
A szereplők most sokkal mélyebb, összetettebb karakterekké váltak, jobban bele lehet látni a lelkükbe. June most sem volt eleinte szimpatikus, de aztán kezdtem megérteni őt. Ezúttal Day vált egy kicsit idegesítővé a könyv közepe táján, de alapjában véve most is kedveltem. Tess változása viszont nem volt ínyemre: túl felnőttes, akaratos és áskálódó lett, nem előnyére változott. Thomas jelleme érdekes vonással bővül, megismerhetjük tette indítékait. Kaede figurája szintén árnyaltabb karakterizációt kapott, a bátor, nagyszájú, belevaló, vagány pilóta-csajszi a kedvenc mellékszereplőm lett. Új szereplők is felbukkannak: a Patrióták, Razor, Baxter, Jordan, stb. Anden karakterét ezúttal jobban bemutatja az írónő, érdekes jellemként ismerhetjük meg, tetszett az ábrázolása. Van régi és új főgonoszunk is (nem árulom el, ki az, mert spoiler lenne).
Az első részben kifogásoltam, hogy nem hihető és csak mellékes a szerelmi szál. Itt valamivel nagyobb hangsúlyt kapott, de megint csak nem ez a könyv fő témája. Viszont sokkal jobban sikerült az érzelmek ábrázolása. June és Day között ezúttal sokkal bonyolultabb kapcsolat van, összetettebb érzések kavarognak közöttük és bennük. Vajon fel tudják-e dolgozni, hogy June köztársasági katona (volt), Day pedig mindig a Köztársaság ellensége volt és lesz? Rányomja-e a bélyegét a kapcsolatukra az a tény, hogy nem szándékosan, de közvetve June felelős Day anyjának haláláért? Hogyan élik meg a köztük lévő konfliktusokat, mit kezdenek ellentétes céljaikkal, a bűntudattal, a társadalmi egyenlőtlenséggel, a féltékenységgel, a hiszékenységgel? Bízhatnak-e egymásban és a másik ítélőképességében? Örültem, hogy ezek a komoly problémák nincsenek csak úgy ni félresöpörve, hogy nem minden rózsaszín habos-babos, hanem igenis vannak kimondatlan ellentétek, melyekkel szembe kell nézni a szereplőknek. Ezek a kérdések nagyon szépen ki vannak dolgozva a könyvben, és a karakterek igazi mélységeit is megmutatják. Marie Lu sokat fejlődött a jellemábrázolás terén.
Jó volt olvasni a Kolóniákról, megismerhettük azt az államberendezkedést is. Egy teljesen másféle társadalom képe bontakozott ki előttünk, mint amilyen a Köztársaság. Már kíváncsi voltam, vajon milyennek festi le Marie Lu a Kolóniákat, de nem csalódtam. Egy jól kitalált világ eredeti ötlettel. A Kolóniák népe körében is társadalmi ellentétek feszülnek, ott sincs kolbászból fonva a kerítés. Emellett a Köztársaság ábrázolását is szerettem: egyértelműen egy katonai diktatúráról van szó demokráciának titulálva. Milyen ironikus, hogy Köztársaság a neve és az állam élén az Első Polgár áll (ezzel is kifejezve hogy ebben az országban állítólag mindenki egyenlő, a vezető is ugyanolyan polgár, mint bárki más). Nem elnök, király, császár vagy miniszterelnök, hanem polgár. Na persze. Az állandóan ismételgetett fogadalom, illetve az Első mindenütt jelen lévő portréja is a személyi kultuszt erősíti, ez még jobban tökéletesíti az állam ironikus ábrázolását. (Erősen emlékeztet egy létező államra, ahol egy nemzet két országra szakadt és állandóan kiújuló konfliktusok adódnak a két állam között.) A Kolóniák társadalmát is kritikusan festi le az író: itt a fogyasztói társadalom kritikáját figyelhetjük meg. Akinek nincs munkaadója, támogatója, annak szegénységben kell tengetnie életét és nem részesül a legalapvetőbb közszolgáltatásokban sem, míg mások dőzsölnek és a legjobb kiszolgálást kapják. A katonaság, a rendőrség, a kórházak és minden más céges tulajdon, amiből az adott társaság hasznot remél. Mint minden, az ember is csak egy termék, amit el lehet adni és semmi más nem számít, csak a profit.
A könyv borítója is tetszik, de nem vált kedvencemmé. Elhatároztam, hogy ezentúl a borítókat is szigorúbban pontozom, mostantól már csak az kap 5 pontot, amit egy el tudnék képzelni egy "borítóversenyen" győztesként, de minimum toplistásként. Mivel a könyv a kötésminősége, betűtípusa és egyéb külső megjelenési szempontok szerint is kiváló, illetve a borító esztétikus, a képen kidomborodó rész is van, és színeiben, témájában, hangulatában illik a történethez ( a Kolóniák emblémája a madár), így 4 pontot kap. (A kis kezdőbetűs magyar cím azért még mindig szúrja a szememet.)
Ami tetszett: A sodró lendületű történet mellett volt idő pihenni, szusszanni, logikázni, az ellenség tervén töprengeni. Állandóan történt valami, így pörgős volt a sztori, de a szereplők tudtak időt szakítani arra is, hogy a köztük lévő konfliktusokat rendezzék, ezzel valahogy egyensúlyba került a könyvben a jellemábrázolás és a cselekmény. A javuló érzelem- és karakterábrázolás mellett a történet nem lett unalmas. A két ország társadalmának leírása érthető és érdekes volt, de nem vált szájbarágóssá. Jók voltak az akciójelenetek is, de ami legjobban tetszett, hogy megértettem a szereplőket, láttam a tetteik okát, indítékaikat, céljaikat és az őket akadályozó, hátráltató tényezőket is. Tetszett például a Thomas-June beszélgetés is, a bűntudat és kötelességtudat összecsapása adta a feszült, érzelemteli pillanatok drámai erejét. Sokkal hihetőbb és emberibb volt ebben a részben az is, ahogyan June próbálja feldolgozni a bátyja halálát. A dupla narráció ezúttal tetszett, sokkal jobban el lehetett különíteni, hogy melyik szereplő beszél, kifejezéseik, beszédmódjuk és önképük kivetülése árnyaltabban jellemezte a két főhőst (pl. June katonás, fegyelmezett, van logikája, mindig számolja az időt, mindig mindenre figyel, kemény, harcos jellem; Dayt pedig az érzelmei vezérlik). Ezért adtam 5 pontot a stílusra és a szereplőkre.
Ami nem tetszett: (Spoilerveszély!)
Összességében tetszett a könyv, még jobban, mint az első része. Azoknak tudnám ajánlani, akik egy akciódús, kettős ügynökös, pörgős sztorira vágynak némi bizonytalansággal (céljaink, tetteink helyességébe vetett hit megingásával), romantikával, társadalomkritikával és a háttérben megbúvó, itt-ott előbukkanó érzelmi konfliktusokkal fűszerezve. Nem csak fiataloknak (sőt elsősorban nem nekik) szól és szerintem fiúk is nyugodt szívvel belevághatnak, mert nem annyira "lányos" regény.
Értékelés: