Erin Watt: Papírhercegnő

(A Royal család 1.)

Egy lányról, aki sztriptízbárból és benzinkútról kerül fényűző villába és menő gimibe jut, miközben igyekszik hű lenni önmagához.
Ella Harper nagy túlélő, született optimista. Egész életében városról városra költözött szeleburdi anyjával, küzdött a megélhetéséért, és végig hitt benne, hogy egy napon majd kimászik a gödörből. De az édesanyja halála után végképp egyedül marad.
Egészen addig, amíg meg nem jelenik Callum Royal, aki kihúzza Ellát a szegénységből, és elcipeli a luxuspalotájába az öt fia mellé, akik viszont utálkozva fogadják. Mindegyik Royal fiú karizmatikus személyiség, de egyik sem olyan magával ragadó, mint Reed Royal: a srác, aki eltökélte, hogy visszaküldi Ellát a nyomorba, ahonnan jött.
Reed nem tart igényt Ellára. Azt mondja, nem tartozik közéjük. Talán igaza van.
Gazdagság. Fényűzés. Megtévesztés. Ella új és ismeretlen világba csöppen, és ha a Royal palotában is életben akar maradni, kénytelen lesz felállítani a saját szabályait.
Ella percek alatt eljut a szegény árva sorstól az amerikai álomig… De tényleg könnyebb az utóbbiban élni? Kövesd a sorsát te is és éld át egy különleges világ örömét, bánatát! (Könyvmolyképző)

Nem, nem vagyok hajlandó külön szóban írni a címet! Ez egy összetett szó és magyarul így helyes leírva: Papírhercegnő. Nagyon sajnálatos, hogy annyira majmolni akarjuk a külföldi kiadást, hogy már a magyar helyesírásra sem figyelünk oda. Igen, angolul természetesen két szó, de magyarul minimum egy kötőjel kellett volna a borítóra, ha már mindenáron a kétszavas design-t akarták megtartani. A cím hibája ellenére elégedett vagyok a kiadással, a magyar fordítás egész jó. Sikerült a csúnya beszédet és a káromkodós részeket is elég szalonképesen fordítani. Szembeötlő helyesírási hiba - a címen kívül - nem ragadta meg a figyelmem, az egyszerű betűtípus és a kellemes sortávolság révén a szöveg könnyen olvasható. A borítókép megegyezik az eredetivel, gyönyörű szép. Bár bevallom, kicsit félrevezető, mert én a könyv külleme és a cím alapján egy YA fantasy történetre számítottam. Nem kicsit lepődtem meg, mikor olvastam a fülszöveget. De csodálkozásomat félretéve, nekiláttam az olvasásnak. 

Mikor belekezdtem a történetbe, magam is meglepődtem, milyen gyorsan haladtam vele. A sztori egyszerűen olvastatja magát, hirtelen berántott. Mire felnéztem a könyvből, már több mint a harmadánál jártam. Mondanom sem kell, másfél nap sem kellett, hogy befejezzem. A történet pörgős, a rövid fejezetek és a gördülékeny stílus mellett gyorsan pörögnek az események. Izgalmas és meglepő dolgok is várnak az olvasóra ebben a könyvben.

A regény főszereplője Ella Harper, egy szegény árvalány, akinek már nincs senkije. Apját nem ismeri, anyja nemrég halt meg rákban, így Ellának meg kellett tanulnia, hogyan lássa el önmagát és hogy élje túl az egyedüllétet és a nincstelenséget. Sztriptíztáncosnőként keresi kenyerét, közben középiskolába jár, remélve, hogy ha leérettségizik, egyetemre mehet és majd tisztességes munkája lehet, amivel biztosíthatja megélhetését. Egy nap azonban egy ismeretlen fickó toppan be az életébe azt állítva, hogy ő a hivatalos gyámja és magával viszi a lányt fényűző életébe. A gazdag családnál élve hatalmas villában lakhat és elit iskolába járhat, ám a férfi fiait is el kell viselnie, akik eleinte megkeserítik az életét ellenszenves viselkedésükkel. Ahogy az lenni szokott, Ella és az egyik srác között vonzalom alakul ki, ami tovább bonyolítja a helyzetet. 

Furcsának és indokolatlannak tartottam a fiúk viselkedését. Miért utálják már az elején Ellát? Esélyt sem adtak neki arra, hogy bemutatkozzon. Azonnal ítélkeztek felette és még arra sem vették a fáradságot, hogy megismerjék. Ez nem tetszett, felesleges konfliktusgenerálásnak tűnt. Persze később kiderül, miért viselkedtek így, de ez sem volt olyan logikus magyarázat, mert attól, hogy ők valamit hittek, attól ugyanúgy ismeretlenül ítélték meg a lányt. 

Forrás: three-points-of-view.blogspot.com

A történet tehát könnyen olvastatja magát, gyorsan lehet vele haladni. Gyakorlatilag arról szól, hogyan illeszkedik be Ella az újfajta életbe, a Royal családba és az elit iskolába. Sok apró dolog történik, mindig van valaki kis bonyodalom, de fő cselekményszál a romantikus kapcsolat Ella és Reed között. Ami nem tetszett, az a szexualitás iletve a szexről való társalgás ilyen szintű megjelenése. Nem hiszem el, hogy az amerikai gazdag fiataloknak minden második mondata a szexről szól. Kicsit felülreprezentáltnak éreztem a témát és az emiatt megjelenő vulgárisabb beszédet is túlzásnak tartottam. A szereplők mintha mindig csak a szexre gondoltak volna, mintha mindennek ez lett volna a fő motivációja, oka, célja. Nekem ez kicsit egysíkúvá tette a történetet. 

A karakterek közül a hősnő, Ella nagyon kedvelhető. Talpraesett, erős, okos lány, aki a nehéz helyzetben is feltalálja magát. Nem ijed meg a számára ismeretlen helyzetekben sem, nem ül fel a provokációnak és visszvág azoknak, akik ki akarják készíteni. Vagánysága mellett romantikus lelkületű és ártatlan lány, aki a lelke mélyén igenis szeretetre és családra vágyik. Callum Royal, az apa is szimpatikus figura és alapvetően a fiúk is kedvelhetőek, bár mindegyiknak van valami hibája, lelki problémája. A fiúk lelkivilágára anyjuk halála és apjuk megbízhatatlansága valamint alkoholizmusa és fiatal barátnője sem tett túl jó hatást. A srácok nap mint nap küzdenek démonaikkal, de úgy tűnik apjuk vagy nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, nem törekszik megoldani a családi gondokat. Vagy azt hiszi, nem tud segíteni, vagy  próbálkozik, de sikertelenül. Az egész családra ráférne egy nagyon őszinte beszélgetés. 

A fiúk közül Reed és Easton az, akiket jobban megismerünk. Easton jópofa, kedvelhető figura, míg Reed titokzatosabb. Nem igazán látunk bele a fejébe, nem tudjuk, mit is gondol pontosan Elláról, mit érez iránta. Tetszett a kapcsolatuk ábrázolása, és a könyv végi függővég miatt nagyon kíváncsi lettem, mi vehette rá Reed-et erre a cselekedetre. Már kezdem is a második részt. Összességében egy magával ragadó romantikus YA-NA határán egyensúlyozó könyvről van szó. Nem remekmű, de élvezetes olvasmény, amely kellemes kikapcsolódást nyújt. A csúnya beszéd gyakori megjelenése és az érzékibb jelenetek miatt 16 éves kortól ajánlanám.

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/4

Karakterek: 5/4

Stílus, leírás: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17

Sarah J. Maas: A tűz örököse 

(Üvegtrón 3.)

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku rá eső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?

Nem is tudom, hogy fogjak hozzá ennek a könyvnek az értékeléséhez. Aki olvasta az előző két kötetről szóló véleményemet, az tudja, hogy tetszett mindkét rész, de mindkettőből hiányoltam valamit, így egyik sem volt számomra tökéletes. Nos, ezzel most is így vagyok. Ez a rész sok mindenben még annyira sem tetszett, mint az előzőek, másban viszont jobb volt. 

Történetünk Wendlynben folytatódik, ahová Celaena elhajózott. Így alapvetően két szálon futnak az események, mert eddig egy helyen lévő szereplőink különváltak. Követhetjük Celaena küzdelmeit, harcait ömnagával, bűntudatával, félelmeivel, kilátástalanságával, tündér testével, mágikus erejével. A másik szálon a Résvárban maradt ismerősöket figyelhetjük meg: Chaol és Dorian hogyan boldogulnak Celaena nélkül? És akad még egy harmadik szál: egy eddig ismeretlen szereplő, Feketecsőrű Manon története. Nézzük ezeket a cselekményszálakat egyenként!

1. Legkevésbé Celaena szála tetszett, olyan 3/4 részben untatott, csak a végére pörgött fel. Sokszor átlapoztam a Celaenás fejezeteket, és a többi szálat követtem nyomon, hogy majd a végén egyben elolvasom. Celaena most iszonyú nagy csalódás volt tehetetlenségével, azzal, hogy sorsát kilátástalannak bélyegezte. Hetekig csak háztetőkön ül, teggyát (afféle pitát) eszik és bort vedel. Hol van a régi, badass, mindent előre megtervező, minden akadályt legyőző Celaena, aki soha nem adja fel? Nem tetszett, hogy ennyire unalmas, tesze-tosza lett. A helyzet akkor sem javult, mikor találkozott Rowan-nel. Kettejük kapcsolatában semmi pozitívat nem éreztem, untatott a szótlan beszélgetésük, nem kötöttek le a verekedéseik, veszekedésik, edzéseik, nyomozgatásaik. Egy CSI-jal vegyített rossz szappanoperára emlékeztetett az egész. Egyedül a végén akadt némi izgalom, egy kis harc, de itt is csak a lányra fókuszáltunk, az erődbeli csatából sajnos semmit nem láttunk. Az viszont tetszett, hogy kiderült sok minden Celaena múltjával és képességével kapcsolatban. 

Celaena karaktere most nem tetszett, folyton sajnáltatta magát ahelyett, hogy cselekedett volna. Annyira nem volt önmaga, hogy egyáltalán nem ismertem fel benne a régi Celaenát, és ez nem tett jót a könyvnek. A régi Celaena tulajdonságait inkább Manonban láttam felvillanni. Ezen a szálon kaptunk több új szereplőt. Luca, Emrys, és Malakai szimpatikusak voltak ugyan, de nem sokat tettek hozzá a történethez. Ám határozottak feldobták ezt a komor cselekményszálat. Emrysnél párszor visszalapoztam, hogy ő most nő vagy férfi (amúgy Manonnál sem volt tiszta elsőre, hogy fiút vagy lányt képzeljek magam elé), hiszen öregembernek volt írva, aztán meg "párja, nem férje" volt, ez teljesen megzavart. Úgy érzem, ez egy mostanában divatos LMBT szál akart lenni, csak nem lett valami jól kivitelezve. 

Rowan Whitethorn
Forrás: Pinterest

És persze itt van Rowan, egy tündérharcos, aki természetesen remek harcos, izmos és jóképű. Milyen is lenne? Meg persze a "barátai" is azok. Érdekes, hogy ebben a világban csak ilyen fickók léteznek. Nagyon nem tetszik, hogy az írónő minden részben más pasival hozza össze Celaenát, de ez a mostani volt a legrosszabb. És nem azért, mert szerettem Chaolt és Celaenát együtt. Rowan egyáltalán nem volt szimpatikus, sem lenyűgöző. A jelleme szinte rejtve marad előttünk, emiatt nem is tudtam megkedvelni. Amit láttam belőle, az pedig inkább taszított. Ahhoz képest, mennyire tapasztalt, edzett harcos, csak annyit csinált, hogy egy hozzá képest gyenge (ember vagy féltündér) lányt vert péppé. Most komolyan? Ezt kellene romantikusnak találnom?? Szótlan, komor, parancsolgató, és végtelenül ostoba. Állandóan veszélybe sodorja Celaenát, olyan próbák elé állítja, ahol még számára sem előrelátható veszély leselkedik a lányra, pl. a sírhalmoknál vagy a tónál is majdnem meghalt miatta Celaena. És más ártatlanok (pl. Luca) életét is veszélybe sodorja, ráadásul szándékosan! Nagyon idegesítő volt, utáltam, mikor a neve megjelent a lapokon. Ezt éreztem: "Jaj, ne, már megint róla kell olvasnom!" 

Egyáltalán nem értem a Rowan körüli rajongást, amit más olvasóknál látok, nekem nagyon nem jött be a figurája. Annyi a szerencséje, hogy Celaena egy kicsit magára talált a végére, de úgy láttam, ez sem Rowan-nek volt köszönhetők, hiába próbálta Celaena (és az írónő!) úgy beállítani a dolgokat, hogy Rowan mennyire jó hatással volt a lányra. Nem bánnám, ha soha többé nem találkoznának, de sajnos tudom, hogy nem így lesz. Annyira erőltetettnek éreztem a kapcsolatukat, mintha csak gyorsan keríteni kellett volna Celaenának egy pasit, hogy mihamarabb elfelejthesse Chaolt. Erre utal az is, mikor Celaena azon morfondírozik, hogy ha Chaol az igazi társa lett volna, nem tudta volna bántani (mikor megkarmolta). De az nem tűnik fel neki, hogy Rowan-nel mást sem csinálnak, csak szétverik egymást! Ezek után hogy fogja meggyőzni magát és minket arról, hogy ők igazi társak? Semmi kémia nem volt közöttük, nem éreztem át a drámáikat. 

Egyelőre a barátságuk van hangsúlyozva, de sejthető, hogy az írónő össze fogja hozni őket - sajnos. Mintha azt sugallná, hogy Celaenának jó volt Chaol, de Aelin-nek, egy tündér királynőnek már nem jó, hozzá egy magasabb rangú pasi, egy tündér illik. És ez nagyon szomorú, mert azt sugallja, hogy a sima emberek semmit nem érnek. Holott eddig éppen az tetszett Celaenában, hogy ő csak egy sokat szenvedett fiatal lány. És igen, emiatt sem szeretem a mostani Aelin-Celaenát, mert ő már túl különleges. Nem elég, hogy tündér, de még trónörökös is, meg mágiája van, de nem akármilyen, hanem tűz, ja meg víz is! És nem csak ilyen kevés ereje van, hanem nagyobb, több! Gyakorlatilag egy Denaerys Targaryent csinált belőle az írónő! Hol van a régi Celaena? Annyira hiányoltam! (5/3)

Rowan
Forrás: Pinterest

2. A résvári szálon Doriant és Chaolt kísérhetjük figyelemmel. Chaol őrlődik az országa és a herceg iránti hűség, a kapitányi kötelessége, valamint a Celaena iránti féltő szerelem között. Nagy dilemmát okoz neki feldolgozni azt, hogy megismerte Celaena rejtett oldalát: tündér mivoltát és azt, hogy ő Terrasen örököse, így tehát az ő országának ellensége. Dorian rávilágít, hogy Chaol a lánynak csak egy részét szereti, a lénye ezen (számára új) oldalait nem, ahogy az orgyilkos énjével sem tudott teljesen megbékélni. Lehet, hogy ez igaz, ám mikor erről beszéltek, megint csak azt éreztem, hogy az írónő azon mesterkedik, hogy magyarázza meg nekünk, olvasóknak, hogy Chaol és Celaena mennyire nem illenek össze, meg hogy nem is szerették egymást igazán. Chaol-lal itt nagyjából annyi történik, hogy próbálja magát elhelyezni a nagy sakktáblán: tipródik, kit hogyan segítsen, ki mellé álljon, kihez hogyan viszonyuljon. Gondolom érthető, hogy ez a kínlódás sem volt számomra olyan érdekfeszítő. (5/3)

Chaol szálán feltűnnek új szereplők, például a lázadó Ren Allsbrook és a nagyapja. Velük már az előző részben is találkoztunk, más körülmények között. Felbukkan Aedion Ashryver, Celaena unokatestvére is. Aki persze izmos és jóképű, és remek harcos. Már megint. Hát persze. Aedion minden vágya, hogy megtalálja királynőjét, Aelint és haláláig hűen szolgálhassa. A hosszú évek alatt a királyt szolgálta, hogy titokban segíthessen elnyomott népének. Ebben nagyon rokonszenveztem vele, mert ő legalább tett valamit, míg Aelin Celaenaként csak gyilkolászott, csokit zabált, olvasott meg szép ruhákat vett, míg a népe szenvedett. Ez így belegondolva elég durva, bár tudjuk, hogy a lány élete sem volt kellemes. És bár nehéz volt az élete Celaenaként, Aelinként még rosszabb lett volna. Az orgyilkos-lét egy menekülési útvonal volt Aelinnek, hogy elfusson a sorsa, kötelessége, feladatai elől. 

A Dorian körüli események valamivel érdekesebbek voltak, de ez is csak a végén vált izgalmassá. Az ő szálán is felbukkan egy új szereplő, Sorscha, egy gyógyító, aki már az előző részben is feltűnt, csak épp név nélkül. Kicsit jobban megismerjük a lányt, aki beleszeret a hercegbe, de neki is van egy titka. A köztük lévő instant szerelem egyáltalán nem mozgatott meg, csodálkoztam, hogy Dorian ilyen hamar elfelejtette Celaenát. Persze sajnáltam őket, mert a végén nagyon rosszul alakultak a dolgok, ami miatt kíváncsi vagyok a következő részre. Tűkön ülve várom, mi lesz Doriannel. (5/4)

Manon
Forrás: throneofglass.wikia.com

3. Manon szála teljesen különáll a másik kettőtől, nem találkozik egyik eddig megismert szereplővel sem (egyelőre). Nem is értettem, ki ő és mit keres a könyvben egyáltalán. Persze, így legalább az olvasó képet kap arról, mi folyik a Ferian-szorosban, miért hallott Kaltain az előző részben szárnysuhogást és visítozást. Ezáltal lehullott a lepel a király gonosz tervének egy részéről. Manon eleinte nem volt szimpatikus: gonosz, kegyetlen vasfogú boszorkány ő, aki örömét leli emberek gyilkolásában és crochan boszorkányok levadászásában. Olyan boszorkányközösségben nő fel, ahol az engedelmesség, a fegyelem és a brutalitás a három legfontosabb ismérve a nevelésüknek. 

A könyv világában alapvetően kétféle boszorkány létezik, a vasfogúak és a crochanok. Az utóbbi embernek néz ki, nem brutális és úgy vettem ki, amolyan gyógyító-varázslóféle lehet. Ellenségeiknek, a vasfogúaknak három klánja van: a sárgalábú, a kékvérű és a feketecsőrű. Manonnak gonosznak kell lennie, hogy felnézzenek rá és egyáltalán érjen valamit számító és kegyetlen nagyanyja szemében. Ő Manon klánjának királynője, és Manon az örököse. Manonnak a wyvernnel való kapcsolata nagyon lekötött, érdekfeszítő volt látni, hogy az állat hogyan változtatja meg fokozatosan gazdáját. Nagyon megkedveltem Abraxost, és tulajdonképpen Manont is. Ha belegondolok, ő olyan volt, amilyennek az orgyilkos Celaenát képzeltem az elején, vagyis ilyennek kellett volna lennie. A három szál közül bevallom, ez kötött le legjobban és számomra ez mentette meg a könyvet. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a továbbiakban Manon és a többi boszorkány története. Ezen a szálon nagyon jól kidolgozott, érdekes karaktereket kaptunk. (5/5)

Manon és Abraxos

A fordítással kapcsolatban: továbbra is zavar a megszólításként alkalmazott őfelségézés, igazán szólhatna már valaki a fordítónak, hogy ez így helytelen és magyartalan. Az őfelsége E/3 alak, tehát ha a királyRÓL beszélünk, akkor használatos, nem akkor, ha a királyHOZ szólunk. Akkor felség, felséges úr, felséges királyom, stb. vagy felségED (E/2) a helyes! Nagyon idétlenül hangzik, mikor azt mondja a szereplő a királynak vagy a hercegnek, hogy "Igenis, őfelsége". 

A könyv minősége ezt leszámítva elég jó, nem találkoztam gépelési-helyesírási hibával. A lapok más anyagúak, mint a korábbi részekéi. Ezek szürkébbek, vékonyabbak, nem olyan szép fehérek, mint a korábbi kötetek esetében. A fejezetkezdő oldalon látható tüzes díszfejléc nagyon hangulatos. A borító ezúttal is szép, kifejező, illik a tartalomhoz, bár Celaena - úgy emlékszem - egyáltalán nem használ íjat meg nyilat ebben a részben. Kicsit túlságosan látszik a lány arca, ettől lehetne kicsit titokzatosabb is a kép, de a borítókép színvilága most is nagyon szép. 

Az írónő stílusa sokat fejlődött az első rész óta. Most sokkal jobban bánt a leírásokkal, helyszínek jellemzésével, mint korábban. Azonban még mindig kevés volt, ettől sokkal-sokkal érzékletesebb leírást várnék példul a wyvernekről, a valgokról, a mágia megjelenési formájáról, a boszorkányokról. Bevallom, nehezemre esett elképzelni a vasfogakat, karmokat (pl. milyen hosszúságúnak képzeljem) , vagy a wyvern méretét. Általánosságban elmondható, hogy szinte mindenkinek csak a haja meg a szeme színét tudjuk és le van tudva a jellemzése. Jó, néhánynak van egy-egy tulajdonsága, de Iskrán, Petrah-n, Vestán és esetleg Asterinen kívül Manon társait nem ismertük meg. Gondolom, a következő részekben őket is jobban bemutatja az írónő, ahogy majd Rowan társait is. A harcjelenetek leírása tetszett, de az emberek jellemzése és a köztük lévő érzelmek felépülése még hiányosságokat mutat. 

Mindent egybevetve ez a rész nem nyűgözött le annyira, inkább közepesnek mondanám. A Celaenás részek időhúzásnak tűntek ahhoz, hogy  a lány Aelinként visszatérjen és leszámoljon ellenségeivel, és felszabadítsa a népét. Ehhez el kellett fogadnia önmagát, Aelin-énjét is, minden hibájával, félelmével, bűntudatával együtt és céltudatosan az előtte álló feladatára kell koncentrálnia. Bevallom, ezt a lelki küzdelmet untam, de a harcot már nagyon várom. Kíváncsi vagyok, hogy fog szembenézni a királlyal, mi lesz majd, mikor találkozik Doriannel, Aedionnal, Rennel és főleg Chaollal. A könyv egyes részeinek vontatottsága-unalmassága és hibái nem tántorítanak el attól, hogy a következő részt is a kezembe vegyem. Sok olvasó, külföldi blogger a második vagy harmadik rész után abbahagyta a sorozatot, én nem teszem. A sorozat - bár elment egy nekem nem nagyon tetsző irányba - továbbra is egyedi és élvezhető maradt.

Értékelés:

Cselekmény: 5/4

Karakterek: 5/4 (Rowan lehúzta, Manon felvitte)

Stílus, leírás: 5/4

Borító, küllem, magyar kiadás: 5/4

Összesen: 20/16

Mary E. Pearson: Az árulás szépsége

A Fennmaradottak krónikái 3. 

Lia túlélte Vendát - de a Morrighan elpusztítására törekvő gonosz erő is életben maradt, és csak a hercegnő állíthatja meg. A közelgő háború miatt Liának nincs más választása, magára kell öltenie az Első Leány, a katona - és a vezér - szerepét. Amikor megpróbálja figyelmeztetni Morrighant, összekülönbözik Rafe-fel, és nem tudja, megbízhat-e Kadenben, aki követte őt. A Fennmaradottak krónikájának fináléjában árulókat kell leleplezni, áldozatokat kell hozni, és végre kell hajtani a lehetetlent, mert valamennyi királyság sorsa a tét.

A kötet tartalmazza a birodalmak múltját elbeszélő történetet, a Morrighant is.

A Fennmaradottak krónikáinak első két része tetszett, rögtön neki is kezdtem a harmadik rész olvasásának. Szerencsére nem csalódtam, ez a rész is hozza az előzőek színvonalát. A könyv külleme szemet gyönyörködtető, a borító majdnem olyan szép, mint az első részé. A középen megjelenő női alak hasonlít arra, amilyennek Liát képzelem, a ruházata, a kardja és az, hogy beleveti magát a csatába szintén illik hozzá. A háttérben látható két sereg megjelenése utal a könyvbeli összecsapásra, amely tökéletesen megteremti a regény hangulatát. Telitalálat. Ez a borító illeszkedik a trilógia többi részének sorába, ugyanolyan szépen kivitelezett és esztétikus. A helyesírás és a tördelés is igényes, nem találtam kivetnivalót a kiadvány minőségében. 

Alapjában véve elégedett vagyok a cselekmény alakulásával, nagyjából mindenre választ kaptunk ebben a befejező részben. A titkok, rejtéylek napvilágra kerültek. Kiderült, ki Kaden apja, és hogy milyen ember. Megtudtuk, ki áll a Lia elleni összeesküvés mögött. Lehullt a lepel Lia szüleinek szerepéről is. Végül, de nem utolsó sorban kiderült, melyik fiú mellett dönt Lia, bár ez szerintem sosem volt annyira nagy kérdés. Az már inkább, hogy fogják megvalósítani, hogy együtt lehessenek, mikor a kötelességük másfelé szólítja őket.

Lia meg akarja menteni a fivéreit, valamint a két országot, melyek fontosak számára: Morrighant és Vendát, meg persze Rafe miatt Dalbrecket is. Rafe-nek Dalbreck uralkodójaként kell helyt állnia, míg Kaden bosszút akar állni az apján és megvédeni Liát. Végre újra találkoznak Pauline-ékkal is. Liának el kell mondania a barátnőjének, miért hazudott neki annak idején. Pauline-nak is meg kell küzdenie többféle problémával, Mikael árulásával, Lia hazugságával, a Kaden iránti bizalmatlanságával. Örültem, hogy viszont látjuk a kedvelt mellékszereplők, Berdit, Gwyneth-t, Orrint, Tavish-t, Jeb-et, Svent, Grizt, Ebent, Natiyát, Yvet-et és Calanthát is. Mindenki megőrizte saját személyiségét, a jól kidolgozott karakterek már úgy jelentek meg előttem, mint régi ismerősök.

A sokféle szál egy nagy összecsapásban fut össze. A harcjelenetek leírása alapvetően jó volt, de hiányoltam a feszesebb szerkezetet, a részletesebb leírásokat. Pörgős és izgalmas volt a csata, de túl rövidek voltak a jelenetek, így egy kicsit kapkodósra sikeredett. Egyik pillanatban még itt volt a szereplő, a másikban már ott és más valaki szemén keresztül láttuk, mit csinál. Ez kicsit esetlen megoldásnak tűnt, de nem ment a történet rovására.

A komizár is felbukkant, veszélyes, hataloméhez és fennhéjázó volt, mint mindig. Érzésem szerint túl könnyen és hamar sikerült legyőzni, elnyújtottam volna a szenvedését. Na jó, ez kicsit gonosz gondolat volt. Mindent egybevéve elégedett vagyok a történettel. Voltak benne kellemes romantikus pillanatok, érzelemgazdag jelenetek, családi egymásra találások, feltáruló titkok, nagy leleplezések, sok feszültség és izgalom.

Az elbeszélői stíluson most éreztem először azt, hogy a narrációs hangok kissé összefolynak. Volt, hogy vissza kellett lapoznom, éppen kinek a fejében vagyok, mert nem tudtam, Rafe, Kaden, Lia vagy épp Pauline beszél-e. Ettől eltekintve tetszett a szöveg, gördülékeny. Élvezetes volt olvasni ezekről a már jól ismert szereplőkről. Örültem, hogy végül nagyjából mindenki megtalálta a boldogságot, tetszett az új páros, amely a végére kialakult. És a legvégén is egy homályos, bizonytalan, de reménykeltő befejezést kaptunk.

Mindent egybevéve nagyon szerettem ezt a sorozatot. A döbbenetes első rész és a lassabb, feszültségtelibb, de érzelmesebb második kötet után egy mindent lezáró, izgalmas befejezéssel zárul a trilógia. Sajnálom, hogy vége, hiányozni fognak a szereplők és ez a jól kidolgozott világ. Bár egy posztapokaliptikus világban játszódik, amelyre a feudális középkori viszonyokhoz hasonló államberendezkedés és életszínvonal jellemző, Lia képességei és más dolgok (pl. a brezalotok) miatt inkább fantasynek tekinthető a sorozat. Ajánlom elolvasását a romantikus YA fantasy kedvelőinek.

Értékelés: 

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/5

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/4.5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/19

Morrighan

A könyvben Lia történetének harmadik része mellett egy novellát is találunk, melynek főhőse Morrighan, akiről már sok szó esett a sorozatban. Mivel ez egy teljesen különálló előzménytörténet, erről külön írok véleményt. A borítóra nem adok pontot, hiszen az megegyezik Az árulás szépsége c. regényével, mert egy kötetben szerepelnek, így azt most figyelmen kívül hagyom. 

Nagyon örültem Morrighan történetének, mert a Fennmaradottak krónikáit olvasva sokszor felmerült Morrighan királyság alapítójának neve, így kíváncsi voltam, milyen lehetett ez a lány és mi történhetett vele. Reméltem, hogy a novellából megtudhatom, hogyan jött létre ez az ország az ő segítségével.

Azt kell mondjam, majdnem megfelelt a várakozásaimnak a történet. Éppen azok a dolgok voltak legkevésbé részletezve, melyekről azt hittem, bővebben ki lesznek fejtve, nevezetesen hogy miként jutottak el Morrighanék a jelenlegi ország területére, milyen viszontagságos volt az út, hogy telepedtek le, hogyan alapították meg az országot, stb. Nem derült fény mindenre, amit meg szerettem volna tudni, mégsem csalódtam. Sok minden kiderült, főleg a királyság alapításának előzményeiről, Morrighan korábbi életéről.

A cselekmény izgalmas, fordulatos, nagyon jó volt olvasni. Tetszettek a karakterek, az érzelmek leírása, a szerelem ábrázolása. Morrighan és Jafir is szimpatikusak voltak. Szépen lassacskán közelebb kerültek egymáshoz és sokat tanultak egymástól. Bár más-más környezetből származtak, egymásra találtak és találtak egy módot, hogy együtt lehessenek. Bár ez lehetetlennek tűnt, mégis megoldották, ez pedig Liáék történetére vetítve is reményt keltő fejlemény. A történet vége kicsit elnagyoltnak tűnt. Jobban örültem volna, ha a gonoszok legyőzése kicsit jobban elő van készítve. Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett ez a kis bónusznovella.

A mellékszereplőket is sikerült jól kidolgozni annak ellenére, hogy elég rövid szövegről beszélünk. Steffan gonoszsága, Fergus hatalommániája, Harik bírvágya, Ama féltő szeretete áthatja a történetet. Amit nem értettem, hogy Harik miért adta oda olyan könnyen Morrighant, hisz korábban arról volt szó, hogy még a zsákmányból neki járó részről is lemondott, elég volt neki a tudat, hogy megtalálta a lányt. Összességében remek olvasmány volt a novella és az egész sorozat. Kár, hogy már vége. 

Értékelés: 

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/4.5

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/5

Összesen: 15/14

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Smaug kétségkívül mélyen aludni látszott, jóformán halottnak és sötétnek rémlett, egy-egy láthatatlan gőzpamatnál több a hortyogására sem utalt, amikor Bilbó ismét bekukucskált az ajtónyíláson. Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!... - Amikor gondtalan, minden becsvágy nélküli életéből, meghitt kis zsáklaki hobbitüregéből Gandalf, a mágus és egy csapat törp elragadja, Zsákos Bilbó egy kaland kellős közepébe csöppen: betörési szakértőként kell közreműködnie a kincs visszaszerzésében, amitől Smaug, a Rettenetes, egy igen nagy és veszedelmes sárkány fosztotta meg hajdanában a Hegymély Királyát. Noha nem szívesen vállalkozik erre a kellemetlen feladatra, Bilbó maga is lépten-nyomon meglepődik tulajdon ügyességén és leleményességén! "J. R. R. Tolkien a gyermekeinek írta ezt a meseregényt, de amikor 1937-ben megjelent, azonnal óriási sikert aratott. Később megszületett monumentális folytatása is, és azóta a világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták A HOBBIT-ot és A GYŰRŰK URÁ-t, és azokra, akik eztán fogják elolvasni őket." - (Sunday Times)

Több, mint tizenöt éve olvastam a Gyűrűk urát, és mivel akkor még nem blogoltam, nem is írtam róla véleményt. Majd ha egyszer újraolvasom, akkor írok róla értékelést. Tolkien több műve is megjelent magyarul, ezek közül A hobbit került most a kezeim közé. A filmeket még nem volt időm megnézni, ezért tiszta lappal kezdhettem hozzá a könyv olvasásához. 

Ami először feltűnt, az a könyv rövidsége volt. A Gyűrűk ura után ez aprócskának számít, nem is értem, hogy tudtak belőle három hosszú filmet készíteni. Gondolom írtak hozzá plusz jeleneteket, szereplőket, új történetszálakat. De maradjunk a könyvnél. Nekem az Európa kiadó 2012-es kiadása van meg. A kiadvány jó minőségű, esztétikus, keménykötéses. Egyszerű, letisztult, de ez esetben a kevesebb több. A borítón a szerző sárkányos rajza látható, és különféle tünderúnák díszítik, melyek csillogásukkal még szebbé teszik a könyv külső megjelenését. A betűtípus és a sortávolság optimális, kellemesen olvasható. A fordítás Gy. Horváth László elismerésre méltó munkája. 

Az író jellegzetes stílusa e művénél is jól felismerhető. A történetmesélés ráérős, a narrátor gyakran a közönséget is megszólítja, mintha csak gyerekeknek mesélne éppen. Gyakoriak az írói kiszólások, pl. "de ezt akkor még nem tudta Bilbó", vagy "de ezt ti már biztos kitaláltátok", vagy épp "mint azt később látni fogjátok". Mindentudó narrátorunk a regény cselekményének ideje utáni idősíkba helyezkedik és innen meséli el a múltbeli eseményeket, melyeknek ő nem volt a részese. Úgy tesz, mintha Bilbótól tudná, de közben nemcsak Bilbó fejébe lát bele, hanem sok más szereplőébe is. Ez a narrációs megoldás szokatlan ugyan a manapság megjelenő könyvekben, nekem azonban itt tetszett, még meseszerűbbé és kalandosabbá tette a könyvet. 

A leírások képszerűek, hatalmas szókincs és képzelőerő áll az író rendelkezésére, melyet gyakran meg is csillogtat. A stílus néhol már művészi, de nem kevésbé élvezetes. Egyedül a helyszínek elhelyezkedésének részletezése volt kissé zavaró, de ezt sem éreztem olyan nagy hibának, ami miatt kevésbé szívesen olvastam volna. Tetszett továbbá, hogy sokszor adódnak humoros jelenetek vagy helyzetek a könyvben, pl. az elején Bilbó esetlensége, a törpök megérkezése, vagy Gandalf játszadozása a trollokkal kifejezetten vicces volt. 

Elmondhatom, hogy egy kalandos, veszélyes, kissé drámai, máskor humoros történet A hobbit. Vannak benne izgalmas helyzetek és igazán feszültségteli pillanatok, pl. a találós kérdéses játék Gollammal, amely mellesleg szórakoztató és elgondolkodtató is volt egyben. Váratlan fordulatok ugyanúgy tartkítják az eseményeket, mint kiszámítható cselekményelemek. Hőseink mindig újabb slamasztikába kerülnek, melyből valahogy ki kell verekedniük magukat. Már nem szó szerint. Pontosabban nem mindig. Küldetésük során barátokra, szövetségesekre és ellenségekre is szert tesznek, mint ahogy egy tündérmesében. Vannak segítőik és akadályozóik, de a végén persze sikerrel járnak, és megkapjuk a  meseibeli lezárást. A jó győzedelmeskedik és elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a neki járó büntetést. Nekem nem volt bajom ezzel a ameseszerűséggel, szeretem a happy end-et. 

A szereplők közül Bilbó, Thorin és Gandalf emelkedik ki. Zsákos Bilbó hihetetelen karakterfejlődésen megy keresztül. Az otthonülő, pipázgató hobbitból valódi okos és bátor hős válik. Thorin érdekes személyiség, büszke, határozott jellem, de tele van haraggal, sértettséggel, és a vége felé eluralkodik rajta a kapzsiság. Gandalf hozza a Gyűrűk urában megszokott formáját, segít, ahol tud, mindig a legjobbkor érkezik és néha "beszólogat", ha valami neki nem tetsző dolgot lát. Hatalmas tudásával, mágusi képességeivel és nagy tapasztalatával segíti társait útjuk során. 

A törpök közül Balin, Dwalin, Bombur, Fili és Kili kap nagyobb szerepet, a többiek szinte csak nevük szintjén voltak megemlítve, amit sajnáltam, mert az ő személyiségüket jobban is ki lehetett volna dolgozni. Az emlékezetes karakterek között meg kell még említeni Gollamot, Beornt, Szmaug-ot, Bard-ot, valamint a tündekirályt is. Gollam ugyanolyan hátborzongató és kiszámíthatatlan, mint a Gyűrűk urában. Örültem, hogy róla olvashatok, mert nagyon érdekes figura. A sárkánnyal, Szmauggal kapcsolatban meglepődtem, hogy tud beszélni emberi nyelven és "kellemesen" eldiskurál Bilbóval. Valamiért azt képzeltem, hogy nem beszél, ahogy a sasokat sem képzeltem emberi kommunikációra képes fajnak. Ám a könyvben ők is beszédképes lényekként jelennek meg. A sárkánnyal kicsit túl hamar sikerült végezni, erről még szívesen olvastam volna többet, érzésem szerint túl hamar legyőzték. 

Összességében tetszett a könyv, csak kár, hogy ilyen rövid volt. Nem annyira nagyszabású történet,  mint a Gyűrűk ura, de szórakoztató és izgalmas utazás Középföldére. Ajánlom azoknak, akik szeretik a Gyűrűk ura világát, a klasszikus mesei elemekkel tűzdelt fantasyt, a - nagyjából - happy enddel záródó történeteket. 

Értékelés:

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/4

Leírás, stílus, nyelvezet: 5/4.5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/18

Alwyn Hamilton: A homok leánya

(A Sivatag lázadója 1.)

Egy mesterlövész. Egy álmodozó. Egy piszok jó hazudozó.

Bár Mirádzsi sivatagjait már az emberek uralják, az elhagyatott, vad területeken még mindig a mitikus lények irányítanak, és az a hír járja, hogy a dzsinnek mágiája sem veszett el. Az emberek számára ez egy könyörtelen hely, pláne ha az illető szegény, árva vagy nő.

Amaniról mindhárom elmondható. Tehetséges lövész, aki remekül céloz, azonban nem tud elszabadulni Porfészekből, ebből a halálra ítélt kisvárosból, ahol két lehetősége van a jövőre nézve: megházasodik vagy meghal.

Ám egy nap találkozik Jinnel, a karakán, jóképű idegennel, aki tökéletes szökési tervet tár elé. Bár Amani hosszú éveken át álmodozott az otthona elhagyásáról, azt sohasem gondolta, hogy egy körözött szökevénnyel menekül majd, ráadásul egy mitikus lovon vágtatva el a vérszomjas Szultán serege elől. Arra pedig végképp nem számított, hogy beleszeret a titokzatos idegenbe, aki nemcsak a sivatag titkait mutatja meg neki, de felfedi, ki is valójában a lány, és milyen nagy dolgok várnak rá.

Mikor megláttam, hogy magyarul is megjelenik A sivatag lázadója sorozat első része, nagyon megörültem, mert már az eredeti megjelenésekor is tervbe vettem, hogy elolvasom - akkor még angolul. Most azonban, hogy megkaptuk magyarul, emellett döntöttem. Először is szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon tetszik a magyar cím, ötletes, sokatmondó, és tökéletesen illik a történethez. Jó döntés volt ezt választani és az eredetit meghagyni sorozatcímként. 

Aki ismer, gondolhatja, hogy a könyv borítója ragadta meg először a figyelmemet, egyszerűen gyönyörű, misztikus, titokzatos és gondolatébresztő. Nagyon tetszik, hogy a könyvbeli eseményekre sok utalást találunk a borítóképen. Főhősünk egy különleges, kékszemű lány, ruházata az arab világban megszokottra emlékeztet, kezében fegyver. A másik kezében tűzgömb utal különleges képességére, amely egyébként a történetben nem így jelenik meg, de ettől függetlenül értem, miért a tűz és az ezzel összefüggő képesség szerepel a borítón. Aki elolvassa, érteni fogja. Mikor megláttam a képet, rögtön kíváncsi lettem a könyvre. Miért kék szemű az arab lány, miért van fegyvere és miért van ott a tűz, a szikra, a parázs? A fülszöveget elolvasva pedig még inkább elkezdett érdekelni a történet. 

A könyv nagy erőssége a világfelépítés, a vadnyugati westernfilmekre emlékeztető elemek keverednek a sivatagi arab világra jellemző dolgokkal, és a legendás szörnyekről szóló regékkel, az Ezeregyéjszaka történeteivel. Ez együtt kicsit furcsán hangzik, a könyvben mégis működik, és semmi nem lóg ki a képből. Az írónő nagyszerű munkát végzett a háttérvilág felépítésével. Nagyon tetszettek a regék, és a különleges lényeg, a buraqik, a dzsinnek, az alakváltók, stb. Maga a cselekmény is izgalmas, fordulatos. Volt egy-két csavar, amin meglepődtem. 

Bevallom, a történet eleje jobban tetszett, kidolgozottabbnak éreztem, míg a könyv harmadik harmada kicsit összecsapottabbnak tűnt. Túl hamar véget értek az események, a harcok nem voltak eléggé részletezve. A romantikus vonal éppen csak érintve van, ez volt az a szál, ami nem igazán fogott meg. em éreztem igazi lángolást a szereplők között. Egyébként annak örültem, hogy nem a szerelmi vívódáson, hanem az izgalmasabb eseményeken volt a hangsúly. Ami igazán tetszett, az a világfelépítés, Amani karaktere, a mellékszereplők, a képességek, az ősi lények, a felkelés eseményei és a fordulatok. A könyv végi elkapkodottság, és a szerelmi szál kevésbé. 

A karaktereket Jin kivételével - és éppen miatta nem éreztem át a romantikus bizsergést a szereplők között - kedveltem. Amani figurája jól kidolgozott, szerethető karakter. Erős, okos lány, kitűnően céloz a fegyverrel, kész kezébe venni a sorsát. Tetszett, hogy nem akar az elmaradott kis falujában maradni, lányként elnyomott életet élni, feleségül menni a tőle jóval idősebb és már sok feleséggel rendelkező nagybátyjához. Elszomorít a tudat, hogy a valóságban az arab világban manapság is nők százezrei élnek így. Ebből a kilátástalanságból szökik meg az árva, de bátor és tettrekész lány a váratlan események hatására egy idegen fiú segítségével. Kezdetét veszik Amani és Jin kalandjai. 

Jin karakterét valahogy nem tudtam megragadni, nem volt eléggé különleges számomra. Nem igazán volt jellemezve még a külseje sem, a tettei sem mindig értettem, az indokai nem voltak egyértelműek. Tőle körülbelül mindenki szimpatikusabb volt a könyvben, még az ellenségek is. Nagyon tetszettek a mellékszereplők, Ahmed herceg, Sharad, Bali, Izz, Hala mind szimpatikusak voltak. A negítv karakterek, Shira, Fazim és Naguib is jól eltalált karakterek. Annak ellenére, hogy sok szereplőt vonultatott fel az írónő és sok idegen hangzású nevet kellett megjegyeznem, könynen boldogultam, mert a karakterek emlékezetesek voltak. Könnyen meg tudtam ragadni egy-egy személyiségvonásukat, amiről aztán felismertem őket. 

Naguib parancsnok figurája elég jól ki volt dolgozva, legjobban mégis Noorsham karaktere fogott meg. Remélem, vele még találkozunk a következő részben, mert nagyon érdekes a személyisége. Kíváncsi avgyok, hová fejlődik a kapcsolata Amanival, és végül melyik oldalra fog állni a fiú, vagy miféle sors vár rá. Kettejük kapcsolatának is részletesebb kidolgozását vártam volna, több érzelmet, párbeszédet, történést, érveket. Spoiler! Balit és Tamidot nagyon sajnáltam. Nagyon érdekel, mi lett Tamiddal, remélem, kiderül a későbbi részekben. Haragudtam Amanira, amiért cserben hagyta, ahogy Noorshamnak sem segített megszökni, pedig valamiért ezt vártam volna tőle. Spoiler vége!

Az írónő stílusa tetszett, azt leszámítva, hogy a szereplők közti érzelmek nem mindig jöttek át. A leírások érzékletesek, szinte én is éreztem a bőrömön a homokot és a nap perzselő forróságát. Hiányoltam egy kissé részletesebb leírást az akciódúsabb jeleneteknél, illetve bizonyos helyszínek bővebb leírását, hogy jobban el tudjam képzelni a helyzeteket. A cselekmény kapcsán említett kettősség az írásmódban is megvan, itt is vannak jól kidolgozott részek, máshol pedig nincs eléggé részletezve, jellemezve valami. Néha számomra kicsit gyorsan követték egymást az események, jó lett volna kicsit megállni, pihenni, elképzelni a helyzetet, jobban belerázódni az események forgatagába. Itt-ott elsietettnek éreztem, mintha a szerzőnek gyorsan, időre kellett volna befejeznie a könyvet és a végét nem volt ideje jobban kidolgozni. 

A magyar kiadás jó minőségű, nem találkoztam elgépeléssel, csak egy-két furcsán fordított kifejezésen akadt meg a szemem. A kötésminőség kiváló, nem tört be a könyv olvasás közben. A borítóbelsőn a sivatag képe látható, a fejezetcímeknél és a belső margón apró "homokszemek" vannak a lapokon, ezek még jobban megteremtik a könyv sivatagi hangulatát. Összességében tetszett a könyv, bátran ajánlom elolvasásra annak, akik szeretik a különleges képességekkel rendelkező szereplőket, az erős női karaktereket, az Ezeregyéjszaka történeteit vagy a mesterlövészes sztorikat.

Értékelés:

Történet, cselekmény: 5/4

Karakterek: 5/4

Leírás, stílus: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17