Trish Cook: Éjjeli napfény

A 17 éves Katie Price egy ritka betegséggel él együtt: minimális mennyiségű napfény is halálos fenyegetés a számára. Mivel napközben muszáj a házban maradnia, társaságul csupán megözvegyült apja és legjobb (na jó, igazból az egyetlen) barátja szolgál. Katie világa csak azután teljesedik ki, hogy lement a nap: ilyenkor fogja a gitárját, és a helyi pályaudvaron játszik a jövő-menő utasoknak. 

Charlie Reed valaha sztáratléta volt, és az életében most épp nagy változások vannak készülőben - ő az a fiú, akiért Katie a távolból titokban már évek óta rajong. Miután egy este meglátja a gitározó lányt, a sorsaik összeforrnak, és egy csillagokon átívelő szerelem veszi kezdetét. 

Miközben támogatják egymást céljaik elérésében, és egymásba szeretnek a nyári éjszakák leple alatt, Katie és Charlie között olyan szoros összeköttetés alakul ki, ami elég erős ahhoz, hogy megváltoztassa őket - és mindenki mást is körülöttük -, örökre. 

A könyv alapján készült film - főszerepben a Disney sztár Bella Thorne-nal és az első főszerepében Patrick Schwarzeneggerrel - már a mozikban!

"Egy szívszorító történet szerelemről, veszteségről és egy majdnem tökéletes nyárról - remek olvasmány a Csillagainkban a hiba és a Love, Simon rajongóinak."

Amazon

"Katie szemén keresztül újra átélhetjük az első szerelmet minden szépségével és konfliktusával együtt, a lány helyzete pedig rámutat arra, hogy minden napunkat éljük a lehető legteljesebben. Szívszorítóan szép történet!"

Book Heaven

A film híre hamarabb elért hozzám, mint a könyvé, és felkeltette az érdelődésemet. A fülszöveg alapján is ígéretesnek könyveltem el, viszont nem vártam tőle életre szóló élményt és katarzist. Egy Minden, minden stílusú könyvre számítottam már csak az alapsztori miatt is: a lány a betegsége okán nem léphet ki a házból, de megismerkedik a cuki sráccal és érte hajlandó kockáztatni, stb. Nos, nem okozott nagy csalódást, de nem volt valami egetrengető olvasmány sem. 

A történet hősnője Katie Price, aki egy különleges betegség miatt nem mehet ki a napfényre, mert annak végzetes következményei lehetnek számára. Csak esténként merészkedik ki a házból, nappalait az elsötétített szobában tölti. Szinte csak két ember van, akivel érintkezik: édesapja és a barátnője, Morgan. Van viszont valaki, akit gyerekkora óta figyelemmel kísér: az egyik iskolatársa, Charlie. Mivel Katie betegsége miatt magántanuló, így csak titokban figyeli a srácot, míg egy nap (vagyis este) szemtől szemben találkoznak. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a két fiatal között szerelem szövődik, de persze ott van Katie titka. Vajon hogy fog reagálni Charlie, ha tudomást szerez a lány betegségéről?

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, és a fülszöveg kb. mindent elmond egy dolog kivételével. Kedves, aranyos szerelmi sztori, cukik a szereplők. Akadnak poénos helyzetek, és alapvetően kedvelhető a két főhős is, bár kissé sablonosak. Tetszett, hogy mindenben támogatták egymást és elérték, hogy kihozzák a másikból a legjobbat. Ilyennek kell lennie egy tiniszerelemnek: egymást támogató, segítő, harmonikus kapcsolat, olykor kicsit bohókás. A főszereplők párosa aranyos, de van még egy vicces pár, Morgan és Garver, akik feldobták a könyvet furcsán cuki kapcsolatukkal. A fiú odavan a lányért, folyton utána koslat, míg a lány állandóan elhajtja és megjátszva magát kissé lekezelően bánik vele, viszont látszik rajta, hogy neki is tetszik a fiú. Érdekesek és viccesek voltak a közös jeleneteik.

A másik dolog, ami kifejezetten tetszett a könyvben, az Katie és az édesapja kapcsolatának ábrázolása volt. Úgy érzem, ezen a szálon sikerült a legtöbb érzelmet átadni. Megértettem mindkettőjüket, átéreztem a problémájukat. Mindkét félnek nagyon nehéz lehetett megküzdeni ezzel a betegséggel és ennek nyomán kialakult helyzettel, ráadásul már Katie édesanyja sem él, így csak egymásra számíthattak. Az apának sok mindenről le kellett mondania, hogy gondoskodhasson a lányáról. Rossz lehetett neki, de nem panaszkodik, mert csak a lánya állapotát és boldogságát látja maga előtt. Bár kicsit túlféltő a viselkedése, ez érthető az adott helyzetben. Végső soron neki volt igaza, mert Katie bajba került a nagy szabadságvágya és figyelmetlensége miatt. Ennek ellenére az apja elengedte, ahová csak menni akert, mert tudta, ezzel örömet szerez a lányának. Édesanyaként tökéletesen át tudtam érezni az apa szeretetét, félelmeit és az aggodalmát.

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Viszont megértettem Katie érzéseit, vágyait is. Ha évekig bezárva élt, persze, hogy ki akar törni és olyan dolgokat akar megtapasztalni, mint bármelyik más fiatal. Ehhez a kezdő lökést Charlie adta meg neki. Tetszett, hogy ez a három karakter milyen racionálisan állt a dolgokhoz és milyen kompromisszumképesek voltak. Próbálták kihozni a legjobbat Katie helyzetéből. Katie néha kicsit önzőn viselkedett, de valahol ezt is megértettem. Mikor átesett a ló túloldalára, az kevésbé tetszett. Pl. mikor randiprofilt hozott létre az apjának. Én nem igazán örólnék, ha a gyerekem - jó szándákból - ilyet csinálna. Szerintem egy felnőtt el tudja dönteni, mikor, kivel és hogyan akar ismerkedni. Ez nekem túl sok volt, ne a gyerek szabja meg még ezt is (az a gyerek, aki miatt az egész életét, munkáját, hobbiját feláldozta). Értem, mit akart ezzel Katie és az írónő, nevezetesen hogy az apának itt az ideje elengedni a lányát, saját életet élni, magával is törődni, bepótolni mindent, amit a lánya betegsége miatt elszalasztott és boldognak lenni, de nálam pont az ellenkező hatást érte el. Miért szól bele? Majd randizik az apja, ha akar, illetve ha ő már nem lesz.

Sajnáltam, hogy a könyv üzenete kicsit felemás. A lány egyszer mer igazán önmaga lenni, szabad lenni és akkor is pórul jár. A végkifejlet kicsengése szomorkás, keserédes, de alapvetően még így is pozitívnak éreztem. Felhívja a figyelmet arra, hogy el kell fogadni azt, amit az élet kínál, és ki kell hozni belőle a legjobbat. És mindenkinek jár a boldogság, még ha kis időre is.

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Az XP létező, különös betegség. Ez a szál különlegessé tette a könyvet, ezt leszámítva átlagos olvasmány. A stílus nem annyira egyedi, a narrátor jelen időben, E/1-ben mesél. A megfogalmazás nem túl bonyolult, a leírásokkal is fukarkodik a szerző. A könyvborító a moziplakátos képpel operál, tetszik ugyan, de túl üresnek és egyszerűnek találom. Az viszont jó, hogy rajta vannak a szereplők és Bella arckifejezése nagyon visszaadja a könyvbéli Katie érzéseit.

A filmet, melyben Bella Thorne alakítja Katie-t és Patrick Schwarzenegger Charlie-t, még nem láttam. Elképzelhető, hogy ott a dalok miatt jöbban átjönnek az érzelmek és az egész "első szerelem feeling". Összességében tetszett a könyv, de nem voltam tőle elájulva. Nem több, mint egy kedves, szerethető, ám felejthető tinitörténet.

Értékelés:
Cselekmény, történet: 5/4
Karakterek: 5/4
Stílus, írásmód: 5/3
Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/14

Sarah J. Maas: Árnyak királynője 

(Üvegtrón 4.)

Első a bosszú, a többi várhat…

Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…

Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné a trónját, harcolnia kell.

Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik, és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.

Folytatódik Celaena utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.

Kövesd és éld át szenvedélyes és időnként fájdalmas kalandjait!

Sarah J. Maas Üvegtrón-sorozatának negyedik része elég vaskos könyv. Nagyon megörültem, mikor megláttam, milyen vastag. Alig vártam, hogy belevessem magam Erilea világába, és reméltem, hogy elfeledhetem A tűz örököse miatti csalódottságomat. Sajnos azonban korai volt az örömöm, ugyanis a könyv tartalma nem indokolt ekkora terjedelmet. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de az első 400 oldalon szinte semmi nem történik. A bejegyzés az előző részekre nézve spoileres lehet! 

A cselekmény ezúttal alapvetően két helyszínen játszódik: 1. Résvárban, ahol Aelin, Chaol, Dorian, Aedion, Rowan, Lorcan és Lysandra (róluk később) történetét követhetjük nyomon. 2. Morath-ban, ahol Perrington herceg és a boszorkányok tartózkodnak. Itt Manon és egy új szereplő, Elide Lochan életébe nyerhetünk bepillantást. A lány már említésre került az előző könyvben, ő Aelin megmentőjének, Marionnak a lánya. 

Bevallom, engem a második szál sokkal jobban lekötött, az egész könyvben a Manon körüli események voltak a legérdekesebbek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha Feketecsőrű Manon nem lenne a könyvben, elképzelhető, hogy már abbahagytam volna a sorozatot, mert Aelinnel már tele van a hócipőm. Jó volt olvasni róla, belelátni a fejébe, nyomon követni, hogyan változik meg fokról fokra. Izgalmas volt a herceg terve, és hogy mit akar kezdeni Manon, hogy akarja megvédeni az övéit. Asterin titka is nagyon érdekes és megható volt. Lekötött a Manon szemszíne körüli rejtély is, éreztem, hogy ennek még lesz jelentősége. 

Elide Lochan
Forrás: Pinterest

Durva dolgok történnek Morath-ban, melyhez hozzájárul még Elide történetszála is. Őt is nagyon megkdveltem: az egykor nemesi kisasszonynak gonosz nagybátyja miatt nyomorék szolgaként kell élnie, de a kedves, szerény, rettegő lánykában sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik rajta. Elide ért hozzá, hogyan mutassa magát másnak, mint amilyen, jól játssza az alázatos, sebezhető, félénk lány szerepét, vagy éppen amire szükség van a túléléséhez. Szegénynek nincs senkije, szerető rokonai meghaltak, senki nincs, akit érdekelne sorsa. Kivéve Manont. És itt egy újabb jó pont neki, újabb emberséges cselekedet, hogy szárnyai alá veszi ezt a meggyötört lányt és meg akarja menteni/védeni. Manon jelleme rengeteget fejlődött az első rész óta. Volt még két jó pillanata, ahol az ő cselekményszála összeért Aelinék szálával: Az egyik a Dorian-nel folytatott beszélgetése és a köztük lévő szikrázás; a másik pedig az, ahogy visszafizette Aelinnek az adósságát. Manon és Aelin összecsapása a könyv legjobb jelenetei közé tartozott, ettől csak Manon Résvárban tett látogatása volt jobb (és a jövőre nézve nagyon ígéretes). Remélem, Sarah összehozza Doriant és Manont. 

A résvári szál azzal indul, hogy Celaena, vagyis most már Aelin, aki teljesen elfogadta igazi énjét, visszatér Adarlanba, hogy legyőzze régi mesterét, Arobynnt, megszerezze tőle az amulettet, valahogy visszahozza a mágiát, legyőzze a királyt, és felszabadítsa a leigázott királyságokat, köztük Nehemia országát, és saját hazáját, Terrasent is. Elég sok dolga van, ehhez képest több száz oldalon keresztül alig csinál valamit, csak Chaollal veszekszik, értelmetlen kocsmai verekedésekbe keveredik, meg Rowant hiányolja, vagy éppen a nyálát csorgatja utána, zongorázik meg idegenvezetőset játszik. Az egyetlen értékelhető tette az Aedionnal kapcsolatos dolog. 

Celaena
Kép forrása

Bocsánat a könyv és Aelin rajongóitól, de nekem nagyon nem tetszik ez a jellem...fejlődés? inkább torzulás, amelyen Celaena átesett. Nagyon hiányzik a régi Celaena, bár őt sem kedveltem száz százalékban, de sokkal érdekesebb, szórakoztatóbb és kedvelhetőbb volt, mint Aelin. Régi pimaszságának és fennhéjázásának nyoma sincs (illetve egyszer villan meg, mikor megjátsza magát és a régi Celaenának adja ki magát), saját magának generál problámákat, kesereg, gondolkodik, elmélkedik, hihetetlenül untatott. A zseniálisnak és furfangosnak titulált terve nem kötött le, alig vártam, hogy legyünk már túl az Arobynn-es részeken és menjünk már felszabadítani a mágiát, megmenteni Doriant és elintézni a királyt. Korábban örültem volna, hogy Celaena végre bosszút áll Sam-ért és leszámol egykori mesterével, de annyira unalmas és egyszerű volt a megoldás, hogy többet vártam. Csalódás volt, bár a végrendeletes rész tetszett (ahol egy villanásra visszatért a régi pimasz Celaena). 

Celaena figurájának ellaposodása mellett még három dolog zavart vele kapcsolatban: az egyik Lysandra, a másik Chaol, a harmadik Rowan. A Lysandra-szál alapvetően tetszett, örültem, hogy így megváltozott az egykori rivális és hogy Aelinnek végre újra van barátnője. Lysandra titka, képessége is üde színfolt volt a könyvben (habár kicsit megint az volt az érzésem, hogy már normális, egyszerű emberek nincsenek is, illetve az írónő mindent "túltol", mindenkit túl különlegessé tesz). Ami zavart viszont, az a két lány között kialakuló instant barátság. Szó szerint egyik pillanatról a másikra megbeszélik, hogy ők mostantól márpedig barátok lesznek és varázsütésre életre szóló barátság szövődik köztük. Csak úgy, a semmiből. A vége felé tetszett a barátságuk és Lysandra többször is bizonyította hűségét, csak az eleje volt nagyon gyors. 

Evangeline és Lysandra
Forrás: Pinterest

A másik két dolog összefügg, magyarul a szerelmi szál nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Mint tudjátok, én kedveltem Chaolt és Celaenát egyik, de már látom, hogy ez a hajó már elment. Viszont ahogy ez az egész tálalva volt...pff! Ennyire bénán összehozott szerelmi szálat már rég láttam. Szereplőink között több konfliktus is feszül, amelyek többnyire nem is léteznek! Aelin Chaolt hibáztatja Nehemia halála miatt, holott tudja, nem az ő hibája volt. Chaol tudta, hogy a lány tündér, de már az előző részben elfogadta. Azután megtudta, hogy ő Terrasen elveszett trónörököse, így kvázi Adarlan ellensége, vagyis a királyé. Aki már Chaol ellensége is, szóval gyakorlatilag egy oldalon állnak. Mégis hol van itt a konfliktus, miért is nem lehetnek emiatt együtt? Láthatjuk, hogy gyakorlatilag semmi akadály nem áll a kapcsolatuk útjába, erre mikor találkoznak, valami kényszeredett beszélgetés történik, semmi őszinte szó, hanem csak újabb mondvacsinált problémákat találnak ki, csak hogy ne legyen közöttük összhang. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy az írónő görcsösen ki akart találni valami konfliktusforrást, hogy végleg eltávolíthassa egymástól az egykori szerelmeseket, hogy Aelint nyugodtan összehozhassa Rowan-nel. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy már mindketten továbbléptek, megváltoztak, nem egymásra van szükségük. Ennek a hatásnak az erősítésére törekszik azzal is, hogy behoz Chaolnak egy régi-új csajt, az abszolút semmilyen Nesryn személyében, akiről lerí, hogy csak egy Celaena-pótlék. Vagy pl. mikor olyan szavakat ad Aelin szájába az írónő, hogy neki biztos Sam volt az igazi társa, ezzel is lekicsinyítva a közte és Chaol közötti kapcsolatot. 

Nesryn Faliq
Kép forrása

Nagyon fájt a szívem az egykori jó kis szerelmi szálért, ami olyan szépen lassan-aprólékosan volt felépítve az első két részben. És mit kaptunk helyette? Rowant, vagyis Rowan 2.0.-t, mert ez a Rowan teljesen más, mint akit az előző könyvben megismertünk. Ott egy szótlan, komor, halálos, félelmetes, könyörületet nem ismerő harcost láthattunk, aki folyton parancsolgatott Aelinnek és gyakorlatilag többször is szétverte. Pff, nagyon romantikus. Most viszont megjelenik Rowan (miután nagy nehezen végigszenvedtük, hogy Aelin utána epekedik), aki egy puhapöcs lett. Komolyan, a nagy harcos semmit nem csinál, csak Aelint félti meg lelkizik. Például hogy Aelin miért húzza arrébb a kezét az érintésétől. Tehát az eddigi rettegett harcos helyett kaptunk egy mimózalelkű nebáncsvirágot, aki csak romantikázik. Az írónő lehet, hogy sok kritikát kapott Rowan figurája miatt, lehet, hogy tompítani akart az erőszakosságán, de itt bizony átesett a ló túloldalára. Egy számomra eddig végtelenül ellenszenves karakterből csinált egy halálosan unalmas figurát. Rowan és Aelin közös jelenteit untam, semmiféle szikrát nem éreztem közöttük, a romantikus részek nem érintettek meg. Valahol lemaradtam, hol lettek ők ilyen fontosak egymásnak, az érzelmi ív valahogy hiányos. Kár érte. Tudom, hogy Aelin Rowannal fog maradni a végére, de komolyan, még Celaena és Dorian között is jobban működik a kémia (még most is), mint Rowan és Aelin között. Sajnálatos. És emiatt még kevésbé tudtam élvezni Aelin történetszálát. 

Ha már megemlítettem Doriant: az ő sorsa legalább lekötött. Kíváncsi voltam, mi lesz vele, meg lehet-e menteni és hogyan. Szurkoltam neki, hogy győzze le a démont. Nagyon tetszett a mágiájának az ereje, a barátsága Chaollal, és a Manon-Dorian szál. Ez volt a másik, ami miatt megérte elolvasni ezt a könyvet. Chaol szála érdektelen volt. Nem kötöttek le a csatornákban folyó harcok, meg a semmitmondó beszélgetései Nesrynnel, vagy a mondvacsinált veszekedései Aelinnel. A Dorianhez fűződő barátsága és hűsége viszont rendíthetetlen. Az írónő próbálta elrontani Chaol eddig kedvelhető karakterét és egy nyivákoló hisztis kisfiút csinálni belőle, de én sokszor megértettem az aggodalmait. Mikor Aelin fejéhez vágott valamit, sokszor igaza volt: Aelin hagyta a népet szenvedni, míg ő annyira azért nem"vígan", de viszonylagos jólétben éldegélt. Aelin azonban szereti mártírnak beállítani magát szülei halála, nehéz kiképzése és távolvégi sebei miatt. Érthető az is, hogy Chaol fél felszabadítani a mágiát, mert ő ember és nem akar mindenféle szörnyszülöttet rászabadítani a védtelen népre. A mágiával ugyanis nemcsak a jók nyerik vissza különleges képességeiket, hanem a gonoszok is. Abban is neki adtam igazat, hogy Doriant nem kell megölni, hanem meg kell próbálni megmenteni. A Chaol és Aelin közötti kapcsolat többet érdemelt volna azoknál a fura, esetlen beszélgetéseknél, melyek köztük lezajlottak. 

Aedionról még nem esett szó: őt kicsit jobban megkedveltem ebben a részben. Kezd jobban elkülönülni a jelleme a többiekétől. Fény derült származása titkára is, és volt pár kedves és vicces jelenete Aelinnel és Rowan-nel. Egy másik új karakter, Lorcan is beszáll a rémkulcskereső játékba. Ő Maewe egyik embere, Rowan egykori felettese. Volt néhány jelenete, de egyelőre nem sok vizet zavart. Kíváncsi vagyok, miylen jelentősége lesz a későbbiekben. Végre viszontlátunk régi szereplőket is: Perringtont, Rolandot (szegénynek nem sok szerepe volt), és Kaltaint. Az ő figurája érdekes volt, szívesen olvastam róla és az ő sorsa, döntése is a köny pozitívumai közé tartozik. 

Kaltain Rompier
Kép forrása

A könyv külleme elnyerte a tetszésemet. A borító gyönyörű, talán a legszebb az összes eddigi közül. Minden tetszik rajta, a színvilág, a betűk, Aelin ruhája, csuklyája, haja, arckifejezése, kardja. Az elején látható bőrruha, akard, a rövid haj, és a hátoldalon lévő sárkányos ruha is utalás a könyv tartalmi elemeire. A kiadvány minősége - a vékony, szürke papírt leszámítva - (a régi, vastagabb, fehérebb lap jobban tetszett) első osztályú, ezúttal a fordítás is tetszett. 

Összességében elmegy egynek a könyv, de nem ez a sorozat legjobban sikerült darabja. Azt hiszem, eddig a kiegészítő novellákból álló Az orgyilkos pengéje tetszett legjobban, azt követi az Éjkorona.  A könyv első fele vontatott, lassú, kissé unalmas, nem történik semmi, mindenki csak készülődik. A regény utolsó harmada érdekfeszítőbb, a vége felé akadnak izgalmak, csaták, érzelmi drámák, fordulatok. Manon, Dorian, Elide és Chaol miatt várom a folytatást. Az ötödik rész már megvan magyarul, hamarosan kezdem. Chaol kalandjainak külön könyvet szentel az írőnő, angolul már meg is jelent, a hatodik rész előtt biztosan magyarul is kijön. A fentebb említett hibák ellenére maradok a sorozat olvasója. 

Értékelés:

Tartalom, cselekmény, történet: 5/4

Karakterek: 5/4 

Stílus, kifejezésmód: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17

Marie Lu: The Young Elites - Az ifjú kiválasztottak 

(Válogatott ifjak 1.)

Van ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk.

Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.

Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.

De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.

Elegem van belőle, hogy kihasználnak, bántanak, aztán félrelöknek.

Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.

Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni a kiválasztott ifjakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.

Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. A kiválasztott ifjaknak ez a titkos társasága kutat a hozzájuk hasonlók után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. De Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek hatalmához hasonlót még nem láttak.

Adelina hinni akar benne, hogy Enzo az ő oldalán áll, és Teren az igazi ellenség. Hármójuk sorsa szorosan összefonódik, és noha eltérő célokért küzdenek, mindhármuk harca nagyon is személyes. Egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: Adelina olyan képességekkel rendelkezik, amik nem valók erre a világra. A szívében bosszúra szomjazik a sötétség. És ég benne a vágy, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjába áll.

Most én jövök! Én használok ki másokat! Én fogom bántani őket!

De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak. (Könyvmolyképző)

Véleményem:

Mikor megláttam a könyv borítóját, rögtön felkaptam a fejem a sejtelmes, sötét, felhős égbolt és Marie Lu nevének láttán. Marie Lu Legenda-trilógiáját szerettem, így gondoltam, adok esélyt az új sorozatának is. A fülszöveg elolvasása után már biztos voltam benne, hogy nekem ezt olvasnom kell. És nem bántam meg. Még jobban tetszett, mint a Legenda!

Marie Lu ezúttal egy középkori Itáliára hajazó fantasyvilágot teremtett, melyben egy kegyetlen járvány tombolt. Kevesen élték túl a pusztító vérlázat, és aki túl is élte, testén bélyeget visel, pl. furcsán élénk vagy épp megőszült haj, lila folt az arcon, stb. Ők a malfetto-k, akik a társadalom mellőzött és megvetett tagjai. Lenézik őket vagy éppen félnek tőlük, gyűlölik őket, mert attól rettegnek, van valamiféle sötét hatalmuk. Közöttük valóban akadnak különleges képességekkel rendelkező emberek is, pl. látomásokat tudnak előidézni, tűzmágiájuk van, vagy látnak a sötétben, meg hasonlók. Ők azok, akiket az Inkvizítorok üldöznek és kivégeznek.

Forrás: Pinterest

Egy kicsit ez is az X-menre emlékeztetett, illetve Victoria Aveyard Vörös királynőjére, amit épp nemrég olvastam, így könnyen észrevettem a párhuzamokat, pl. mindkét könyvben vannak különféle épességek, tűzmágiája van a koronahercegnek, vagy például Teren bizonyos jellemvonásai valamilyen szinten Maven-re emlékeztettek. Szerencsére szó sincs arról, hogy a két könyv annyira hasonlítana egymásra, hiszen ahol Az ifjú kiválasztottak története játszódik, egy jól kidolgozott, érdekes világ. Nagyon tetszett a világfelépítés, könnyen bele tudtam helyezkedni. Aki látott már a középkori Velencében játszódó filmet, az rögtön otthon érezheti magát a történetben. Emiatt nem lenne annyira egyedi, de a fantasy-szál nagyon feldobja. És ami még többet hozzátesz a történethez, az a karakterek sokszínűsége. 

Itt nem beszélhetünk pusztán jó vagy gonosz szereplőkről. Főszereplőnk, Adelina sem fekete vagy fehér. Rengeteg benne a sötétség hányattatott gyerekkora, mellőzöttsége, malfetto-volta, apja gonoszsága miatt. Kegyetlen gondolatok is megfordulnak a fejében, és néha kénytelen rossz dolgokat cselekedni, de közben bűntudattól szenved, és megvan benne a jóság csírája is. Érdekes volt a fejében lenni, belelátni a gondolataiba és rájönni, hogy nem minden olyan egyszerű, ha erkölcsi kérdésekről van szó. Ő az egyetlen, aki E/1 szemszöget kap a könyvben, a többiekről mind E/3-ban ír a szerző. 

Másik hihetetlenül izgalmas szereplőnk Teren Santoro. Ő se igazán rossz, nem megrögzött gonosz. Egy kegyetlen inkvizítor, aki úgy véli, az ő küldetése elpusztítani a gonosz malfetto-kat, és ezért kapta a képességét (hiszen ő is malfetto). Szeretnék még róla olvasni,a nnyira érdekes figura. Rabja küldetéstudatának és a királynő iránti szerelmének. Két nagyon érdekes karaktert emelnék még ki: egyikük Raffaele, a jóképű és kedves férfi kurtizán, aki mintha többet sejtene, mint amennyit elárul.  

Enzo Valenciano
Forrás: Pinterest

A másik említésre méltó szereplő Enzo, a jogos trónörökös, aki meg akarja dönteni trónbitorló nővére uralmát és esélyt akar adni a malfettoknak is egy üldöztetés nélküli életre. Maga köré gyűjti a tehetséges kiválasztottakat, hogy képességeikkel segítsék az ügyét. Sejtelmes karakter, nem tudni, mi motiválja Adelinával kapcsolatban: csak a képességéből akar hasznot húzni vagy komolyan érdeklődik a lány iránt?

A többi mellékszereplő és a képességeik is érdekesek. Jó volt olvasni róluk, nagyon könnyen beleéltem magam ebbe a világba. Adelinát sajnáltam és sokszor megértettem a döntéseit. Húgával való kapcsolatának ábrázolása nagyon tetszett. (Még egy Vörös királynő-párhuzam: Adelina és Violetta kapcsolata emlékeztetett Mare és Gisa kapcsolatára.)

Az írói stílus egyszerű, sallangmentes, lényegre törő. Az írónő nem cicomázza túl a jellemzéseket, de azért elég jól beránt a világba. Adelina érdekes narrátor, bár a többi rész, ahol E/3-ban olvashatunk a szereplőkről, kissé jelenetszerűbb. Ezek a fejezetek is lehettek volna kidolgozottabbak. A történetmesélés jelen idejű, ezt az elbeszélésmódot kezdem már megszokni, ahogy egyre több ilyet olvasok. A fejezetek közötti (a történet kitalált világából származó) idézetek, dokumentumrészletek plusz ízt adnak a történetnek és elérik, hogy jobban belemélyedhessünk ebbe a világba. Bár én helyenként úgy éreztem, hogy ezek az idézetek az adott jelenettől egy kicsit eltávolítanak, kizökkentenek, de nem volt velük nagy baj, mert sok érdekességet megtudthattunk belőlük.

Adelina és Enzo
Forrás: Pinterest

A könyv külső megjelenése szép, ahogy azt a Vörös pöttyös kötetektől megszokhattuk. A borítókép kifejező, bár kicsit sötét és komor, de ez illik a könyvhöz és utal Adelina képességére is. A címfelirat érzésem szerint kissé túl lent helyezkedik el, én feljebb tettem volna, ez így egy kicsit aránytalan. A kard alkotta T betű szép, de a történetben nincs ilyen nagy jelentősége a kardnak. Gondolom, a világ hangulatát hivatott visszaadni. A kisbetűs magyar cím még mindig zavaró, de legalább a kiadvány minőségével nincs probléma. Helyesírási hibára nem figyeltem fel, a fordítással sincs bajom, a nevek fordítása is ötletes (Csillagtolvaj, Széljáró, stb.)

Összességében egy jól felépítettvilágban játszódó fantáziadús történetet olvashattam felejthetetlen, egyedi szereplőkkel, izgalmas jelenetekkel és fordulatokkal. Azoknak ajánlom, akik szeretik a kissé romantikus YA könyveket, melyben különleges képességekkel rendelkező szereplőkről és akciódús összecsapásokról olvashat. Akiknek tetszett a Legenda, azoknak bátran ajánlom: kihagyhatatlan. Nagyon várom a következő részt!

Értékelés:

Tartalom, történet, cselekmény: 5/5

Karakterek: 5/5

Stílus, elbeszélésmód: 5/4

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/18

Erin Watt: Megtört herceg
(A Royal család 2.)

Kikötői ökölharctól az iskolai bunyóig: életek omlanak össze a csillogó-villogó palotában, miközben egy srác próbálja menteni a bőrét.

Reed Royalnak mindene megvan: vonzó külső, befolyásos család, sok pénz. Az elit gimiben sorbaállnak a lányok, hogy vele lehessenek. Ő viszont magasról tesz mindenkire, mert csak a családja érdekli – amíg Ella Harper be nem sétál az életébe.

Izzó gyűlölettel indul a kapcsolatuk, mert azt akarja, hogy az apja új nevelt lánya szenvedjen. De aztán minden átfordul valami egész másba. Közel akarja tudni magához Ellát. Biztonságban. Egy ostoba hiba miatt azonban Ella elmenekül a karjaiból, így káosz köszönt a Royal-palotára. Reed azon kapja magát, hogy összeomlik az egész világa. Ella már nem kíváncsi rá. Azt mondja, hogy csak tönkretennék egymást. Talán igaza van. (Könyvmolyképző)

A Papírhercegnő olyan durva függővéggel zárult, hogy elolvasása után rögtön követeltem a folytatást. Hozzá is kezdtem a Megtört herceghez, amint lehetőségem nyílt rá. Vártam, hogy megtudjam, mi késztette Reed-et arra, amit az első rész végén művelt és reméltem, hogy kapok rá magyarázatot. Szerencsére ez így is lett, és nem is kellett rá sokat várnom, hisz már az első fejezetben kiderült, mi történt. Megnyugodtam, fellélegeztem, és ami még jobb, a történteket Reed szemszögéből látjuk, ugyanis ebben a részben ő is narrátor lett. 

Ezúttal tehát két narrátorunk van: Reed és Ella. Ennek én nagyon örültem, ugyanis így sokkal jobban belelátunk Reed fejébe, érzéseibe, megtudjuk, mit érez Ella iránt, mik a tervei, szándékai és főképpen magyarázatot kapunk az első rész végi szívet tépő jelenetre. A Reed-szemszög arra is szolgált, hogy megtudjuk, mi történik a Royal-villában és az iskolában, amíg Ella távol van. Ki hogyan birkózik meg a hiányával, eltűnésével. 

Az idő telik, a történet halad előre, de ezekben a fejezetekben nem volt annyi izgalom. Ahogy telnek a hetek, a Royal-család és az iskola is teljesen a feje tetejére áll. Bevallom, túlzásnak tartottam, hogy Ella távozása ekkora lavinát indít el. A cselekmény alakulása tetszett, a könyv első fele kicsit lassabb, míg a vége megint felpörög, így egy egész jó kis íve van a történetnek. Az iskolai szívatások ezúttal is jelen vannak, de a családtagokról is egyre több titok derül ki. A lassabb részek mellett van benne olyan cselekményszál is, amely még izgalmasabb, mint az első rész, így szerintem ugyanúgy eléri az 5/4 szintet. 

Forrás: Pinterest

A szereplők sokat fejlődtek, változtak. Ella még mindig kedvelhető, ügyes, erős, talpraesett lány. Ám most a csalódás miatt bekeményít és elutasítja Reed közeledését, amir meg is tudok érteni. Viszont ismerve az igazságot, szurkoltam Reed-nek, hogy hódítsa vissza a lányt. Ebben a részben sokkal jobban megkedveltem Reed-et és a tesókat is, főleg Eastont. Ő nagyon sok vicces beszólással járult hozzá a humor-faktor emeléséhez. Gideon szála is érdekesen alakult: már az első részben is lehetett sejteni, hogy ő titkol valamit, most pedig fény derül a titkára. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a helyzetet. Az ikrek ugyanolyanok, mint eddig, Callumról viszont egyre több dolog derül ki és még mindig nagyon kedvelem a figuráját, sőt, még tovább emelkedetta szememben az Ella iránti féltő gondoskodása és a fiai iránti szeretete miatt. Remélem, sikerül leküzdenie az alkoholizmusát és végre rendbe hozni a kapcsolatát a fiaival, hogy újra boldog család lehessenek. A könyv végi események megint jó sok agyalnivalót adnak, várom a folytatást. 

A könyv külső megjelenéséről ugyanazt mondhatom, amit az előző részről: gyönyörű a borító, jó a fordítás, minőségi a kiadvány. Könnyen, gyorsan olvasható. Az írói stílus ezúttal még jobban bejött, sokkal több a humoros rész és a két szemszög is elkülönül, ami jót tett ennek a sorozatnak. A könyvben megjelenő társadalmi és erkölcsi problémák szépen ki vannak bontva. Tetszett az is, hogy a szex mint téma nem jelent meg olyan sokszor itt, mint az előző részben, bár itt is sok szó esett róla. Sokféle érzelmet vonultatott fel a mű, és elég hitelesen sikerült azokat átadni. Az erotikus részek sem voltak túltolva. A két írónő (egyikük Elle Kennedy) együttműködéséből ismét jó kis könyv született. 

Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az érzéki, de érzelmes könyveket, és bepillantást szeretnének nyerni a gazdag diákok, valamint egy szétesőben lévő család életébe. A harmadik rész Twisted Palace néven jelenik meg külföldön, várhatóan az is jön majd magyarul a Könyvmolyképzőnél. Kíváncsian várom!

Értékelés:
Tartalom, cselekmény: 5/4
Karakterek: 5/4.5
Stílus, leírás, humor: 5/4.5
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/18

Victoria Aveyard: Vörös királynő

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szerettel uralkodtak a Földön.

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen? (GABO Kiadó)

Régóta terveztem már elolvasni Victoria Aveyard Vörös királynő című könyvét, mert nagyon tetszik a borítója. Felkeltette az érdeklődésemet, de eddig valahogy nem került rá sor. Most azonban elhatároztam, hogy elkezdek olyan trilógiákat illetve sorozatokat olvasni, amelyeknek már legalább három része van magyarul, így most a sokféle tervem közül erre esett a választásom. 

Bevallom, mielőtt a fülszöveget olvastam volna, és csak a címből valamint a borítóból indultam ki, azt hittem, hogy valami középkori-újkori Angliához köthető történetet fogok kapni. Aztán olvastam a fülszöveget és rájöttem, itt bizony egy disztopikus környezetbe helyezett fantasy sztoriról lesz szó. A történet szerint évezredekkel a jelenlegi világunk után az emberi társadalom két részre tagolódik: vannak Vörösök és Ezüstök, akiket a vérük színe alapján különböztetnek meg. Az Ezüstök magasabb rendűek, erővel, hatalommal és különleges képességekkel rendelkeznek, pl. vízmágia, tűzmágia, emberfeletti testi erő, láthatatlanná válás, mentális befolyásolás, stb. Szinte ahány nagy nemesi ház van, annyiféle erőt birtokolnak az Ezüstök. A Vörösök viszont sima emberek, nincs semmiféle képességük, így nem meglepő, hogy a hatalommal rendelkezők elnyomják őket. A Vörösök szolgaként, nélkülözésben élnek az Ezüstök uralma alatt. 

Nekem ez a világkidolgozás nagyon tetszett, alapjában véve logikus és érthető volt minden. A szerző szépen megmutatta a világot, már a történet elején megismertük a helyzetet, a szabályokat. Valahol molyon olvastam, hogy sokan hiányolták a világkidolgozásból az okokat, hogy s mint alakultak ki az Ezüstök, én ezt nem hiányoltam. Nem az volt a lényeg, hogy mikor, miért vagy hogyan lett ilyen a világ, hanem hogy most milyen a helyzet és hogyan lehetne ezen változtatni. Engem cseppet sem zavart, hogy nem kaptunk magyarázatot a miértekre. 

Kép forrása 

Történetünk főhőse Mare Barrow, egy tizenhét éves, egyszerű falusi lány, akinek egyetlen vágya, hogy ő és jó barátja, Kilorn megússzák a kötelező sorozást és ne kelljen elmenniük a háborúba az Ezüstökért harcolni. Ja, igen: hőseink Nortában élnek, de a világon vannak más államok is, ahol az Ezüst-Vörös megosztottság ugyanúgy megfigyelhető. Tehát a háborúba pl. Norta Vöröseit küldik az Ezüstök, hogy szembeszálljanak az ellenséges ország Vörös katonáival. Az Ezüstök nem igazán harcolnak, maximum szakaszparancsnokok vagy tábornoki feladatokat látnak el. Ezt viszont logikátlanságnak tartottam. Ha az Ezüstöknek van szupererejük, tehát simán le tudnák győzni az elenséges Vörösöket, akkor miért nem ők mennek? Hamar véget is érne a háború. Miért kell a nyomorult Vörösöket a frontra vezényelni, hogy meghaljanak egy értelmetlen háborúban? Nem hiszem el, hogy egyik országnak sem jut eszébe, hogy a különleges erővel bíró Ezüstök könnyen eldönthetnék a harc kimenetelét? 

Ezt a logikai bakit leszámítva a történet jól fel van építve. A cselekmény izgalmas, és főleg nagyon fordulatos. A történet egyik sokszor emlegetett mondata a "Bárki bárkit elárulhat." tökéletesen helytálló és kifejezi a sztori lényeget. Voltak meglepő fordulatok a történetben, főleg a vége felé. A legnagyobb csavar sejthető volt ugyan (én legalábbis számítottam rá), de még így is elég fájdalmas volt. Az akciódúsabb jelenetek jól kidolgozottak voltak, és akadt sok drámai pillanat is. Az érzelmek terén is meglehetős hullámzást lehet tapasztalni, főleg a barátság-bizalom-árulás terén. Olyan erkölcsi dilemmák merülnek fel, hogy pár ember élete feláldozható-e a nagyobb jóért, a többség jólétéért, a szabadságért. A romantikus vonal jelen van a könyvben, de nem annyira hangsúlyosan, amit nem bántam. Ez így volt jó, ahogy volt. És kíváncsi leszek, mi lesz a folytatás, Mare kapcsolati hálójában ugyanis gyakorlatilag három fiú helyezkedik el, és nem egyértelmű, mikor kihez húz a szíve és nem is mindig romantikus értelemben. 

Miután egy véletlen folytán, kiderül, hogy Vörös létére Mare is rendelkezik különleges képességgel, a király utasítására Mareena Titanos néven a királyi udvarban kell élnie. Mindenkinek azt hazudják, ő is Ezüst és egy rég elesett tábornok eddig elveszettnek hitt lánynának kell kiadnia magát. Eljegyzik a király egyik fiával, de Mare sejti, hogy csak megfigyelés alatt akarják tartani, kihasználják és ha már nincs a hasznukra, ki fogják végezni. Mare az a karakter, akiről nem tudom, kedvelem-e. Félig igen, hisz vannak olyan vonásai, amelyek szimpatikussá tehetnék, de sok minden taszít benne. Ilyen tulajdonságai pl. a tetsvérféltékenység, az önzősége, a sértettsége, indokolatlan bizalma vagy bizalmatlansága, az oktoba döntésekre való hajlama, valamint az is, hogy túl hamar beletörődik a sorsába. De legfőképpen a csapongó érzelmei zavartak. Egyszer jókedvű, aztán dühös, utána szomorú, bűntudatos, stb. Hol kedvel, hol utál valakit, aztán meg nem akarja elengedni, de azért eltaszítja, stb. A fiúk között is ide-oda csapódik, egyik pillanatban ezt akarja, a másikban azt, döntései légbőlkapottak, nem megalapozottak. Emiatt sokszor rosszul dönt, hibákat követ el, de még akkor sem jut eszébe, hogy magát hibáztassa. Szóval van hová fejlődnie a karakterének. 

Forrás: Pinterest

A mellékszereplők érdekesek voltak, és elég jól megismerhetőek voltak annak ellenére, hogy nem voltak teljesen jellemezve és senkivel nem töltöttünk el sok időt. Farley, a felkelő szerintem elég érdekes volt ahhoz, hogy kicsit jobban megismerjük. De hátha a következő részben több szó esik róla. Mare családtagjainak jellemzése tetszett, mindenkinek volt valami gondja, de attól szerető család az övék. Gisa és Shade olyanok, akikről még szívesen olvasnék. Mare kapcsolata a szüleivel és a testvéreivel árnyaltan ki van dolgozva. 

A barát, Kilorn nem sok vizet zavart, ő az a tipikus friendzone-karakter, aki valószínűleg odavan a lányért, ő viszont csak barátként kezeli. A nyafogós, félős, a háború és a sorozás elől menekülni vágyó fiú esetében roppant karakteridegen lépés, hogy csatlakozik a felkelőkhöz (hogy egy másik háborúban haljon meg), mikor végre megmenekült a sorozástól, tehát nyugiban, boldogan élhetne. 

Az Ezüstök társadalma jól felépített, részletesen jellemzett része volt a könyvnek. A leghangsúlyosabb szerepet a királynő, valamint Evangeline, Julian és Lucas kapta. És itt van a két legfontosabb mellékszereplő: a két herceg, Cal és Maven. Mare és Cal ismerkednek meg először, de aztán Mare Maven-hez kerül közelebb, mert együtt vesznek részt valamiban. A két testvér sokban hasonlít, pl. mindkettejüknek a tűz az ereje. Ám sok mindenben különböznek egymástól: Cal izmos, elszánt, eltökélt katona, ő a koronaherceg, a trón várományosa, apja büszkesége. Míg Maven a mellőzött, szerény és szelíd kistestvér, aki nem tud a bátyja nyomdokaiba lépni. Ahogy jobban megismerjük őket, a kép persze árnyaltabbá válik. Az udvari intrikák miatt nem csak Mare lepődik meg, hanem az olvasó is. A fiúk ábrázolása tetszett, a könyv egyik pozitívuma a világfelépítés mellett.  

Forrás: Pinterest

A könyv jelen idejű E/1-ben íródott Mare szemszögéből. Az írói stílus elmegy, néhol pörgős, a lényegre szorítkozik. Néha hiányoltam a részletesebb leírásokat, helyek, emberek jellemzését, és jó lett volna kevesebb monológ Mare-től. Motivációi itt-ott nem voltak elég erősek vagy indokoltak, pl. SPOILER! miért csatlakozott a forradalmárokhoz, mikor látta, milyen rosszat tesznek az Ezüstök a felkelések miatt a Vörösökkel. Oké, hogy szabadságot akart a népének, meg a bátyja is felkelő volt, de ez azért kevés. Nem tetszett, hogy egy-egy érzelmet nem tudtunk igazán megélni, pl. érzelemmentes volt a húga sérülésének leírása, itt jobban ki lehetett volna bontani a bűntudatot, a szánalmat, a kilátástalanságot. Vagy pl. akkor sem jött át a drámai érzelem, mikor Mare értesült a bátyja haláláról. Spoiler vége 

A könyv külső megjelenése esztétikus, a borítókép gyönyörű és kifejező. A véres korona utal a királynőre, a trónra, és arra, hogy a vér fontos szerepet játszik a történetben. Az alcím is találó: A hatalom veszélyes játék. Minőségi kiadvány, a fordítás is tetszett. Jó kis nyitó kötet, hamarosan kezdem is a következő részt. Sokan hasonlítják A Éhezők viadalához, én ezt a párhuzamot nem éreztem, ez egy teljesen más történet, van benne egy kis X-men és egy kis Párválasztó, de nem ezek keveréke, hanem egy más, komplex világ. A könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a különleges képességekkel rendelkező szereplőket egy kissé romantikus YA történetben. 

Értékelés:

Történet, cselekmény: 5/5

Karakterek: 5/4

Stílus, leírás: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/18