Richelle Mead: 

Vámpírakadémia: Vérvonalak

A nagy sikerű Vámpírakadémia könyvsorozat egyik mellékszereplője, Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú - mellékesen vámpír - kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete. Az új sorozat meglepő fordulatokkal teli első részében sok eltemetett titok kerül a felszínre, és az új szereplők mellett olyan régi ismerősöket is üdvözölhetünk, mint Adrian Ivaskov, a lélekmágus szépfiú, vagy Abe Mazur, a tetteivel a törvényesség határán táncoló kalandor. Ahol pedig ők jelen vannak, ott a baj sem járhat messze.

A Vámpírakadémia spin-off történetét, a Vérvonalak című kötettel induló sorozatot már nagyon vártam annak idején. Mint azt bizonyára tudjátok, A végső áldozat című könyv lezárta a Vámpírakadémia főbb cselekményszálait, de sajnáltam, hogy a Richelle Mead által kitalált világot ott kellett hagynom, így örültem, mikor megtudtam, hogy lesz folytatás. Bár nem a megszokott szereplőkkel, Rose-zal és Lissával találkozhatunk ezekben a részekben, a karakterek akkor is régi ismerőseink: Sydney Sage, az Alkimista; Adrian Ivaskov, a léhűtő lélekmágus vámpír aranyifjú, aki egyben Rose volt barátja; Eddie, a dampyr testőr; és Jill Mastrano, a tizenöt éves mora lány, Lissa nemrég megtalált féltestvére. Ők így négyen újabb kis csapatot alkotnak, akik egy fontos küldetésen dolgoznak, közben különböző nem várt zűrökbe keverednek. 

Ebben a sorozatban Sydney, az Alkimista lép elő narrátorrá, az eseményeket az ő szemszögéből követhetjük nyomon. Ez eleinte furcsa volt, hisz hat kötetnyi Rose Hathaway-féle narráció után nehéz volt ugyanarról a fantáziavilágról másvalaki leírását hallani. Sydney annyira különbözik Rose-tól, amennyire két lány csak különbözhet egymástól. Míg Rose hirtelen természetű, meggondolatlan, kemény csaj, aki rögtön beleveti magát a harcba és a kalandokba, nem kerüli a veszélyeket, sem a kalamajkát, addig Sydney megfontolt, fegyelmezett, szófogadó, jólnevelt, művelt és néha kicsit szigorú másokkal, de önmagával leginkább. Hűvös józansággal szemléli a körülötte történő eseményeket, irtózik a vámpíroktól és tart a vámpírmágiától, de legjobban attól, hogy az Alkimisták átnevelő központba fogják küldeni. 

Azonban kezdi megkedvelni társait, ami nem vet rá jó fényt az Alkimistáknál. Sydney már így is bajba került amiatt, hogy segített Rose-nak megszökni és bujkálni (amit egyébként nem egészen önszántából tett, hanem Abe "javaslatára"). Az Alkimisták vámpírimádónak bélyegzik Sydneyt, ami az egyik legnagyobb sértésnek számít a köreikben. Emiatt nem akarják, hogy Sydney kapja Jill őrzésének feladatát. Sydney, hogy megmentse ettől a feladattól tizenöt éves húgát, Zoe-t, mindenáron el akarja vállalni a küldetést. Sikerül megakadályoznia, hogy a húgát küldjék "terepre", így neki kell Jill-lel és Eddie-vel tartania. Egy korábbi merénylet miatt Jillt biztonságba kell helyezni, és Lissáék úgy döntenek, egy emberi bentlakásos iskolában lenne a legnagyobb biztonságban, ahol nem nagyon fordulnak meg morák. Strigák pedig még kevésbé, ugyanis az iskola a napos Palm Springs-ben található. Jill, valamint testőre, Eddie, és az Alkimista segítőjük, Sydney testvéreknek adják ki magukat, úgy iratkoznak be az iskolába. Adrian pedig valami okból (amiről Sydney nem tud) velük tart és egy idős mora úrnál kap szállást. Adrian és a helyi Alkimista, Keith az idősebb testvéreiket alakítják. Sydney és Keith nem bírják egymást, végig sejthető, hogy a múltban volt közöttük nézeteltérés. 

Külföldi borító

A történet tele van titokzatos rejtélyekkel, amiket Sydney meg akar oldani. Nyomoz az iskolában egyre népszerűbb "varázserejű" tetoválások után, a furcsa gyilkosságok (strigák?) ügyében és azt is ki karja deríteni, miért van ott velük Adrian, mi köze Jill-hez. Van egy-két váratlan fordulat, de a rejtélyek, nagy része számunkra könnyen kikövetkeztethető, ám Sydney-nek magának kell összeraknia a képet. A cselekményről annyit mondhatok, hogy nem olyan pörgős, akciódús, mint ahogy azt a Vámpírakadémiától megszokhattuk, de ez nem feltétlenül rossz dolog. Tény, hogy ez egy bevezető kötet, ahol megismerjük a helyet, az új felállást, belelátunk a  szereplők közötti viszonyokba. Sydney még csak most ismerkedik Adrian-nel és Eddie-vel, hisz őket még csak egyszer látta. Lassan indul be a történet, inkább afféle jellemzés, ismerkedés még ez a kötet. Jobban megismerjük Sydneyt, a családját, neveltetését, az Alkimisták szervezetét. Megtudjuk, miért lett ilyen Sydney és rájövünk, hogy nem volt könnyű és egyszerű az élete. Szigorú nevelést kapott, és bár mindent mindig jól csinált, sosem kapott dicséretet, törődést. Megszokta, hogy maga oldja meg a problémáit és dühíti, hogy például Adrian soha nem veszi a fáradságot arra, hogy küzdjön a magára aggatott áldozat-szerepe ellen. Én nagyon együtt tudtam vele érezni, Mead jól érzékeltette az érzését, nehéz helyzetét. Sydney, annak ellenére, mennyire kiszolgáltatott a feletteseinek és mennyire nem mer ellentmondani az Alkimistáknak a belenevelt tanok és engedelmesség miatt, attól még nagyon erős jellem és igenis sokat harcol.  Bebizonyította, hogy tud kemény is lenni. Amennyire idegennek és merevnek tűnt eleinte, a végére annyira megkedveltem. 

Adriant még mindig sajnáltam egy kicsit Rose iránt érzett reménytelen szerelme és szerelmi bánata miatt, és jobban megismertem más oldalait is, pl. hogy művészlélek. Gúnyos, gőgös, hencegő, vicces megjegyzései tetszettek, és beképzeltebbnek mutatták, mint amilyen, de érezhető volt, hogy csak poénnak szánja. Viszont volt, mikor tényleg sajnáltatta magát, akkor Sydney-vel értettem egyet és én is szívesen megráztam volna, hogy kapja már össze magát. Jill néha naiv, butuska volt, de ez a korának tudható be, egyébként szimpatikus, aranyos figura. Sajnáltam szegényt, mennyire nem találta a helyét az új környezetben. Az egész élete a feje tetejére állt, világa megváltozott: egyik napról a másikra ismeretlen kislányból hercegnő lett, egy olyan lány lett a nővére, aki eddig nem nagyon kedvelte, most pedig királynő lett. Jillnek nagyon nehéz feldolgoznia a helyzetet: Lissával nincs annyira jó kapcsolatban, úgy érzi Lissa csak az apja hűtlenségének bizonyítékát látja benne, és csak azért van szüksége Jillre, mert egy értelmetlen mora törvény miatt csak akkor tarthatja meg a koronáját, ha van egy családtagja. Jill nem tudja, hogy valójából őt védik-e vagy a Dragomir-vérvonalat. Eddie nagyon kedvelhető figura volt, rendes srác és ügyes harcos, aki mindenáron meg akarja védeni Jillt. Az új szereplők közül szimpatikus volt Trey, remélem, ő még kap szerepet a későbbiekben is. Érdekes volt a tanárnő karaktere, de voltak itt egyéb pozitív és negatív figurák is, akik érdekesebbé tették a sztorit. Egyszóval a karakterek kedvelhetőek, összetett személyiségek, mindenkinek megvan a maga problémája és egymással is vannak konfliktusaik. Az érzelmek ábrázolását ezúttal is nagyon jól eltalálta az írónő, bár itt még romantikus szál aligha van, éppen hogy csak elkezdődött volna valami, mikor sajnos véget ért a könyv.

A stílus teljesen más, mint a Vámpírakadémiáé, itt elmélkedősebb, gondolkodóbb, kevésbé pörgős, kevésbé vicces-beszólogatós. Itt nem a harcok kerülnek előtérbe, hanem inkább a nyomozás és a jellemfejlődés. Ez annak köszönhető, hogy Sydney teljesen más személyiség, mint Rose, más a szerepe, másképp látja a dolgokat és mást talál viccesnek. Kicsit komolyabban veszi az életet és nem sziporkázik annyira, mint kedvenc dampyrunk, ennek ellenére én szívesen olvastam a történetét. Ehhez képest vicces jelenetekben sincs hiány, főként Adrian személyisége, beszólásai, Sydney-vel való csipkelődése a  humor forrása. Mivel ez még csak egy bevezető rész volt, annyit leszögezhetek, hogy a sorozat - bár kicsit másabb, mint a Vámpírakadémia - jónak ígérkezik. 

A könyv külleme nekem kicsit furcsa. Az eredeti borító sokkal sokatmondóbb, ott egy szőke lány látható aranyliliom-tetoválással az arcán, és egy barna hajú fiú, akikben Sydney-t és Adriant vélem felismerni. A magyar borító ezzel szemben semmitmondó: fekete háttér előtt fehér betűkkel szerepel a könyv címe, oldalán egy-egy rózsával. (?) A könyv eleje és gerince fekete alapszínű, a hátoldala piros, ez tetszik, de a borító összességében olyan semmilyen. Szinte már azt képzelem, hogy a kiadónál olvasták a Vámpírakadémia borítóinak kritikáit, és úgy döntöttek megviccelnek minket, olvasókat és könyves bloggereket. "Nem tetszett a borítókép? Akkor nesztek: nem lesz rajta kép! Kaptok egy feliratot, érjétek be vele!" Most pedig azt gondolják, hogy nekünk semmi se jó. Viccet félretéve: jó könyv volt, a kiadvány - a borító semmitmondó egyszerűségét leszámítva - jó minőségű, helyesírási, gépelési hiba alig akadt benne, a sortávolság megfelelő, a betűtípus szép, olvasható és a fordítás is tetszett. Nagyon nagy kár, hogy az Agave kiadó egyelőre nem tervezi a folytatáskötetek kiadását, pedig szerintem sokan vevők lennénk rá. (Ezt az első részt már másodjára olvasom, illetve a másodikat egyszer angolul, a többit most fogom.) Így kénytelen leszek angolul olvasni tovább, mert érdekel, mi lesz a szereplők sorsa és milyen bonyodalmakat talál ki nekik Richelle Mead. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/17

J. A. Redmerski: Az örökké határa 

A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…

Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele...

A soha határa című könyvet kedveltem, de nem lett a kedvencem. Valahogy a sok pozitív vélemény miatt többet vártam tőle. Most, a második rész olvasása előtt pedig az első rész sikere volt a mérce, amit megint csak nem sikerült a könyvnek megugrania. Legalábbis én így érzem. Vegyes érzésekkel fogadtam a hírt, hogy az írónő folytatta Andrew és Camryn nem mindennapi történetét. Egyrészt örültem, hogy viszontláthatom ezeket a szereplőket és kíváncsi voltam, mi vár még rájuk, milyen kalandokba keverednek. Másrészt viszont féltem, hogy Redmerski "elrontja" a happy endet, ha folytatja. A soha határa egy viszonylag lezárt, jól végződő történet volt, nem voltam benne biztos, hogy mindenáron hozzá kell-e nyúlni. Ám volt a befejezésében valami, amit furcsának, nem odaillőnek találtam, az írónő pedig éppen ezzel a szállal kezdett valamit a második részben.

Félelmeim többé-kevésbé alaptalannak bizonyultak, mert magát a történetet nem szúrta el a szerző, csak más irányba terelte. Nem kell aggódni, mert nem lett bosszantó a folytatás. Kicsit azonban becsapva éreztem magam, mikor befejeztem, mert végig vártam valami nagy ütős fordulatot, olyasmit, amitől leesik az állam, de ez nem következett be. Az örökké határa vége nekem egy kicsit túl rózsaszín, szentimentális lett, ám örültem, hogy minden jól végződött. Bár be kell valljam, volt a befejezésben valami keserédes érzés is, mintha a szereplőink nem száz százalékig lettek volna boldogok, de megpróbálták volna kihozni a helyzetből a maximumot, és ezt szerintem elég ügyesen megoldották. 

Azt javaslom, hogy ne nagy várakozásokkal álljatok neki a könyvnek, ne számítsatok nagy csavarokra, megdöbbentő fordulatokra, párkapcsolati krízisre vagy parázs vitákra a szereplők között. Ez a könyv engem inkább arra emlékeztet, mikor viszontlátunk egy rég nem látott barátot, akiről egyébként hallottunk az évek során, szóval nagyjából tudjuk, hogy alakult az élete, de csak most tudunk meg tőle részleteket. A nosztalgia érzését csak erősítette bennem, hogy Camryn és Andrew néha visszaemlékeztek olyan dolgokra, melyek az első kötet idősíkjában estek meg velük. Ez a könyv hosszabb időt ölel fel, mint az első rész és néha nagyobb ugrások is előfordulnak. A végén már csak ugráltunk hol hónapokat, hol éveket. Olyan volt, mintha csak néha bele-belepillantottunk volna a karakterek életének egy-egy jelenetébe. Ez kicsit zavart, mert nem keltette bennem összeszedett, jól megszerkesztett történet benyomását. 

Legjobban ezúttal is az érzelmek tetszettek a könyvben, bár most nem tudtam annyira átérezni őket, mint az első résznél. Időnként nagyon megható volt, máskor meg nem értettem, mi a problémájuk a szereplőknek. Nem értettem, mit akar Camryn, mi zavarja (pl. New Orleansban). A karakterek változtak, sok mindenen mentek keresztül és az is érdekes folyamat, hogyan küzdenek meg az őket ért megpróbáltatásokkal. Camryn néha nem volt szimpatikus, önzőnek tűnt, haragudtam rá a gondolatai és a viselkedése miatt, még hibáztattam is egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy neki is bűntudata van, amit elfojtással, nemtörődömséggel akar kezelni, de a lelke mélyén nagyon szenved, mert ő is hibásnak érzi magát. Andrewt viszont nagyon kedveltem, végig támogatta, segítette Camrynt és még a nehéz időkben is támasza volt, holott neki sem volt könnyű feldolgoznia a tragédiát. 

Most is két szemszögből követhetjük nyomon az eseményeket (sőt, a végén van még egy "bónusz" szemszög is 15 évvel később - én az ilyet nem szoktam szeretni, mert így megfoszt a fantáziám lehetőségeitől, most sem jött be annyira, de nem is zavart különösebben). Azonban ebben a kötetben én feleslegesnek éreztem a két szemszöget, mivel végig együtt volt a két szereplő. Az érzelmeik leírásához is tökéletesen elég lett volna egyikük narrációja, hiszen annyira ismerik és megértik a másikat, hogy teljesen hihetően tudták volna tolmácsolni egymás érzéseit is. Én jobban örültem volna, ha az egész könyv Andrew szemszögéből van írva, azt érdekesebbnek és sokkal kifejezőbbnek találtam, mint Camrynét. 

Tetszett, hogy a könyvnek van mondanivalója, reményt és - nem túl praktikus, alap esetben nehezen kivitelezhető - életvezetési tanácsokat ad olyanoknak, akik nem akarják az életüket a mindennapok mókuskerekében tölteni. Andrew és Camryn története azt próbálja sugallni, hogy mindig lehet másképp, nem muszáj a társadalmi elvárásokhoz igazodni,  úgy élni, ahogy azt mások teszik vagy tőled is elvárják. Van kiút: ha nem akarod ezt, tegyél ellene, biztos van valami megoldás. A való életben ez azonban nem ilyen egyszerű, de értékelem, hogy a könyv lehetségesnek tartja és ezzel reményt kelt az olvasóban. És itt most nem csak azt az esetet kell érteni, ha valaki utazgatni akar letelepedés helyett, hanem ha bármi olyasmire vágyik, ami nem szokványos. Ebben igazat adok neki: meg kell próbálnunk elérni az álmainkat és úgy élni, ahogy szeretnénk, függetlenül attól, mit gondolnak mások. Valaki az utazgatásban találja meg önmagát, mások a sportban, hobbijukban, a művészetben vagy az olvasásban lelik örömüket. 

A könyv külleme nem hagy kivetnivalót maga után, tetszik a borítója is. Nem olyan egyedi és titokzatos, de illik az első rész külsejéhez, valamint Andrew-t hasonlóképpen képzelem el, így könnyen megbarátkoztam ezzel a képpel. Szerelmes, romantikus pillanatok, egy kapcsolatban felmerülő érzések, bizalom, megértés, lelki trauma feldolgozása, és néhány kedves, humoros helyzet is érdekesebbé teszi a történetet. Összességében egy kellemes, langyos kis folytatáskötet, azoknak ajánlom, akik még nem akarnak elszakadni A soha határában megkedvelt szereplőktől. Aki nem vár semmi meghökkentőt, az nem fog benne csalódni. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/15

E L James: A sötét ötven árnyalata 

(Ötven árnyalat 2.)

A gyönyörű fiatal milliárdos, Christian Grey egyedi ízlésétől és sötét titkaitól elbátortalanodva Anastasia Steele kilép a kapcsolatból, és beindítja karrierjét a seattle-i könyvkiadónál. De a Christian iránt táplált vágy még mindig jelen van minden egyes ébredésénél, és amikor a férfi egy új megállapodást ajánl fel, Anastasia képtelen ellenállni. Újra lángra lobban perzselően érzéki viszonyuk, és Anastasia egyre többet tud meg sérült és megszállott "Ötven árnyalatának" szívszaggató múltjáról. Míg Christian belső démonaival harcol, Anastasiának szembe kell néznie a férfi korábbi partnerei iránt érzett dühével és féltékenységével, és meg kell hoznia élete legfontosabb döntését.

Ha olvastátok a trilógia első részéből szóló kritikámat, bizonyára emlékeztek, mennyire nem szerettem A szürke ötven árnyalata című könyvet, de adtam egy esélyt a második résznek, hogy lássam, fog-e valahová fejlődni a történet. Szerencsére azt mondhatom, határozott javulásra figyeltem fel, bár ez az iromány még így is messze áll attól, amit én fordulatos, egyedi történetnek vagy egyszerűen csak jó könyvnek nevezek. Tény, hogy itt már van cselekménye is a könyvnek, mert az első részben egyáltalán nem történt semmi: mindössze egyetlen történetszál volt minimális cselekménnyel és az sem kötött le igazán. 

A második részben sikerült javulnia a történetnek, kezdett érdekelni. Végre más is történt, mint hogy a két főhős a szexről beszél vagy éppen csinálja. Persze ez a könyv is javarészt erről szól, de itt már vannak egyéb cselekményelemek is, például a volt "barátnő" felbukkanása, Anastasia munkahelyi gondjai, a sokat emlegetett Mrs. Robinson megjelenése vagy a pszichiáter tanácsai. Nagyon örültem ezeknek a szálaknak, végre történt valami! 

A két főszereplő kapcsolatában is jelentős változás állt be. Az előző rész - mint azt már biztos tudjátok - úgy ért vége, hogy Ana elhagyta Christiant, kiszállt a kapcsolatból, ebben a részben azonban a férfi vissza akarja szerezni és új fajta kapcsolat lehetőségét ajánlja fel. Megpróbál normálisan járni a lánnyal, nem pedig szexrabszolgának használni. Jó fej, mi? Ezért legyünk neki hálásak. És ezt kapjátok ki, a végén még azt is megengedi a lánynak, hogy hozzáérjen a mellkasához! Hűha, ez nem semmi! ... Na jól van, nem gonoszkodok. 

Oké, értem, hogy Christian gyermekkori bántalmazáson és mindenféle lelki megpróbáltatásokon ment keresztül, valamint különböző mentális problémákkal és szorongással küzd. Ezek, amiket most nyújtani tud, neki igenis nagy dolgok. Soha nem volt még igazi, őszinte szerelmi kapcsolata, csak alárendelt szexuális partnerei, ezért nem is tudja, milyen egy normális kapcsolat. Neki ez ugyanolyan újdonság, mint Anastasia-nak, akinek még egyáltalán nem volt pasija Christian Grey előtt. Mindketten tanulják, szokják ezt az új helyzetet és mindketten megpróbálják kihozni belőle a legtöbbet úgy, hogy egyikük se sérüljön és mindketten jól érezzék magukat. És ez az, ami számomra megmentette a könyvet: ez a reális, ugyanakkor reménykeltő mondanivaló, hogy mindkét félnek le kell mondania valamiről, amit szeret(ne) és vállalnia kell olyasmit, amire nem biztos, hogy vágyik, hogy a másikat boldoggá tegye. Ha a konkrétumoktól eltekintünk, szerintem ez bármelyik normális kapcsolatra igaz. Gondoljunk csak olyan egyszerű dolgokra, mint mikor a féltékeny fiúnak el kell tűrnie, hogy a barátnőjének sok fiú-haverja van, vagy mikor egy lány elkíséri a barátját egy általa unalmasnak tartott focimeccsre, vagy a fiú a lányt egy romantikus filmre. Gyakorlatilag el kell viselnünk a másikat minden idegesítő tulajdonságával együtt, mert szeretjük és ő is szeret minket, függetlenül attól, mennyire nem érezzük magunkat szeretetreméltónak. Ilyen egy igazi kapcsolat: nem kell feladni önmagadat, de azért egy kicsit engedni kell és a másik félnek ugyanúgy. 

A karakterek sokat fejlődtek az első rész óta, viszont még mindig nem kerültek közel hozzám. Azt nem mondom, hogy szimpatikusak lettek, de már kevésbé ellenszenvesek. Ana még mindig idegesítő volt néha, annyit értetlenkedett, sopánkodott, nyavalygott és állandóan sajnáltatta magát. Sokszor tényleg nem gondolkodott logikusan és már engem is idegesített, mennyire nem fogadta meg a józan észre alapozott tanácsokat. (pl. Hogy a saját Blackberry-jét használja a magán e-mailezésére, ne a munkahelyi gépről írjon extrém szexuális ízlésre utaló tartalmú üzeneteket, mert ellenőrzik! Ezt olyan nehéz volt felfognia?!) Hogy lehet ilyen meggondolatlan és buta? Viszont voltak normális pillanatai is, amelyekkel némileg ellensúlyozta a butaságát. Volt, mikor teljesen meg tudtam érteni, hogy haragszik Christianra. Mondtam az első résznél, hogy az volt az egyetlen okos döntése, hogy otthagyta Christiant. Mint kiderült, igazam volt, hisz ennek köszönhető, hogy a férfi változtatni akart a szokásain és komoly kapcsolatot képzelt el Anával. Ha akkor nem hagyja ott, neki kellett volna belemennie Christian játékaiba, hogy vele maradhasson, így viszont a férfi volt az, akinek engednie és változnia kellett. Anastasia-t a bűntudat és a bizonytalanság is gyötri amiatt, hogy Christiannak meg kell változnia miatta, sajnálja a férfit és nem tudja, elég lesz-e neki valaha is egy ilyen normális, "semmi extra" kapcsolat. 

Ebben a részben sokkal jobban megismerhetjük Chritian Grey karakterét, múltját, problémáit. Számomra jobban megérthető figura lett és sokkal normálisabban viselkedett, mint korábban, ami kedvelhetőbbé tette számomra. Na nem mondom, hogy most nem voltak olyan húzásai, amik rettentően idegesítettek. Pl. az irányításmánia, a mindenbe beleszólás, a féltékenység, a főnökösködés, a túlzott féltés, a sürgetés (túl gyorsan akart haladni a kapcsolatban), de legdurvább a cég (ahol Ana dolgozik) megvásárlása volt. Ez már tényleg fojtogató, behálózó, rátelepedő kapcsolat, levakarhatatlan pióca-üzemmód, amit én nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Most ettől totál el kellett volna ájulnom és olvasóként beleszeretnem a karakterbe? Nos, mondanom sem kell, hogy ez nem történt meg. Még mindig taszít ez a figura, de legalább már kezdem megérteni, sajnálni, de leginkább csak egy pszichiáter hűvös tárgyilagosságával méregetem. Tartom a távolságot, nem érzem közel magamhoz a karaktert. Csak vizsgálgatom, mint egy tudós a bogarat a mikroszkóp alatt. 

A könyv külseje gyönyörű, csodásan néz ki, szép a borítókép, illik a könyvhöz (szerepet kap a maszk az álarcosbálon) és bársonyos az anyaga. Viszont a szövegben annyi az elgépelés, hogy egy ceruzával kellett ülnöm a könyv mellett és javítgatni olvasás közben, annyira szúrta a szemem a sok hiba. A küllemre megadom a maximális pontot, viszont a helyesírási hibák miatt levonok máshonnan. A könyv nyelvezete ezúttal sem nyűgözött le, most is káprázott a szemem a sok "szent szar"-tól, viszont már néhány szebb gondolat is felmerült a narrátorban, miközben elmélkedett a főszereplőnk. A stílus egyszerű, néhol tőmondatos, máskor szép hasonlatokat és ritkán elvont metaforákat használ. Egy kicsit már unalmas volt, hogy folyton ugyanazokat a kifejezéseket visszhangozta a leírásokban. Olyan volt, mintha újra ugyanazt olvasnám, csak néhány szó ki van cserélve. Jobban odafigyelhetett volna a szerző a nyelvi megformálásra, bár az igaz, hogy ez a rész már egy (nem ötven!) árnyalattal jobb volt, mint az első. De legalább a tudatalatti meg a belső istennő kevesebb szerepet kapott, aminek kifejezetten örültem. A kapcsolatok természetéről, a személyiségről és a szerelemről sok új dolgot tanulhatunk ebből a történetből, és végül elégedetten csuktam be a könyvet, mert jobban tetszett, mint az előző. Remélem, a harmadik rész tartogat még meglepetéseket és nem esik vissza az első kötet színvonalára. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4

Szereplők: 5/3

Nyelvezet, stílus: 5/3

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/15

Richelle Mead: A végső áldozat 

(Vámpírakadémia 6.)

Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől.

Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát…

Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?

Elérkeztünk a Vámpírakadémia sorozat újraolvasásának utolsó állomásához, a baljós című hatodik részhez, A végső áldozathoz. Emlékszem, a durva függővéggel záródó Örök kötelék után alig vártam, hogy megkaparinthassam ezt a könyvet. Aggódtam Rose-ért, kíváncsi voltam, hogy fogja (szó szerint vagy képletesen) kiverekedni magát ebből a helyzetből, mert most aztán tényleg nagy zűrbe keveredett. A könyv ezúttal is tele van izgalmakkal, meglepetésekkel, váratlan eseményekkel és fordulatokkal, ám ezúttal kevésbé pörgős részek is helyet kaptak a könyvben. Új karaktereket mutat be nekünk a szerző, akik a Vérvonalak című sorozatban kapnak majd fontosabb szerepet. Az előző kötetekben is láttunk erre való törekvést Mead-től: Eddie több szerephez jutott, hogy jobban megismerhessük, és kicsit többet tudhatunk meg Jillről és Sydneyről is, akik ebben a kötetben igen hangsúlyos szerepet töltenek be. Új szereplő például a nem túl szimpatikus, de kétségkívül érdekes figura, Angeline. 

Feltűnnek régi ellenségek és barátok. Rose kénytelen az ellenséggel együttműködni és egy barát árulását elszenvedni. Adrian feje fölött is összecsapnak a hullámok, szeretett nagynénje meghalt, a gyilkossággal a barátnőjét gyanúsítják és ki akarják végezni. Szerelmüket az is bonyolítja, hogy Rose volt pasija visszatért (szinte) a halálból, ami egyiküket sem nyugtatja meg. Adrian egyre nehezebb helyzetbe kerül, a lélekmágia hatásaival is meg kell küzdenie és kezdi elveszíteni a kontrollt. Lissának nagy próbatételeket kell kiállnia, miközben azon fáradozik, hogy segítsen Rose-nak tisztára mosni a nevét. Rose pedig ezalatt azon ügyködik, hogy Lissa segítségére légyen: szavazati jogot akar neki szerezni titokban tartott féltestvére felkutatásával. És ebben akad társa Sydney és Dmitrij személyében. 

Dmitrij megváltozása frusztráló volt az előző részben és már nagyon kezdtem Adrian-nek szurkolni, közben viszont a lelkem mélyén azt reméltem, visszatér a régi Dmitrij és újra egy pár lehetnek Rose-zal. Ebben a kötetben rengeteg Dmitrij-jelenetet kapunk, azt hihetnénk, hogy ettől jobban belelátunk a lelkébe, jobban megismerjük, de nem. Én úgy érzetem, Dmitrij még jobban eltávolodik tőlem és Rose-tól és bezárkózik a saját kis világába a bűntudatával. Az olvasót pedig kizárja. Nem akartam ezt érezni, de néha már idegesített Dmitrij jelenléte, önsajnálata, vezeklése és azt kívántam, bárcsak Rose végül Adriant választaná. Aztán a végén persze meggondoltam magam, mert tudtam, milyen érzelmi hullámvasúton megy keresztül Dmitrij, de valahogy mégsem volt az a tökéletes lezárása a szerelmi szálnak, amilyet vártam. Sajnáltam Adriant és itt nem éreztem már azt a tökéletes összhangot Dmitrij és Rose között, mint korábban, bár az utolsó jelenetük tetszett. A többi szálon minden jól alakult, örültem, hogy minden megoldódott, egyedül a kötelékes dolog lett egy kicsit kurtán-furcsán lerendezve, de azt is el tudtam fogadni. 

A hat kötet közül ennek a borítója nem tetszik annyira, mint pl. a harmadiké, de nem is olyan rossz, mint a negyediké, körülbelül az első rész külső megjelenésével van egy szinten: nem rossz, de nem is jó. A könyv minőségében néhány elgépeléstől eltekintve nincs hiba. Rose narrációja lehengerlő, ezúttal is sokat nevettem a stíluson, a megfogalmazáson és azon, Rose mennyit bosszankodik. A megható és drámai pillanatokat ugyanúgy át lehet érezni, mint a barátság, a szerelem értékeit vagy a családtagok közötti kimondott-kimondatlan szeretetet. 

A karakterek hozták a formájukat. Rose vagány, kemény harcos, elszánt, merész, néha meggondolatlan és nem bír egy helyben ülni. Humoros, vicces, beszólogatós, bátor, mindent az öklével akar megoldani és bármit megtenne Lissáért. Bár sokat változott a történet előrehaladtával, fejlődött, megfontoltabb, bölcsebb lett, alaptermészete változatlan maradt. Dmitrij változott a legtöbbet, néha vannak kétségbeesett pillanatai, de még mindig bölcs, megfontolt, józan gondolkodású és a harcban verhetetlen. Lissa, Christian, Adrian, Eddie, Mia és Sydney szinte már jó ismerősökként jelennek meg előttem a könyv olvasása közben. Örülök, hogy megismerhettem ezeket a szereplőket és sajnálom, hogy véget ért a sorozat. Egy kicsit kárpótol a spin-off sorozat, a Vérvonalak, ahol az új karakterek mellett viszontláthatjuk majd a régi szereplőket is. A Vámpírakadémia sorozat fordulatos és izgalmas történetet tár elénk, egyedi világfelépítéssel, igazi értékekkel, barátsággal és szerelemmel, a felnőtté válás egy rögös, de csodálatos útját bemutatva. Annyit mondhatok, hogy Richelle Mead engem a biztos olvasói között tudhat, a többi sorozatára, könyvére is vevő vagyok.

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/5

Szereplők: 5/4.5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/18.5

Abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy pénteken megnézhettem Veronica Roth A beavatott című disztopikus regényéből készült filmet. (A könyvről itt olvashatod a véleményem.) Különböző filmes portálokon negatív véleményt, lehúzó kritikát is olvastam róla, de akárki akármit mond, nekem tetszett. Szerintem teljesen visszaadta a könyv hangulatát, és a történetvezetés is legnagyobb részben könyvhű volt (Egy-két durvább jelenet vagy lényegtelenebb mellékszereplő lett csak kihagyva). A látványelemek fantasztikusak voltak, a színészek pedig kitűnően játszottak. Shailene Woodley remekelt a szerepben, én mindent elhittem neki. Theo James pedig annyira jól hozta Négyes figuráját, hogy olyan érzésem volt, mintha konkrétan a lapokról mászott volna a karakter a filmvászonra. Kate Winslet (egy ismerősöm szerint "Titanicné") is hihető alakítást nyújtott a hideg, számító Jeanine Matthews szerepében. Szintén tetszett Ashley Judd alakítása, Tris anyjának szerepében megmutathatta a karakter önzetlen és kemény oldalát is. A mellékszereplők közül volt, aki kevésbé volt ellenszenves a filmben, mint a könyvben, pl. Peter, Molly, Al. Gondolom a legkegyetlenebb részeket a korhatáros besorolás miatt hagyták ki, de ez nem vont le a film értékéből, szerintem így is világos és élvezhető volt.

Tetszett, hogy az elején szépen meg van minden magyarázva, hogy azok is értsék ennek a világnak a társadalmi rendszerét, akik nem olvasták a könyvet. A látvány lenyűgöző volt, nagyon szépen megoldottak mindent, amit a könyvet olvasva elképzeltem. A történet hamar beszippantott, élvezhető és fordulatos volt. A drámai helyzeteket, feszült pillanatokat mind át tudtam érezni, melyhez a varázslatos filmzene is hozzájárult. Nagyon tetszett a zenéből és a színészekből áradó rengeteg érzelem. A film ott volt megható és izgalmas, ahol kellett és ott volt romantikus, ahol annak helye volt. A romantikus jelenetek nem voltak nyálasak, de azért kellően érzelemgazdagra sikerültek. 

Sokan, akik nem olvasták a könyvet, bizonyára afféle Az Éhezők viadala-koppintáshoz hasonlítják, pedig köze sincs hozzá. Attól, hogy disztópia, már rögtön rá kell fogni, hogy onnan nyúlták az ötletet? Vagy csak ők nem ismernek más disztopikus alkotást? Aki nem ismeri eléggé ezt a műfajt, annak nyilvánvalóan először Az Éhezők viadala jut eszébe, de valójában (a negatív utópiákra jellemző kitalált jövőbeli elnyomó társadalmat leszámítva - ami a műfaj alapjellemzője) egyáltalán nem hasonlít egymásra a két történet. A könyvet nem ismerő nézőkben felmerülhetnek bizonyos kérdések a világgal kapcsolatban, de van erre egy jó megoldás: Olvasd el a könyvet és akkor nem fogsz hülyeségeket kérdezni! A falról csak annyit, hogy a könyv második része kezdi már pedzegetni, vajon mi lehet a falon túl és ebben a tekintetben sem olyan egyszerű a dolog, mint azt elsőre gondolnánk. 

Úgy gondolom, ez a film nem csak a visítozó tinilányokat vonzza a moziba, én például nem ebbe a kategóriába tartozom és nekem tetszett. Ismerőseim, akikkel a filmet megnéztem, szintén jó véleménnyel voltak róla. Nekik jobban tetszett, mint Az Éhezők viadala I-II., A hobbit, a Csontváros (könyvben jobb), meg a Vámpírakadémia (mondjuk ez nem lep meg, mert az túlságosan tinivígjátékosra sikerült) együttvéve. De hát ízlések és pofonok. Nézzétek meg a filmet és mondjatok róla véleményt! Kinek hogy tetszett?

A film az első heti jegyeladásból származó bevételeket tekintve óriási siker, szóval van remény a második részre, a filmstúdió már be is jelentette ebbéli szándékát. Állítólag jövő ilyenkorra tervezik A lázadó bemutatóját. Én kíváncsi vagyok rá, és örülök, hogy ebben a filmben nem kellett csalódnom. Úgy gondolom, azok számára is teljesen érthető a film és követhetőek az események, akik nem olvasták a könyvet. Aki pedig szerette a könyvet, annak tetszeni fog a történet mozis verziója is. Várom a második részt.