

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat - a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet - rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos "problémás a gyerek" viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül...

Ha emlékeztek, ez a könyv egyszer már szerepelt a "Beleolvastam"-listámon. Azóta azonban sikerült végigolvasnom. A kezdeti nehézségek ellenére egész jó kis történet kerekedett belőle a végére. Igazság szerint csak az elején kellett valahogy átverekednem magam (ami végre nagy nehezen sikerült), mert az első négy-öt fejezet nagyon nem kötött le, de aztán valahogy beindult a cselekmény és most már örülök, hogy végül elolvastam, mert mindent egybevéve tetszett a könyv. 

A szellemidéző egy trilógia első kötete, és mint ilyen, csak felvázolta a főbb szálakat, a legnagyobb bonyodalmakat, rengeteg titkot és rejtélyt felvetett, amik a későbbiekben kerülnek kifejtésre, megoldásra. A könyv a harmadától kezdett érdekelni, mikor egy kicsit már jobban megismertem a karaktereket. Tetszett a mindent átszövő titokzatosság, a sok titok, bizonytalanság, és néha igazán félelmetes jelenetek is akadtak. Emellett a vége különösen izgalmasan alakult, menekülés, váratlan fordulatok, árulás színezte a cselekményt. Az írónő sok rejtélyt még megfejtetlenül hagyott, és a múlt titkait sem fedte fel, így van min rágódni, gondolkodni. A történet tehát, izgalmas, szövevényes, néhol meglepő, máshol bosszantó. 

A karakterek közül Chloé semleges volt nekem, néha megértettem, máskor sajnáltam, de sokszor előfordult, hogy bugyután viselkedett, ilyenkor csak a fejemet fogtam. Valljuk be, jó néhány esetben nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, és megkérdőjelezte azt, ami egyértelműen bizonyítható volt. Emellett sokat panaszkodott, nyafogott, de ez nagyjából érthető és elfogadható volt, hisz ő csak egy tizenöt éves lány, aki elmegyógyintézetbe került, beláthatjuk, hogy nem volt valami rózsás a helyzete. Így számomra még nem lépte át a kiállhatatlanság határát a nyavalygása. Tori viselkedését egyszerűen nem értettem, kicsit sántított a motivációja, de beláttam, hogy kellett a történetbe egy gonosz karakter is. Annál is inkább, mert Rae idegesítő volt, Liz pedig sablonos. A fiúk, Simon és Derek viszont érdekesek voltak. Tetszett a köztük lévő szereteten és törődésen alapuló mostohatestvér-kötelék. Mindkét fiúra kíváncsi voltam, érdekelt, van-e különleges képességük és ha igen, milyen. 

A szerelmi szál is meglepően alakult. Minden elismerésem az írónőnek, hogy nem hozta össze a főszereplőt valakivel rögtön az első részben, inkább csak megismerkedtek egymással a karakterek. Apró jelekből sejteni, érezni lehet a köztük lévő vonzalmat, de semmi konkrétum nem történt, ami számomra sokkal izgalmasabb, mintha már életre szóló szerelmet esküdtek volna egymásnak. Újabb pozitívum, hogy Chloé gondolatait nem a fiúzás köti le, alig gondol a két fiúra úgy, mint srácokra, látszik, hogy nagyobb gondja is van ennél. Ez sokkal reálisabb állapot, mint sok más YA regényben, ahol a főhős élete veszélyben forog,  de ő végig csak azon aggódik, hogy a pasi milyen izmos/jóképű vagy éppen miért nem szól hozzá, meg hasonlók. 

A két fiú, Derek és Simon nagyon különböznek egymástól. Simon félig koreai, félig svéd, jóképű, okoskodó, kedves, barátságos, vidám, minden lány felfigyel rá. Derek viszont nagydarab, pattanásos, mogorva, folyton rosszkedvű, hirtelen haragú és nagyon erős. Legalábbis elsőre ilyennek tűnik. Hamarosan azonban kiderül, mi áll a furcsasága hátterében és bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb volt Simon-nál. Éppen azért, mert Simonnak minden jó megadatott, Derekre pedig állandó lenézés és ellenszenv irányult. Tetszett ez a felállás, jó volt, hogy a "Ne ítélj elsőre!" és a "nem a külső számít" értékeket közvetítette az olvasó felé. 

A  könyvben előforduló komolyabb témák közül megemlíthetjük a mentális betegségeket és az ezekkel való megbirkózást valamint azt, hogy rokonként hogyan lehetne ezt jól kezelni, hogy a betegnek ne essen rosszul. A szülő-gyerek kapcsolat is többféle aspektusban szóba került a történetben, de a "fiúzás" kérdése is felmerült néha. Az írónő stílusával bizonyos helyeken nem voltam kibékülve. Sok esetben nem volt elég részletes a leírás, nem volt egyértelmű, ki van még ott, mikor beszélgetnek, ki mit hall, stb. Gyakran nem láttam magam előtt az adott helyiséget, ahol tartózkodtak és magát a Lyle házat is nehezen tudtam magam elé képzelni. Sok helyen elnagyoltnak éreztem a jelenetek leírását, Chloé filmes gondolatai, hasonlatai pedig kifejezetten idegesítettek. Viszont egy-két poén is akadt, ami viccesebbé tette a könyvet és ez segített valamelyest azon a nyomasztó hangulaton, amit az elején éreztem. Persze a sötét, komor elmegyógyintézetes alaphangulat az ápoltak kiszolgáltatottságával és meg nem értettségével végig megmaradt.  

A könyv küllemére nem lehet panasz: a kiadvány minősége jó, könnyen olvasható a betűtípus, helyesírási hibára se nagyon figyeltem fel. A borítókép mutatós, de inkább egy boszorkányos sztorihoz tudnám elképzelni, viszont a képen látható medál a könyvben is megjelenik, ami összekapcsolja a könyv külsejét a belső tartalmával. A borító nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, mint amit a könyv olvasása során tapasztalhatunk. Összességében egy izgalmas, rejtélyes történetet kaptam, néhol undorító, máshol félelmetes eseményekkel, meglepő fordulatokkal, egy felejthetetlen karakterrel és ígéretes szerelmi szállal. 

Értékelés: 
Történet, cselekmény: 5/4.5
Szereplők: 5/4
Stílus, írásmód: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/17

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni. Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan. Csak aztán minden másképp alakul… Az Akkor szakítsunk egy őrült és felejthetetlen szilveszter éjszaka története.

Leiner Laura A Szent Johanna Gimi című sorozatát olvastam (értékelést majd később írok róla), a Bábelt is tervezem olvasni, most azonban az írónő legújabb könyvével, az Akkor szakítsunk című szilveszteri történettel végeztem. Lehet, hogy rossz időpontot választottam (Oké, lehet, hogy egy szilveszterről szóló könyvet nem a legjobb ötlet tavasszal, gyönyörű napsütés és madárcsicsergés közepette olvasni), de nekem a könyv nem tudta meghozni azt a szilveszteri partihangulatot, amit vártam volna. Kicsit emlékeztetett arra, milyen egy gimis szilveszteri buli, de valahogy nem volt az igazi, nem tudtam átérezni a varázsát. Azért sem, mert nem is igazán a szilveszterezés és a bulizás volt a sztori lényege, hanem egy párocska "se veled - se nélküled" kapcsolata. Persze ez nem volt baj, nem ment a történet rovására.

Az alapsztori ott indul, hogy egy tizenhét éves lány, aki egy hete szakított a barátjával, (vagy a barátja vele, ezt nem tudni pontosan, még ők se tudják igazán, egyszer azon vesznek össze, hogy ki szakított, mindketten a másikat hibáztatják érte, máskor meg mindkettő azon vagánykodik, hogy bizony ő dobta a másikat, és nem fordítva), bulizni készül. Főhősünk, Lia az önsajnálatban fetreng, és csak bőgni van kedve, azonban mikor megtudja, hogy volt barátja, Norbi elmegy arra a szilveszteri partira, ahová mindkettőjüket meghívták (korábban, mikor még egy pár voltak), úgy dönt, ő is benéz és úgy tesz, mintha már túltette volna magát a szakításon. Kicsípi magát, menő módjára kocsival akar érkezni (bátyja lesz a sofőr), sőt, még egy kamubarátot is beszerez, hogy Norbit féltékennyé tegye. Ám a dolgok nem a tervek szerint alakulnak... Nagyon nem. És kezdetét veszi egy őrült szilveszter este sok-sok humoros helyzettel, poénokkal, váratlan fordulatokkal, vicces beszólásokkal és komoly érzelmekkel.

A történet végig olvastatta magát, könnyen lehet vele haladni, én másfél nap alatt végeztem vele. Lendületes, pörgős sztori, mindig történik benne valami humoros, szokatlan, meglepő vagy szomorú dolog, néha azonban kiszámítható események is előfordulnak. Szerencsére nem ez volt túlsúlyban, de akadtak klisés helyzetek is. Nem szeretnék többet elárulni a történetről, elég legyen annyi, hogy igazán hosszú estének nézünk elébe, mikor Liáékkal együtt elindulunk a buliba, ahová, azt hittem, már sohasem jutunk el. Ez volt az a pont, mikor kicsit untam a könyvet, de aztán szerencsére megint adódtak olyan cselekményelemek, amik előrébb vitték a történet fő szálát.

Már megszokhattuk Leiner Laurától, hogy fontos szerepet játszik műveiben a humor. Sok humoros helyzet, vicces beszólás teszi még élvezhetővé ezt a könyvét is. Jó néhány alkalommal kuncogtam a poénokon, viszont volt egy rész a könyvben, amin hangosan, szívből nevettem és alig tudtam abbahagyni.Vannak azonban szomorúbb részek is (na nem valami nagyon durva dologra kell gondolni, inkább csak afféle szerelmi drámázásra, vagy elmélkedésre szerelemről, barátságról, testvéri szeretetről). Tetszettek a könyvben megjelenő értékek: a megcsalás elítélése, az önbizalom, önbecsülés, a pozitív hozzáállás, "a ki mint vet, úgy arat" szemlélet, a remény és a dolgok jobbra fordulásába vetett hit. Különösen jónak találtam, hogy Laura ebben a könyvben mert különböző karaktereket alkotni: itt nem egy Cortez-Reni párost láthattunk, akik tűz és víz, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, más dolgokat szeretnek, más mentalitásúak. Lia és Norbi viszont ugyanolyanok: mindkettő vagány, nagyszájú, kiáll a saját igazáért, nem hagyja magát, makacs, néha önző, talán kicsit beképzelt is. Közös bennük még az is, hogy néha olyasmi szalad ki a szájukon, amit nem gondolnak komolyan, vagy olyat tesznek, amit később megbánnak. 

Ellentétben velük, másik párocskánk, Eszti és Csabi "tökéletes pár", soha nem veszekednek, félszavakból értik egymást, sülve-főve együtt vannak már négy éve. Közös jövőt terveznek, míg Liáék már szakítottak. Persze a könyvből kiderül, melyik pár való inkább egymáshoz. Hogy az egész szakítás hogyan, miért, kinek a hibájából történt, azt csak a könyv vége felé tudjuk meg, addig végig jelen van ez a titokzatosság a történetben, ami kifejezetten jót tett a könyvnek. Végig fúrta az oldalamat, mi lehetett a nagy probléma, aztán valami olyat kaptam, amire nem számítottam. Azt végig éreztem, hogy Lia önzősége volt a szakítás oka, de nem úgy, ahogy sejtettem. A könyv végi megoldás viszont nem tetszett, lehetett volna tisztázottabb, érzelemtelibb, mert nekem ez így egy kicsit lapos volt. 

A karakterek közül sem Lia, sem Norbi nem lett a kedvencem, valahogy nem tudtam őket megkedvelni. Norbi sokszor bunkó volt, meg persze a szokásos "röhögés" és "a telefonját nyomkodja" tevékenység sem maradhatott el, ahogy azt már Corteztől is megszokhattuk az SZJG-ben. Lia pedig önző, bár őt néha sajnáltam, mikor nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogy tervezte. Az viszont pozitívum, hogy volt jellemfejlődés, a szereplők valamelyest megváltoztak, kicsit fel is nőttek a buli végére. Változott Lia, Norbi, Csabi és Szilkó is, de nem fordultak ki önmagukból, csak érettebbek lettek, vagy épp máshogy kezdték el szemlélni önmagukat, sőt a világot is. Ákos nagy figura volt (úgy látszik Laura imád buta karaktereket írni), sok poén forrása a jelenléte, ahogy Miklósé is. A legszimpatikusabb szereplő Szilkó volt, valahogy őt meg tudtam érteni, a stílusa, szövege meg fenomenális, sokat nevettem rajta (egyébként SZJG Arnoldra emlékeztetett, mikor még jó fej volt). Kevésbé kidolgozott karaktert kaptunk Csabi és Eszti személyében, nekik az egyetlen tulajdonságuk az, hogy "undorítóan szerelmesek". Mindkettejüket sajnáltam, mikor kiderült róluk valami, mindkét fél álláspontját meg tudtam érteni. 

Leiner Laura szokásos fiatalos, mai, trendi írásmódja itt is visszaköszön a lapokról. Természetesen ebből a könyvből sem hiányozhatott a közösségi oldalak aktív jelenléte, az okostelefon, a lájk meg a kapcsolat státuszának megváltoztatása a facebook-on. Viszont meg kell említenem, hogy rengeteg szóismétléssel találkoztam, és mikor már huszadjára olvastam ugyanazt a kifejezést, kezdtem unni. (Hogy csak egy példát említsek: "amolyan/afféle ... stílusban"). A másik nagy hibája a narrációnak, hogy Lia is körülbelül ugyanazokat a kifejezéseket használja, ugyanúgy és ugyanazokon a dolgokon elmélkedik, mint Reni. Nem mondom, hogy ugyanazt a karaktert írta meg ismét az írónő, mert azért a két lány között óriási különbség van, de a narráció lehetett volna egyedibb, személyesebb, mert folyamatosan úgy éreztem, hogy nem Lia szól hozzám, hanem Leiner Laura (ahogy szólt Reni naplóján keresztül is). 

Amit hiányoltam a könyvből, az egy kicsivel több romantika és sokkal-sokkal több buli lett volna. A szilveszter este háromnegyedét gyakorlatilag egy kocsiban töltötték a szereplők, mindenféle képtelen helyzetekbe sodródva, ami nem volt rossz, csak a buliból/bulitól valahogy többet vártam. Jó dolognak tartom, hogy az írónő nem fektet nagy hangsúlyt az alkoholfogyasztás és a drogozás megjelenésére a könyveiben, legalább ezzel azt közvetíti a fiatalok felé, hogy ezek nélkül is nagyon jól érezheti magát az ember. Az egyetlen gondom ezzel az, hogy nem reális és ezzel egy nagyon is jelenlévő, a fiatalokat érintő problémát kerül el az írónő. Ez a "tanító célzat" már az SZJG-ben is megfigyelhető volt, hol burkoltan, hol nyíltan kimondva. Itt is valami hasonlót tapasztalunk, de Laura itt már bele mert vinni egy kis részegséget, ivást a sztoriba, persze nem olyan durván, valakinél "okkal" történik és itt sem a főszereplők részéről. Ez azért volt jó megoldás, mert sokkal reálisabb képet fest a fiatalokról. Láthatjuk, hogy sokan buliznak, isznak, valaki szerelmi bánat miatt néz a pohár fenekére, más a jókedv miatt, ugyanakkor főszereplőnk, Lia nem nagyon iszik, mindvégig észnél van, kívülállóként szemléli a környezetét, megállapítja, hogy a részegeknek idegesítő szokásaik, valamint gusztustalan alkoholszaguk van és hülyeségeket csinálnak. Így, egy józan lány szemén keresztül sokkal valósabb képet kapunk, és a fiatalok is elgondolkodhatnak azon, hogy talán nem is muszáj inni egy buliban. 

A könyv külleméről még nem esett szó. Az szerző eddigi műveihez hasonlóan ez is színes, fiatalos, viszont kevésbé harsány, nem olyan tarkabarka, mint az előzőek, aminek örülök. A Budapest-képrészlet a híddal, az éjfélt mutató óra és a "Love or hate" felirat tökéletesen jellemzi a könyvet, mind-mind utal valamire a történetben. Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretik a kalandos utazásról szóló könyveket, a se veled, se nélküled kapcsolatokra jellemző veszekedéseket, szívatásokat, félreértésből adódó problémákat és vicces helyzeteket. Összességében tökéletes könyv a fiatalabb közönségnek, de még az idősebbekben is ébreszthet némi nosztalgiát. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/15

Morgan Rice: A hősök küldetése 

(A varázsló gyűrűje 1.)

Varázslatos történet egy 14 éves, nem mindennapi fiú felnőtté válásáról, aki egy kis faluban él, valahol a Gyűrű Királyságának végvidékén. Thorgrin érzi, hogy más, mint a többiek, rejtélyes és érthetetlen erők lakoznak benne, különleges adottsága van és különös sorsra rendeltetett. Arról ábrándozik, hogy híres harcos lesz, a király lovagja, és megvédi hazáját a Szakadék túloldaláról támadó hordáktól. Amikor eléri a megfelelő kort, bár az apja megtiltja, hogy beálljon a király légiójába, ő nem engedelmeskedik: világgá megy, hogy eljusson a király udvarába, és elérje, hogy komolyan vegyék. Beleszeret a király lányába, de mire tiltott kapcsolatuk kibontakozna, fölfedezi, hogy hatalmas ellenségei vannak.

A varázsló gyűrűje című sorozat nyitókötete eposzi mese barátokról és szerelmekről, vetélytársakról és udvarlókról, lovagokról és különleges lényekről, cselszövésekről, politikai intrikákról, a felnőtté válásról, a szívfájdalomról, az álnokságról, a becsvágyról és az árulásról. Hogy Thor beteljesítse sorsát, csak becsület, barátság és egy kis varázslat kell.

A könyvet a gyermekirodalom kategóriájába sorolják, de én még így, harmincon túl is érdekesnek találtam. Valójában ez a történet egy kedves, tanulságos mese mágikus, és fantasy elemekkel keverve. Először a könyv borítója fogott meg, kicsit a Gyűrűk urából ismert helyszínt, Mordort juttatja eszembe. Sötét, titokzatos, misztikus és valami furcsa erő lengi körül. Pont, mint a Gyűrű királyságát a könyvben. Az egyetlen gondom a borítóval az, hogy túlságosan is sötétnek találom, lehetne egy kicsit világosabb, de mind a rajta lévő kép, mint a hangulata nagyon tetszik.

A történet meseszerűen indul, van egy szegény parasztfiú, aki a király légiójának tagja szeretne lenni, ez élete vágya. El kell mondanom, hogy itt a könyv általános iskolás irodalmi tanulmányaimat juttatta eszembe, Thorgrin (becenevén Thor) ugyanis nagyon emlékeztetett János vitézre (ő is egyszerű pásztorfiúból lesz vitéz katona), de még jobban Toldi Miklósra. Parasztkéntként dolgozik otthon, senki sem gondolja, hogy ő többre hívatott, testvére(i) lenézi(k), míg az ő leghőbb vágya az, hogy lovag/hős/katona lehessen és ehhez különös tehetsége is van. A különbség az, hogy Toldinak hatalmas testi ereje volt, Thornak pedig varázsereje van, amiről azonban a fiúnak eddig sejtelme sem volt. A meseszerű kezdés után a sztori egy gyerekeknek szóló Trónok harcába megy át, ármánykodással, intrikákkal, gyűlölettel és eltérő érdekekkel. A történet végig élvezhető volt, Thor-ra egyre nagyobb kihívások várnak vagy éppen újabb problémákkal kell szembesülnie. Hirtelen barátokra és ellenségekre tesz szert, sőt, még a szerelem is rátalál. 

A Gyűrű királysága egy tökéletesen kör alakú biodalom, amit az azt körülvevő hatalmas, kör alakú szakadék és egy mágikus kard varázsereje véd meg a külső betolakodóktól, a Vadonban élőktől (itt megint csak a Trónok harca ugrott be: a Fal, a vadak meg a Mások). A Gyűrű királysága két országra oszlik, Keleti és Nyugati királyságra. Thor a nyugatiban él, ahol a MacGil-ek uralkodnak, a keleti rész pedig a McCloud-ok uralma alá tartozik. A két uralkodócsalád és ország között állandó viszály van és a háborús fenyegetés is egyre valósabb. Sejthetjük, hogy lesz itt még izgalom bőven. Az írónő elég jó kis világot épített fel, nem annyira bonyolult ugyan, éppen azért, hogy a fiatalabb olvasók is megértsék, de minden jól ki van találva. Alapjában véve a feudális középkorhoz hasonlít, de kitalált világban játszódik, erre már a két Napból és a valóságban nem létező szörnyekről is rá lehet jönni. A könyvben szereplő nevek (MacGil, McCloud, O'Connor) és maga a Felföld kifejezés Skóciát juttatja eszembe, de a könyvbeli szereplőknek valójában semmi közük a skótokhoz. 

A könyv világfelépítésén kívül tetszett még az egyik szereplőnél tapasztalható látványos jellemfejlődés, illetve az a titokzatos, homályos, misztikus légkör, ami a druidát, Argont körüllengte (ez pedig Gandalfra emlékeztetett). Aranyosak voltak Thor állatai, remélem, lesz még szerepük a továbbiakban is. Jó volt róluk olvasni, ahogy Thor mágikus hatalmáról is. Kár, hogy ilyen ritkán tudta megmutatni a varázserejét, sőt, volt olyan is, mikor cserben hagyta az ereje. 

Ám sajnos van pár dolog, ami nem tetszett a könyvben. Az egyik az, hogy a karakterek motivációi számomra kevésnek bizonyultak. Thort kb. mindenki azért utálja, mert csak. És mindenki "csak úgy gonosz" vele. Igazi oka rá szinte senkinek sincs, egy kis féltékenységet, vagy irigységet leszámítva. A másik zavaró tényező a Thor és Gwen közötti hirtelen szerelem volt, amit kicsit kidolgozatlannak, korainak találtam és ilyen korú gyerekek esetében nem éreztem hihetőnek. Remélhetőleg a második részben az írónő ügyesebben bánik majd ezzel a szállal. Akadt pár logikátlanság is a könyvben, de ezektől el tudtam tekinteni, mert azért valahogy meg lehet magyarázni. (Egyik ilyen pl. hogy Thor miért kíséri el Erec-et olyan hosszú útra, ha tudja, hogy időben vissza kell érnie, mert valakinek az élete múlhat rajta. Elég lett volna mondjuk az út feléig elkísérnie a lovagot. Vagy például a király választása az öröklésnél: logikusan végiggondolja az okokat, melyik gyereke miért nem lehet király, pedig alkalmas lenne rá és ő is szeretné, ha az a bizonyos gyerek követné a trónon; aztán végül mégis olyasvalakit választ, aki teljesen alkalmatlannak tűnik és ráadásul sokkal nagyobb akadálya van az uralkodásának, mint a testvéreinek. Teljesen logikátlan. Ilyen alapon akkor bármelyik másik gyereket is választhatta volna.)

A mellékszereplők közül Argon, Erec, Reece és Kendrick volt szimpatikus. Thort egyelőre nem tudom hova tenni, nem kedveltem meg annyira. Sokszor éreztem úgy, hogy túl sokat akar, gyakran úgy hitte, neki minden "jár", mert ő úgy gondolja. Tehetségesnek, jónak, ügyesnek, erősnek és vitéznek hitte magát, ami egyelőre nem tette számomra szerethető figurává. Néha ostobaságokat csinált, bizonytalan volt, hebegett-habogott, és mindenen elpirult. Az apjához és a testvéreihez való hozzáállása sem tetszett. Nem hiszem el, hogy egy ilyen kisfiú nem akarna jóban lenni a bátyjaival, nem néz fel rájuk legalább egy kicsit és nem akarna kibékülni velük, ha már egyszer mindannyian légiós társak, bajtársak lesznek. Emellett az sem érdekli Thort, mi van szegény, öreg apjával, akitől egyszerűen, szó nélkül megszökött. Nem foglalkoztatja, mihez kezd vagy hogyan boldogul az apja nélküle, szinte meg sem fordul a fejében ilyesmi (csak egyszer, de akkor is közli magával, hogy nem is érdekli). Thor emiatt kicsit hálátlannak és önzőnek tűnt. Remélem, változni, fejlődni fog. Gwendolynt túl gyerekesnek találtam állandó nevetgélésével és kuncogásával, ami egyáltalán nem volt összhangban elszántságával és komoly érzelmeivel. A többi karakter még olyan kidolgozatlannak tűnt számomra, a királynő és Gareth viszont érdekesnek, összetett személyiségnek ígérkeznek.

A könyv nyelvezetén sok helyen érződik, hogy elsősorban gyerekeknek vagy az ifjúságnak íródott, sokszor ismétli magát az írónő. Leír valamit, aztán 2-3 mondattal később megint azt mondja el, csak másképp. A kifejezések könnyen érthetőek, néhol egyszerű a stílus, de szókincsfejlesztés szempontjából hasznos olvasmány lehet a gyerekeknek. A karakterek szemszögei nincsenek annyira élesen elhatárolva egymástól, körülbelül mindenki ugyanolyan kifejezéseket használ, csak más dolgokról gondolkodik és más érzései vannak. Thor esetében különösen gyerekes módon közvetíti a szereplő gondolatait az író, ez betudható Thor korának, viszont nincs összhangban az érzelmeivel. Nekem nem volt hiteles a Gwen iránti ilyen mértékű szerelme, ez túl meseszerű volt számomra. (Ott történik ilyen gyorsan a "szerelmi szál": "Meglátta a királylányt, egymásba szerettek, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak.")

A negatívumok ellenére olvasmányos, izgalmas, kalandos történetet kaptunk. A könyv végére pedig fokozódnak a feszültségek, majd erős függővéggel zárul a történet. Összességében ígéretes első kötetnek tartom, ami szerintem élvezetes olvasmány lehet gyerekeknek, fiataloknak, lányoknak és fiúknak egyaránt és még az idősebbek számára is kellemes kikapcsolódást tud nyújtani.

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Karakterek: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/14

Sziasztok! 

Itt a májusi "beleolvastam"-lista. Néhány olyan könyvről írok pár sort ebben a rovatban, amiről csak éppen alakuló véleményem van, mert még nem olvastam el teljesen. Lássuk, melyik könyvben hol tartok és mik az első benyomások...

Charlaine Harris: Vérszag (True blood 4.)

A sorozat első három részével már megbirkóztam, de ez a negyedik úgy tűnik, kifog rajtam. Már hosszú hónapok óta próbálom rávenni magam, hogy tovább olvassam, de nem megy. Nehéz az olvasás, mikor kevés a párbeszéd és hosszú bekezdéseken keresztül össze vagyok zárva Sookie gondolataival. Egyébként eddig nem volt rossz ez a rész, voltak benne váratlan fordulatok. Az első három kötetről majd hozok értékelést, ha összekapom magam és akkor már kénytelen leszek ezt is folytatni. Addig várok vele.

Maggie Stiefvater: Linger

A Shiver második részével már évek óta (nem vicc) harcolok. Amennyire szerettem az első részt, akkora csalódás a második. Nem köt le a mellékszereplők sorsa, nehezen haladok vele. Most már tényleg nagyon ideje lenne befejeznem, de egyszerűen nincs kedvem megint belefogni, pedig már túl vagyok a háromnegyedén is. Előbb-utóbb csak sikerül...

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Szeretem a fantasyt, szeretek a sárkányokról olvasni, és ebben a könyvben ráadásul egy eszméletlenül cuki, szeretnivaló sárkány szerepel, az olvasással viszont nagyon-nagyon lassan haladok. A történet pedig nem rossz, csak annyira lassú! Hosszú fejezetek, kevés párbeszéd, csak tömör szöveg, hosszú bekezdések,  lassú tempó, régies kifejezések... egyszerűen fárasztó olvasni. A főszereplő és Temeraire, a sárkány közti szeretetteljes kapcsolat nagyon tetszik, majd valamikor ráveszem magam, hogy a könyv végére érjek. Jelenleg a kétharmadánál tartok.

Nalini Singh: Angyalvér - Angyali vadász 1. 

Elkezdtem ezt a sokak által annyira jónak mondott sorozatot. Hát, mit ne mondjak, eddig nem győzött meg. Az első könyv első négy fejezetét sikerült elolvasnom eddig, de nem köt le. Egyáltalán nem vágyom arra, hogy folytassam, pedig tudom, hogy már több kötete is van és állítólag azok is jók. Hát majd meglátjuk, milyen lesz a kapcsolatom ezzel a sorozattal. De csak később. Annyira ugyanis nem vagyok rá kíváncsi, hogy a közeljövőben a kezembe vegyem.