Sarah J. Maas: A tűz örököse

Sarah J. Maas: A tűz örököse 

(Üvegtrón 3.)

A bűntudattól és haragtól gyötört Celaena képtelen lenne Adarlan királyáért egy csepp vért is kiontani. Nincs más választása, fel kell vennie ellene a harcot

A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku rá eső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?

Nem is tudom, hogy fogjak hozzá ennek a könyvnek az értékeléséhez. Aki olvasta az előző két kötetről szóló véleményemet, az tudja, hogy tetszett mindkét rész, de mindkettőből hiányoltam valamit, így egyik sem volt számomra tökéletes. Nos, ezzel most is így vagyok. Ez a rész sok mindenben még annyira sem tetszett, mint az előzőek, másban viszont jobb volt. 

Történetünk Wendlynben folytatódik, ahová Celaena elhajózott. Így alapvetően két szálon futnak az események, mert eddig egy helyen lévő szereplőink különváltak. Követhetjük Celaena küzdelmeit, harcait ömnagával, bűntudatával, félelmeivel, kilátástalanságával, tündér testével, mágikus erejével. A másik szálon a Résvárban maradt ismerősöket figyelhetjük meg: Chaol és Dorian hogyan boldogulnak Celaena nélkül? És akad még egy harmadik szál: egy eddig ismeretlen szereplő, Feketecsőrű Manon története. Nézzük ezeket a cselekményszálakat egyenként!

1. Legkevésbé Celaena szála tetszett, olyan 3/4 részben untatott, csak a végére pörgött fel. Sokszor átlapoztam a Celaenás fejezeteket, és a többi szálat követtem nyomon, hogy majd a végén egyben elolvasom. Celaena most iszonyú nagy csalódás volt tehetetlenségével, azzal, hogy sorsát kilátástalannak bélyegezte. Hetekig csak háztetőkön ül, teggyát (afféle pitát) eszik és bort vedel. Hol van a régi, badass, mindent előre megtervező, minden akadályt legyőző Celaena, aki soha nem adja fel? Nem tetszett, hogy ennyire unalmas, tesze-tosza lett. A helyzet akkor sem javult, mikor találkozott Rowan-nel. Kettejük kapcsolatában semmi pozitívat nem éreztem, untatott a szótlan beszélgetésük, nem kötöttek le a verekedéseik, veszekedésik, edzéseik, nyomozgatásaik. Egy CSI-jal vegyített rossz szappanoperára emlékeztetett az egész. Egyedül a végén akadt némi izgalom, egy kis harc, de itt is csak a lányra fókuszáltunk, az erődbeli csatából sajnos semmit nem láttunk. Az viszont tetszett, hogy kiderült sok minden Celaena múltjával és képességével kapcsolatban. 

Celaena karaktere most nem tetszett, folyton sajnáltatta magát ahelyett, hogy cselekedett volna. Annyira nem volt önmaga, hogy egyáltalán nem ismertem fel benne a régi Celaenát, és ez nem tett jót a könyvnek. A régi Celaena tulajdonságait inkább Manonban láttam felvillanni. Ezen a szálon kaptunk több új szereplőt. Luca, Emrys, és Malakai szimpatikusak voltak ugyan, de nem sokat tettek hozzá a történethez. Ám határozottak feldobták ezt a komor cselekményszálat. Emrysnél párszor visszalapoztam, hogy ő most nő vagy férfi (amúgy Manonnál sem volt tiszta elsőre, hogy fiút vagy lányt képzeljek magam elé), hiszen öregembernek volt írva, aztán meg "párja, nem férje" volt, ez teljesen megzavart. Úgy érzem, ez egy mostanában divatos LMBT szál akart lenni, csak nem lett valami jól kivitelezve. 

Rowan Whitethorn
Forrás: Pinterest

És persze itt van Rowan, egy tündérharcos, aki természetesen remek harcos, izmos és jóképű. Milyen is lenne? Meg persze a "barátai" is azok. Érdekes, hogy ebben a világban csak ilyen fickók léteznek. Nagyon nem tetszik, hogy az írónő minden részben más pasival hozza össze Celaenát, de ez a mostani volt a legrosszabb. És nem azért, mert szerettem Chaolt és Celaenát együtt. Rowan egyáltalán nem volt szimpatikus, sem lenyűgöző. A jelleme szinte rejtve marad előttünk, emiatt nem is tudtam megkedvelni. Amit láttam belőle, az pedig inkább taszított. Ahhoz képest, mennyire tapasztalt, edzett harcos, csak annyit csinált, hogy egy hozzá képest gyenge (ember vagy féltündér) lányt vert péppé. Most komolyan? Ezt kellene romantikusnak találnom?? Szótlan, komor, parancsolgató, és végtelenül ostoba. Állandóan veszélybe sodorja Celaenát, olyan próbák elé állítja, ahol még számára sem előrelátható veszély leselkedik a lányra, pl. a sírhalmoknál vagy a tónál is majdnem meghalt miatta Celaena. És más ártatlanok (pl. Luca) életét is veszélybe sodorja, ráadásul szándékosan! Nagyon idegesítő volt, utáltam, mikor a neve megjelent a lapokon. Ezt éreztem: "Jaj, ne, már megint róla kell olvasnom!" 

Egyáltalán nem értem a Rowan körüli rajongást, amit más olvasóknál látok, nekem nagyon nem jött be a figurája. Annyi a szerencséje, hogy Celaena egy kicsit magára talált a végére, de úgy láttam, ez sem Rowan-nek volt köszönhetők, hiába próbálta Celaena (és az írónő!) úgy beállítani a dolgokat, hogy Rowan mennyire jó hatással volt a lányra. Nem bánnám, ha soha többé nem találkoznának, de sajnos tudom, hogy nem így lesz. Annyira erőltetettnek éreztem a kapcsolatukat, mintha csak gyorsan keríteni kellett volna Celaenának egy pasit, hogy mihamarabb elfelejthesse Chaolt. Erre utal az is, mikor Celaena azon morfondírozik, hogy ha Chaol az igazi társa lett volna, nem tudta volna bántani (mikor megkarmolta). De az nem tűnik fel neki, hogy Rowan-nel mást sem csinálnak, csak szétverik egymást! Ezek után hogy fogja meggyőzni magát és minket arról, hogy ők igazi társak? Semmi kémia nem volt közöttük, nem éreztem át a drámáikat. 

Egyelőre a barátságuk van hangsúlyozva, de sejthető, hogy az írónő össze fogja hozni őket - sajnos. Mintha azt sugallná, hogy Celaenának jó volt Chaol, de Aelin-nek, egy tündér királynőnek már nem jó, hozzá egy magasabb rangú pasi, egy tündér illik. És ez nagyon szomorú, mert azt sugallja, hogy a sima emberek semmit nem érnek. Holott eddig éppen az tetszett Celaenában, hogy ő csak egy sokat szenvedett fiatal lány. És igen, emiatt sem szeretem a mostani Aelin-Celaenát, mert ő már túl különleges. Nem elég, hogy tündér, de még trónörökös is, meg mágiája van, de nem akármilyen, hanem tűz, ja meg víz is! És nem csak ilyen kevés ereje van, hanem nagyobb, több! Gyakorlatilag egy Denaerys Targaryent csinált belőle az írónő! Hol van a régi Celaena? Annyira hiányoltam! (5/3)

Rowan
Forrás: Pinterest

2. A résvári szálon Doriant és Chaolt kísérhetjük figyelemmel. Chaol őrlődik az országa és a herceg iránti hűség, a kapitányi kötelessége, valamint a Celaena iránti féltő szerelem között. Nagy dilemmát okoz neki feldolgozni azt, hogy megismerte Celaena rejtett oldalát: tündér mivoltát és azt, hogy ő Terrasen örököse, így tehát az ő országának ellensége. Dorian rávilágít, hogy Chaol a lánynak csak egy részét szereti, a lénye ezen (számára új) oldalait nem, ahogy az orgyilkos énjével sem tudott teljesen megbékélni. Lehet, hogy ez igaz, ám mikor erről beszéltek, megint csak azt éreztem, hogy az írónő azon mesterkedik, hogy magyarázza meg nekünk, olvasóknak, hogy Chaol és Celaena mennyire nem illenek össze, meg hogy nem is szerették egymást igazán. Chaol-lal itt nagyjából annyi történik, hogy próbálja magát elhelyezni a nagy sakktáblán: tipródik, kit hogyan segítsen, ki mellé álljon, kihez hogyan viszonyuljon. Gondolom érthető, hogy ez a kínlódás sem volt számomra olyan érdekfeszítő. (5/3)

Chaol szálán feltűnnek új szereplők, például a lázadó Ren Allsbrook és a nagyapja. Velük már az előző részben is találkoztunk, más körülmények között. Felbukkan Aedion Ashryver, Celaena unokatestvére is. Aki persze izmos és jóképű, és remek harcos. Már megint. Hát persze. Aedion minden vágya, hogy megtalálja királynőjét, Aelint és haláláig hűen szolgálhassa. A hosszú évek alatt a királyt szolgálta, hogy titokban segíthessen elnyomott népének. Ebben nagyon rokonszenveztem vele, mert ő legalább tett valamit, míg Aelin Celaenaként csak gyilkolászott, csokit zabált, olvasott meg szép ruhákat vett, míg a népe szenvedett. Ez így belegondolva elég durva, bár tudjuk, hogy a lány élete sem volt kellemes. És bár nehéz volt az élete Celaenaként, Aelinként még rosszabb lett volna. Az orgyilkos-lét egy menekülési útvonal volt Aelinnek, hogy elfusson a sorsa, kötelessége, feladatai elől. 

A Dorian körüli események valamivel érdekesebbek voltak, de ez is csak a végén vált izgalmassá. Az ő szálán is felbukkan egy új szereplő, Sorscha, egy gyógyító, aki már az előző részben is feltűnt, csak épp név nélkül. Kicsit jobban megismerjük a lányt, aki beleszeret a hercegbe, de neki is van egy titka. A köztük lévő instant szerelem egyáltalán nem mozgatott meg, csodálkoztam, hogy Dorian ilyen hamar elfelejtette Celaenát. Persze sajnáltam őket, mert a végén nagyon rosszul alakultak a dolgok, ami miatt kíváncsi vagyok a következő részre. Tűkön ülve várom, mi lesz Doriannel. (5/4)

Manon
Forrás: throneofglass.wikia.com

3. Manon szála teljesen különáll a másik kettőtől, nem találkozik egyik eddig megismert szereplővel sem (egyelőre). Nem is értettem, ki ő és mit keres a könyvben egyáltalán. Persze, így legalább az olvasó képet kap arról, mi folyik a Ferian-szorosban, miért hallott Kaltain az előző részben szárnysuhogást és visítozást. Ezáltal lehullott a lepel a király gonosz tervének egy részéről. Manon eleinte nem volt szimpatikus: gonosz, kegyetlen vasfogú boszorkány ő, aki örömét leli emberek gyilkolásában és crochan boszorkányok levadászásában. Olyan boszorkányközösségben nő fel, ahol az engedelmesség, a fegyelem és a brutalitás a három legfontosabb ismérve a nevelésüknek. 

A könyv világában alapvetően kétféle boszorkány létezik, a vasfogúak és a crochanok. Az utóbbi embernek néz ki, nem brutális és úgy vettem ki, amolyan gyógyító-varázslóféle lehet. Ellenségeiknek, a vasfogúaknak három klánja van: a sárgalábú, a kékvérű és a feketecsőrű. Manonnak gonosznak kell lennie, hogy felnézzenek rá és egyáltalán érjen valamit számító és kegyetlen nagyanyja szemében. Ő Manon klánjának királynője, és Manon az örököse. Manonnak a wyvernnel való kapcsolata nagyon lekötött, érdekfeszítő volt látni, hogy az állat hogyan változtatja meg fokozatosan gazdáját. Nagyon megkedveltem Abraxost, és tulajdonképpen Manont is. Ha belegondolok, ő olyan volt, amilyennek az orgyilkos Celaenát képzeltem az elején, vagyis ilyennek kellett volna lennie. A három szál közül bevallom, ez kötött le legjobban és számomra ez mentette meg a könyvet. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a továbbiakban Manon és a többi boszorkány története. Ezen a szálon nagyon jól kidolgozott, érdekes karaktereket kaptunk. (5/5)

Manon és Abraxos

A fordítással kapcsolatban: továbbra is zavar a megszólításként alkalmazott őfelségézés, igazán szólhatna már valaki a fordítónak, hogy ez így helytelen és magyartalan. Az őfelsége E/3 alak, tehát ha a királyRÓL beszélünk, akkor használatos, nem akkor, ha a királyHOZ szólunk. Akkor felség, felséges úr, felséges királyom, stb. vagy felségED (E/2) a helyes! Nagyon idétlenül hangzik, mikor azt mondja a szereplő a királynak vagy a hercegnek, hogy "Igenis, őfelsége". 

A könyv minősége ezt leszámítva elég jó, nem találkoztam gépelési-helyesírási hibával. A lapok más anyagúak, mint a korábbi részekéi. Ezek szürkébbek, vékonyabbak, nem olyan szép fehérek, mint a korábbi kötetek esetében. A fejezetkezdő oldalon látható tüzes díszfejléc nagyon hangulatos. A borító ezúttal is szép, kifejező, illik a tartalomhoz, bár Celaena - úgy emlékszem - egyáltalán nem használ íjat meg nyilat ebben a részben. Kicsit túlságosan látszik a lány arca, ettől lehetne kicsit titokzatosabb is a kép, de a borítókép színvilága most is nagyon szép. 

Az írónő stílusa sokat fejlődött az első rész óta. Most sokkal jobban bánt a leírásokkal, helyszínek jellemzésével, mint korábban. Azonban még mindig kevés volt, ettől sokkal-sokkal érzékletesebb leírást várnék példul a wyvernekről, a valgokról, a mágia megjelenési formájáról, a boszorkányokról. Bevallom, nehezemre esett elképzelni a vasfogakat, karmokat (pl. milyen hosszúságúnak képzeljem) , vagy a wyvern méretét. Általánosságban elmondható, hogy szinte mindenkinek csak a haja meg a szeme színét tudjuk és le van tudva a jellemzése. Jó, néhánynak van egy-egy tulajdonsága, de Iskrán, Petrah-n, Vestán és esetleg Asterinen kívül Manon társait nem ismertük meg. Gondolom, a következő részekben őket is jobban bemutatja az írónő, ahogy majd Rowan társait is. A harcjelenetek leírása tetszett, de az emberek jellemzése és a köztük lévő érzelmek felépülése még hiányosságokat mutat. 

Mindent egybevetve ez a rész nem nyűgözött le annyira, inkább közepesnek mondanám. A Celaenás részek időhúzásnak tűntek ahhoz, hogy  a lány Aelinként visszatérjen és leszámoljon ellenségeivel, és felszabadítsa a népét. Ehhez el kellett fogadnia önmagát, Aelin-énjét is, minden hibájával, félelmével, bűntudatával együtt és céltudatosan az előtte álló feladatára kell koncentrálnia. Bevallom, ezt a lelki küzdelmet untam, de a harcot már nagyon várom. Kíváncsi vagyok, hogy fog szembenézni a királlyal, mi lesz majd, mikor találkozik Doriannel, Aedionnal, Rennel és főleg Chaollal. A könyv egyes részeinek vontatottsága-unalmassága és hibái nem tántorítanak el attól, hogy a következő részt is a kezembe vegyem. Sok olvasó, külföldi blogger a második vagy harmadik rész után abbahagyta a sorozatot, én nem teszem. A sorozat - bár elment egy nekem nem nagyon tetsző irányba - továbbra is egyedi és élvezhető maradt.

Értékelés:

Cselekmény: 5/4

Karakterek: 5/4 (Rowan lehúzta, Manon felvitte)

Stílus, leírás: 5/4

Borító, küllem, magyar kiadás: 5/4

Összesen: 20/16