Sarah J. Maas: Árnyak királynője 

(Üvegtrón 4.)

Első a bosszú, a többi várhat…

Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…

Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné a trónját, harcolnia kell.

Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik, és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.

Folytatódik Celaena utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.

Kövesd és éld át szenvedélyes és időnként fájdalmas kalandjait!

Sarah J. Maas Üvegtrón-sorozatának negyedik része elég vaskos könyv. Nagyon megörültem, mikor megláttam, milyen vastag. Alig vártam, hogy belevessem magam Erilea világába, és reméltem, hogy elfeledhetem A tűz örököse miatti csalódottságomat. Sajnos azonban korai volt az örömöm, ugyanis a könyv tartalma nem indokolt ekkora terjedelmet. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de az első 400 oldalon szinte semmi nem történik. A bejegyzés az előző részekre nézve spoileres lehet! 

A cselekmény ezúttal alapvetően két helyszínen játszódik: 1. Résvárban, ahol Aelin, Chaol, Dorian, Aedion, Rowan, Lorcan és Lysandra (róluk később) történetét követhetjük nyomon. 2. Morath-ban, ahol Perrington herceg és a boszorkányok tartózkodnak. Itt Manon és egy új szereplő, Elide Lochan életébe nyerhetünk bepillantást. A lány már említésre került az előző könyvben, ő Aelin megmentőjének, Marionnak a lánya. 

Bevallom, engem a második szál sokkal jobban lekötött, az egész könyvben a Manon körüli események voltak a legérdekesebbek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha Feketecsőrű Manon nem lenne a könyvben, elképzelhető, hogy már abbahagytam volna a sorozatot, mert Aelinnel már tele van a hócipőm. Jó volt olvasni róla, belelátni a fejébe, nyomon követni, hogyan változik meg fokról fokra. Izgalmas volt a herceg terve, és hogy mit akar kezdeni Manon, hogy akarja megvédeni az övéit. Asterin titka is nagyon érdekes és megható volt. Lekötött a Manon szemszíne körüli rejtély is, éreztem, hogy ennek még lesz jelentősége. 

Elide Lochan
Forrás: Pinterest

Durva dolgok történnek Morath-ban, melyhez hozzájárul még Elide történetszála is. Őt is nagyon megkdveltem: az egykor nemesi kisasszonynak gonosz nagybátyja miatt nyomorék szolgaként kell élnie, de a kedves, szerény, rettegő lánykában sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik rajta. Elide ért hozzá, hogyan mutassa magát másnak, mint amilyen, jól játssza az alázatos, sebezhető, félénk lány szerepét, vagy éppen amire szükség van a túléléséhez. Szegénynek nincs senkije, szerető rokonai meghaltak, senki nincs, akit érdekelne sorsa. Kivéve Manont. És itt egy újabb jó pont neki, újabb emberséges cselekedet, hogy szárnyai alá veszi ezt a meggyötört lányt és meg akarja menteni/védeni. Manon jelleme rengeteget fejlődött az első rész óta. Volt még két jó pillanata, ahol az ő cselekményszála összeért Aelinék szálával: Az egyik a Dorian-nel folytatott beszélgetése és a köztük lévő szikrázás; a másik pedig az, ahogy visszafizette Aelinnek az adósságát. Manon és Aelin összecsapása a könyv legjobb jelenetei közé tartozott, ettől csak Manon Résvárban tett látogatása volt jobb (és a jövőre nézve nagyon ígéretes). Remélem, Sarah összehozza Doriant és Manont. 

A résvári szál azzal indul, hogy Celaena, vagyis most már Aelin, aki teljesen elfogadta igazi énjét, visszatér Adarlanba, hogy legyőzze régi mesterét, Arobynnt, megszerezze tőle az amulettet, valahogy visszahozza a mágiát, legyőzze a királyt, és felszabadítsa a leigázott királyságokat, köztük Nehemia országát, és saját hazáját, Terrasent is. Elég sok dolga van, ehhez képest több száz oldalon keresztül alig csinál valamit, csak Chaollal veszekszik, értelmetlen kocsmai verekedésekbe keveredik, meg Rowant hiányolja, vagy éppen a nyálát csorgatja utána, zongorázik meg idegenvezetőset játszik. Az egyetlen értékelhető tette az Aedionnal kapcsolatos dolog. 

Celaena
Kép forrása

Bocsánat a könyv és Aelin rajongóitól, de nekem nagyon nem tetszik ez a jellem...fejlődés? inkább torzulás, amelyen Celaena átesett. Nagyon hiányzik a régi Celaena, bár őt sem kedveltem száz százalékban, de sokkal érdekesebb, szórakoztatóbb és kedvelhetőbb volt, mint Aelin. Régi pimaszságának és fennhéjázásának nyoma sincs (illetve egyszer villan meg, mikor megjátsza magát és a régi Celaenának adja ki magát), saját magának generál problámákat, kesereg, gondolkodik, elmélkedik, hihetetlenül untatott. A zseniálisnak és furfangosnak titulált terve nem kötött le, alig vártam, hogy legyünk már túl az Arobynn-es részeken és menjünk már felszabadítani a mágiát, megmenteni Doriant és elintézni a királyt. Korábban örültem volna, hogy Celaena végre bosszút áll Sam-ért és leszámol egykori mesterével, de annyira unalmas és egyszerű volt a megoldás, hogy többet vártam. Csalódás volt, bár a végrendeletes rész tetszett (ahol egy villanásra visszatért a régi pimasz Celaena). 

Celaena figurájának ellaposodása mellett még három dolog zavart vele kapcsolatban: az egyik Lysandra, a másik Chaol, a harmadik Rowan. A Lysandra-szál alapvetően tetszett, örültem, hogy így megváltozott az egykori rivális és hogy Aelinnek végre újra van barátnője. Lysandra titka, képessége is üde színfolt volt a könyvben (habár kicsit megint az volt az érzésem, hogy már normális, egyszerű emberek nincsenek is, illetve az írónő mindent "túltol", mindenkit túl különlegessé tesz). Ami zavart viszont, az a két lány között kialakuló instant barátság. Szó szerint egyik pillanatról a másikra megbeszélik, hogy ők mostantól márpedig barátok lesznek és varázsütésre életre szóló barátság szövődik köztük. Csak úgy, a semmiből. A vége felé tetszett a barátságuk és Lysandra többször is bizonyította hűségét, csak az eleje volt nagyon gyors. 

Evangeline és Lysandra
Forrás: Pinterest

A másik két dolog összefügg, magyarul a szerelmi szál nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Mint tudjátok, én kedveltem Chaolt és Celaenát egyik, de már látom, hogy ez a hajó már elment. Viszont ahogy ez az egész tálalva volt...pff! Ennyire bénán összehozott szerelmi szálat már rég láttam. Szereplőink között több konfliktus is feszül, amelyek többnyire nem is léteznek! Aelin Chaolt hibáztatja Nehemia halála miatt, holott tudja, nem az ő hibája volt. Chaol tudta, hogy a lány tündér, de már az előző részben elfogadta. Azután megtudta, hogy ő Terrasen elveszett trónörököse, így kvázi Adarlan ellensége, vagyis a királyé. Aki már Chaol ellensége is, szóval gyakorlatilag egy oldalon állnak. Mégis hol van itt a konfliktus, miért is nem lehetnek emiatt együtt? Láthatjuk, hogy gyakorlatilag semmi akadály nem áll a kapcsolatuk útjába, erre mikor találkoznak, valami kényszeredett beszélgetés történik, semmi őszinte szó, hanem csak újabb mondvacsinált problémákat találnak ki, csak hogy ne legyen közöttük összhang. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy az írónő görcsösen ki akart találni valami konfliktusforrást, hogy végleg eltávolíthassa egymástól az egykori szerelmeseket, hogy Aelint nyugodtan összehozhassa Rowan-nel. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy már mindketten továbbléptek, megváltoztak, nem egymásra van szükségük. Ennek a hatásnak az erősítésére törekszik azzal is, hogy behoz Chaolnak egy régi-új csajt, az abszolút semmilyen Nesryn személyében, akiről lerí, hogy csak egy Celaena-pótlék. Vagy pl. mikor olyan szavakat ad Aelin szájába az írónő, hogy neki biztos Sam volt az igazi társa, ezzel is lekicsinyítva a közte és Chaol közötti kapcsolatot. 

Nesryn Faliq
Kép forrása

Nagyon fájt a szívem az egykori jó kis szerelmi szálért, ami olyan szépen lassan-aprólékosan volt felépítve az első két részben. És mit kaptunk helyette? Rowant, vagyis Rowan 2.0.-t, mert ez a Rowan teljesen más, mint akit az előző könyvben megismertünk. Ott egy szótlan, komor, halálos, félelmetes, könyörületet nem ismerő harcost láthattunk, aki folyton parancsolgatott Aelinnek és gyakorlatilag többször is szétverte. Pff, nagyon romantikus. Most viszont megjelenik Rowan (miután nagy nehezen végigszenvedtük, hogy Aelin utána epekedik), aki egy puhapöcs lett. Komolyan, a nagy harcos semmit nem csinál, csak Aelint félti meg lelkizik. Például hogy Aelin miért húzza arrébb a kezét az érintésétől. Tehát az eddigi rettegett harcos helyett kaptunk egy mimózalelkű nebáncsvirágot, aki csak romantikázik. Az írónő lehet, hogy sok kritikát kapott Rowan figurája miatt, lehet, hogy tompítani akart az erőszakosságán, de itt bizony átesett a ló túloldalára. Egy számomra eddig végtelenül ellenszenves karakterből csinált egy halálosan unalmas figurát. Rowan és Aelin közös jelenteit untam, semmiféle szikrát nem éreztem közöttük, a romantikus részek nem érintettek meg. Valahol lemaradtam, hol lettek ők ilyen fontosak egymásnak, az érzelmi ív valahogy hiányos. Kár érte. Tudom, hogy Aelin Rowannal fog maradni a végére, de komolyan, még Celaena és Dorian között is jobban működik a kémia (még most is), mint Rowan és Aelin között. Sajnálatos. És emiatt még kevésbé tudtam élvezni Aelin történetszálát. 

Ha már megemlítettem Doriant: az ő sorsa legalább lekötött. Kíváncsi voltam, mi lesz vele, meg lehet-e menteni és hogyan. Szurkoltam neki, hogy győzze le a démont. Nagyon tetszett a mágiájának az ereje, a barátsága Chaollal, és a Manon-Dorian szál. Ez volt a másik, ami miatt megérte elolvasni ezt a könyvet. Chaol szála érdektelen volt. Nem kötöttek le a csatornákban folyó harcok, meg a semmitmondó beszélgetései Nesrynnel, vagy a mondvacsinált veszekedései Aelinnel. A Dorianhez fűződő barátsága és hűsége viszont rendíthetetlen. Az írónő próbálta elrontani Chaol eddig kedvelhető karakterét és egy nyivákoló hisztis kisfiút csinálni belőle, de én sokszor megértettem az aggodalmait. Mikor Aelin fejéhez vágott valamit, sokszor igaza volt: Aelin hagyta a népet szenvedni, míg ő annyira azért nem"vígan", de viszonylagos jólétben éldegélt. Aelin azonban szereti mártírnak beállítani magát szülei halála, nehéz kiképzése és távolvégi sebei miatt. Érthető az is, hogy Chaol fél felszabadítani a mágiát, mert ő ember és nem akar mindenféle szörnyszülöttet rászabadítani a védtelen népre. A mágiával ugyanis nemcsak a jók nyerik vissza különleges képességeiket, hanem a gonoszok is. Abban is neki adtam igazat, hogy Doriant nem kell megölni, hanem meg kell próbálni megmenteni. A Chaol és Aelin közötti kapcsolat többet érdemelt volna azoknál a fura, esetlen beszélgetéseknél, melyek köztük lezajlottak. 

Aedionról még nem esett szó: őt kicsit jobban megkedveltem ebben a részben. Kezd jobban elkülönülni a jelleme a többiekétől. Fény derült származása titkára is, és volt pár kedves és vicces jelenete Aelinnel és Rowan-nel. Egy másik új karakter, Lorcan is beszáll a rémkulcskereső játékba. Ő Maewe egyik embere, Rowan egykori felettese. Volt néhány jelenete, de egyelőre nem sok vizet zavart. Kíváncsi vagyok, miylen jelentősége lesz a későbbiekben. Végre viszontlátunk régi szereplőket is: Perringtont, Rolandot (szegénynek nem sok szerepe volt), és Kaltaint. Az ő figurája érdekes volt, szívesen olvastam róla és az ő sorsa, döntése is a köny pozitívumai közé tartozik. 

Kaltain Rompier
Kép forrása

A könyv külleme elnyerte a tetszésemet. A borító gyönyörű, talán a legszebb az összes eddigi közül. Minden tetszik rajta, a színvilág, a betűk, Aelin ruhája, csuklyája, haja, arckifejezése, kardja. Az elején látható bőrruha, akard, a rövid haj, és a hátoldalon lévő sárkányos ruha is utalás a könyv tartalmi elemeire. A kiadvány minősége - a vékony, szürke papírt leszámítva - (a régi, vastagabb, fehérebb lap jobban tetszett) első osztályú, ezúttal a fordítás is tetszett. 

Összességében elmegy egynek a könyv, de nem ez a sorozat legjobban sikerült darabja. Azt hiszem, eddig a kiegészítő novellákból álló Az orgyilkos pengéje tetszett legjobban, azt követi az Éjkorona.  A könyv első fele vontatott, lassú, kissé unalmas, nem történik semmi, mindenki csak készülődik. A regény utolsó harmada érdekfeszítőbb, a vége felé akadnak izgalmak, csaták, érzelmi drámák, fordulatok. Manon, Dorian, Elide és Chaol miatt várom a folytatást. Az ötödik rész már megvan magyarul, hamarosan kezdem. Chaol kalandjainak külön könyvet szentel az írőnő, angolul már meg is jelent, a hatodik rész előtt biztosan magyarul is kijön. A fentebb említett hibák ellenére maradok a sorozat olvasója. 

Értékelés:

Tartalom, cselekmény, történet: 5/4

Karakterek: 5/4 

Stílus, kifejezésmód: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17