Marie Lu: Prodigy - Született tehetség 

(Legenda 2.)

Miután sikerül megszökniük a Köztársaság hadseregének Los Angeles-i erődítményéből, June és Day megérkezik Vegasba, és ekkor megtörténik, amire senki sem számított: az Első Polgár meghal, és a fia, Anden veszi át a helyét. Miközben a Köztársaság egyre közelebb sodródik a káoszhoz, hőseink csatlakoznak a lázadó Patriótákhoz, akik segítenének Daynek megmenteni az öccsét, és átjuttatnák őket a Kolóniákba. Cserébe egyetlen dolgot kérnek: June és Day ölje meg az új Elsőt. Esélyt kapnak rá, hogy megváltoztassák a nemzet sorsát, hogy hangot adjanak a túl rég óta hallgatásra kényszerített nép óhajának. Ám June hamarosan rájön, hogy az új Első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. Így hát döntenie kell. Mert mi van, ha Anden valami újnak a kezdete? Mi van, ha a forradalom többről szól, mint veszteségről  és bosszúról, haragról és vérről? Mi van, ha a Patrióták tévednek?

Örültem, hogy az első rész elolvasása után ilyen hamar hozzájuthattam ehhez a könyvhöz. Mint emlékeztek, a Legendáról az volt a véleményem, hogy jó, elmegy, de semmi eget rengető, olvastam már jobbat is. Most, így a második rész után azt kell mondjam, hogy ezzel a könyvvel megkedveltem a sorozatot. Sokkal jobb, mint az első rész!!! Meglepőbb, fordulatosabb, drámaibb és érzelemgazdagabb. Pont azok a dolgok vannak meg ebben a részben, amiket az előző kötetből hiányoltam. 

A cselekmény lassan indul be, de aztán felpörögnek az események és egy izgalmas, magával ragadó történetbe csöppenünk. Folyton gondolkozhatunk, kinek van igaza és ki téved, ki a jó és ki a rossz. Vajon az új Első Polgár tényleg más, mint az apja volt? Tényleg változást akar, jobb Köztársaságot, vagy az egész csak beetetés, hogy June elárulja Day tartózkodási helyét? Érdemes-e megmenteni a Köztársaságot, vagy el kell pusztítani? Hagyni kell, hadd győzzenek a Kolóniák? Kiben bízhatunk, ki a megfelelő szövetséges? Day és June mellett mi is dönthetünk, ki mellé állunk. Hiszünk Andennek vagy azért szurkolunk, hogy Day-ék a Patrióták tervét követve megöljék az Elsőt? Kik is a Patrióták, honnan van pénzük, ki támogatja őket? És mi köze az egésznek a Kolóniákkal vívott háborúhoz?

Feltárulnak a múlt rejtélyei: Miért hullott szét az Egyesült Államok, mi okozta a pusztulását? Hogyan alakult ki a Köztársaság és a Kolóniák? Mi a köztük lévő ellentét oka? De választ kapunk arra is, milyen az élet a Kolóniákon, illetve mi történt Edennel. Mindemellett sok szövetkezés, merénylet, menekülés, betegség, veszekedés, lázadás és élet-halál harc kap szerepet a könyvben. Izgalmasra sikeredett és szerencsére nem volt annyira kiszámítható. 

A szereplők most sokkal mélyebb, összetettebb karakterekké váltak, jobban bele lehet látni a lelkükbe. June most sem volt eleinte szimpatikus, de aztán kezdtem megérteni őt. Ezúttal Day vált egy kicsit idegesítővé a könyv közepe táján, de alapjában véve most  is kedveltem. Tess változása viszont nem volt ínyemre: túl felnőttes, akaratos és áskálódó lett, nem előnyére változott. Thomas jelleme érdekes vonással bővül, megismerhetjük tette indítékait. Kaede figurája szintén árnyaltabb karakterizációt kapott, a bátor, nagyszájú, belevaló, vagány pilóta-csajszi a kedvenc mellékszereplőm lett. Új szereplők is felbukkannak: a Patrióták, Razor, Baxter, Jordan, stb. Anden karakterét ezúttal jobban bemutatja az írónő, érdekes jellemként ismerhetjük meg, tetszett az ábrázolása. Van régi és új főgonoszunk is (nem árulom el, ki az, mert spoiler lenne).

Az első részben kifogásoltam, hogy nem hihető és csak mellékes a szerelmi szál. Itt valamivel nagyobb hangsúlyt kapott, de megint csak nem ez a könyv fő témája. Viszont sokkal jobban sikerült az érzelmek ábrázolása. June és Day között ezúttal sokkal bonyolultabb kapcsolat van, összetettebb érzések kavarognak közöttük és bennük. Vajon fel tudják-e dolgozni, hogy June köztársasági katona (volt), Day pedig mindig a Köztársaság ellensége volt és lesz? Rányomja-e a bélyegét a kapcsolatukra az a tény, hogy nem szándékosan, de közvetve June felelős Day anyjának haláláért? Hogyan élik meg a köztük lévő konfliktusokat, mit kezdenek ellentétes céljaikkal, a bűntudattal, a társadalmi egyenlőtlenséggel, a féltékenységgel, a hiszékenységgel? Bízhatnak-e egymásban és a másik ítélőképességében? Örültem, hogy ezek a komoly problémák nincsenek csak úgy ni félresöpörve, hogy nem minden rózsaszín habos-babos, hanem igenis vannak kimondatlan ellentétek, melyekkel szembe kell nézni a szereplőknek. Ezek a kérdések nagyon szépen ki vannak dolgozva a könyvben, és a karakterek igazi mélységeit is megmutatják. Marie Lu sokat fejlődött a jellemábrázolás terén.

Jó volt olvasni a Kolóniákról, megismerhettük azt az államberendezkedést is. Egy teljesen másféle társadalom képe bontakozott ki előttünk, mint amilyen a Köztársaság. Már kíváncsi voltam, vajon milyennek festi le Marie Lu a Kolóniákat, de nem csalódtam. Egy jól kitalált világ eredeti ötlettel. A Kolóniák népe körében is társadalmi ellentétek feszülnek, ott sincs kolbászból fonva a kerítés. Emellett a Köztársaság ábrázolását is szerettem: egyértelműen egy katonai diktatúráról van szó demokráciának titulálva. Milyen ironikus, hogy Köztársaság a neve és az állam élén az Első Polgár áll (ezzel is kifejezve hogy ebben az országban állítólag mindenki egyenlő, a vezető is ugyanolyan polgár, mint bárki más). Nem elnök, király, császár vagy miniszterelnök, hanem polgár. Na persze. Az állandóan ismételgetett fogadalom, illetve az Első mindenütt jelen lévő portréja is a személyi kultuszt erősíti, ez még jobban tökéletesíti az állam ironikus ábrázolását. (Erősen emlékeztet egy létező államra, ahol egy nemzet két országra szakadt és állandóan kiújuló konfliktusok adódnak a két állam között.) A Kolóniák társadalmát is kritikusan festi le az író: itt a fogyasztói társadalom kritikáját figyelhetjük meg. Akinek nincs munkaadója, támogatója, annak szegénységben kell tengetnie életét és nem részesül a legalapvetőbb közszolgáltatásokban sem, míg mások dőzsölnek és a legjobb kiszolgálást kapják. A katonaság, a rendőrség, a kórházak és minden más céges tulajdon, amiből az adott társaság hasznot remél. Mint minden, az ember is csak egy termék, amit el lehet adni és semmi más nem számít, csak a profit. 

A könyv borítója is tetszik, de nem vált kedvencemmé. Elhatároztam, hogy ezentúl a borítókat is szigorúbban pontozom, mostantól már csak az kap 5 pontot, amit egy el tudnék képzelni egy "borítóversenyen" győztesként, de minimum toplistásként. Mivel a könyv a kötésminősége, betűtípusa és egyéb külső megjelenési szempontok szerint is kiváló, illetve a borító esztétikus, a képen kidomborodó rész is van, és színeiben, témájában, hangulatában illik a történethez ( a Kolóniák emblémája a madár), így 4 pontot kap. (A kis kezdőbetűs magyar cím azért még mindig szúrja a szememet.)

Ami tetszett: A sodró lendületű történet mellett volt idő pihenni, szusszanni, logikázni, az ellenség tervén töprengeni. Állandóan történt valami, így pörgős volt a sztori, de a szereplők tudtak időt szakítani arra is, hogy a köztük lévő konfliktusokat rendezzék, ezzel valahogy egyensúlyba került a könyvben a jellemábrázolás és a cselekmény. A javuló érzelem- és karakterábrázolás mellett a történet nem lett unalmas. A két ország társadalmának leírása érthető és érdekes volt, de nem vált szájbarágóssá. Jók voltak az akciójelenetek is, de ami legjobban tetszett, hogy megértettem a szereplőket, láttam a tetteik okát, indítékaikat, céljaikat és az őket akadályozó, hátráltató tényezőket is. Tetszett például a Thomas-June beszélgetés is, a bűntudat és kötelességtudat összecsapása adta a feszült, érzelemteli pillanatok drámai erejét. Sokkal hihetőbb és emberibb volt ebben a részben az is, ahogyan June próbálja feldolgozni a bátyja halálát. A dupla narráció ezúttal tetszett, sokkal jobban el lehetett különíteni, hogy melyik szereplő beszél, kifejezéseik, beszédmódjuk és önképük kivetülése árnyaltabban jellemezte a két főhőst (pl. June katonás, fegyelmezett, van logikája, mindig számolja az időt, mindig mindenre figyel, kemény, harcos jellem; Dayt pedig az érzelmei vezérlik). Ezért adtam 5 pontot a stílusra és a szereplőkre.

Ami nem tetszett: (Spoilerveszély!)

1. Már megint a szereplők kora! Nem csak hihetetlen, hogy 14 évesek vadászrepülőt vezetnek meg nagydarab katonákat vernek péppé, hanem e téren a szerző következetlen is volt. A sorozat első részében Day és June 15 évesek, ez többször is hangsúlyozva van. Most, pár hét elteltével June a hazugságvizsgálaton azt mondja: 14 éves, 5 hónapos és 28 napos (és igazat mond). Tehát még 15 éves sincsen (holott eddig már annyi volt). Aztán az egyik álmában vele van a kutyája, aki még kölyökkutya és June csodálkozik, hogy hogyan lehet kölyökkutya, hisz ő a valóságban már 16 éves, tehát a kutyának legalább 9 évesnek kell lennie, ebből jön rá, hogy ez csak álom. Kérdem én: Akkor hány éves June? Mert oké, hogy mi olvasók nem tudjuk, de hogy még maga az író sem, az már valahogy nem oké. 

2. Tizennégy évesek ne dobálózzanak olyan szavakkal hogy "Szeretlek", mert annyira nem hiteles! Főleg, mivel alig ismerik egymást. És ne legyenek félmeztelen csókolózós jeleneteik, mert nem tudok 14 éveseket ilyen helyzetben elképzelni anélkül, hogy ne érezzem, mennyire nem illik hozzájuk. Nem kell ezt ennyire erőltetni! Legyenek csak kedves szavak meg remegő hang, elpirulás, lopott pillantások és az érzelmekről árulkodó tettek, de a testi szerelem ilyen megnyilvánulása még korai ebbe a sztoriba és nem is tartottam szükségesnek. Enélkül is szépen meg lehetett volna írni romantikusra. 

3. Tess még fiatalabb, mint Day (talán 12 éves) és már ő is csókolózik meg a szerelmével bombázza Dayt. Na ez miért kellett? Miért kell már a 12 évesnek is szerelmesnek lennie? De nem ám úgy, hogy lopva figyel valakit és elpirul, ha a fiú hozzászól vagy meghúzza a haját (ahogy az egy normál 12 éves esetében történne), hanem a félmeztelen pasit tapizza és csókolgatja. Na ne már! Ez már tényleg sok (akinek ez tetszik benne, az vagy egy koravén 12 éves vagy pedofil). Meg miért kellett Tesst hirtelen "beleszerettetni" Day-be? Anélkül is meg lehetett volna oldani ezt a konfliktust: Tess aggódik Day-ért, mert fontos neki (szinte a bátyja, közös múltjuk van, stb.), és mivel June annak idején elárulta Dayt, ezért nem szimpi Tessnek, és ezért bizalmatlan vele. És kész. Meg van indokolva és teljesen hihető. Nem kell, hogy mindennek oka a szerelem legyen. A szerelmi háromszög mindkét oldali (June-Anden, Day-Tess) erőltetése egyáltalán nem tetszett. Ezért vonok le pontot a történettől.

Összességében tetszett a könyv, még jobban, mint az első része. Azoknak tudnám ajánlani, akik egy akciódús, kettős ügynökös, pörgős sztorira vágynak némi bizonytalansággal (céljaink, tetteink helyességébe vetett hit megingásával), romantikával, társadalomkritikával és a háttérben megbúvó, itt-ott előbukkanó érzelmi konfliktusokkal fűszerezve. Nem csak fiataloknak (sőt elsősorban nem nekik) szól és szerintem fiúk  is nyugodt szívvel belevághatnak, mert nem annyira "lányos" regény. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, stílus, hangulat: 5/5

Borító, külső megjelenés: 5/4

Összesen: 20/18

Cynthia Hand: Angyalfény
( Angyalsors trilógia 2.)

Clara Gardner hónapokon át készült arra, hogy a valóságban is szembenézzen a látomásából ismert erdőtűzzel, azonban a végzetes napon hozott döntésével önmagának is sikerül meglepetést okoznia. A feladatot közel sem olyan egyszerű végrehajtani, mint ahogy gondolta, most pedig a Tucker iránt érzett szerelme és a Christianhez fűződő bonyolult érzelmei között őrlődik. Emellett egyre mélyebbre száll a részangyalok világában, a Fehér Szárnyak és Fekete Szárnyak közötti harcban, ráadásul szembe kell néznie egy szörnyű ténnyel: valaki, aki közel áll hozzá, hónapokon belül meg fog halni. A lány jövője csupa kérdőjel, egy dologban azonban biztos: a tűz csupán a kezdet volt. Cynthia Hand a népszerű Angyalsors trilógia második regényében fokozza az első részben elkezdődött izgalmakat. A lendületes stílus, a mozgalmas cselekmény és a meglepő befejezés garantálják, hogy az ifjúsági fantasy rajongói a második regényt is a szívükbe zárják. A trilógia harmadik része 2013 őszén fog megjelenni Angyalvágy címmel.

Előzmények: 

Bizonyára emlékeztek még arra, mennyire szerettem ennek a sorozatnak az első részét, és nagyon vártam már a folytatást. Reméltem, hogy valami hasonlóan jó, vidám, szívet melengető, izgalmas sztorit kapok. Mikor végre a kezembe kaparintottam a második részt, ráhangolódásképpen újraolvastam az első kötetet (ami most is tetszett), így felfigyeltem az apró részletekre is, illetve az itt-ott elejtett utalásokra, melyek a második részben hangsúlyosabbá váltak. Szóval teljesen benne éltem a történetben, ezért sem jutok most szóhoz. Nem is tudom, hol kezdjem a kritikát. 

Ma fejeztem be a könyvet, tehát még mindig a hatása alatt vagyok. Hogy jó vagy rossz értelemben? Nem tudom. Tetszett-e vagy nem? Nem tudom. Ami nem jó jel, mert ha tetszett volna, azt tudnám. Akkor egyértelmű lenne és nem kellene ezen gondolkodnom. Inkább úgy fogalmaznék, hogy volt, ami tetszett benne, és volt, ami nem. De az biztos, hogy nincs bennem olyan elégedettségérzet, mint az első rész elolvasása után. Nagyon beleéltem magam a történetbe, teljesen belecsöppentem Clara világába, átéltem az érzéseit, drámáját, de valahogy mégse értettem meg őt igazán. De erről majd később!

A történetről (Innentől spoiler az első részre nézve):

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött. Clara - mint tudjuk - kimentette Tuckert az erdőtűzből, ezzel nem hajtotta végre a rendeltetését, vagyis nem pont úgy, ahogy gondolta. Nem mentette meg Christiant, akiről kiderült, hogy nem is kellett megmenteni, hisz ő is angyalvérű és azért volt ott az erdőtűznél, mert azt hitte, neki kell megmentenie a lányt. A két fiatal most nem tudja, mitévő legyen. Ilyenkor mi van? Nem teljesítették a rendeltetésüket és hogyan tovább? Most élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna? Vagy megbűnhődnek érte? Pokolra jutnak? Mindketten tanácstalanok, Clara anyja továbbra sem hajlandó elárulni, amit tud, Jeffrey pedig titkol valamit. Ha ez nem lenne elég Clarának, ott van az új álma/látomása is, ami újabb megpróbáltatásokat ígér. 

Az első rész elolvasása után számtalan kérdés merült fel bennem, ezek nagy részére választ kapunk ebből a kötetből. Pl. Mi lett a lóval? Mit keresett Jeffrey az erdőben? Miért olyan fáradt mindig Clara anyja? Milyen titkai vannak? És mi a helyzet Clara apjával? Rendeződik-e kapcsolata a gyerekeivel? 

Ebben a részben három téma köré szerveződnek az események. Clara, Angela, Jeffrey és Christian klubot alapítanak, hogy megpróbáljanak kideríteni mindent az angyalvérűségről és a rendeltetésükről. Angela szokásához híven beveti magát, ezerrel nyomoz, régi írásokat, apokrif iratokat tanulmányoz, összeveti a Rómában szerzett infóival és érdekes dolgokra bukkan... Azt egyébként nem tudom, honnan tudja Angela, hogy Christian is angyalvérű, illetve hogy Christian miért nem lepődik meg, mikor megtudja, hogy Angela is az. Azt is furcsának találtam, hogy Clara csak úgy kikotyogja mások titkát a pasijának, és ők még csak nem is haragszanak! Azt egyébként elárulhatom, hogy a  rendeltetéssel kapcsolatban nem sokat haladnak előre, de az angyalvérűekről derülnek ki dolgok. Itt kapunk még egy kis adalékot a történet mitológiájához, többek között Clara anyja is felfedi néhány féltve őrzött titkát (persze nem mindet), és Christian is tartogat még meglepetéseket. Ez az egyik cselekményszál. 

A második szál a fekete szárnyúakkal kapcsolatos eseményekkel foglalkozik. Az egyik szereplő ezt "háborúnak" nevezi, amit némileg túlzásnak tartok, ugyanis nekem a háború fogalmához hozzátartozik a két ellenséges sereg, meg a csaták, de itt ilyesmiről szó sem volt. Jó, lehet hogy majd a 3. részben kerül rá sor. A vége olyan sután lett megoldva: Samjeeza nagy, előre beharangozott felbukkanása olyan semmilyen és eseménytelen volt, hogy megnéztem az oldalszámokat, nem maradt-e ki néhány lap. Mi?!Ennyi? És tényleg ennyi volt. Bár az még foglalkoztat, hogy 1. Mit akar a fekete szárnyú? Mi a célja? Mert úgy tűnik, megölni nem akarja Clarát. Akkor mit akar? Maga mellé állítani? Minek, mihez? Magával vinni a pokolba? Abban neki mi a jó? Milyen érdeke származik belőle? Ez nem egészen világos. 2. Mi történhetett a múltban vele meg Clara anyjával? Hogyhogy barátok voltak? Most már miért nem azok? És milyen érzések fűzik Samjeezát a nőhöz? Remélem, ezekre majd választ ad a harmadik kötet. 

A harmadik cselekményszál a szerelmi háromszög alakulása, amiről az első rész végén már azt hihettük, hogy nem is létezik. Hát de! És ahogy az lenni szokott, az első részben az egyik srác felé billen a mérleg, a másodikban a másik felé, hogy aztán a főszereplő lány végképp ne tudjon dönteni köztük. A második részben az első pasi háttérbe szorul hogy a másikat is jobban megismerhessük, megkedvelhessük, és a főhőssel együtt mi, olvasók is elbizonytalanodjunk. Míg a Twilight saga vagy az Éhezők viadala trilógia esetében kétségem sem volt afelől, kit választ majd a lány, itt most még kérdéses. Nem tudom, mit akar az írónő. Az első részben ott volt a nagy, abszolút nem hihető rajongás a teljesen ismeretlen Christian iránt, aztán fordult  a kocka, Clara jobban megismerte Tuckert, belszeretett és gondoltam, oké, ezzel le van zárva az ügy. De most minden felborult. Tucker teljesen zárójelbe lett téve (azzal a nem túl eredeti írói megoldással, hogy nem találkozhatnak). Elszakadnak, (térben és/vagy érzelmileg) eltávolodnak egymástól, mint pl. az Evernight második részében Bianca és Lucas, vagy a New moon-ban Bella és Edward, hogy előtérbe kerülhessen a másik srác, a csaj jobban megismerje, megkedvelje a fiút, aki persze ott van, segíti, támogatja, igaz barátjává válik (pl. Balthasar, Jacob). Christian az első részben nem volt szimpatikus, idegennek és bárgyúnak éreztem, most viszont kezdem megkedvelni (Na jó, egy kicsit én is beleestem az írónő csapdájába.), bár Tuckert nem übereli. Remélem, még van remény számunkra, mert én teljesen Tucker-párti vagyok. Nem csak azzal tolja a háttérbe őt Cynhia Hand, hogy egy ideig nem találkozhat Clarával, hanem azzal is, hogy nem részletezi a találkozóikat. Van egy-két aranyos jelenetük, mint például a csónakban, de a többi mintha át lenne tekerve (hogy egy ilyen videós hasonlattal éljek). Pl. ide mentünk, oda kirándultunk, ő jött, beszélgettünk, stb. Így gyorsítva elmesélve már nem is olyan romantikus. Nem írja le az érzéseket, ezért mi, olvasók sem élhetjük át. Szegény Tucker így nem csak Clarától, hanem az olvasóktól is eltávolodik, (ugyanis most Christiant kell megkedvelnünk). Bezzeg a Christian-es részekben szépen kidolgozott jelenetekkel, részletes párbeszédekkel találkozhatunk. Igazságtalanság! De hát, így szokott ez lenni. A mese is ott ér véget, hogy "Boldogan éltek, míg meg nem haltak", a többi már nem érdemel említést. Ott úgyis boldogok voltak, az kit érdekel? A boldogság unalmas, mindig kell valami bonyodalom, amin izgulhat az olvasó. 

Szóval, nem tudom, mit akar ebből kihozni Hand, majd elválik a következő kötetben, amit már várok, annak ellenére, hogy ez a rész nem fogott meg annyira. És hogy miért nem? Nemcsak a szerelmi háromszög erőltetése (és számomra kedvezőtlen alakulása) vagy az eseménytelen fő cselekményszál (a fekete szárnyú nem csinál semmit) miatt, hanem mert olyan letargikus, depressziós lett ez a rész. Ami egyébként érthető, tekintve, hogy mi történik Clarával, de valahogy túl lehangoló nekem. Az egész átment egy "kedves, bájos szerelmi történet izgalmas veszélyekkel, mitológiával és titkokkal fűszerezve" szintről egy komolykodó, szomorú, az elmúlás és a felnőtté válás problémáit feszegető családi drámába. Jól ki van dolgozva az anya-lánya, és a testvéri kapcsolat is, és a gyászt, az elmúlás visszafordíthatatlanságát is szívszaggatóan ábrázolja a regény. Van itt rendezendő apa-lánya kapcsolat, irigykedő barátnő, féltékeny barát, bűntudat egy másik sráchoz való vonzódás miatt, egyetemi felvételi, amivel egy fiatal lánynak meg kell birkóznia. Mit kezdjen az életével, mi lesz most vele, hová menjen továbbtanulni, maradjon-e itthon a pasijával, és főként, hogyan tudná helyrehozni a meghiúsult rendeltetésével elkövetett hibát. Clara olyan helyzetbe kerül, hogy hirtelen fel kell nőnie. Megható volt a könyv, nagyon jól át lehet érezni Clara fájdalmát. Tehát összességében egy szomorú, letargikus második részt kaptunk, a cselekménnyel azonban keveset haladunk előre. Néhány titokra fény derül, pl. a szülők történetére, de akad még jó pár megválaszolatlan kérdés. pl. Mit akar Shamjeeza? Milyen múltja van Maggie-vel? Mi (lesz) Clara, Christian és Angela rendeltetése? És Jeffrey-é az (volt), ami? Milyen titkos pasija van Angelának és kivel szokott Olaszországban találkozni, akitől az infóit szedi? Mi fog történni nyáron Olaszországban? És a Stanfordon? Hová halad Clara és Christian kapcsolata? Tényleg egymásnak vannak rendelve? Kit választ Clara? Mi lesz Jeffrey-vel?

Ami még nem tetszett: Ez a "megálmodom a jövőt" téma kezd kicsit unalmassá válni, olyan érzésem volt, mintha megint ugyanazt olvasnám. A bizonytalanság pedig idegesített: "Ez az én gyászom, a saját szomorúságom. Ja, nem: másnak az érzései. Ja nem, bocs, mégis azt enyém." A fél könyv erről szólt, hogy most akkor kinek a bánatát érzi az álmában. 

Felfigyeltem néhány apró logikai hibára (Ha találtok még, szóljatok!): (Spoiler!)

1. A sorozat első részében Samjeeza azt mondja Clara anyjának: "Elfelejted, ki vagyok." Vagy valami ilyemit, mire Maggie azt feleli a fekete szárnyúnak: "Nem, te felejted el, hogy én ki vagyok!" Erre Samjeeza előtt gondolatban megjelenik egy kép két nagy hatalmú angyalról. Az egyik Michael, aki később felbukkan. Viszont akkor Samjeeza már nem tudja, hogy az angyalnak köze van Maggie-hez. Hogyhogy nem? Hisz akkor még tudta, hisz rögtön ez jutott eszébe. Most meg nem is tudja, hogy ismerik egymást?

2. Clara látta Samjeeza gondolataiban ezt a képet a két angyalról. Megfigyelte, hogy az egyik aranyhajú, aranyló bőrű, de nem vette észre, hogy az az apja? Mi van?! Oké, hogy 2 éve látta utoljára, de az ember akkor is felismeri a SAJÁT APJÁT!!! (Főleg mivel semmit nem öregedett, így Samjeeza gondolataiban is totál ugyanúgy nézhetett ki, ahogy Clara emlékezett rá)

3. Amit már említettem, hogy Angela honnan tudja, hogy Christian is angyalvérű? Elvileg ez volt az előző rész nagy csattanója, és Clara azóta nem mondta el Angelának, legalábbis erről nem esett szó. 

4. Clara anyja miért nem szólt Clarának, hogy Christian is angyalvérű? Hisz ismerte a fiú anyját, meg a bácsikáját, a neve hallatán nem esett le neki, kiről van szó? Vagy mikor a szalagavatóra mentek, nem ismerte fel a szemét, ami annyira hasonlít az anyjáéra? Clara apja bezzeg egyből rájött, hogy kinek a fia Christian. Szóval Clara anyja biztos tudta! Lehet, hogy csak ezt is eltitkolta, mint mindent, de miért? Spoiler vége.

A szereplőkről: 

Clara karaktere most valahogy nem fogott meg, nem állt közel hozzám. Ezúttal nem tudtam annyira megérteni, nem tudom, miért. Talán ezért, mert kissé önzőn viselkedett (ebben Jeffrey-nek adtam igazat, bár ő is lehetett volna őszintébb). Állandóan magát sajnáltatta, hogy "juj, most mi lesz, nem teljesítettem a rendeltetésemet" meg "jaj, de rossz nekem, anyám is meg az öcsém is titkolózik" és persze "jaj, én Tuckert szeretem, rá se nézek Christian-re, de mégis hogy bámul, meg de jó, hogy itt ül az ablakomban". Az sem tetszett, hogy folyton veszekedett mindenkivel (főleg az anyjával, még akkor is, mikor értesült egy sajnálatos hírről). Remélem, a következő részben visszatér a régi, normális Clara, mert ebben a kötetben egy hisztis liba volt, aki nem tudja, mit akar és mindenért másokat hibáztat. Spoiler! A Tuckerel való "szakítás" is olyan erőltetett volt: meglát egy lányt, akinek tetszik a pasija és gondolja: "oké, akkor átadom a pasimat neki, jobb lesz neki azzal a csajjal, mint velem". Olyan sablonos ez a "jobb lesz neked nélkülem, elhagylak, hogy ne keverjelek bajba" indok. Spoiler vége.

Christiant kicsit jobban meg lehetett ismerni, kiderül, hogy összetettebb figura ő, mint ahogy elsőre tűnt. Tucker, mint mondtam, némileg mellékvágányra van helyezve, de azért még szerethető. Kivéve, mikor mindenáron Clara mellett akar lenni, akkor is, ha a lány egyedül akar lenni. Bár ennél a veszekedős jelenetnél Clara viselkedése még kevésbé volt szimpatikus. Clara anyja továbbra is titokzatos és nagy rejtély a figurája. Na ő egy olyan karakter, akiről még szívesen olvasnék. Furcsa volt belegondolni, hogy attól, hogy ő valakinek az anyukája, még volt saját élete is (nem is egyféle). Mivel ilyen régóta él, több emberéletnek megfelelő korszakot élt már meg és az élete nem merül ki annyiban, hogy ő szülő lett. Jeffrey karaktere is érdekesebb lett ebben a részben, rájöhettünk, hogy személyisége mélyebb és sötétebb, mint amilyennek hittük. Ő már nem az a duzzogó kamaszfiú, aki ideköltözött az első részben. Wendyt nem ismertük meg jobban ebben a kötetben, Angela pedig mintha már régi ismerősünk lenne. Tetszett, hogy a mellékszereplők is ilyen jól vannak ábrázolva, nem csak oda van vetve a nevük a papírra, hanem igazi egyéniségek. Új szereplőként tűnik fel Clara apja, az angoltanár és Billy, az ő felbukkanásuk is jót tett a könyvnek.

Magáról a könyvről: 

A könyv borítója ezúttal is gyönyörű, a kötésminőség sem hagy kivetnivalót maga után. A nyelvezet és a stílus az előző kötethez hasonló, talán annyi az eltérés, hogy itt kevesebb a leírás és a természetábrázolás. Az érzelmek ábrázolása közül a gyász leírása mesterien sikerült: szívet tépő volt olvasni a bánatos sorokat. A  könyv hangulata sokkal komorabb, szomorkásabb az elsőnél. Remélem, a következő rész nem lesz ennyire letargikus, mert ez után a súlyos, depressziós rész után valami könnyed, kellemesen kikapcsoló befejezésre vágyom.

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/ 3
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus, hangulat: 5/4
Borító: 5/5

Összesen: 20/16

Cyn Balog: Fairy Tale - Tündérszerelem

Morgan Sparks és Cam Browne szerelme az égben köttetett. Születésüktől fogva a legjobb barátok, mindent elmondanak egymásnak, és – ó, igen – teljesen odavannak egymásért. De közös tizenhatodik születésnapi bulijuk előtt egy héttel minden megváltozik. Cam esetlen unokatestvére, Pip a közelükbe költözik, és Cam távolságtartóvá válik. Morgant lesújtja, hogy úgy tűnik, valaha tökéletes barátja eltávolodik tőle. Mikor Morgan válaszokat követel, döbbenten fedezi fel a távolság okát. Nem egy másik lányról van szó – egy másik világról. Pip azt állítja, hogy Cam tündér. Nem, komolyan. Tündér. És most a népe azt akarja, hogy Cam visszatérjen a világukba és elfoglalja az őt megillető helyet, mint Tündérország Királya. Morgan eltökéli, hogy maga mellett tartja Camet, és azt tervezi, hogy átejti a tündéreket. De ahogy Cam változik, egyszer s mindenkorra ki kell derülnie, hogy tényleg ő-e a végzete, és hogy „tökéletes” szerelmük kiállja-e a bizonytalan jövő próbáját.

Ezzel a könyvvel is úgy kerültem kapcsolatba, hogy a borítójába szerettem bele. Bár a képen nem látszik, de a pillangó szárnyának 3D-ben kidomborodó részei is vannak, ami nagyon jól néz ki. A Könyvmolyképzős kiadványok borítói mindig nagyon szépek, de ez különösen tetszik. Egyszerű és mégis különleges. És az angol cím betűtípusa... egyszerűen gyönyörű! Gondolom, nem fog meglepni senkit, hogy max. pontot fog kapni a borítóra, főleg mivel a kötésminőségre és kinézetének egyéb szempontjaira sincs panasz. 

Rövid kis könyv, 260 oldal, egy nap alatt elolvastam. Egy szombati napon éppen ráértem, leemeltem az olvasatlan könyvek polcáról és még aznap estére végeztem vele. Nem csak rövidsége miatt olvasható könnyen, hanem mert rövid fejezeteket tartalmaz, melyek sok párbeszédből és rövid bekezdésekből állnak. A fejezetek végén mindig úgy gondoltam, hogy "Na, még egy fejezetet!" Aztán még egyet és így tovább... Már a háromnegyedénél jártam, mikor úgy döntöttem, akkor már mindegy, ha végigolvasom. Beleragadt a kezembe. :) Jó kis könyv ez, kedves, bájos, de azért kicsit elgondolkodtató. Mi mit tennénk Pip vagy Cam, vagy a szülők helyében? Hogy éreznénk magunkat? Főhősünk, Morgan mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el szerelmét, Cam-et, de nem várt fordulatokkal kell szembenéznie. Érdekes színfoltja volt a sztorinak Pip előélete. A történet végén nem szokványos megoldás születik, de tetszett és elégedetten csuktam be a könyvet. 

Nézzük a negatívumokat! Azt nem értettem, hogy miért kellett bele Morgan képessége, tulajdonképpen semmi szerepe nem volt a történésekben. Mondjuk a látomása valóra válása érdekes volt, de onnan nem sok értelmét láttam ennek a dolognak. A könyv hiányossága még, hogy a szerelmi szál lehetett volna jobban felépített, részletesebb, fokozatosabb. Aztán Cam közömbös reakciója a végén kicsit érthetetlen volt számomra. Ezeket leszámítva élveztem az olvasást, voltak izgalmas események is, pl. a verekedés. Összességében véve egy egyszer olvasós tinikönyvről van szó, se több, se kevesebb. Nem ígér többet, mint amit adni tud, és nem is vártam tőle többet, így nem kellett csalódnom. 

A szereplők közül Pip fogott meg igazán, nagyon vicces, ahogy bemutatta az írónő. Mókás volt, milyen csodabogárként viselkedik. Első jelenetein sokat nevettem, aztán jó volt nyomon követni, ahogy változik, fejlődik. Cam viszont nem valami különleges karakter. Elsőre kicsit beképzeltnek tűnt, aztán kétségbeesettnek, bár ez érthető. A végén pedig teljesen megváltozik: fenséges és bölcs lesz. Morgan szürke kisegér figura volt, nem az a karakter, akire örökké emlékezni fogok. Nem is igazán tudom jellemezni. Képessége van, oké. Van egy célja, hogy itt tartsa a barátját, ezért minden tőle telhetőt megtesz, tehát kitartó, de ennyi. Az ő jelleméről ezen felül nem sokat tudunk meg. Talán még annyit, hogy segítőkész (sajnálja Pip-et és segít neki) és bátor (pl. a verekedésnél). A többi figura vagy átlagos vagy olyan semmilyen, hogy nem is emlékszem rájuk. Egyedül a szülők maradtak meg a fejemben, hogy folyton kajával tömik a srácot. Az apa kifejezetten jó figura volt, leskelődésével igazi védelmező, féltő-óvó apukaként jelent meg (neki legalább volt valamilyen jelleme), ami a szereplők többségéről nem mondható el. 

A könyv nyelvezete, stílusa nem annyira egyedi, akárki írhatta volna. Nem sok leírás van benne, a művészi jellegtől pedig elég távol áll. Rövid mondatok, egy-két szóval jellemzett szereplők és cselekmények. A jelen idejű mesélés (ami pl. A beavatott esetében bejött) itt zavart egy kicsit. Ami miatt mégis kap 4 pontot erre a szempontra, az a történet egészén végigvonuló tehetetlenség-érzet és feszültségteli hangulat, ami jót tett neki. Így nem lett annyira rózsaszín a sztori. Itt-ott komor, szomorkás, sötét, borús, de a végén minden rendbe jön. Az utolsó fejezet szép lezárása a történetnek.

Értékelés: 

Tartalom: 5/4

Szereplők: 5/3

Nyelvezet, stílus, hangulat: 5/4

Borító: 5/5

Összesen: 20/16

EGYETLEN DÖNTÉS 

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid 

EGYETLEN DÖNTÉS 

meghatározhatja az értékrendedet 

EGYETLEN DÖNTÉS 

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges 

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, de még mindig úgy emlékszem a történetre, mintha csak tegnap olvastam volna, bár a mellékszereplők nevéhez néha vissza kell lapoznom (jellemükre, tetteikre emlékszem). Úgy általában a sztoriról: nagyon jól felépített világa van, igazi disztópia. A cselekmény tele van váratlan fordulatokkal, kihívással, bonyodalommal, konfliktussal. Itt-ott kicsit emlékeztetett az Éhezők viadalára, de azért sokkal másabb. Nagyon-nagyon tetszett a történet, soha nem állt meg a lendülete, folyton pörgött, jött újabb bonyodalom vagy megmérettetés. Már az elején is ott lebeg a kérdés: mit választ Baetrice? A szerelmi szál nem volt aránytalanul hangsúlyos és nyálas, amit különösen jónak találtam. Itt nem arról van szó, hogy egy fiatal lány 300 oldalon keresztül csorgatja a nyálát egy titokzatos, elérhetetlennek tűnő srác után, aki az utolsó 50 oldalon csöpögős monológokkal bevallja neki, hogy azóta oda van érte, hogy először meglátta és örökké szeretni fogja. Na, szerencsére ezt itt el lehet felejteni! A romantikus szál szépen lassan épül fel, a szerelem a két fiatal között lépésről lépésre, szinte észrevétlenül alakul ki. Pont annyi volt az akció és a romantika, amennyi kellett, Veronica Roth-nak sikerült megtalálnia az egyensúlyt, ami kevés írónak sikerül.

Az események, helyzetek leírása nagyon jó, teljesen együtt éreztem a főszereplővel. Izgultam, féltem, aggódtam én is, mintha velem történtek volna a dolgok. Bővelkedik feszültségteli helyzetekben, izgalmakban, a jelen idejű mesélés pedig csak erősíti azt az érzést, hogy a dolgok itt és most történnek és még bármi előfordulhat.... A könyvben sok kedvenc jelenetem van, pl. mikor Tris választ, vagy mikor először leugrik, de a legjobb az volt, mikor ő is úgy tesz, mintha "alva járna". Az nagyon érdekes, feszült helyzet volt. A történetben adódnak drámai pillanatok, megható és szomorú jelenetek is. Egyébként a mondatok egyszerűek, általában rövidek, könnyen érthetőek. A megfogalmazás nincs túlkomplikálva, de itt nem a leíráson van a hangsúly, hanem az eseményeken. Ez így volt jó, ahogy volt. A kevesebb néha több.

A jellemábrázolás is bejött, vannak pozitív és negatív szereplők, gonoszak és kedvesek is, de ők is egyediek, nem lehet őket összekeverni. Trist nagyon megkedveltem, szimpatikus főhős, teljesen meg lehet érteni. Ő egy eleinte bizonytalan, de bátor, erős, talpraesett, okos , különleges lány, aki hamar feltalálja magát, könnyen tanul, nem idétlenkedik, nem akadékoskodik, nem nyavalyog (mint sok más könyv női főszereplője). Azt teszi, amire ott és akkor képes, amit helyesnek vél, és tanul a hibáiból. Négyes (bár ez a név így magyarul elég idétlenül hangzik, úgyhogy maradjunk az angol verziónál: Four) is kedvelhető figura, összetett jellem, nem az a fajta srác, akit 1-2 szóval jellemezni lehet. Nagyon érdekelnek a folytatások (szerencse, hogy nem kell sokat várni, a második rész A lázadó címmel már megjelent), természetesen azokat is el fogom olvasni.

Szépnek találom a borítót, figyelemfelkeltő, látványos és sokat sejtető. Szerintem nagyon ütős lett és teljesen visszaadja a könyv hangulatát. Ahogy elnéztem, a további kötetek címoldala is elnyeri majd a tetszésemet. Egyetlen kérdés merül fel bennem a könyvvel kapcsolatban: Miért az a címe, hogy A beavatott, mikor a könyvben végig felavatottakról van szó? Mivel hogy őket Bátrakká avatják, nem pedig beavatják valamibe (pl. egy nagy titokba vagy ilyesmi). Miért ilyen következetlen a fordítás? Oké, azt értem, hogy az eredeti cím (Divergent - eltérő, elütő, szétágazó, más irányba tartó) nehezen fordítható le magyarra úgy, hogy az címként is megállja a helyét. Nem tudtak választani a két szó között? Lehetett volna a címben és a könyvben végig ugyanaz a kifejezés, számomra úgy lett volna kerek egész. Furcsán hangzott volna címnek A felavatott? Szerintem megszoktuk volna. Ez egy kicsit zavart, de egyébként nem volt vele bajom, csak furának találtam. A kötésminőség elég jó, bár a lapok hamar sárgulnak. Nagy betűvel van írva, így hamar olvasható, én például másfél nap alatt végeztem vele (ami persze nem csak a nagy betűméretnek köszönhető). Összességében véve nagyon jó könyv, biztos elolvasom még párszor. A Ciceró Könyvstúdiónál tudnak valamit. Egyre több jó könyv kerül ki tőlük magyarul. Csak így tovább!

Értékelés:

Tartalom: 5/5
Nyelvezet, stílus, hangulat: 5/5
Szereplők: 5/5
Borító: 5/5

Összesen: 20/20

Jön a folytatás!

http://krezah.blogspot.hu/2013/08/veronica-roth-lazado.html

Joss Stirling: Lélektársak - Sky

A tizenhat éves Sky Bright Londonból érkezik az Egyesült Államokba. Nem csoda, hogy utálja az újrakezdést, már túl sokszor veszítette el a gyökereit az életben. A lelkesedése ezért bizonyos határok között mozog, amikor a nevelőszüleivel Coloradóba költöznek. Sky túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Minden várakozása ellenére a beilleszkedés könnyen megy a Wrickenridge High-ba, a suliban mindenki szívesen fogadja. Majdnem mindenki. Csak egy valaki marad számára megközelíthetetlen. Első nap megpillantja Zedet az iskola folyosóján, és onnantól el van veszve, nem tudja kiverni őt a fejéből. De Zed Benedictet sötét titok veszi körül. Arrogáns, megközelíthetetlen, és mindenkire dühös, így Sky is csak titokban vonzódik a szemtelenül jóképű sráchoz. Aztán egyszer csak egy hangot hall a fejében. Az Ő hangját. És Zed is érti a lány még ki sem mondott válaszait. Amikor mindezek tetejébe Zed határozottan azt állítja, hogy Sky a lélektársa, akit egész életében szeretni fog, valamint, hogy hozzá hasonlóan savant, és természetfeletti képességei vannak, Sky egy szavát sem hiszi el. És soha nem is hinné el, ha belül mélyen nem mozdulna meg egy képesség, amitől Sky már rég meg akart szabadulni. Valami, amitől egész életében félt. A múltjában árnyak üldözik, és a jövőjét gonosz erők fenyegetik, Skynak pedig szembe kell néznie a sötéttel, még ha ez azt is jelenti, hogy le kell mondjon arról, amit a szíve diktál.

A fülszöveg kicsit spoileres. Kicsit? Gyakorlatilag a történet háromnegyedét elmeséli. Persze a könyv végén vannak még bonyodalmak, váratlan fordulatok, izgalmak. A sztori tetszett, de maradtak bennem kérdések. Kik a savantok, honnan van a képességük, Sky-nak konkrétan mi a képessége (ez nem volt számomra egyértelmű, ugyanis többféle dolgot is csinált, mintha ebben kicsit következetlen lenne a szerző), a főgonosz nem fog tudni kijutni a börtönből (ha már egyszer van emlékmegváltoztató, akaratbefolyásoló meg mindenféle képessége)? Ezt se igazán értettem. Mert akkor egyszerűen csak befolyásolja a rendőröket, a bírót, vagy a börtönőrt és kijut. Vagy erre találtak valami megoldást? 

A történet fő témája az örök szerelem, másik fontos szál a savant-dolog. Néha kicsit úgy éreztem, ez a szál csak azért kellett bele, hogy bonyolítsa a szerelmi sztorit, de a végére szépen kialakult. A savantokról jó lett volna többet megtudni, örültem volna, ha az írónő részletesebben bemutatja az általa alkotott világot. Szívesen olvastam volna még a mellékszereplőkről és a képességeikről. Az elején lassan halad a cselekmény, és kicsit klisés. Megfigyelhetők például a szokásos tinikönyv-motívumok: új városba költözés, beilleszkedés a gimibe, új barátok és ellenségek, majd annak a bizonyos titokzatos, elérhetetlen pasinak a megpillantása, aki eleinte hűvös, távolságtartó, ellenszenves, de később változik, stb... Azt az érzést, hogy már századjára olvasom ugyanazt, feledtette az írónő stílusa. Nagyon szép kifejezéseket használ, a tájleírások is lenyűgözőek voltak. Jó volt, hogy nem mindig ugyanazokkal a szófordulatokkal találkoztam. A helyszíneket, tájakat, helyiségeket szépen jellemzi a szerző, viszont a szereplők karakterizálásával adós marad. Gyakorlatilag mindenki a kinézetével meg az egy szem képességével volt jellemezve, illetve azzal az egy-egy mondattal, amit Tina odavet Sky-nak róluk. Éppen ez az a hiány, amit már fentebb is említettem, hogy itt lehetett volna előbb figurává tenni a karaktereket, jobban megismertetni őket az olvasóval. Mindenképpen szerencsésebb lett volna a részletesebb ábrázolás, főleg amiatt, hogy ilyen sokan vannak a testvérek. Egy-két mondattól nem váltak egyedivé a figurák, folyton hátra kellett lapoznom a "kisokoshoz", megnézni, hogy ki kicsoda, mert a sok szereplő között pusztán egy név alapján képtelenség volt eligazodni. 3-4 testvér csak egy névként jelent meg előttem, nem élő, egyedi, színes egyéniségként. Ezt nagyon sajnálom, mert ebből sokkal többet lehetett volna kihozni. A legeredetibb figura egyébként Mrs. Hoffmann volt, jókat nevettem rajta.

Sky karaktere semleges nekem, nem vált igazi kedvencemmé, de nem is ellenszenves. Talán kicsit idegen maradt számomra, pedig nem volt annyira középszerű figura. Azért voltak jó jelenetei, pl. a gól, vagy mikor rákiabált Zedre, illetve mikor használni akarta a képességét az ellenséggel szemben. Zed figurája az elején tetszett, aztán számomra túl nyálassá vált (ráadásul egyik pillanatról a másikra). Amit nem kedvelek a szerelmi sztorikban, az az, hogy ha a két szereplő hamar egymásra talál (egyik pillanatban még alig ismeri, a másikban pedig már az életénél is jobban szereti és örökre!!! Honnan tudja?). Nem szeretem a túl idealizált és a hihetetlenül irreális szerelmeket, de azt sem, mikor a két fél akadékoskodik és mindenféle mondvacsinált kifogásokat keres arra, hogy ne lehessenek együtt, pedig a napnál is világosabb, hogy úgyis együtt lesznek. Ebben a könyvben sajnos mindkettőre volt példa. 

Számomra a regényt nem a szerelmi szál vitte el, hanem a főgonosz elleni harc izgalmai. Érdekes volt, és nem teljesen kiszámítható. Jó ötlet volt a Sky származása és gyerekkora körüli rejtély, bár sajnáltam, hogy olyan hamar fény derült rá. A borító az én ízlésemnek túl sötét, a csillogó felirat dobja fel egy kicsit. Egyébként jó könyv, örömmel olvastam, a közepe-vége táján már faltam a fejezeteket. Kíváncsi vagyok a folytatásokra (hátha ott majd jobban megismerhetem a többi szereplőt is). A második kötet Yves és Phoenix története lesz, a harmadikban pedig Chrystal és Xav kap nagyobb szerepet. Elhatároztam, hogy mostantól szigorúbban értékelek (mert nekem mindig az éppen olvasott könyv a kedvencem, ezért muszáj kicsit differenciálnom), ennek az eredményét láthatjátok itt. 

Értékelés:

Tartalom, cselekmény: 5/3.5

Szereplők: 5/3.5

Stílus, nyelvezet, hangulat: 5/5

Borító: 5/3

Összesen: 20/15

Jön a folytatás: Phoenix

http://krezah.blogspot.hu/2013/08/joss-stirling-lelektarsak-phoenix.html