(Tavasz)

Május

Helena Silence: Enigma

Április

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Március

Cat Patrick: Forgotten - Úgyis elfelejtem

A hónap borítója

(Tél)

Február

Julie Kagawa: Vashercegnő

Január

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

December

Cassandra Clare: A herceg

(Ősz)

November

Josephine Angelini: Baljós csillagok

Október

Sarwat Chadda: Éjistennő

Szeptember

Lauren Kate: Torment - Kín

Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna. Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem. Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.

Nem is tudom, hogy kezdjem. Valahogy mást vártam... De haladjunk szép sorjában! Szóval a borító - ez volt az, ami elsőre elvarázsolt és mikor megláttam, tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Gyönyörű, sejtelmes, tetszenek a színei, a cirádák, minden. A Könyvmolyképző pedig valljuk be, szép könyveket ad ki,  nekem a kötésminőséggel se szokott problémám lenni (nem törik be, nem szamárfülesedik, nem hullik szét), szóval a könyv külleme maximális pontot ér. 

A történet afféle mese és tiniregény keveréke, bár ez utóbbit csak a főszereplő kora és a szerelmi szál miatt lehet ráfogni. Egyébként inkább mese. Egy hosszú utazás, egyfolytában pörgő történet, ahol főhősünk folyton új szereplőkkel találkozik, szövetséget / alkut köt, bajba keveredik, üldözik, menekül, harcol. A fülszöveg már kissé lelövi a poént, ami egyébként a történet nagy fordulata akart lenni. Lényeg, hogy Meghan szeretne megtalálni valakit, akit elveszített. Ehhez azonban Sohaföldére kell mennie (Tündérországba). Fura lények lesznek segítségére, és sok más meséből ismert karakter is felbukkan, pl. Kacor király. De a segítség sincs ám ingyen! Meghan megtanulja, hogy ha tündérekkel üzletel, nagy árat kell fizetnie. 

Meghan létezése, jelenléte furcsa módon mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, szinte mindenkinek az a célja, hogy ártson neki (megölje, elfogja, magával vigye, dolgoztassa, elcsábítsa, átadja az uralkodójának,  feleségül vegye, stb.) Ezt kicsit túlzásnak éreztem, csak a vége felé kezdtek olyan szereplők felbukkanni, akik nem akarták rögtön megölni (persze ott is volt néhány, aki igen). A másik zavaró furcsaság az volt, hogy Meghant mindenki ismerte, mindenki hallott már róla és rögvest felismerte. Ránéztek és tudták, kicsoda. Érdekes. 

Volt néhány dolog, ami nem tetszett benne. Egyik ilyen a túlpörgő történet: az állandó szaladás, menekülés. Mindig történik valami és alig ismerünk meg egy szereplőt, már ugrunk is tovább. Többször előfordult, hogy egy-egy harcolós vagy menekülős jelenetnél többször el kellett olvasnom a bekezdést, hogy magam elé tudjam képzelni, mi történik és hogyan. A "valaki csinál valamit" típusú mondatokból kicsit sok volt egyszerre. Ugyanakkor sok leírás is volt, minden egyes szereplő több mondattal volt külsőleg jellemezve, pl. milyen volt az alakja, teste, végtagjai, szeme, szája, hangja, mozgása, stb. Annyi féle lényt kellett elképzelnem, hogy már ez is sok volt. Jó lett volna egy kicsit megállni, pihenni, jobban megismerni egy-két fontosabb szereplőt, és csak utána menni tovább a történetben. 

A vége sem tetszett igazán. Ne már, hogy a Vaskirály ezért akarta megszerezni Meghant? Azt hittem, lesz valami nagyszabású, dörzsölt, ördögi terve és a saját céljaira akarja felhasználni a lányt, aki annyira különleges, hogy mindenképpen csak ő lehet az, akire a Vaskirálynak szüksége van. Hát nem egészen. Ja, és azt hittem a lány (vélt) apjával is lesz valami: kiderül, hol van, mi lett vele, ki ő, de semmi. Maradt néhány megválaszolatlan kérdésem ezen kívül, de talán ezekre a további kötetek választ adnak majd. 

Alapjában véve tetszett a történet, izgalmas és dinamikus volt, a felsorolt zavaró dolgok ellenére bejött.  Ha felkészültem volna rá, hogy ennyire mese-jellegű lesz, akkor nem lepődtem volna meg ennyire. Van benne jó adag Pán Péter, Végtelen történet, Gyűrűk ura, Alice csodaországban, meg egyéb tündéres mesék. Meglepett, hogy a Szentivánéji álom szereplői is felbukkantak, bár először oda nem illőnek találtam, de aztán megszoktam és most már örülök neki. 

A szerelmi szál annyira nem tetszett. Nem éreztem semmi összhangot a herceg meg a főszereplő lány között.   Nekem nem volt elég. Néha ránéz egyik a másikra, erre az komoran elkapja a tekintetét, semmi érdeklődést nem mutat iránta. MÉg Meghan érzéseit se ismerjük, nem írja, hogy tetszene neki a herceg, hogy bármit is érezne iránta, csak annyit tudunk, hogy jól és félelmetesen néz ki. Aztán pedig egyszer csak összejönnek. Miért? Mikor? Mióta? Erről nem szól egyikük sem semmit, mintha nem is lenne érdekes. Akkor meg mi értelme, hogy benne van ez a szál? Ez a fajta szerelem-felépítés nem szokott bejönni nálam, nem elég hiteles. Nem is értem, hogy jöttek össze vagy egyáltalán miért. És most mi a helyzet velük? Egy párt alkotnak? És mi lesz ezután? A végén kezdett el tetszeni az Ash-Meghan páros, addigra viszont jött egy negatívum és vége lett a könyvnek. Most nem tudom, hogy egyáltalán kedvelem-e őket. 

Jó ötlet a szerelmi háromszög, bár kissé gyakori mostanság. A jó pasi vs. legjobb barát figura örök harcának egyik példáját figyelhetjük meg itt is, nem kimondott, de igen-igen sejthető formában. Puck karaktere tetszett, vicces, bohókás, feldobta a sztorit. Vártam a visszatérését. (Most is várom.) Legnagyobb kedvencem azonban Kacor. Neki voltak vicces megnyilvánulásai, felismerhető szokása, sajátos beszédmódja és az ő karaktere legalább valamennyire ábrázolva volt. 

Ha már a karaktereknél tartunk, Ash nem fogott meg, túl sablonos és nem is ismerjük meg igazán. Eleinte titokzatos figura (legalábbis annak kellene látnunk), de utána kiszámíthatóvá válik. Jelleme sem az én ideálomnak felel meg, keménynek látszik, de bizonytalan, mintha maga se tudná, mit akar. Folyton keménykedik, vagánykodik, ez sem szimpatikus vonás. Érzéseit, szándékait csak felszínesen ismerjük meg, nem tudunk vele azonosulni. A végén kezdett alakulni valami, ott lehetett volna jobban megismerni Ash-t (mikor kiderült, miért ellensége Puck-nak, mikor gyenge és esetlen volt), de akkor már késő volt és így összességében kevés volt belőle. És ez elég sok szereplővel előfordult: olvastam volna még róla, jobban megismertem volna (Meghan, Puck, Ash, Oberon, a Vaskirály, a Magasságos), de nem volt rá lehetőség. 

Aki viszont igazán átlagos, az Meghan. Főszereplőhöz képest semmi extra nincs benne, semmilyen különleges jellemvonása nincs, amit hirtelen meg tudnék említeni. (Ha nem néztem volna meg most, a nevére se emlékeznék, pedig elhangzott egy párszor a regényben és nem is régen olvastam.) Fogalmam sincs, milyen ez a lány. Csak annyit lehet tudni róla, hogy átlagos, meg akarja keresni az öccsét, néha sír, nem akar embereket bántani, van neki egy legjobb barátja, azon kívül nem sok bizalmasa akad (de ez kb. az emberek 95%-ára igaz). Tulajdonságai nem nagyon említhetők. Nem tudjuk, okos-e, bátor-e, elszánt-e (elvileg igen, de egyértelmű bizonyíték nincs rá és nincs hangsúlyozva) szerelmes-e, határozott-e, szerény-e, érzékeny-e, mire vágyik, mit szeret csinálni, minek örül. Nagybetűs átlag. Nincs eléggé bemutatva, nincs jellemábrázolása, csak ide ugrik, oda szalad, ezt mondja, azt megígéri, itt sír, ott menekül és ennyi. Főleg cselekvésben mutatja meg a főhőst az írónő, nem pedig szándékaival, döntéseivel, tulajdonságaival ábrázolja. Ez hiba, legalábbis én nagyon hiányoltam azt, hogy megtudjam, ki az a Meghan Chase, akiről olvasok. És hogy milyen. 

Családi kapcsolatai sem világosak. Most akkor milyen viszonyban van az anyukájával? Mert az elején úgy volt, hogy az anyja meg a nevelőapja nem igazán foglalkoznak vele. A férfi általában észre se veszi, hogy ott van, meglepődik, mikor megszólal. A végén pedig egészen más a helyzet: itt már egy szerető, aggódó, őszinte anyukát látunk. Luke-ról (nevelőapa) is azt tudjuk meg, hajnalokig kereste kinn Meghant (mivel számukra eltűnt), mintha aggódna érte. Meghan-nek a nevelőapjával sem volt ideje rendezni a kapcsolatát, az anyukát meg mintha kicserélték volna. Ezt sem értettem. 

Az írói stílussal kapcsolatban már említettem, hogy sok a leírás, jellemzés. Néhol nagyon szép, szinte festői a tájleírás. Rengeteg jelzőt és igenevet használ a szerző, amit néha már fárasztó nyomon követni. Olyan érzésem támadt, mintha a szóismétlést mindenáron el akarta volna kerülni. Ez azonban már visszájára sült el: volt, hogy ugyanarra a lényre négyféleképpen utalt 4 mondaton belül, és már nagyon kellett koncentrálni, kiről van szó. (Ki mit csinál, hova fordul, hova ugrik.) Viszont szókincsfejlesztés céljából nem árt elolvasni a könyvet. 

Újdonságnak találtam a Vastündéreket, mert más történetekben a tündérek mindig irtóznak a vastól (itt is), meg a szokásos nyári és téli udvar máshol is megvan. Viszont ez érdekes, modern, nagyon mai megközelítés volt, a gépszörnyek ötlete igazán tetszett, nem volt szokványos. Összességében a pozitív oldal felé billen a mérleg, de lehetett volna jobb is. Többet, mást vártam. Viszont hamar elolvastam, gyorsan lehetett vele haladni, kellemes kikapcsolódást nyújtott és kiszakított a valóságból néhány napra. Ennek ellenére a  folytatásokat is tervezem elolvasni, mert kíváncsi vagyok, mi lehet még ebben a sztoriban. 

Értékelés: 

Tartalom: 5/4

Szereplők: 5/3

Nyelvezet, stílus: 5/4

Borító: 5/5

Összesen: 20/16

Simone Elkeles: Rules of Attraction
(A vonzás szabályai)

A Perfect Chemistry sztoriján felbuzdulva még a magyar megjelenés előtt angolul elolvastam a második részét. Nos, vegyes érzésekkel kezdem el írni az ajánlót. Tetszett is, meg nem is. Jó volt, de az első részhez nem ér fel. Ha a Tökéletes kémia c. kötet egy 10-es skálán 9-es, akkor ez maximum 7-es. 

Nézzük az alapsztorit! Két év telt el az előző kötet eseményei óta. A már ismert Alex Fuentes öccse, Carlos válik itt főszereplővé. Anyjával és kisöccsével eddig Mexikóban élt, de most visszatér Amerikába és Alex-hez költözik. Alex főiskolára jár, autószerelő műhelyben dolgozik és még mindig együtt van Brittany-vel. Carlos azonban még Mexikóban bandaügyekbe keveredett, és múltja itt is kísérti. 

Nem könnyű beilleszkednie az új életébe, új iskolájába, ebben segít neki Kiara, aki Alex ismerőse. Kiara nem az a tipikus nőies lány: hosszú pólókat és túrabakancsot hord, szeret autót szerelni, túrázni és imádja a kihívásokat. Már az elejétől kezdve marják egymást Carlossal, akinek eleinte nem is tetszik a lány. A két fiatal folyton vissza akar vágni a másiknak, ebből néha vicces helyzetek születnek. 

Carlos bandatag-múltja lesz a főbonyodalom. De az előző rész olvasása után már ez sem okoz meglepetést. Olyan érzést kelt az olvasóban, mintha csak azért kellene a könyvbe ez a szál, hogy kitöltse az üres helyeket, mert a főszereplők kapcsolatát egyáltalán nem befolyásolja.  Kicsit erőltetett az egész bűnözős vonal, ráadásul a végkifejlet is valahogy túl könnyen megoldódik. Nekem csalódás volt. 

A sztori másik fő cselekményszála a Carlos-Kiara közti szerelem kialakulása. Véleményem szerint a két szereplő között egyáltalán nincs "Chemistry"! Még csak nem is vonzódnak egymáshoz, és abszolút nem illenek össze! Ennél kiábrándítóbb párost még nem láttam. Az eleje még oké, ahol egymást idegesítik (bár már valahogy ez is olyan gagyi), de a közepe meg a vége totál hiteltelen, érdektelen és nem reális. Egyszerűen nem értettem, hogy szeretnek egymásba, mikor nem láttam erre semmi jelet. Valahogy nem hihető, hogy ez a két ember szereti egymást. Meg hogy már örökké... Carlosnak nem is tetszik a csaj. Akkor meg mióta? Mikor? Hol? Hogyan szeretett bele hirtelen? Komolyan, a kiskölyök+Carlos kapcsolat  (afféle nagytesó) jobban érthető és hihetőbb, mint ez a Kiara-szerelem. Sőt, még a csaj apjával is jobban ki van dolgozva Carlos érzelmi kapcsolata, mint Kiarával. Valahogy az egész dolog olyan légbőlkapott és az egyes jelenetek alig kapcsolódnak egymáshoz, nem láttam a folytonosságot a kapcsolatuk alakulásában. Az sem tetszett, hogy a fiatalok között nem volt semmi akadály, ami elválaszthatná őket egymástól, szóval nem volt bonyodalom és ez így unalmas. 

Sok kivetnivalót találtam a történetben: pl. a kamubarátnő-dolog, az "el kell vinned a szalagavatóra", meg mikor követi a hegyre a lányt... Ezek mind olyan jelenetek, aminek nincs magyarázata, értelme, semmi. A kamubarátnő-dolog miért kellett? A cselekmény egyáltalán nem kívánta meg ezt a "fordulatot", ráadásul értelme sem volt, mert a későbbiekben nem volt semmi jelentősége. Meg miért követte a hegyre a túrázó csajt, mikor nem is szimpatikus neki? Akkor miért megy vele, ha nem bírja? Ennek se volt semmi értelme. És azt se lehet mondani, hogy Carlos talált valami okot magának arra, hogy ezt megmagyarázza, mert nem. Semmi ilyesmi. Sőt, a szülők hozzáállása sem tetszett a könyv eleje-közepe táján. Túl liberális, mindent megengedő. Ki az az épeszű szülő, aki a lányát éjszaka kettesben hagyja egy szobában egy mexikói sráccal?  Nekem kicsit fura volt. Nem örülnék, ha az én szüleim ilyenek lettek volna. Másik, ami szemet szúrt: végig arról beszélnek, hogy megjavítják a kocsiajtót, de egyik se javítja meg, pedig azzal vagánykodnak, hogy mennyire jól tudnak kocsit bütykölni meg mennyire szeretik a kihívásokat. Hát nem látszik. Vagy ott volt ez a "volt barát"-szál (Michael?) Ennek se volt semmi jelentősége a történet szempontjából, csak felesleges töltelék. "A vonzás szabályainak" összeírása is hiábavaló volt, ez se osztott-szorzott. Azt hittem, lesz még valami szerepe, de nem volt. Érdektelen az egész.

Tehát a cselekmény összességében véve nem tetszett. Nem volt érdekfeszítő, se kiszámíthatatlan, inkább értelmetlen és nem hihető. Abszolút nem győzött meg a szerelmi szál, a többiről meg ne is beszéljünk, mert azok még rosszabbak. A stílus és a nyelvezet szokásos Elkeles, se nem több, se nem kevesebb. Néha túl sok a párbeszéd és kevés mellé a leírás, meg a jellemzés, hogy azt most pl. hogyan mondja, közben hol áll, mit csinál. Néha így nehéz volt magam elé képzelni egy jelenetet. A borító viszont bejön, és a könyv legjobb pillanatát ábrázolja. Ez legalább tetszett. 

A könyv másik nagy hibája számomra magukban a fő karakterekben keresendő. Carlos egy öntelt bunkó, állandóan vagánykodik, mindenkivel kötekszik. Alex-nek beszólogat, Brittany-t nem kedveli (Miért? Ez is honnan jött? Az előző részben még bírta.) Beképzelt, ráadásul együgyű is, pl. a bulin. Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, talán egy kicsit akkor, mikor a kiskölyökkel játszott, de ez meg annyira nem Carlos-os volt, hogy erőltetettnek tűnt. Mintha az írónő akkor jött volna rá, hogy milyen ellenszenves főszereplőt alkotott, és ott akart volna gyorsan csiszolni rajta. Hát nem sok sikerrel. Nekem továbbra se lett szimpatikus a srác, nem sikerült megkedvelnem. Ahogy Kiarát sem. Azt hangsúlyozza végig, hogy ő mennyire nem tud ellenállni a kihívásoknak, ehhez képest totál lúzer. Szerencsétlen, dadogó, inkább félénk, nem is csinos, nem is szép. De nem ez a legfőbb baj vele, mert ettől még szuperjó, ütős figura is lehetne, de sajnos ellentmondásos. Ha bő pólóban szeret suliba járni, autót szerelni meg túrázni, akkor miért az a legnagyobb vágya, hogy elmenjen a szalagavatóra estélyiben, magas sarkú cipőben? Ez egyáltalán nem illett hozzá. Most akkor döntse már el, hogy milyen akar lenni! Nem szeretem az ilyen karakteridegen húzásokat. Ettől Kiara is olyan hiteltelenné vált a szememben. Nem volt jól kidolgozva a figurája.

Voltak viszont szereplők, akik pozitív színfoltjai voltak a regénynek: szimpi volt Kiara családjából a kisfiú (Brandon), az apja (csak a vége felé, mikor kiderült a múltja, addig azonban tutyimutyinak és túlságosan jópofinak tűnt), illetve Tuck, aki igazi sziporkázó karakter volt és jók a beszólásai, csipkelődéseik Carlossal. Tetszett még az is, hogy Alex és Brittany elég gyakran feltűnt a könyv lapjain; a veszekedésük, szakításuk és kibékülésük viszont nem tetszett. A szakításnak igazi oka nem volt, ráadásul 2 perc alatt kibékültek, szóval minek? Nem kellett volna bele. Meg már az előző kötet végéből úgyis kiderült, hogy férj és feleség lesznek és még 20 év múlva is együtt vannak, tehát nem ijedtem meg, hogy hú, most tényleg szakítottak...

Röviden ennyi. Bocsi a könyv rajongóitól. Sajnálom, hogy ilyen negatívat kellett írnom, de ez most tényleg nem nagyon tetszett. Vagy csak Alex sztorija után többet vártam ettől a könyvtől? Reméljük a legjobbakat, hátha Luis története jobb lesz! 

Értékelés:

Tartalom: 5/2

Szereplők: 5/2

Nyelvezet, stílus: 5/4

Borító: 5/5

Összesen: 20/13

Karen Marie Moning: Shadowfever 

Ez a könyv itthon még nem jelent meg, és még nem tudom, mi lesz a magyar címe. Hazánkban a Kelly kiadó jelentette meg a sorozat eddigi köteteit, így feltételezhető, hogy tervezik megjelentetni a zárókötetet is. Reméljük, ugyanis az ötödik rész (és maga a sorozat is) meglehetősen ütős. A magyar olvasók sem hagyhatják ki. 

Hogyan lehetne úgy írni róla, hogy ne lőjem le a poént? :) És az előző részekre vonatkozó spoilereket sem akarok írni, úgyhogy csak nagy vonalakban jellemzem a művet: fantasztikus, megható, izgalmas, rejtélyes, meglepő, fordulatos! 

Történetünk ott indul, hogy Mac úgy érzi, elvesztette azt az embert, aki legtöbbet jelenti számára a világon (mint tudjuk, így ért véget az előző könyv). Hogy ki az, kérdéses volt, az 5. kötet elején kiderül. Mac vigasztalhatatlan, mindent megtesz, hogy megváltoztassa a már bekövetkezett tragédiát, de semmi remény. Csak most vallja be magának (és az olvasóknak) igazi érzéseit. Szívbe markoló, érzelmes fejezetek segítenek (Mac-nek és nekünk) feldolgozni a történteket. Ám főhősünk nem szomorkodhat tovább, ki kell jutnia az Ezüstből, bosszút állni Alináért, legyőzni a nagyurat, megmenteni a szüleit és a világot. Új képességekre tesz szert és eddigi céljai is megváltoznak. Most  már azért akarja megszerezni a Sötét könyvet, hogy a Teremtés dalának segítségével megváltoztassa az egész múltat, meg nem történtté tegye az eddigi eseményeket, teljesen új világot formálhasson...és visszakapja azokat, akiket elvesztett. Ehhez azonban olyasmire kell vetemednie, amire eddig nem is gondolt volna: össze kell fognia Darroc-kal...

Többet nem írok a sztoriról, mert innen kezdve izgalmas események, meglepő fordulatok következnek.  Teljesen kiszámíthatatlan a cselekmény. Mindig gyanakszik valamire az ember, aztán kiderül egy még váratlanabb dolog. Kicsoda vagy micsoda Mac? Miért vannak furcsa emlékei (mintha valaki más életéből származnának)? Kicsoda/micsoda Barrons és a haverjai, pl. Ryodan? Milyen veszélyek leselkednek Mac-re? Mi lett a szüleivel? Milyen céljai vannak Rowenának? Mi történt, mikor a könyv kb. 20 évvel ezelőtt kiszabadult az apátságból? Hogyan történt? Ki volt az áruló? Egyáltalán hogy tudták addig bezárni? Kik voltak Mac igazi szülei és mi történt velük? Miért akarja megszerezni Barrons a könyvet? Mi a célja vele, kinek az oldalán áll? Ki az Unseelie király? És a szeretője? Milyen szerepet játszott a történetben a titokzatos Cruce? Mik V'lane céljai? Mi köze az álmodozó szemű srácnak az egészhez? Honnan tud olyan sok mindent? Mi lesz Christian sorsa? Mindezekre a kérdésekre választ kapunk ebből a kötetből. Valljuk be, ezek a kérdések már régóta foglalkoztatták az olvasókat. Végre kiderülnek a legnagyobb titkok: pl. megismerhetjük a tündérkirálynőt, és Alina gyilkosának kilétére is fény derül (bár nem úgy, ahogy számítottunk volna rá). 

Alapjában véve elégedetten csuktam be a könyvet: végül minden megoldódott, és happy end-del zárult a történet, a nagy kérdésekre is választ kaptam. Tökéletes befejezése volt a sorozatnak. A karakterek továbbra is kedvencek, szinte élnek, mindenki hozta a formáját. A magyar kiadás megjelenése után majd írok a nyelvezetről, fordításról, a borítóról és a kötésminőségről. Értékelés-pontszámok majd akkor. 

Jó hír a rajongóknak: az írónő tervezi, hogy még két (a Fever/Tündérkrónikák világában játszódó) sorozatot ír: az egyik Daniről fog szólni, az ő szemszögéből fogja megismerni az olvasó a történet folytatását. A második tervezett sorozat pedig Mac történetét viszi tovább, ám erre még sokat kell várni. De megéri a várakozást, ha még nem akarjuk elengedni kedvenc szereplőinket. Márpedig én így vagyok vele. Addig azonban azt tervezem, hogy néhány hónap múlva újra elolvasom az egész sorozatot egyben.