Lauren Oliver: Rekviem (Delírium 3.)

A Káosz című részben előkészített lázadás az utolsó kötetben nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül. A börtönből megmentett Juliannel és a barátaival együtt igyekszik menedéket találni a Vadonban, amely azonban már nem az a biztonságos hely, ami volt. A rendfenntartók átszivárognak a falakon, hogy kiirtsák a táboraikat. Mindeközben Lenának belső csatáit is meg kell vívnia, hiszen élete halottnak hitt kulcsszereplői is felbukkannak.Miközben Lena az életéért küzd a Vadonban, legjobb barátnője, Hana biztonságos, érzelemmentes életét éli kikezelve Portlandben vőlegényével, az új polgármesterrel.

A Rekviem-et egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást...

Nagyon szerettem a Delírium trilógia első részét. A másodikat is szívesen olvastam, bár teljesen más hangulatú volt, mint az első kötet. És mindkettő olyan durva függővéggel zárult, hogy természetesen a harmadik részt is el kellett olvasnom. Kicsit lassabban haladtam vele, de most végre elolvastam. Hát, mit is mondjak? Nem vagyok teljesen elégedett. 

Maga a történet nem volt annyira rossz, voltak benne izgalmas részek, bonyodalmak, csata árulás, drámai pillanatok. De valahogy az érzelmi rész háttérbe szorult és ezt nagyon bántam. A szereplőket nem értettem, nem volt logikus a gondolkodásuk, nem hittem nekik. Olyan dolgokon problémáztak, amik eltörpültek a valódi gondjaik mellett. Körülöttük az emberek hullanak, mint a legyek, de Lena csak azon idegeskedik, hogy jaj, Alex miért beszélget az új csajjal, meg őt miért nem szereti már.

Lena halottnak hitt szerelme, Alex felbukkan, de mint tudjuk, Lenának már új barátja van, Julian. Nagyon érdekelt a szerelmi háromszög alakulása, mert mindkét fiút kedveltem és Lena helyében én sem tudtam volna dönteni. Ám Lena nem is dönt, legalábbis úgy hiszi. Valójában azonban már abban a pillanatban döntött, mikor meglátja Alexet. De Alex nem szól hozzá, ami szerintem teljesen érthető, mert gondoljunk csak bele a helyzetébe. Szegény srác feláldozta magát, hogy a lány biztonságban kiszökhessen a Vadonba, és őt bár nem ölték meg, de a Kriptába zárták és kínozták. Egyedül az a gondolat éltette, hogy egyszer megszökik és megkeresi Lenát, hogy újra együtt lehessenek, és mikor megtalálja, a csajnak már új pasija van. Hát persze, hogy rosszul esett neki! Hát persze, hogy dühös és csalódott. És miután ezt elmondja Lenának, közli, hogy már nem szereti és soha nem is szerette. És a lány elhiszi!!! De hisz épp azelőtt vallotta be a fiú, hogy miatta élte túl az egészet. Teljesen logikátlan volt az egész, és csak arra volt jó, hogy még jobban eltávolítsa a szereplőket egymástól. És innen kezdődik a huzavona, Lena végig a morcos Alex után sóvárog, őt lesi, figyeli, közben Juliant hülyíti, aki egyébként tök rendes és kedves vele. Próbálja őt megérteni, támogatni, nem sürgeti és ezáltal még kedvelhetőbb figura lett. Voltak pontok, ahol már teljesen neki szurkoltam. 

Nem tetszett, amit az írónő Alex és Lena karakterével tett. Mindketten megváltoztak és egyikük sem pozitív irányba. Alexet kifordította régi önmagából, morcos és megkeseredett figurát csinált belőle. Ez valamilyen szinten érthető is, nyilvánvaló, hogy a sok szenvedésnek, kínzásnak és szerelmi csalódásnak lehet ilyen hatása. A gondom az volt, hogy Alex alig kapott valami szerepet, csak Lena szemén keresztül láttuk. Jön, megy, lemarad hátul, Korallal beszélget valmiről, amit Lena nem hall, vagy csendben ül a tűznél. Nagyon ritkán szólal meg, és egyáltalán nem látunk a fejébe, csak sejthetjük, miket gondolhat. De nem tudjuk meg, milyen ember lett, mennyire és miben változott meg. Ezáltal nem csak Lenától, de az olvasótól is olyan mértékben eltávolodott, hogy bármennyire próbáltam, nem tudtam kedvelni. Az első részben nagyon szerettem Alexet, és valamilyen szinten vártam a visszatérését, de sokkal jobbnak, másabbnak képzeltem a helyzetet. Alex és Lena között a könyv végén elhangzik egy beszélgetés, amit szerintem az írónőnek már a legelső fejezetben meg kellett volna lépnie. Így az egész könyvet csak egy zárójelnek éreztem a kapcsolatuk tisztázása szempontjából. Minden bizonytalan maradt, ami senkinek sem volt jó. 

Az érzéseket, a helyzetet már az elején tisztázni kellett volna és sokkal több érzelmet vártam. Kíváncsi voltam, mit mond Alex, mit érez Lena, mikor viszontlátja, vagy hogyan reagál Julian. Ezek a reakciók mind-mind hiányoztak és a két fiú közötti feszült viszony kidolgozásában is rengeteg lehetőség nyílt volna, amit a szerző nem használt ki és ezért nagyon haragszom rá. Lenából is egy rinyáló, önző libát csinált, aki folyton nyavalyog, hogy Alex nem szereti, közben meg végig azt hangoztatja, mennyire felnőtt, mennyire megváltozott, kemény, túlélő típus lett, igazi bátor, megfontolt vezető. Na persze. 

Szinte az egyetlen szimpatikus szereplő Julian volt, aki végig Lena mellett állt, még akkor is, mikor a lány éppen dühöngött és ok nélkül rajta töltötte ki a mérgét. Sajnáltam szegény srácot, Lena csak hülyítette és csak azért volt vele, mert Alex már az elején lerázta. Ekkor már elgondolkodhatott volna Lena azon, most akkor kit is szeret valójában. A legbosszantóbb azonban az, hogy az egész szerelmi háromszög megoldatlan marad  még a könyv végén is, ugyanis Oliver csak sejteti, kit választ végül Lena, de az egésznek a miértje és módja már nem kerül kidolgozásra. Pedig éppen erre lettem volna kíváncsi! Miért azt a pasit választja, ő milyennek látja, miért pont őt szereti, hogyan mondja el a másiknak? Mi lesz a másik fiúval, hogy reagál majd és sikerül-e elfogadnia a lány döntését? Talál-e majd magának ő is valakit? Engem ez érdekelt volna és ebből semmit nem kaptam. 

Maga a lázadás szál is kidolgozatlan, lezáratlan. Nem tudjuk, mi lesz a felkelés kimenetele, volt-e értelme, mi lesz ezután, sikerül-e megreformálni a társadalmat. Kivel mi történik ezután? Minden nyitott kérdés marad. Pozitívum, hogy Lena végre találkozott az anyjával, ez tetszett a történetben.  Jó volt az is, hogy viszontlátta Grace-t, kedveltem a kislányt, aki annak idején segített megszökni Lenának.

Aztán itt van másik központi figuránk, Hana. Ebben a részben már két szemszögből olvashatjuk az eseményeket: Lena az egyik narrátor és egykori legjobb barátnője, Hana a másik. Hanát kikezelték, így mikor elkezdtem olvasni az ő fejezeteit, értelmetlennek tartottam, hogy róla olvassak. Feleslegesnek tűnt. Kikezelték, megváltozott, már nem lehet rajta segíteni, ráadásul semmi köze Lena történetéhez, mert nem is találkoznak, csak a végén. De nem bántam meg a Hana szálat, mert az ő fejezetei a sorozat első részének hangulatát idézték fel bennem és ez jó érzéssel töltött el. Aztán kiderült, hogy Hanára nem biztos, hogy tökéletesen hat a kúra, meg egyéb bonyodalmakkal is szembesülnie kell: talán mégsem lesz olyan tökéletes az élete, mint képzelte. Hana nyomozásba kezd, mert egyre több rejtélyes dologra bukkan. A múlt egy nagy titka is napvilágra kerül, de nem üt olyan nagyot, mint azt várnánk. 

Valahogy a könyvbéli nagy feszültségek, drámák sem hatnak úgy, ahogy kellene. Egyes szereplők halálakor már csak a vállamat vonogattam, mert nem kerültek közel hozzám, így nem osztott-szorzott a jelenlétük. És ez volt a könyv legnagyobb hibája: nem sikerült az érzelmeket hitelesen közvetítenie. Egyszerűen nem érzetem át semmit az átadni kívánt érzelmekből. Inkább a cselekmény oldalára koncentrált az írónő, nem az érzelmi mélységre, ami nem tett jót a történetnek, mert Oliver könyveit éppen amiatt szerettem, hogy erős és hatásos érzelmeket váltott ki az olvasóból. A trilógia három része közül ilyen szempontból ez a leggyengébb. 

A könyv nyelvezete tetszett, az írónő stílusa megmaradt. Sok szép leírást olvashatunk, sokszor még oda nem illő helyeken is a tájat nézik a szereplők meg az időjárást írják le. Ugyanakkor a figurákat nem mutatja be olyan részletesen Oliver. A szereplők külseje csak elnagyolt jellemzést kap, a mellékszereplők belső tulajdonságairól pedig alig tudunk meg valamit. Minden szereplő egyforma, ugyanazt csinálják, ugyanúgy beszélnek, ugyanazok a dolgok jutnak eszükbe. Nem váltak felejthetetlenné és nem különültek el egymástól annyira, hogy megjegyezhetőek legyenek. Egyedül Tövist, Hollót, Vadászt meg Pippát tudtam beazonosítani, a többiek összemosódtak. Ráadásul a különös neveik miatt azt sem tudtam, ki fiú és ki lány, így persze nem is tudtam, milyennek képzeljem őket. 

A bejegyzésben láthatóak a külföldi borítók, ezektől kicsit eltér a magyar verzió. A hazai borító folytatja azt a megkezdett hagyományt, hogy a könyv címoldalán egy lány arca látható közelről. De ez most sokkal jobban sikerült, mint a második részé. Ez majdnem olyan titokzatos, mint az első kötet borítóképe volt, és sokkal szebb lányt ábrázol, mint az, aki a második könyv fedőlapján látható. A lány zöld szeme szép összhangban van a címfelirat színével. A három rész borítója közül ez tetszik legjobban. Sajnos a belső tartalom viszont nem ezt tükrözi, abban a tekintetben ez a legkevésbé sikerült kötet. Azoknak ajánlom, akik olvasták az első két részt és érdekli őket a folytatás, de készüljenek fel, mert lehet, hogy csalódni fognak, ugyanis az eddig kedvelt szereplők negatív irányban változtak és a könyv sok kérdést nyitva hagy. 

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/3.5
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/15

Lauren Oliver: Káosz 

(Delírium 2.)

"- Szóval korábban hogy hívtak? - kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: - Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél. Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul. - Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz - mondja halkan, de határozottan. - Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid... elporladtak. - Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. - Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik." - Lauren Oliver felvillanyozóan izgalmas második kötettel folytatja a Delíriumban megkezdett történetet. A trilógia első kötete, a Delírium 2011-ben előkelő helyezést ért el a New York Times bestseller listáján. A fordulatos folytatásban szinte sisteregnek a vad elszántság, a tiltott szerelem és egy kitörni készülő forradalom lángjai.

A Delírium után rögtön elkezdtem olvasni a második részt, a Káoszt (Pandemonium). Mivel az első kötet elég ütősen ért véget, már vártam, hogy megtudjam, mi lesz Lenával. Ő ki tudott szökni a Vadonba, de ehhez Alex segítségére és önfeláldozására volt szüksége. Azért akartak megszökni, hogy kint a Vadonban együtt legyenek, hogy Lenát ne kezeljék ki és továbbra is szerelmesek lehessenek egymásba. De Alexnek nem sikerült kijutnia.

Lena-t elborítja a gyász, a veszteség fájdalma, majd' belehal Alex hiányába. De úgy érzi, most Alex helyett is élnie kell, helyette is boldognak kell lennie, hisz a fiú ezért áldozta fel az életét. Meg tudtam érteni Lenát, milyen nehéz neki egy vadidegen helyen, ahol semmit és senkit nem ismer. Azt sem tudja, hová menjen, mihez kezdjen egyedül egy számára ismeretlen világban a szeretett fiú nélkül, akivel együtt akartak élni. Új emberekkel ismerkedik meg, vadonbeli kikezeletlenekkel, az ő fogalma szerint Veszettekkel. Össze kell szednie minden testi és lelki erejét ahhoz, hogy beilleszkedhessen. Lena nagyon sokat változik, az első könyvben megismert naiv, bátortalan, egész életében agymosáson átesett Lena eltűnt. Az új, vadonbeli Lena keményebb, lázadó, igazi túlélő típus, aki nem fél kockáztatni az életét a jó ügy érdekében és a szeretteiért. A Vadon, az éhezés, az élet és szerettei elvesztése megedzette: harcias, tettre kész lány lett. Határozott jellemfejlődésen esett át, bár én a naiv Lenát is kedveltem.

Ez a könyv teljesen más jellegű, másabb hangulatú, mint az első rész. Itt több az izgalom, az akció, míg a Delíriumban inkább Lena fejében, gondolkodásmódjában történtek a nagy változások. Ott a teljes történet Portland városában játszódott és az egész könyvet áthatotta valami baljós fojtogató hangulat, az állandó ellenőrzöttség, a szabad akarat hiányának és az emberi tehetetlenségnek az érzése. Ez a kötet merőben eltér ettől. Itt az emberek cselekvőképesek, mernek és tudnak is tenni valamit annak érdekében, hogy jobbra forduljon az életük. Jobban megismerjük a Veszettek csoportjait ( Kiderül, hogy a Veszettek között is vannak jók és rosszak is: a Dögevők) és kicsit az Ellenállást is. Az Ellenállás tagjai azok, akik kapcsolatban állnak a szimpatizánsokkal, céljuk a hatalom megdöntése, a kúra eltörlése.

Sok új szereplő lép be a történetbe és először furcsa volt a sok szokatlan név: Tövis, Holló, Mókus, Kék, Vadász. Ahogy Lena, úgy én is idegenként éreztem magam közöttük, de végül jobban megismertük őket és Lena be tudott illeszkedni a Vadonba. Nagyon érdekes karakter volt Holló, a háttértörténetét megtudva már meg lehetett érteni a viselkedését. Szimpatikus volt Vadász, Sarah, Kék és a maga módján mégis csak törődő Tövis is. Lenának sok mindenen, nehéz megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, amitől megváltozik. Bár még mindig szereti, várja Alexet, a józan eszével tudja, hogy a fiú halott (vagy jobb esetben is örökre a Kriptába zárták), ezért gyászolja Alexet. Ám hamarosan új, nem várt érzések kelnek benne életre egy új fiú iránt. És ki ez az új fiú? Julian Fineman, a Delíriummentes Amerika nevű mozgalom fejének fia. Vagyis az ellenség. Lena azt a feladatot kapja az Ellenállástól, hogy tartsa szemmel Juliant, de a fiúról kiderül, nem egészen olyan, mint amilyennek a nagyvilág felé mutatja magát.

Ilyennek képzelem Juliant (csak ettől hosszabb hajjal)

Julian már eleve érdekes személyiség, összetett jellem. Ellentmondásossága megnyilvánul abban, mennyire lelkesnek és delíriumellenesnek tűnik, több agyműtét után is vállalja a kúrát, pedig valószínű, hogy bele fog halni. Ám kiderül, hogy ennyire nem elvakult. A múltját és valódi énjét megismerve rájövünk, hogy ő nem tehet mást, szót fogad az apjának és titokban a halálban reménykedik. Az első részben nagyon kedveltem Alexet, és kicsit haragudtam Lenára, hogy ilyen hamar (na jó, nem annyira hamar, hisz közben eltelik fél év) talál magának valaki mást, de Julian kifejezetten kedvelhető figura volt. Aranyos, kedves fiú, aki bár fanatikus DMA-harcosnak tűnik, Lenát megismerve elbizonytalanodik. Itt most éppen fordított helyzetben van Lena, mint Alex-szel annak idején, mert most ő a Veszett és Julian a kikezelendő. A DMA mozgalom azt akarja elérni, hogy a kúrát előbbre hozzák és már fiatalabb embereken is el lehessen végezni. Mindent megtesznek azért, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak, még trükkös eszközökhöz is folyamodnak. A végén van egy kis kavarodás, nem tudni, ki kinek dolgozik, kinek az oldalán áll, de ki lehet bogozni a szálakat. 

A könyv érdekessége a narráció, az eseményeket nem kronológiai sorrendben meséli el az írónő. Itt két cselekményszál van, és mindkettő Lenáé, de egyik a Vadonba éppen megérkező Lena életét meséli el (ezek az "akkor" fejezetek), a másik pedig a jelenlegi helyzetet írja le. A "most" fejezetek az Ellenállásnak dolgozó, megváltozott, kemény Lenát mutatják be. Mindkét szál lekötött, hol egyik, hol másik volt érdekesebb. A régi inkább érzelmesebb, drámaibb volt, míg a jelen események akciódúsabbra sikerültek, ugyanakkor a szerelmi szál is ezen jelent meg. A könyv végi utolsó fejezet nagyon hosszú lett, de olyan izgalmas, pörgős volt, hogy hamar elolvastam. A könyv utolsó oldala pedig durva fordulatot tartogat az olvasó számára.

A szöveg ezúttal is sok szép gondolatot tartalmaz és vannak olyan hasonlatok, metaforák, amik nagyon megragadták a figyelmemet (pl. a torony). Ez a rész azonban nem annyira elmélkedős, mint az előző, ez fordulatosabb, több benne a cselekmény. A történetmesélés jelen idejű, ez most sem zavart, hamar megszoktam. Az egyetlen, ami nem tetszik a könyvben, az a magyar borító. A külföldi kiadás borítóképe is lehetne kifejezőbb, viszont az legalább szép. De ez?? Szeplős szőke lány fekete kapucnis pulóverben? A fedőlap nem esztétikus, a lány egyáltalán nem hasonlít a könyvbeli Lenára, és olyan semmitmondó az egész kép. Nem illik a könyvhöz, sem a hangulatát, sem a témáját nem tükrözi és még olvasásra sem ingerel. A kiadvány egyébként igényes, a borítón kívül nem volt vele bajom. Jobban örültem volna, ha átveszik a külföldi borítót. 

Külföldi borító

Összességében tetszett a könyv, bár tartottam tőle, hogy Lauren Oliver abba a hibába esik, mint Ally Condie a remek Matched után a katasztrofális folytatással, a Crossed című könyvvel. Ez azonban méltó folytatása lett a Delíriumnak, igaz, ez a kötet teljesen más hangulatú. Más a főszereplőnk jelleme, teljesen újak a mellékszereplők, más a helyszín (a Vadon és New York, nem Portland). Más jellegű a cselekmény, ráadásul két, időben elkülönülő szálon halad, nem pedig lineárisan. A sok újítás ellenére valahogy mégis éreztem, hogy ez egy folytatáskötet és remélhetőleg a harmadik részben sikerül az írónőnek a kétféle világot egyesítenie. Egy nagy forradalom van készülőben és a könyv végi fordulat is érdekes dolgokat ígér, kíváncsian várom a folytatást. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/5

Szereplők: 5/4

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/17

 

Lauren Oliver: Delírium

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Lauren Oliver munkásságára a Mielőtt elmegyek című regénye kapcsán figyeltem fel, az a könyve ugyanis nagyon belopta magát a szívembe. Ezek után kíváncsian kezdtem el olvasni a Delírium trilógia első részét, egy elgondolkodtató és gyönyörűen megírt történetre számítottam. Szerencsére nem kellett csalódnom.

A történetről:

A Delírium a külföldön manapság oly divatos disztópia műfajához tartozik, tehát egy kitalált jövőbeli, elnyomó társadalmat mutat be. A könyv alaphelyzete ötletes, eredeti, és elgondolkodtató. Lauren Oliver egy általa alkotott világba kalauzol minket, ahol a szerelmet halálos betegségnek tekintik, ami "öl, butít és nyomorba dönt". Van ellene ellenszer és tizennyolc éves kora környékén mindenkinek meg kell kapnia a kezelést, nehogy megfertőződjön. Főhősünk Lena néhány hónap múlva lesz tizennyolc éves és már várja a kúrát. Szerencsésnek érzi magát, hogy a delírium eddig elkerülte, a szerelem nem vette el az eszét. Már alig várja, hogy végre védett legyen. Előtte azonban egy másik megmérettetésen kell részt vennie: a kiértékelésen. Attól, hogy milyen teljesítményt nyújt, milyennek állapítják meg a kiértékelők Lena személyiségét, attól függ majd, milyen fiút választanak leendő férjének. A kiértékelés azonban nem úgy alakul, ahogy Lena eltervezte...

A történet érzelmes, szívmelengető, itt-ott melankolikus, és nagyon-nagyon elgondolkodtató. Akad benne egy-két izgalmas jelenet, mikor a körmömet rágtam (pl. főhősünk lebukik-e, vagy sikerül-e kimagyaráznia magát / átszöknie / elmenekülnie); és olyan helyzet, hogy tényleg nem tudtam, mi fog következni azután. Sok-sok feszültségteli pillanat, néhány érdekes csavar és (többé-kevésbé) váratlan fordulat teszi még izgalmasabbá a történetet, az igazi cselekmény azonban valójában Lena fejében és érzelmi világában játszódik le. Nem a konkrét, kézzelfogható történések azok, amik igazán élvezetessé és különlegessé tették számomra a művet, hanem Lena világképének formálódása, érzéseinek változása. Tetszik, hogy a naiv, mindent elfogadó "jókislány" igazi lázadóvá válik. A könyv bemutatja, mennyire nem egyszerű ez a folyamat és nem csak egyik napról a másikra történik a megvilágosodás. Lenának le kell vetkőznie a rossz szokásait, meg kell szabadulnia a régi beidegződésektől, át kell formálnia egész gondolkodásmódját ahhoz, hogy tisztán láthasson és (mind fizikai értelemben, mind gondolati, ideológiai síkon) szabad lehessen.

Az írónő által kreált világ nagyon tetszik (ezt nem úgy értem, hogy egyetértek vele és szívesen élnék ott, hanem hogy ügyesen alkotta meg a szerző), jól ki van dolgozva. Pontos, logikus, minden szépen meg van benne magyarázva, érthető és kicsit még hihető is. A hatást erősítik a fejezetek elején található idézetek (a könyv kitalált világában létező kiadványokból idéz Oliver). Nagyon tetszettek a versek, gyerekdalok, könyvrészletek, melyekből kiderül, hogyan és miért lett ilyenné a világ, valamint hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó az  adott világ történetét, hangulatát könnyebben el tudja képzelni. Különösen jó megoldásnak tartottam, hogy a szerző részletesen, szinte ráérősen írta le az érzelmeket, gondolatokat (pl. 3-4 oldalon keresztül írja le, amint a szereplő benyit valahová és körülnéz, vagy elindul valahová), ez mégsem ment a történet rovására. A cselekmény ettől nem lett kevesebb, érzelmi téren viszont sokkal-sokkal többet adott a mű.  

A történeten végigvonul egy állandó feszült, borongós hangulat, ami tökéletesen érzékelteti, milyen lehet abban a világban élni. Bizonytalanság, félelem, állandó kontroll, a szabad akarat hiánya, érzelemmentesség jellemzi az ottani életet. A kezelés után mindenki tompává, közönyössé vélik, már nem ugyanazok fogják érdekelni, nem ugyanazok a személyek vagy dolgok lesznek fontosak számára, egyszóval az ember elveszíti azt, amitől igazán önmaga volt, az egyéniségét. A kúra tulajdonképpen az emberek lényegét veszi el (az érzelmeket, érdeklődést, motivációkat), és minden kikezelt ember önmaga tompább, engedelmesebb, hűvösebb változatává válik. A sport, a futás pl. olyan Lena számára, amit szeret, de a kezelés után nem biztos, hogy fogja szeretni. Ez is mutatja mennyire megváltozik majd a személyisége, mennyire elveszíti önmagát. 

A szereplőkről: 

Központi szereplőnk, az alacsony, magát nem túl szépnek tartó Lena olyan lány, akinek elmondták, hogy édesanyja a delírium áldozatává vált (nem használt nála a kezelés, végül öngyilkos lett). Unokatestvérét, és annak férjét pedig azzal vádolják, hogy szimpatizánsok (a város határain kívül, a Vadonban élő, kikezeletlen ún. Veszetteket támogatja, akiknek a kormányzat egyébként még a létezését is tagadja). A múlt árnyai nem hagyják nyugodni Lenát, egész életében érezte magán a bélyeget, amit családjának bűnös története sütött rá. Éppen ezért várja már a kezelést, nem akart olyan veszélybe kerülni, mint az anyja, akit tönkretett a betegség. Egy lány, akibe beletáplálták azt, hogy a jelen világ rendjét minden szabályával együtt fogadja el és tekintsen bűnösnek, rossznak, tiltottnak mindent, ami a szabályoktól eltér, most kénytelen mindent megkérdőjelezni. A könyv címe lehetne nyugodtan "Lena ébredése" is, hisz a lány most kezd feleszmélni, most látja csak meg, milyen hamis világban élt, és mindenütt hazugságok veszik körül. Erre barátnője, Hana és egy új ismerőse, Alex ébreszti rá. Lena megmagyarázhatatlan vonzalmat kezd érezni Alex iránt és attól tart, őt is megtámadta a kór... 

Ilyennek képzelem Alexet

Alex eleinte nagyon titokzatos és már akkor is rokonszenves, aztán, ahogy jobban megismerjük, még szimpatikusabbá válik. Ő ébreszti rá Lenát arra, hogy eddig hazugságok hálójában élt és hogy a valódi világ mennyire más. A két fiatal között lassan, lépésről lépésre épül a kapcsolat, ami nagyon tetszett. Lenával együtt mi is egyre jobban megismerjük és megkedveljük Alexet, akinek már régóta tetszik Lena és megérti a lányt. Alex meghallgatja, megérti, és mindenben támogatja Lenát. Kockáztat érte és megpróbál minden tőle telhetőt megtenni, hogy együtt lehessenek és megvédje a lányt. Ugyanakkor megfontoltan, okosan cselekszik és nem kapkodja el a döntéseit.

Harmadik fontos szereplőnk Hana, aki igaz barátnője Lenának. Egy ideig eltávolodnak egymástól, mikor Hana már kezd tisztán látni, de Lena még nem. De aztán barátságuk új erőre kap és tisztább, őszintébb barátság lesz, mint valaha. A két szerethető főhőshöz hasonlóan nekem Hana is szimpatikus volt. Ő is olyan egyszerű lány, mint Lena, de ő szép, gazdag, magabiztos, ugyanakkor nagyon jó barátnője Lenának. Hana kezdi először megkérdőjelezni a rendszer helyességét és tiltott dolgok után vágyódni, pl. zene, fiúk társasága, bulik. Ezeknél a részeknél is érdekes volt Lena gondolatait olvasni, hogy hogyan viaskodik önmagával, mit gondol ezekről a dolgokról, Hana megváltozásáról, eltávolodásáról, lázadásáról, a veszélyekről, és hogyan próbálja meggyőzni magát arról, amit hinnie-éreznie kellene. Végül kiderül, hogy Lena még Hananál is bátrabb és mer cselekedni.

A mellékszereplők is érdekesek annak ellenére, hogy legtöbbjük már ki van kezelve, tehát némiképp elveszítette az egyéniségét. Carol néni élete a főzés és mosogatás, takarítás állandó körforgásává zsugorodott, férje csak barkácsol, eszik és alszik. Rachel, Lena nővére valaha elkapta a delíriumot, de ma már ő is, akkori szerelme is "meggyógyult" és ma már boldogok a saját párjukkal, akivel összepárosították őket. Az a legtragikusabb az egészben, hogy a kikezeltek mennyire nem tudják, mit vettek el tőlük. Ők így "boldogok", nem éreznek semmit, olyanok, mintha csak takaréklángon pislákolnának. Élik az unalmas kis életüket és elégedettek vele, de olyan, mintha robotpilótára lennének kapcsolva: a fő funkciók működnek, de semmi változatosság. Nincs az életükben igazi szeretet, igazi boldogság és ezért még hálásak is. Ugyanakkor ők is félnek (pl. a rendfenntartóktól), még akkor is, ha nem követtek el semmit. Állandó félelemben vannak tartva, hogy engedelmes, jó polgárok maradjanak. Sajnáltam őket, mert nem is tudják, milyen szánalmas az életük. Érdekes karakter volt Grace, tetszett az az érzelmi szál is, ami Lenát a kis unokatestvéréhez kötötte.

Az írásmódról:

Lauren Oliver gyönyörűen ír. Olyan csodálatos hasonlatokat és varázslatos szóképeket használ, hogy én már gyakorlatilag szépirodalomnak tekintem a műveit. Az érzelmek szinte kiúsznak a lapokról egyenesen az olvasó szívébe. Engem nagyon megérintett, miközben olvastam, és még most is a hatása alatt vagyok, pedig már napokkal ezelőtt befejeztem. Teljesen meg tudtam érteni Lenát, követtem a gondolatait, átéltem a bizonytalan, megmagyarázhatatlan, sokszor ambivalens érzéseit. Nemcsak az érzelmeket tudja átható erővel közvetíteni az írónő, hanem a történet mondanivalóját is sikerül úgy átadnia, hogy az ne legyen szájbarágós. Nagyon szép gondolatokat fogalmaz meg és elgondolkodtat. Tetszettek a leírások is, szemet gyönyörködtetően, festőien  mutatta be Oliver a természet, a táj, az ég, a tenger szépségeit. A könyvben különböző értékek is megjelennek, az egyéniség, a barátság, a szeretet és a szerelem, a szabad akarat, valamint a művészet értékei is. A zene, a tánc és a költészet is feltűnik a műben mint tiltott dolgok, de olyasmik, amikre az ember vágyik. Úgy, ahogy boldogságra, szeretetre, barátságra, szabadságra. 

Ami miatt igazán tetszett a könyv, az az, hogy nem csak egy szál erős benne, hanem az összes. Ötletes volt a disztopikus rész, maga a világ, a kúra, a megváltozott emberek, a háttértörténet, de nagyon szerettem a szerelmi szálat is, mert édes volt, hihető, kedves és fokozatosan építkező. De nem volt elhanyagolva a Lena-Hana barátság sem, ebben a témában is voltak hullámvölgyek és magaslatok egyaránt. Tetszett, hogy Hanának is van egyénisége, problémái, nem csak olyan kirakatbábu-szereplő, aki csak azért kell, hogy a főhős tudjon kinek siránkozni. Ki volt dolgozva a családtagokkal való kapcsolat is, és érzékelhető volt, hogy Lenának mindenkivel kicsit más a viszonya. Nagyon erős érzelmi vonalat képviselt az anya-lánya szál, melynek reményeim szerint lesz még folytatása a későbbi kötetekben. Nagyon érdekes és szívszorító volt olvasni, hogyan élte meg Lena édesanyja elvesztését, milyen bizonytalan és különféle érzések kavarognak benne a történtek miatt.

Külföldi borító

A borítóról:

A könyv külleme elnyerte a tetszésemet, de nem olyan különleges, vagy gyönyörű, hogy megkapja a maximum pontot. A borítón látható lány lefelé néz és az arca sem látszik teljesen, ez érzékelteti, hogy egy lány áll a történet középpontjában, aki bizonytalan és kissé félszegen lehajtja a fejét, mintha szégyenlős vagy bűnös lenne. Az, hogy a lány nem visel ruhát, nekem a kiértékelésen viselt átlátszó köpenyt juttatja eszembe és azt az érzést kelti, hogy ebben a társadalomban minden látható, mindent tudnak az emberről. A borítókép tehát nagyon illik a könyvhöz, a kiadványra pedig a Cicerótól megszokott jó minőség jellemző. Szép, nagy, könnyen olvasható betűtípus, igényes külső, jó kötésminőség, remek fordítás és csak néhány apró nyomdahiba.

Összegezve: Lauren Olivernek egy nagyon jó könyvet sikerült összehoznia. Szerettem, mert megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági disztópiához kell: az érzelmeket és a gondolatokat remekül közvetíti, gyönyörűen megírt, izgalmas történet sok-sok igazán érzelemdús cselekményszállal, szerethető, egyedi karakterekkel, valódi jellemfejlődéssel és kissé kegyetlen, mégis reménykeltő függővéggel. A folytatásokról hallottam jót is, rosszat is, annyi biztos, hogy kíváncsi vagyok rájuk és el fogom olvasni a trilógia másik két részét is, mert nagyon megszerettem az írónő stílusát.

Értékelés:

Tartalom (történet, világfelépítés): 5/5

Szereplők (karakterábrázolás, érzelmek): 5/5

Írásmód (stílus, nyelvezet, leírások, fordítás): 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/19