Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Szerelem, harc, szövetség

Vámpírnak lenni jó – kivéve, ha a kedvesed egy vérfarkas.

Peter és Andrea éli a fiatalok életét, randiznak, szakítanak, ám egyszer egymással találkoznak.

De nem sejtik, hogy kicsoda a másik, és túl későn jönnek rá.

A szerelem azonban dacol a törvénnyel, nem tűr határokat. Ketten megalapítják a renegát falkát.

Csakhogy a város kényes egyensúlya felborul. Vámpírok és vérfarkasok összecsapnak, de a saját kolóniákon belül is elindul a hatalmi harc.

Ki lesz az új vezető? Hogy éled túl a testvéreid bosszúját?

Lehet-e a szeretni valakit, aki ennyire más?

Tarts velünk az izgalmas körjátékban, ahol a szerelem és a halál kéz a kézben jár.

Sajátos hangulatú, izgalmas, lendületes történet némi humorral és éppen csak annyi romantikával megfűszerezve, amennyi elég ahhoz, hogy fenekestül felfordítsa egy város életét – nap és hold alatt.

Laura Arkanian könyve izgalmas szórakozást ígért, sok jót olvastam róla, így nagyon örültem, mikor végre megkaptam. Így utólag már örülök, hogy ajándékba kaptam, mert kár lett volna pénzt kiadni érte. Sajnos a könyv számomra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így nagyot kellett csalódnom. Máig értetlenül állok a sok pozitív kritika előtt és nem tudom, hogy most velem van-e a baj, vagy én más könyvet olvastam volna ugyanezzel a címmel? Mert egyszerűen nem értem, mi tetszett ennyi embernek ezen a történeten. Igazán nem akarok senkit megbántani, csak leírom a saját olvasási élményemet.

Irtózatosan lassan haladtam a könyvvel, hónapokig olvastam, hetekre félreraktam, egyáltalán nem vonzott, nem késztetett arra, hogy tovább olvassam. Az elején még kedves, aranyos történetnek indult, aztán jöttek a bonyodalmak, de a várt izgalmak és összecsapások elmaradtak. A állítólag remekül kidolgozott világ annyira összevissza és átláthatatlan, hogy egyáltalán nem tudtam magam beleélni a történetbe. A világ mindig túl lassan és későn fedi fel a törvényeit, akkor, amikor már az adott esemény lecsengett vagy a történetszál éppen más irányba halad, így a fantáziavilág szabályai nem sokat osztottak-szoroztak a cselekmény alakulásában. Igazság szerint az egész sztori a hatalmi harcokról, helyezkedésről szólt, de ilyen alapon egy politikai műsort is nézhettem volna, mert izgalom, kiszámíthatatlanság és akció körülbelül annyi volt benne, mint egy parlamenti közvetítésben. Mindenki csak gondolkodik, beszél, telefonál, vagy ha már nagyon eldurvul a helyzet, akkor még el is megy valakihez, meglátogatja és személyesen beszél vele - hűha, micsoda izgalmak! A nagy "csatajelenetek", fizikai összecsapások semennyire nincsenek részletezve, néhány mondattal el van intézve az egész harc. Ez nagy hiányérzetet váltott ki belőlem, mert semmit se tudtam elképzelni és hiányoltam a "látványos" akciót. 

A valódi cselekmény szegényes volta mellett a leírások hiánya okozta a legnagyobb gondot. A vámpír és vérfarkas alakváltásról sem szolgáltat semmiféle információt az írónő, és a képzeletemre sem hagyatkozhattam, mert még utalásokat sem kaptam, hogy egyáltalán milyennek képzeljem az átváltozott alakokat (pl. mekkora egy vérfarkas, vagy éppen milyen a vámpír, ha "átváltozik").  A másik hiányosság az egyes jelenetek ábrázolásában az, hogy nincs részletezve, ki hol helyezkedik el, hol áll, mikor ül, milyen testhelyzetben, mikor, hogyan lép be, (egyszer csak már ott van és beszél), stb. A szereplők folyton csak beszélnek, tele van a szöveg dialógusokkal és nincs semmi információ a mozgásukra vonatkozóan. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy drámát vagy egy színházi szövegkönyvet olvasnék. A szereplők beszélnek és alig van valami instrukció. Nekem nagyon hiányoztak az érzékletes leírások, hogy magam elé tudjam képzelni a szereplőket, helyzeteket, jeleneteket.

Ugyanez a helyzet a karakterekkel, szinte senki nem kapott jellemábrázolást Christianon kívül. Ami azért különösen zavaró, mert sok szereplőt mozgat az írónő és ilyen nagy szereplőgárda esetén emlékezetes, könnyen megjegyezhető karakterek kellenek, hogy az olvasó hamar eligazodjon köztük. Nos, itt egyetlen emlékezetes szereplő sem akadt, csak odavetett nevek kusza halmaza. Mindössze három szereplő van, akit 1-2 mondattal külsőleg jellemzett a szerző, de belső tulajdonságaikról, karaktervonásaikról, motivációikról sajnos nem sok mindent tudunk meg, a többi figura pedig még ennyit sem kapott. Az egyik legfontosabb szereplőről is csak annyit tudnék elmondani, hogy szőke, és egyetemista. Vannak ugyan érdekesnek ígérkező karakterek (pl. Lester), akiket szívesen megismernél jobban és jó lenne megtudni a háttértörténetüket, de az írónő nem használja ki a karaktereiben rejlő lehetőségeket. Azokat a dolgok, amelyek legjobban érdekelnék az olvasót, a szerző elhallgatja.

Számos megválaszolatlan kérdés akad, emiatt eléggé befejezetlen hatást kelt a könyv. Pl. Mi a helyzet az átokkal és a szellemmel? Megszűnt, már nem akar bosszút állni? Vagy miért volt olyan különleges a medál? Nem tudom, lesz-e folytatása és maradnak-e elvarratlan szálak. A könyv egyik pozitívuma, hogy némi humor oldja a történet komor hangulatát. A másik jó dolog a műben az, hogy egy-két helyen gyönyörűen megfogalmazott mondatokat, szép gondolatokat sikerült benne találnom, ez mindenképpen jó irány és mutatja az írónő tehetségét. Laura Arkanian szépen fogalmaz, inkább azzal van a baj, hogy ezt nem sokszor teszi. Sajnos az egész könyv azt a hatást keltette, mintha a szerző nem tudna mit kezdeni se az általa kitalált világgal, se a karaktereivel. Mindenből van egy kicsi, de mindenből kevés. Karakterközpontú regénynek természetesen nem nevezhetjük, hisz túl sok szereplője van, akik túl szürkék ahhoz, hogy akár csak egyet is fel tudjak idézni közülük, pedig tegnap fejeztem be a könyvet. Cselekményközpontúnak sem állja meg a helyét, mert ahhoz nem csak beszélni kellett volna a történésekről, hanem bemutatni, az olvasóval láttatni azokat. A túl sok felesleges szál szétszabdalja a történetet és semmit nem tesz hozzá a fő cselekményszál alakulásához. Ott van például Andrea apjának mellékszála, akár ki is maradhatott volna a történetből, nem is tűnt volna fel. 

A kiadvány külleme szép, jó minőségű, a szép nagy betűk miatt könnyen olvasható. A borító  hangulatában és színvilágában illik a történethez, valóban a város életéről szól a hold alatt. A cím betűtípusa nem tetszik, szerintem egyáltalán nem illik a könyvhöz, túlságosan régimódi, a némafilmek felirataira emlékeztet. De örülnék, ha ez lenne a könyv legnagyobb hibája.

A regényt olvasva a Being human című sorozat jutott eszembe, talán annak a világához tudnám hasonlítani a Holdezüst, véraranyban megjelenő fantáziavilágot. Sajnálatos, hogy nem lett jobban kidolgozva, a klánok szabályai, törvényei sincsenek pontosan felvázolva, így az olvasó csak találgatni tud. Például sehol nincs szó arról, hogy az egész bonyodalmat elindító vámpír-vérfarkas kapcsolat miért is olyan nagy bűn és miért kell klántagság elvesztésével, illetve az életével fizetnie annak, aki akaratán kívül került ebbe a helyzetbe. Nem láttam át a város törvényeit, hiányoltam az érzést, hogy tudjak valamihez igazodni. Nem tudtam beleélni magamat ebbe a világba és ami még rosszabb, a szereplők sem ragadtak magukkal. Biztos vagyok benne, hogy nem olvasom el többször ezt a könyvet, de azért további írói sikereket kívánok a szerzőnek. Remélem, ha lesz egy következő regénye, az talán közelebb áll majd hozzám. Azoknak ajánlanám a könyvet, akiknek tetszik a Being human világa, szívesen olvasnak nem szuperhős-képességekkel rendelkező vámpírokról és vérfarkasokról, és nem szeretik a hosszú leírásokat.

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/2

Karakterek: 5/2

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/3

Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/10