Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany

Szerelem, harc, szövetség

Vámpírnak lenni jó – kivéve, ha a kedvesed egy vérfarkas.

Peter és Andrea éli a fiatalok életét, randiznak, szakítanak, ám egyszer egymással találkoznak.

De nem sejtik, hogy kicsoda a másik, és túl későn jönnek rá.

A szerelem azonban dacol a törvénnyel, nem tűr határokat. Ketten megalapítják a renegát falkát.

Csakhogy a város kényes egyensúlya felborul. Vámpírok és vérfarkasok összecsapnak, de a saját kolóniákon belül is elindul a hatalmi harc.

Ki lesz az új vezető? Hogy éled túl a testvéreid bosszúját?

Lehet-e a szeretni valakit, aki ennyire más?

Tarts velünk az izgalmas körjátékban, ahol a szerelem és a halál kéz a kézben jár.

Sajátos hangulatú, izgalmas, lendületes történet némi humorral és éppen csak annyi romantikával megfűszerezve, amennyi elég ahhoz, hogy fenekestül felfordítsa egy város életét – nap és hold alatt.

Laura Arkanian könyve izgalmas szórakozást ígért, sok jót olvastam róla, így nagyon örültem, mikor végre megkaptam. Így utólag már örülök, hogy ajándékba kaptam, mert kár lett volna pénzt kiadni érte. Sajnos a könyv számomra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így nagyot kellett csalódnom. Máig értetlenül állok a sok pozitív kritika előtt és nem tudom, hogy most velem van-e a baj, vagy én más könyvet olvastam volna ugyanezzel a címmel? Mert egyszerűen nem értem, mi tetszett ennyi embernek ezen a történeten. Igazán nem akarok senkit megbántani, csak leírom a saját olvasási élményemet.

Irtózatosan lassan haladtam a könyvvel, hónapokig olvastam, hetekre félreraktam, egyáltalán nem vonzott, nem késztetett arra, hogy tovább olvassam. Az elején még kedves, aranyos történetnek indult, aztán jöttek a bonyodalmak, de a várt izgalmak és összecsapások elmaradtak. A állítólag remekül kidolgozott világ annyira összevissza és átláthatatlan, hogy egyáltalán nem tudtam magam beleélni a történetbe. A világ mindig túl lassan és későn fedi fel a törvényeit, akkor, amikor már az adott esemény lecsengett vagy a történetszál éppen más irányba halad, így a fantáziavilág szabályai nem sokat osztottak-szoroztak a cselekmény alakulásában. Igazság szerint az egész sztori a hatalmi harcokról, helyezkedésről szólt, de ilyen alapon egy politikai műsort is nézhettem volna, mert izgalom, kiszámíthatatlanság és akció körülbelül annyi volt benne, mint egy parlamenti közvetítésben. Mindenki csak gondolkodik, beszél, telefonál, vagy ha már nagyon eldurvul a helyzet, akkor még el is megy valakihez, meglátogatja és személyesen beszél vele - hűha, micsoda izgalmak! A nagy "csatajelenetek", fizikai összecsapások semennyire nincsenek részletezve, néhány mondattal el van intézve az egész harc. Ez nagy hiányérzetet váltott ki belőlem, mert semmit se tudtam elképzelni és hiányoltam a "látványos" akciót. 

A valódi cselekmény szegényes volta mellett a leírások hiánya okozta a legnagyobb gondot. A vámpír és vérfarkas alakváltásról sem szolgáltat semmiféle információt az írónő, és a képzeletemre sem hagyatkozhattam, mert még utalásokat sem kaptam, hogy egyáltalán milyennek képzeljem az átváltozott alakokat (pl. mekkora egy vérfarkas, vagy éppen milyen a vámpír, ha "átváltozik").  A másik hiányosság az egyes jelenetek ábrázolásában az, hogy nincs részletezve, ki hol helyezkedik el, hol áll, mikor ül, milyen testhelyzetben, mikor, hogyan lép be, (egyszer csak már ott van és beszél), stb. A szereplők folyton csak beszélnek, tele van a szöveg dialógusokkal és nincs semmi információ a mozgásukra vonatkozóan. Sokszor olyan érzésem volt, mintha egy drámát vagy egy színházi szövegkönyvet olvasnék. A szereplők beszélnek és alig van valami instrukció. Nekem nagyon hiányoztak az érzékletes leírások, hogy magam elé tudjam képzelni a szereplőket, helyzeteket, jeleneteket.

Ugyanez a helyzet a karakterekkel, szinte senki nem kapott jellemábrázolást Christianon kívül. Ami azért különösen zavaró, mert sok szereplőt mozgat az írónő és ilyen nagy szereplőgárda esetén emlékezetes, könnyen megjegyezhető karakterek kellenek, hogy az olvasó hamar eligazodjon köztük. Nos, itt egyetlen emlékezetes szereplő sem akadt, csak odavetett nevek kusza halmaza. Mindössze három szereplő van, akit 1-2 mondattal külsőleg jellemzett a szerző, de belső tulajdonságaikról, karaktervonásaikról, motivációikról sajnos nem sok mindent tudunk meg, a többi figura pedig még ennyit sem kapott. Az egyik legfontosabb szereplőről is csak annyit tudnék elmondani, hogy szőke, és egyetemista. Vannak ugyan érdekesnek ígérkező karakterek (pl. Lester), akiket szívesen megismernél jobban és jó lenne megtudni a háttértörténetüket, de az írónő nem használja ki a karaktereiben rejlő lehetőségeket. Azokat a dolgok, amelyek legjobban érdekelnék az olvasót, a szerző elhallgatja.

Számos megválaszolatlan kérdés akad, emiatt eléggé befejezetlen hatást kelt a könyv. Pl. Mi a helyzet az átokkal és a szellemmel? Megszűnt, már nem akar bosszút állni? Vagy miért volt olyan különleges a medál? Nem tudom, lesz-e folytatása és maradnak-e elvarratlan szálak. A könyv egyik pozitívuma, hogy némi humor oldja a történet komor hangulatát. A másik jó dolog a műben az, hogy egy-két helyen gyönyörűen megfogalmazott mondatokat, szép gondolatokat sikerült benne találnom, ez mindenképpen jó irány és mutatja az írónő tehetségét. Laura Arkanian szépen fogalmaz, inkább azzal van a baj, hogy ezt nem sokszor teszi. Sajnos az egész könyv azt a hatást keltette, mintha a szerző nem tudna mit kezdeni se az általa kitalált világgal, se a karaktereivel. Mindenből van egy kicsi, de mindenből kevés. Karakterközpontú regénynek természetesen nem nevezhetjük, hisz túl sok szereplője van, akik túl szürkék ahhoz, hogy akár csak egyet is fel tudjak idézni közülük, pedig tegnap fejeztem be a könyvet. Cselekményközpontúnak sem állja meg a helyét, mert ahhoz nem csak beszélni kellett volna a történésekről, hanem bemutatni, az olvasóval láttatni azokat. A túl sok felesleges szál szétszabdalja a történetet és semmit nem tesz hozzá a fő cselekményszál alakulásához. Ott van például Andrea apjának mellékszála, akár ki is maradhatott volna a történetből, nem is tűnt volna fel. 

A kiadvány külleme szép, jó minőségű, a szép nagy betűk miatt könnyen olvasható. A borító  hangulatában és színvilágában illik a történethez, valóban a város életéről szól a hold alatt. A cím betűtípusa nem tetszik, szerintem egyáltalán nem illik a könyvhöz, túlságosan régimódi, a némafilmek felirataira emlékeztet. De örülnék, ha ez lenne a könyv legnagyobb hibája.

A regényt olvasva a Being human című sorozat jutott eszembe, talán annak a világához tudnám hasonlítani a Holdezüst, véraranyban megjelenő fantáziavilágot. Sajnálatos, hogy nem lett jobban kidolgozva, a klánok szabályai, törvényei sincsenek pontosan felvázolva, így az olvasó csak találgatni tud. Például sehol nincs szó arról, hogy az egész bonyodalmat elindító vámpír-vérfarkas kapcsolat miért is olyan nagy bűn és miért kell klántagság elvesztésével, illetve az életével fizetnie annak, aki akaratán kívül került ebbe a helyzetbe. Nem láttam át a város törvényeit, hiányoltam az érzést, hogy tudjak valamihez igazodni. Nem tudtam beleélni magamat ebbe a világba és ami még rosszabb, a szereplők sem ragadtak magukkal. Biztos vagyok benne, hogy nem olvasom el többször ezt a könyvet, de azért további írói sikereket kívánok a szerzőnek. Remélem, ha lesz egy következő regénye, az talán közelebb áll majd hozzám. Azoknak ajánlanám a könyvet, akiknek tetszik a Being human világa, szívesen olvasnak nem szuperhős-képességekkel rendelkező vámpírokról és vérfarkasokról, és nem szeretik a hosszú leírásokat.

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/2

Karakterek: 5/2

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/3

Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/10

Andrew Lucas McIlroy: Árnyból az angyal

„Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…”

Amikor az első és egyetlen keresztes háború elsöprő győzelmet aratott, a világra homály borult. Azóta az Örökkévaló egyháza vasmarokkal szorítja híveit, a 19. század végén az emberek még mindig inkvizíciótól, boszorkányoktól és démonoktól rettegnek.

Cailie Jacobs különleges fiú: az éjszaka teremtményei a védelmére kelnek, a farkasok szelíd kutyaként viselkednek a közelében. Híre azonban eljut az inkvizícióhoz: családját megölik, és ő maga is kínhalált halna, ha életét nem mentené meg egy furcsa társaság.

Brod Walters és ifjú társai kisstílű szélhámosok, eszük ágában sincs ujjat húzni az egyházzal. Ám ahogy keresztezi útjukat ez a különös fiú, addigi kényelmes életük fenekestül felfordul. Csatlakozik hozzájuk Dorien, az elf ifjú, és Eline, egy felfegyverzett asszony, aki a legrettenetesebb bűnt követte el az Örökkévaló egyháza ellen: megtanult varázsolni.

Hogy Cailie-t megóvják, fel kell fedniük az évszázadok óta a homályban rejtőző igazságot. De kicsoda ez a fiú valójában? Vajon a fény, vagy a sötétség uralja-e sorsát? Miért védelmezik egy elfeledett istennő, Balora szent állatai, a farkasok? Ki az a titokzatos angyal, aki mind gyakrabban bukkan fel álmaikban? Mi köze mindennek a Vatikánhoz és a közelgő pápaválasztáshoz?

A vándorokat egy varázslatos ereklye szólítja a messzeségből, és a jövendölés, hogy Balora prófétája újból a földet járja majd, aki reményt hoz a halandóknak. Reményt egy szabadabb világra, ahol az Elfeledettek újból visszatérhetnek.

Lásd meg a jelet, mert hamarosan eljön az idő.

Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki ennek az értékelésnek, annyira a könyv hatása alá kerültem. Néhány napja fejeztem be, de még egy kicsit hagytam leülepedni és szántam némi időt arra, hogy összeszedjem róla a gondolataimat. Mert ez a könyv igazi kis gyöngyszem, minden elismerésem a szerzőnek. (Remélem, olvasod, kedves Lucas.) Minden precízen, pontosan meg van benne szerkesztve, az egyes fejezetek között különböző képeket, a szerző által készített illusztrációkat láthatunk, a mű világát jobban bemutató "dokumentumokat" (források, naplórészletek, mesék, stb.) olvashatunk, melyek segítenek, hogy könnyebben beleélhessük magunkat ebbe a fantáziavilágba és jobban megismerhessük az események hátterét. A sok kis utalásból, mozaikból lehet összerakni a képet, mely egy izgalmas történetté kerekedik ki a szemünk előtt.

A történet egy alternatív 19. században játszódik, egy olyan világban, ahol az első és egyetlen keresztes hadjárat sikeres volt és jelenleg Európában a pápai állam jelenti a legfőbb hatalmat. Kegyetlen, elvakult kor ez, ahol a nők és a gyermekek sanyarú sorsra vannak kárhoztatva, és ahol javában folyik az inkvizíció, eretnek- és boszorkányüldözés. Mindenkit, aki valamiért más, mint a többiek, vagy másként gondolkodik, a gonosz ivadékának, démonnak bélyegeznek és vallatás majd szörnyű kínhalál vár rá. Ebben a világban egy ártatlan kisfiú, Cailie Jacobs is majdnem erre a sorsra jut, de szerencsére akadnak pártfogói egy furcsa társaság tagjainak személyében. Brod és társai piti szélhámosok, akik egyszerű gyógynövényeket és alkoholt adnak el drága orvosságként és így járják az országot. Brod társa két fiatal árva, mondhatni "nevelt gyerekei": Jew és Quentin. Egy napon furcsa útitársaik akadnak: egy hűvös, közönyös, titokzatos asszony, Eline és egy furcsa fiú, akinek a személyére később derül fény.


A világfelépítés azonban nem ennyire egyszerű, ugyanis fantasy-ről lévén szól, különféle lények színesítik a történetet és a mágia is jelentős szerepet kap az események alakulásában. Találkozhatunk itt elffel, vérfarkassal, boszorkánnyal (olyan nővel, aki tud harcolni és varázsolni), démonnal, angyallal, "árnyszörnnyel", varázstudó papokkal, sőt még orkok és trollok is említésre kerülnek. Varázslat, teleportálás (vagy minek nevezzem), mágikus erejű tárgyak és egyéb érdekességek adják a fantasy-vonalat. A könyv egyébként számomra olyan hatást keltett, mintha Dan Brown műveiből, az Odaát (Supernatural) sorozat démonos-megszállós részeiből, a Gyűrűk urából, a World of Warcraft játékból és egy középkori inkvizíciós történetből gyúrt különleges elegy lenne. Nem azt mondom, hogy ezeknek a koppintása, mert szó sincs ilyesmiről. Ahol az Árnyból az angyal játszódik, egy jól felépített, sajátos fantáziavilág, mely - ha részeiben hasonlít is más művek egyes elemeire - azért összességében mégis egyedi és sehol máshol nem találkoztam még hasonlóval. Sajátos mitológiája van, jelen van benne a többistenhit, melyben különböző etainuk tevékenykednek, erejüket az emberek hitéből merítik. Ugyanakkor léteznek démonok és angyalok is, de nem a megszokott felállásban.

Nagyon érdekes volt olvasni az Örökkévaló egyházának kialakulásáról, az emberi butaságról, hiszékenységről, a nyájszellemről, félelemről, vakbuzgóságról. Arról, hogy olyasmit hisznek megkérdőjelezhetetlennek, amire semmi bizonyíték nincsen és olyasmiket követnek el jó cselekedetként, ami nyilvánvalóan rossz, (pl. egy ártatlan gyermek és családja elpusztítása, emberek kínzása, tömegek lemészárlása). Mélyen elgondolkodtató, hogyan fordulhat elő ilyesmi, és az a szomorú, hogy hasonló dolgok a való világban is megtörténtek, ma is létező probléma a vallási fanatizmus. Az író ennek egy egészen sajátos hátteret adott a démonokkal, amit ötletesnek találtam. Érzem a műben a valláskritikát, főként a középkori elvakult hit kritikáját, de legfontosabb mondanivalójának mégis azt tartom, hogy nem minden fekete-fehér. A jónak hitt dolgok is lehetnek rosszak és a rossznak gondolt is lehet jó. A megtévesztés és a vakhit csapdája az, ami a legnagyobb veszélyt jelenti a hiszékeny, tudatlan emberekre nézve. A gonosz sokszor a jó álarcát viseli, így nehéz felismerni, de a lelkiismeretünkkel és igazságérzetünkkel felismerhetjük, mi a helyes, ahogy Brod is tette, mikor megmentette Cailie-t.

A cselekmény izgalmas, pörgős, váratlan fordulatokkal tarkított, sokszor fordul a kocka. A kis Cailie egyik veszélyes helyzetből a másikba kerül, míg szegénynek fogalma sincs semmiről, nem érti, miért törnek az életére, ő csak egy kisfiú, aki nem ártott senkinek. Egyetlen bűne, hogy egyszer eltévedt az erdőben és egy farkas nem bántotta, ettől már rögtön a "sátán fattyának" titulálják, mert "még a fenevadak is engedelmeskednek neki". Ám nem csak Cailie sorsa fontos, a többiek is gyakran kerülnek szorult helyzetbe amiatt, hogy pártfogásukba vették a kisfiút. Élvezetes volt az etainuk története is, az pedig különösen tetszett, hogy ez a sokféle szál mind-mind kapcsolatban van egymással, a múlt eseményei hatnak a jelenre és a jelenkori történések is kihatnak a rég elfeledett etainuk jövőjére. A sok menekülés, harc közepette azonban van időnk pihenni is egy kicsit: itt-ott egy újabb rejtély, egy-két vicces jelenet vagy egy icipici romantika szakítja félbe az izgalmas események láncolatát.

Az Őrző

A karakterek közül Brodot és Eline-t ismerjük meg legjobban, ők voltak legszimpatikusabbak számomra. Érdekes volt Eline háttértörténete, Brod esetében pedig szurkoltam, hogy valahogy meggyógyuljon. Persze Cailie is rokonszenves figura, de őt inkább csak sajnáltam, ugyanis annak ellenére, hogy ő áll az események középpontjában, az ő személyisége az, amiből a legkevesebbet kapunk. Mindig más szemével látjuk őt, és kb. mindenki ugyanazt gondolja róla, hogy csak egy ártatlan kölyök, akit meg kell menteni. Az ő fejébe ritkán látunk bele, így nem ismerjük meg, valójából milyen is ő. Azt tudjuk, hogy néha fél, néha bizonytalan, de nem igazán alakult ki bennem kép a jellemvonásairól. Mit gondol, mi jár a fejében, mit érez? Ezekből semmi nem derül ki. Viszont a Brod-dal való kapcsolata nagyon tetszett, bár az is inkább Brod oldaláról nézve van ábrázolva (igazi atyai gondoskodás). A szeleburdi Jew, az örökké morcos Quentin és Dorien is csak egy-egy tulajdonsággal jellemezhetőek, őket is szívesen megismertem volna jobban. Dorien különc, titkozatos, ami miatt még érdekesebb karakterré válik, de kevés volt, amit kaptunk belőle. 

Az írásmód tetszett, Lucas ügyesen ír, szépen fogalmaz és jól bánik a helyzetkomikummal is (pl. a falusi pap "profi" ördögűzése). Az érzelmeket is sikerült megragadnia, a kiszolgáltatottságot éppen úgy, mint a beképzelt fontoskodást (Mr. Falvey). A romantikus érzelmek egyelőre még csak pislákoltak, valószínűleg a történet folytatásában kapnak jobban lángra (amennyiben lesz második rész - amit remélek). Az egyetlen furcsa dolog a nézőpontok ugrálása volt. Egy-egy fejezeten belül is többször váltottunk nézőpontot, sőt volt olyan, hogy a következő bekezdésben már másvalaki fejébe láttunk bele. Mivel itt nem E/1 narrációról van szó, hanem úgynevezett "mindentudó narrátorról", aki E/3-ban tudósít a szereplőkről, de ő maga nincs jelen a történetben, így nem lehet a szó szoros értelmében vett "nézőpont"-ról beszélni. Viszont a narrátor ismeri a karaktereket, akiknek gondolatait, érzéseit közvetíti felénk. Ez egy kicsit zavaró volt, főleg akkor, mikor minden szereplő együtt volt. Ilyenkor elég lett volna csak egyvalaki közvetett szemszögéből követni az eseményeket és a többieket az ő érzékelésén, gondolatain keresztül bemutatni. Persze értem, hogy mikor sok szereplő van jelen egy adott jelenetben, nehéz kiválasztani a megfelelő nézőpontot, de ez egy kicsit így az összevisszaság, töredezettség érzését keltette, mintha a szemszögváltások feldarabolták volna a jelenetet. Előfordult, hogy megfeledkeztem arról, hogy pl. Dorien is jelen van, mert csak a többiekről volt szó. Vagy éppen nem tudtam, hogy a szereplők mit tudnak, mit láttak-hallottak a korábban lezajlott eseményekből. De ezek csak apró hibák, az olvasási élményt nem tették tönkre.

A borító kicsit ugyan sötét, de illik a könyvhöz, mert egy sötét világot mutat be. Az utcakép, a hóesés, a derengő fény és a titokzatos, csuklyás nő (akit Eline-ként azonosítok) mind-mind utal a könyv belső tartalmára. A hátoldalon pedig egy kisfiú látható, akinek egy sötét angyal az árnyéka. Ez is jelentős utalás a történet egyes elemeire. Tudom, hogy a borítókép a szerző munkája, külön gratulálok hozzá, mert nagyon ötletes, szép és kifejező rajz. Összességében nagyon tetszett a könyv, olvasmányos, fordulatos, elgondolkodtató. Nem lehet rajta unatkozni: itt-ott vicces, máshol drámai, megható és feszültségekkel teli. Különleges hangulata, emlékezetes szereplői és rejtélyessége kedvenccé tették. Örülök, hogy ilyen tehetséges fiatal írók vannak kis hazánkban és további sikereket kívánok a szerzőnek. Kíváncsian várom a történet folytatását (Lesz? Mi a helyzet vele?) illetve Andrew Lucas McIlroy további műveit. 

Értékelés: 
Cselekmény, történet: 5/5
Karakterek: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4.5
Borító: 5/5

Összesen: 20/18.5

Kelley Armstrong: The Reckoning - A leszámolás

(Sötét Erő trilógia 3.)

Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.

A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Kétségtelenül nem hétköznapi történet!

Utolsó részéhez érkezett Chloé Saunders története. A lány és barátai azt hiszik, biztonságban vannak Simon apjának barátjánál, Andrew-nál, de a nyugalom csak látszólagos. Chloé rájön, hogy a házban szellemek ólálkodnak és nem ők jelentik az egyetlen veszélyt rájuk nézve. Hőseink már tényleg nem tudják, ki a barát és ki az ellenség, és rájönnek, hogy csak egymásban bízhatnak. Vagy még egymásban sem, önmagukban sem?

Miután a trilógia második részét másfél nap alatt elolvastam, rögtön hozzáfogtam ehhez. Egy nap alatt végeztem vele. Izgalmas volt, bár itt most akadtak "tötymörgős" részek, mikor azt mondtam, csináljanak már valamit, ne csak üljenek és várjanak. Ám az írónőnek ezeket az eseménymentes hézagokat is sikerült valamilyen izgalmas jelenettel, bonyodalommal, veszéllyel, nyomozgatással, veszekedéssel, kupaktanáccsal vagy rejtéllyel kitöltenie, hogy addig se üljünk tétlenül. Viszont voltak olyan váratlan fordulatok is, hogy leesett az állam. Legalább két alkalommal történt olyasmi, amire nagyon nem számítottam, és ezen kívül rengeteg olyan pillanat akadt a könyvben, mikor hirtelen "fordult a kocka".

Már a második rész kritikája kapcsán is meg akartam jegyezni, hogy a második kötet szerves része az elsőnek, nem az a tipikus folytatás-kötet. Olyan, mintha egy nagyon hosszú történet lenne, csak kettévágva. Most is, a harmadik résznél ezt még határozottabban éreztem: ez a három könyv egy nagy egységes egészet alkot. Számos utalás van a az első vagy a második részben történt eseményekre, van olyan korábbi titok, amire most derül fény és sok olyan rejtélyes dolog, ami most így visszatekintve egészen más értelmet nyer. Örülök, hogy így közvetlenül egymás után olvastam a könyveket, mert így lett igazán teljes egész, meg minden részletre emlékszem. El sem tudnám képzelni, hogy éveket kellett volna várnom az egyes kötetek megjelenése között. Egyrészt már tűkön ültem volna, másrészt meg sok apró, lényeges részlet kiment volna a fejemből.

Vegyük sorra még a pozitívumokat! Tetszett a szerelmi szál alakulása, (úgy lett, ahogy akartam :) juhé), nem volt nyálas, nem volt csöpögős, de szép volt és szívderítő és nagyon illett a szereplők jelleméhez. Vártam volna valami drámaibbra, erőteljesebbre, (mondjuk az a fél, aki nem nyerte el a lány szívét, ellenük fordul, vagy valami), de aztán rájöttem, az nem illett volna ide, nem passzolt volna a karakterek személyiségéhez. Jó volt ez így, ahogy volt.  Imádtam a Simon és derek közti szeretetet, mintha tényleg igazi testvérek lennének, mindketten megtennének mindent a másikért, és boldognak akarják látni a másikat.

A cselekmény végső megoldása is érdekesen alakult, volt izgalom bőven, majd a vége kicsit megnyugtatóvá vált, ugyanakkor előremutató a jövőbe. El tudom képzelni, hogyan alakul tovább a szereplők élete és nagyon-nagyon érdekelne a folytatás. Tudom, hogy az írónőnek van egy második trilógiája, ami ugyanebben a világban játszódik, gyakorlatilag folytatás-trilógia Darkness Rising címmel, amit szintén tervezek elolvasni, mert most nagy Kelley Armstrong-fan lettem hirtelen (Ja, tudom, pár héttel ezelőtt még nehéz lett volna ezt elképzelni.) Nem tudom, hogy ebben meg fognak-e jelenni a már jól ismert karakterek (Chloé, Derek, Simon, Tori, Rae) vagy teljesen új szereplők lesznek, de jó pár kérdés megválaszolatlanul maradt, ami igenis bosszantó.

És most már jönnek a negatívumok. Elsősorban az nem tetszett, hogy sok rejtélyre nem derült fény, maradtak elvarratlan szálak. Spoileres kérdések következnek! Hol volt, mit csinált Simon apja? Milyen ember ő? (Jobban megismerném, kíváncsi vagyok rá, ha már három köteten keresztül vártam a felbukkanását.) Hol bujkált eddig, hogy került oda hirtelen a laborba? Tudja-e, hogy mi köze van Torihoz? (Úgy tűnt, igen.) Hogyan fog reagálni Tori és Simon, ha ezt megtudják? Nem kielégítő választ kaptunk arra sem, hogy ki miért tette azt, amit tett? Mi a helyzet Royce-szal, az apjával meg a testvérével, ez miért volt fontos? Csak azért, mert ők is félresikerült Variánsok voltak? Mit akart a féldémon Diriel, lett-e valami következménye a felszabadításának, ki az "ura" és mit akart? Miért engedte el Chloét csak úgy? Ennek érdekelne a folytatása, sok mindent ki lehetne még hozni belőle. Kíváncsi vagyok Simon szerelmi életének alakulására is, vajon talál magának valakit, aki illik hozzá? Hogy alakul Chloé-ék élete a továbbiakban? Megtalálják a többi génmódosított Variánst? És mi lett Rae-vel? Tényleg meghalt vagy az igazi anyja vitte el? Ki az a Mr., St. Cloud és mi a célja?  Nem tudom, hogy választ kapunk-e ezekre a kérdésekre a Darkness Rising trilógiából, de érdekel annyira, hogy elolvassam. Spoiler vége

Az sem tetszett, hogy jó pár helyen akadtak logikátlan dolgok és mondvacsinált ürügyek valaki tetteinek megmagyarázására. Miért kellett valaminek olyan nagy feneket keríteni, ha máshogy, egyszerűbben is meg lehetett volna oldani. Túl sok volt a manipulálás, összeesküvés, árulás ebben a részben. Nem azt mondom, hogy nem tudtam követni, de kicsit túl volt bonyolítva a negatív karakterek szempontjából nem logikus módon. Ezt már a történet túlcsavarásának éreztem, de be kell vallanom, hogy azért izgalmas olvasmány volt.

A könyv küllemére nincs panaszom, szép a borítókép, szebb, mint a második részé. Viszont itt is zavar a medál színe, ugyanis ebben a kötetben végig kék medálról van szó (az előzőben lila), a borítón pedig lila medál látható (míg a második rész borítóján kék). Egyszerűen meg kellett volna cserélni a kettőt és kész. A három borítókép egységes hangulatú, ugyanaz a titokzatos lány látható rajta, ami a történet rejtélyességét sejteti. Az írónő stílusa tetszik, főleg az, ahogy a pörgős eseményeket és a váratlan fordulatokat kombinálja a karakterfejlődéssel. Ezúttal még látványosabb volt Chloé és Tori változása, Derek és Chloé egymáshoz való viszonya is. Van néhány szereplő, akikről végig nem lehet tudni, melyik oldalon is állnak, kihez hűségesek, mi motiválja őket. Ez végig fenntartotta a feszültséget.

Összességében igazi gyöngyszemre bukkantam ezzel a sorozattal és így utólag nagyon bántam volna, ha akkor ott az első rész elején félreteszem (mert nagyon nehezen kezdtem neki újból, annyira nem kötött le az első néhány fejezet). Azoknak ajánlom, akik bírják a hullás-zombis undorító és félelmetes jeleneteket is (ezek miatt tizenöt éves kor alatt nemigen javasolnám); a különleges képességekkel rendelkező főhősöket; emlékezetes karaktereket; az aranyos, de ártatlan, YA kereteken belül maradó romantikát; a csavaros történetvezetést, ahol mindig akad valami váratlan fordulat, vagy bonyodalom. Én vevő vagyok Kelley Armstrong műveire a jövőben is.

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/4.5
Karakterek: 5/5
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/19

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés

(Sötét Erő trilógia 2.)

Chloé Saunders menekülése közben őrült felfordulást okoz… szó szerint…

Chloé Saunders valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta.

Chloé megváltozott, egyedülálló képességgel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, ideje véget vetni ennek a kísérletnek – örökre...

Így Chloénak az életét kell mentenie, három másik különleges tinédzserrel együtt: egy sármos varázslófiúval, egy zaklatott vérfarkassal és egy temperamentumos kis boszorkánnyal. Közösen van csak esélyük a szabadulásra. De vajon bízhat-e Chloé új barátaiban? A lenyűgöző Sötét Erő Trilógia második kötete. Erőteljes és magával ragadó történet.

A sorozat első kötete (A szellemidéző) függővéggel zárult, így már azonnal kezdtem is a másodikat. Hú, ez a könyv! Mondhatom, még jobban tetszett, mint az első rész! Végig pörgős, izgalmas volt a cselekmény, nagy szökési tervek, menekülés, veszélyhelyzetek, olyan fordulatok, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy most mi van. Ki kivel van, ki kinek segít, kiben lehet igazán megbízni? 

Chloé Saunders ezúttal igazán benne van a pácban. Kiderül, hogy születésekor genetikai módosításokat hajtottak végre rajta, amitől hihetetlenül erős szellemlátó lett. Ám képessége veszélyt jelenthet rá is és másokra is, ezért is érzik úgy néhányan, hogy  a lányt és szintén félresikerült társait el kell tenni az útból. Chloé nem tudja, mi a terve az Edison csoportnak vele, de nem is szeretné megtudni. Nem fog tűkön ülni, mire eldöntik, megölik-e vagy csak elmegyógyintézetbe zárják, esetleg kísérleti patkánynak használják. Kezébe veszi a dolgok irányítását és úgy dönt, megszökik. Meg kell keresnie Simont és Dereket, annál is inkább, mert Simon élete veszélyben foroghat. Aztán pedig meg kell találniuk a fiúk apját, hátha ő tud rajtuk segíteni.Innen pedig kezdetét veszi egy végtelenül izgalmas és szövevényes történet remek világfelépítéssel, néhol horrorisztikus-félelmetes jelenetekkel, drámai feszültséggel és szerethető karakterekkel. 

A történetben ezúttal sokkal kevesebb volt a hézag és a logikai baki, mint az első részben. Itt is volt azért jó pár furcsaság, ami nem egyértelmű elsőre, de egy kis magyarázattal hihetővé válik minden. Kicsit bosszantó, hogy a fiúk apját még mindig nem találják hőseink, de feszültségkeltésre mindenképpen alkalmas ez a szál. Ahogy a helyzet kilátástalanságának hangsúlyozására is kitűnő. Ráadásul nem ez az egyetlen probléma, amivel meg kell küzdeniük a szereplőknek: irányíthatatlan képességeik, makacs üldözőik állandó gondot jelentenek, ám sokkal nagyobb veszély is fenyegeti őket. A titkok száma egyre nő, ha Chloénak és barátainak valamelyik rejtélyt sikerül megoldania, két újabb lép a helyébe. A szereplőknek a múlt titkai és a jelenkori összeesküvések hálójában kell evickélniük, közben valahogy túl kell élniük és meg kell tanulniuk irányítani a képességeiket.

Tetszett a történet lendülete, hogy folyamatosan haladt előre, de nem bosszantó gyorsasággal. Mindig akadt valami izgalom, bonyodalom, félnivaló vagy újabb rejtélyes információdarab, amiből össze kellett rakni a képet. Gratulálok Kelley Armstrongnak, hogy ilyen mozgalmas cselekményvezetés mellett milyen mesterien tud bánni a karakterekkel is. A szereplők többrétegűek, igazi élő figurák, és olyan, mintha szinte már jó ismerőseim lennének. Megismerjük őket, jól bemutatja őket az írónő, közben van idejük és alkalmuk változni, fejlődni is. Rae és Lauren néni változása, Tori jellemfejlődése mind-mind jó ötlet volt, színesebbé tette a karaktereket, a történetet pedig fordulatosabbá. Chloé is sok mindenen megy keresztül, ami megváltoztatja. Ebben a részben már kevesebbet nyafogott, önállóbb, felnőttesebb, bátrabb lett. Persze most is előfordult, hogy hibát követett el, de tanult belőle. 

A szövevényes történet és a karakterfejlődés mellett a könyv igazi pozitívuma a közvetített értékei: mindig van remény, sosem szabad feladni, mindenki változhat, stb. Fontos mondanivalója az is, hogy ne ítéljünk elsőre, a szépség nem minden, lehet valaki csúnya és jószívű vagy szép és gonosz. Rá kell jönnünk, hogy jó, ha nem vagyunk előítéletesek, se naivak, de azért túl bizalmatlanok se. A gyerekek családi problémáiba is beleláthatunk egy kicsit: olvashatunk egy lányról, aki hiába igyekszik, nem tud megfelelni anyja elvárásainak, egy másik lányról, akit örökbe fogadtak, de nevelőszülei nem is érdeklődnek iránta, vajon miért? És mi van az igazi szüleivel? Vagy egy harmadikról, aki számára problémát jelent, hogy kapcsolatba lépjen-e az apjával, vagy hogy bízhat-e a nénikéjében, aki felnevelte. Bizalom, gyanakvás, megbocsátás, racionális gondolkodás, veszélyes képességek, önfeláldozás - olyan fogalmak, amik gyakran felmerülnek szereplőink gondolataiban.

A szerelmi szál ebben a kötetben sem kapott túl nagy hangsúlyt, de ez így volt jó, ahogy volt. Nem történik semmi, sem szavakkal nem hangzik el semmi ilyesmire utaló jel, de azért valahogy ott van a levegőben. Sejthetően, homályosan, de azért határozottan ott van valami ki nem mondott vonzalom. Nagyon tetszett ez a megoldás és az pedig főképp, hogy az alakulóban lévő szerelmi háromszög nincs túldramatizálva. Armstrong nem csinált az izgalmas sztoriból valami romantikus tinidrámát, megmaradt pörgős történetnek, komoly téttel, vérre menő küzdelmekkel és mindig újabb izgalmakkal. Dramaturgiai szempontból mindig minden a jó helyen és jókor történik. Ahol egy kis szusszanásra vágyunk, azt kapjuk, ahol pörgésre van szükség, ott viszont beindulnak az események. 

Az pedig különösen tetszett, hogy reális volt az egész. Már nem a vérfarkasokra, szellemekre meg a varázslatokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a túléléssel foglalkoznak, nem állnak le romantikázni, mert az a való életben se így működne. A fiúk közül továbbra is Derek a szimpatikusabb, én neki szurkolok, Simon csak Chloé körül legyeskedik, de nem igazán tett rám valami nagy benyomást. Oké, kedves, helyes, aranyos srác, de valami hiányzik belőle. Ő nem érti úgy meg Chloét, ahogy Derek. Bár az is igaz, hogy Dereknek több lehetősége van jobban megismerni a lányt, mint Simonnak. Ami Chloét illeti, ő egyik fiúra se gondol úgy, mint lehetséges pasijára, azt nem is nagyon hiszi el, hogy Simon akar tőle valamit, azt hiszi, csak barátkozik (Ugyan miért figyelne fel rá egy ilyen helyes srác?). Derek esetében pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi, nem is pasiként néz rá, legalábbis nem vallja be magának. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből...

Tetszik az írónő gördülékeny stílusa, és az egyes jelenetek leírása terén is sokat fejlődött. Itt már sokkal jobban magam elé tudtam képzelni a helyeket, a zombikat, szellemeket, figurákat, helyzeteket és maguk a veszélyes jelenetek is látványosabb, elképzelhetőbb bemutatást kaptak. Maga a könyv szép, jó kézbe venni, a betűtípus olvasható. A borító összhangban van az első részével, ugyanaz a sejtelmes lányalak látható rajta egy különlegesnek tűnő nyaklánccal. Csak ezúttal kék nyaklánc van, nem piros. Amit egyébként nem értek, mert a könyvben lila medálról van szó (Chloé piros medálja lilásra változtatta a színét). Tudom, hogy a harmadik rész borítóképén lila medál látható, én ezt a képet felcseréltem volna azzal. De ez nem annyira nagy hiba, csak kicsit zavaró pontatlanság. Ám ez megbocsátható a könyv rengeteg pozitívuma mellett. Bátran ajánlom azoknak, akik egy izgalmas, szövevényes sztorira vágynak (hullákkal, szellemekkel, gonosz tudósokkal, afféle szuperhősszerű gyerekekkel), amiben van némi nem túl hangsúlyos, de finoman éreztetett romantika és kedvelhető, árnyalt karakterek. Jöhet a harmadik rész!

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/5

Karakterek: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/19

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző 

(Sötét erő trilógia 1.)

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat - a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet - rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos "problémás a gyerek" viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül...

Ha emlékeztek, ez a könyv egyszer már szerepelt a "Beleolvastam"-listámon. Azóta azonban sikerült végigolvasnom. A kezdeti nehézségek ellenére egész jó kis történet kerekedett belőle a végére. Igazság szerint csak az elején kellett valahogy átverekednem magam (ami végre nagy nehezen sikerült), mert az első négy-öt fejezet nagyon nem kötött le, de aztán valahogy beindult a cselekmény és most már örülök, hogy végül elolvastam, mert mindent egybevéve tetszett a könyv. 

A szellemidéző egy trilógia első kötete, és mint ilyen, csak felvázolta a főbb szálakat, a legnagyobb bonyodalmakat, rengeteg titkot és rejtélyt felvetett, amik a későbbiekben kerülnek kifejtésre, megoldásra. A könyv a harmadától kezdett érdekelni, mikor egy kicsit már jobban megismertem a karaktereket. Tetszett a mindent átszövő titokzatosság, a sok titok, bizonytalanság, és néha igazán félelmetes jelenetek is akadtak. Emellett a vége különösen izgalmasan alakult, menekülés, váratlan fordulatok, árulás színezte a cselekményt. Az írónő sok rejtélyt még megfejtetlenül hagyott, és a múlt titkait sem fedte fel, így van min rágódni, gondolkodni. A történet tehát, izgalmas, szövevényes, néhol meglepő, máshol bosszantó. 

A karakterek közül Chloé semleges volt nekem, néha megértettem, máskor sajnáltam, de sokszor előfordult, hogy bugyután viselkedett, ilyenkor csak a fejemet fogtam. Valljuk be, jó néhány esetben nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, és megkérdőjelezte azt, ami egyértelműen bizonyítható volt. Emellett sokat panaszkodott, nyafogott, de ez nagyjából érthető és elfogadható volt, hisz ő csak egy tizenöt éves lány, aki elmegyógyintézetbe került, beláthatjuk, hogy nem volt valami rózsás a helyzete. Így számomra még nem lépte át a kiállhatatlanság határát a nyavalygása. Tori viselkedését egyszerűen nem értettem, kicsit sántított a motivációja, de beláttam, hogy kellett a történetbe egy gonosz karakter is. Annál is inkább, mert Rae idegesítő volt, Liz pedig sablonos. A fiúk, Simon és Derek viszont érdekesek voltak. Tetszett a köztük lévő szereteten és törődésen alapuló mostohatestvér-kötelék. Mindkét fiúra kíváncsi voltam, érdekelt, van-e különleges képességük és ha igen, milyen. 

A szerelmi szál is meglepően alakult. Minden elismerésem az írónőnek, hogy nem hozta össze a főszereplőt valakivel rögtön az első részben, inkább csak megismerkedtek egymással a karakterek. Apró jelekből sejteni, érezni lehet a köztük lévő vonzalmat, de semmi konkrétum nem történt, ami számomra sokkal izgalmasabb, mintha már életre szóló szerelmet esküdtek volna egymásnak. Újabb pozitívum, hogy Chloé gondolatait nem a fiúzás köti le, alig gondol a két fiúra úgy, mint srácokra, látszik, hogy nagyobb gondja is van ennél. Ez sokkal reálisabb állapot, mint sok más YA regényben, ahol a főhős élete veszélyben forog,  de ő végig csak azon aggódik, hogy a pasi milyen izmos/jóképű vagy éppen miért nem szól hozzá, meg hasonlók. 

A két fiú, Derek és Simon nagyon különböznek egymástól. Simon félig koreai, félig svéd, jóképű, okoskodó, kedves, barátságos, vidám, minden lány felfigyel rá. Derek viszont nagydarab, pattanásos, mogorva, folyton rosszkedvű, hirtelen haragú és nagyon erős. Legalábbis elsőre ilyennek tűnik. Hamarosan azonban kiderül, mi áll a furcsasága hátterében és bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb volt Simon-nál. Éppen azért, mert Simonnak minden jó megadatott, Derekre pedig állandó lenézés és ellenszenv irányult. Tetszett ez a felállás, jó volt, hogy a "Ne ítélj elsőre!" és a "nem a külső számít" értékeket közvetítette az olvasó felé. 

A  könyvben előforduló komolyabb témák közül megemlíthetjük a mentális betegségeket és az ezekkel való megbirkózást valamint azt, hogy rokonként hogyan lehetne ezt jól kezelni, hogy a betegnek ne essen rosszul. A szülő-gyerek kapcsolat is többféle aspektusban szóba került a történetben, de a "fiúzás" kérdése is felmerült néha. Az írónő stílusával bizonyos helyeken nem voltam kibékülve. Sok esetben nem volt elég részletes a leírás, nem volt egyértelmű, ki van még ott, mikor beszélgetnek, ki mit hall, stb. Gyakran nem láttam magam előtt az adott helyiséget, ahol tartózkodtak és magát a Lyle házat is nehezen tudtam magam elé képzelni. Sok helyen elnagyoltnak éreztem a jelenetek leírását, Chloé filmes gondolatai, hasonlatai pedig kifejezetten idegesítettek. Viszont egy-két poén is akadt, ami viccesebbé tette a könyvet és ez segített valamelyest azon a nyomasztó hangulaton, amit az elején éreztem. Persze a sötét, komor elmegyógyintézetes alaphangulat az ápoltak kiszolgáltatottságával és meg nem értettségével végig megmaradt.  

A könyv küllemére nem lehet panasz: a kiadvány minősége jó, könnyen olvasható a betűtípus, helyesírási hibára se nagyon figyeltem fel. A borítókép mutatós, de inkább egy boszorkányos sztorihoz tudnám elképzelni, viszont a képen látható medál a könyvben is megjelenik, ami összekapcsolja a könyv külsejét a belső tartalmával. A borító nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, mint amit a könyv olvasása során tapasztalhatunk. Összességében egy izgalmas, rejtélyes történetet kaptam, néhol undorító, máshol félelmetes eseményekkel, meglepő fordulatokkal, egy felejthetetlen karakterrel és ígéretes szerelmi szállal. 

Értékelés: 
Történet, cselekmény: 5/4.5
Szereplők: 5/4
Stílus, írásmód: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/17

A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért. A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig. A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is...

Több mint két éve olvastam először ezt a könyvet. Tetszett, de valahogy nem fogott meg. Most, hogy időközben megszereztem a folytatásait, újra elővettem, hogy egymás után olvassam el mind a hármat. Elolvastam és teljesen más élményt nyújtott, mint elsőre. Ezúttal sokkal jobban tetszett. Már tudtam, mit várhatok, de nem emlékeztem minden részletre. 

A könyv különlegessége a kettős narráció: hol Sam, hol Grace szemszögéből figyelhetjük meg az eseményeket. Nagy különbség van a két szereplő és a kétféle narráció között: olyan könnyen el lehet különíteni, hogy most kinek a fejében vagyunk! Sam teljesen más, mint Grace: érzékenyebb, romantikusabb, naívabb, művészibb. A másik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, az a sok gyönyörű leírás. Egyszerűen csodálatos, ahogy az írónő bemutatja a tájat. Bár furcsa azt elképzelni, hogy ezek egy tizenhét éves srác/lány gondolatai, de ettől el tudtam vonatkoztatni és gyönyörködtem a meseszép jellemzésekben. 

Maga a történet kissé keserédes. Kedves, szomorú, romantikus, megható, de valahogy nem úgy, ahogy az ember elképzelné. Van egy bizonyos különleges (búskomor, szomorkás) hangulata, ami felejthetetlenné és jellegzetessé teszi a sorozatot. Mikor a szereplők boldogok, vidámak, akkor sem igazán azok, valami vészjósló légkör mindig ott lebeg felettük, körülöttük. A sztori nem pörög gyorsan, inkább azon van a hangsúly, hogy megismerjük a szereplők helyzetét, jellemét, lelkivilágát, átérezzük a drámájukat. Attól azonban, hogy nincs olyan sok cselekmény, a történet halad. Bár szeretnénk lelassítani a folyamatot pl. a tél közeledtét. 

A fő cselekményszál az, hogy Sam különleges lény: télen (hidegben) farkas, nyáron (ha meleg van) ember. (Innen jön egyébként a könyv címe: Shiver, azaz reszketés, hidegrázás. Mert ha Sam fázik, rezsket, közeleg az átváltozás.) Minden évben hamarabb változik farkassá és tovább is marad farkas, míg majd eljön az az idő, mikor nem lesz többé ember. De ő Sam szeretne maradni, nem akar farkasként élni élete végéig. Már csak azért sem, mert úgy nem tudna együtt lenni Grace-szel, akit szeret. Ezt a problémát kell valahogy kiküszöbölni. 

Közben vannak mellékszálak: 1. Grace-t gyerekkorában megtámadták és megharapták a farkasok (Hogy menekült meg? Ő miért nem változott utána farkassá?). Azóta figyeli a lány a sárga szemű farkast (Sam), aki akkor elrángatta a többiek elől, megmentve ezzel az életét. 2. A városban újabb farkastámadás volt: Grace egyik iskolatársát, Jack-et támadták meg a farkasok. A rendőrök és Jack testvére, Isabel nyomozni kezd. A lány gyanút fog és Grace-t faggatja. Megbízhat-e Grace Isabelben, elmondhat-e neki mindent? 3. Van Grace-nek kát barátnője is, Rachel és Olivia, velük is történik egy s más. 4. Grace, Sam és Isabel kapcsolata a szüleivel - egyik rosszabb, mint a másik. 

A szereplők közül Sam volt a kedvencem. Olyan érzékeny, tiszta lelkű, őszinte és romantikus fiú! És mégsem az a nyálas fajta. Bár a megszokott erős, szilaj, ragadozó vérfarkas-képtől eltér, hozzá ez illett. Az, hogy okos, kedves, jószívű, bátor, verseket olvas, könyvesboltban dolgozik, szereti a csokoládét, állandóan dalszövegeket ír (fejben), mind-mind Sam jellemzői. Mindennél jobban szeretné megtartani emberségét, és mindent megtesz, hogy Grace-szel együtt maradhassanak. Olyan karakter, akire sokáig emlékszik az ember, de nem a negatívumai miatt. 

Grace már feledhetőbb figura számomra: olyan lány, akinek hamar fel kellett nőnie, mert a szülei abszolút nem törődnek vele, sőt szinte ő látja el örökké távol lévő szüleit. Apja dolgozik, anyja hóbortos festő, akit csak a festményei érdekelnek és állandóan a műteremben vagy a galériában van. Nagyon felelőtlen szülők: akkor se voltak sehol, mikor a kislányukat megtámadták a farkasok, és akkor is veszálybe sodorták Grace-t, mikor a kocsiban felejtették egy meleg nyári napon. Meg is halhatott volna, annyira nem figyeltek rá. Ők persze élik világukat, mintha gyerekük nem is lenne: party-kra meg galériamegnyitókra járnak, Grace-szel csak annyit törődnek, hogy megkérdezik, mit főzött vacsorára. Grace úgy tesz, mintha ez nem zavarná, mintha már megszokta volna, de azért sejthetjük, hogy nem így van. Viszont olyan szempontból kellemes a helyzet, hogy így Sam gyakran lehet Grace-éknél, a szülőknek nem tűnik fel. Szóval Sam hetekig dekkol Grace szobájában (gyakorlatilag ott lakik) és a szülőknek fogalmuk sincs róla. Hát elég durva. Szóval Grace emiatt lett olyan, amilyen: túl felnőttes, mondhatni koravén. Önálló, határozott, bátor és cselekvésre kész. A farkasoktól sem fél (holott gyerekkorában megtámadták), sőt, szereti őket, vonzódik hozzájuk, mintha hívnák. Szeret olvasni, de a versekhez nem ért. 

A mellékszereplők közül Isabel figurája tetszett a legjobban: tipikus beképzelt plázacica, szőke göndör hajjal, rózsaszín magassarkúban, kis fehér ölebbel a karján. Jelleme pedig szintén "elragadó": öntelt, beszólogatós, kötekedő, kiállhatatlan, de azért segít, ahol tud. És vannak vicces beszólásai. Üde színfolt volt a könyvben Isabel felbukkanása. A másik sziporkázó egyéniség Rachel volt, aki a kissé butácska, bohókás, szeleburdi, szókimondó barátnőt testesítette meg. Grace másik barátnője, Olivia pedig a csendes, visszahúzódó, könyvmoly, kitűnő tanuló, állatbarát szerepben tetszelgett. Szóval alapjában véve szerethető karakterekkel találkozhattunk. Nagy kérdőjel volt számomra Beck és Shelby. Beck, aki tulajdonképpen Sam "nevelője", szintén vérfarkas és jobbára Sam jellemzéséből, emlékeiből ismerhetjük meg. Eleinte szimpatikus volt, aztán már kevésbé, végül megint igen, tehát hullámzó teljesítményt nyújtott. Míg Shelby az elejétől fogva gonosznak tűnt és az is maradt. De azért történt rá utalás, hogy miért lett ilyen Shelby: a lány emberi élete szörnyű volt, ezért akar inkább farkas lenni (Sam-mel ellentétben). Van egy olyan érzésem, hogy ő még fel fog tűnni a sorozat következő köteteiben. 

A könyv borítója teszik, és örülök, hogy a többi kötetével egységes képet nyújt. Jól kifejezi a mű különleges hangulatát, a szürke, borongós tehetetlen érzést. Egyszóval tetszett a könyv és bár úgy ér véget, hogy szinte lezárt (az első könyv története mondhatni kerek egészet alkot), azért kiváncsi vagyok a folytatásokra. Mit lehet még ebből a sztoriból kihozni? 

Értékelés: 

Tartalom: 5/4

Szereplők: 5/5

Stílus, nyelvezet, hangulat: 5/5

Borító: 5/5

Összesen: 20/19

Cassandra Clare: Bukott Angyalok városa

(City of Fallen Angels)

A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tér vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. És ami a legfontosabb, Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet...

Hát igen... ahogy sejthettük: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Semmi nem úgy alakul, ahogy hinnénk. De természetesen a bonyodalmak csak fokozzák az izgalmakat. A 3. kötet végén látszólag minden megoldódott, lezárult, csak egy halvány utalást kaptunk arra vonatkozólag, hogy talán nincs rendben minden (a Tündérkirálynő vészjósló ajánlata és Clary túl magabiztos szavai). Ebben a könyvben a sztori nagyjából ott folytatódik, ahol az előző kötetben véget ért, Clary és Jace egy pár, Clary Árnyvadásznak tanul, Jace tanítja, edzeni járnak...Simon a vámpírságával küzd és egyszerre két lányt hülyít...Alec Magnussal utazgat, Luke és Clary anyja az esküvőjükre készülnek. Ez az alaphelyzet. 

Aztán valaki elkezd Árnyvadászokat ölni, meg egy gyanús csecsemő kerül elő egy sikátorból, közben pedig Simon is veszélybe keveredik. Beindul a nyomozás ezekben az ügyekben, közben kiderül, hogy Jace-szel nem stimmel valami...és a végére eléggé felpörögnek az események. 

Elég jó kis könyv kerekedett ebből. Nézzük a pozitívumokat! Tetszett, hogy viszontláthatjuk az ismerős szereplőket, és feltűnnek újak is. A Maia múltját bemutató szál különösen bejött. Már a korábbi kötetekben is volt róla szó, de most részletesebb betekintést nyerhettünk Maia előéletébe. A srácnak egyébként szurkoltam. Hátha... Tetszett az is, hogy kicsit jobban megismerhetjük Isabelle-t, sőt még Simon sem volt idegesítő. Egészen megbarátkoztam vele most, hogy már nem pedálozik Clary-nél. Barátnak sokkal jobb, mint féltékenykedő pasijelöltnek. Egyébként Simonról volt a legtöbb szó a könyvben, kb. a fele róla szól. Régebben ez az arány idegesített volna, de így elviselhető volt, a Simon-szál ugyanis szerves része volt a Clary-Jace történetnek. 

Clary és Jace... Nos, ők együtt vannak, bár Clary kicsit bizonytalan, tudja, hogy Jace szereti, de nem mindig érzi. A fiú ugyanis kezd furcsán viselkedni, és mintha valamilyen megmagyarázhatatlan okból egyre távolabb kerülne tőle. Ez visz egy kis bonyodalmat a kapcsolatukba. Aztán egy nézőpontváltás után már teljesen meg lehet érteni Jace-t, a végén pedig kiderül, mi / ki áll az egész hátterében. Megismerhetjük az új főgonoszt és lehet sejteni, hogy egyes szereplők még fel fognak bukkanni. Megjelenik persze egy régi ellenség is, és a könyv vége akkorát üt, hogy azt kérdezed magadtól: "Most mi lesz? " Nagyon hatásos a befejezés, elképesztő! Mikor már azt hiszed, minden megoldódott, jön egy akkora csavar, hogy azt lehet hinni, itt mindennek vége... Szóval nagyon várom már az 5. kötetet. 

A történet elég jól van felépítve, voltak benne váratlan fordulatok is, bár imitt-amott kiszámítható. Néha megható, ahogy kell, és megjelennek benne a szokásos értékek: szerelem, becsület, gyermeki szeretet, szülő-gyermek kapcsolat, barátság, stb. A karakterábrázolás most is profi, senki nem lóg ki a karakteréből. Külön tetszett, hogy kezdem megérteni Simont-t, sőt a gagyi rockegyüttese meg a haverjai is üde színfoltjai voltak a könyvnek. Kyle egészen szimpatikus, az új lányszereplő pedig biztosan tartogat még meglepetéseket. Clary és Jace is olyanok voltak, mint szoktak lenni, bár egymással nem! Kicsit változott a kapcsolatuk (talán azért, mert most VAN kapcsolatuk, eddig meg csak epekedtek egymásért). Szóval Clary még mindig az a nem túl okos, nem valami magabiztos, de annál makacsabb lány (egyébként kicsit már idegesítő volt a végén, mikor nem fogadott szót). Jace pedig ugyanaz a beképzelt, gúnyolódó, beszólogatós srác. Simonnal legalábbis önmaga volt. A Simon-Jace-Kyle beszólások, gúnyolódások humorosak voltak. Viszont Jace és Clary között már nincs meg az a durva hangnem, az a haragosság, illetve az a szándék pl. Jace-nél, hogy szándékosan megbántsa Claryt. Most tényleg látszik, hogy szeretik egymást és Jace mindent Clary-ért tesz, még akkor is, ha a lány nem ezt akarja. Most is van benne sok olyan rész, ahol Jace szépen kifejti az érzéseit, mindig olyan kifejezően tudja megfogalmazni, akár egy költő. Jace jelleme továbbra is összetett, akit a múlt árnyai kísértenek és még mindig önmagát keresi. És mire megtalálhatná, el is veszítheti önmagát. Nagyon elgondolkodtató. A "Mi van Jace-szel?" problémától eljutunk a "Mi lesz Jace-szel?" kilátástalanságig. Tragikus.

A könyv borítója ezúttal is tetszik, bár sejtelmem sincs, ki lehet a nyilas figura (Simon? - bár ennek sincs több értelme, mint bármelyik másik szereplőnek). Másik fejtörést okozó kérdés a könyv címe. Hol voltak itt bukott angyalok? Volt benne vámpír meg démon, de egy szál angyal sem - még utalás szintjén sem. (Ha valaki megtalálta a magyarázatot, szóljon! - oldalszámmal együtt) A könyv nyelvezete, maga a megfogalmazás most is csodálatos. Gazdag szókincs, szép leírások, szinte magam előtt látom az adott tájat, épületet, amit jellemez. Mintha ott lennék, olyan szemléletes az ábrázolás. 

Összességében elmodható, hogy Cassandra Clare hozta a formáját, amit már megszokhattunk tőle. Kicsit félve olvastam egyébként a történetet. Attól tartottam, hogy úgy hozzányúl a jó kis üvegvárosbeli Happy end-hez, hogy maradandó károsodásokat okoz a sztoriban és a szereplők jellemében. Szerencsére nem ez történt (remélhetőleg). Hiszem, hogy még ebből is lesz valahogy kiút. De addig még legalább olvashatunk két lebilincselő kötetet belőle. 

Értékelés: 

Borító: 5/5

Tartalom: 5/5

Szereplők 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Összesen: 20/20

Cassandra Clare: Üvegváros 

A Végzet ereklyéi 3. 

Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába - még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.

Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost - bármilyen áron?

A szerelem halálos bűn, és a múlt titkai is végzetesnek bizonyulnak, amikor Clary és Jace szembenéz Valentine-nal a New York Times nagysikerű sorozatának, A Végzet Ereklyéinek utolsó darabjában. 

Ezt a könyvet óriási várakozás előzte meg. Eredetileg 2010. október 28-ra volt kiírva a megjelenése.Ahogy elolvastam a második kötetet, szinte számoltam a napokat a hőn áhított harmadik kötet megjelenéséig. Tűkön ülve vártam, és október 28-án csalódottan vettem tudomásul, hogy a könyv sehol. Aztán jött a hír a fordítás csúszásáról és a 2011-es megjelenésről. Húzták előttünk a mézesmadzagot, hogy "januárban jön", aztán "február végén jön"... hát nem jött. Már a hajamat téptem, annyira szerettem volna már olvasni. Végül közölték, hogy a könyv 2011. április 30-án fog megjelenni. Ezt várd ki! 

Április 14-én "váratlanul" megjelent. És végre eljutott hozzám. (Azt mellesleg hozzátenném, hogy nem bírtam kivárni, közben elolvastam angolul. De azért vágytam a magyar nyelvű olvasásélményre is.) Örültem, hogy végre kapni lehet! :) Szóval megvettem és végre elolvastam.

Nem kellett csalódnom. Legalább olyan jó volt, mint amilyenre számítottam. Az utolsó oldal után elégedetten csuktam be a könyvet, mert minden megoldódott és totál "happy end"-del végződött a sztori. Tökéletes lezárása volt a trilógiának, csak egy icipici kétely maradt bennem valamivel kapcsolatban (ez a szál - mint megtudtam - majd visszaköszön a 4. részben). A történetben minden logikus, sok rejtélyre fény derül. Viszont olyasmiről is kiderül, hogy nem igaz, amit eddig megkérdőjelezhetetlennek tartottál. Újabb sétát teszünk a múltba és megismerkedünk a szülők generációjának történetével. Szóval a tartalom csillagos ötös. 

A szereplőkre ezúttal sem lehet panasz, Jace és Magnus Bane nagyot alakítanak, Clary pedig elviselhetőbb. Sőt, néha még együtt is tudtam vele érezni (bár az elején azért még mindig idegesítően makacs volt, aztán pedig kissé tyúkeszű, de elnézzük neki). Simon és Jace párbeszédei viccesek voltak, bár Simon kicsit sokat szerepelt a könyvben. Kicsit sikerült megkedvelnem, talán azért, mert már nem akar nyomulni Clary-re. Új szereplő Sebastian, aki nagyon jól eltalált figura és olyan jól kidolgozott karakter, hogy teljesen feldobta a sztorit. Romantikában sem volt hiány: Jace beszédei gyönyörűek és kifejezőek voltak, mégsem váltak csöpögőssé. És annyira illettek a személyiségéhez! 

Alex, Isabelle, Luke és a többi szereplő is szimpatikus, valamint feltűnnek érdekes új karakterek is. Valentine a megérthető gonoszok közé tartozik, és annyira kegyetlen, hogy már hiteles figura. De persze ő sem egy egyszerű "gonosz mert gonosz" jellem. Minden cselekedete motivált és logikusan megmagyarázható, ugyanakkor neki is vannak mélyebb érzései (pl. apai szeretet Jace iránt, ami azért némileg kiderül). Ő is összetett jellem, akár csak Jace. Valentine ezáltal igazi hátborzongató főellenséggé válik, akitől bármi kitelik. Szerintem tökéletes főgonosz. 

A könyv stílusára, nyelvezetére továbbra sincs panasz. Nem tartalmaz vulgáris kifejezéseket, van benne sok humor, és szívet melengető párbeszéd. Igazi értékekről ír, ami szintén nem utolsó szempont egy young adult -regénynél. Több szereplőnek is belelátunk a gondolataiba, persze nem E/1-ben és nem 100%-ban. Ezáltal kicsit titokzatosabb marad az egész, ami szintén jót tesz a történetnek. A borító ezúttal is nagyon szép. Nincs olyan, ami miatt pontot kellene levonnom. Az Üvegváros (és az egész sorozat) nagyon jó könyv, egydi, szerethető karakterekkel, izgalmas, fordulatos sztorival, sajátos fantáziavilággal és nem kevés humorral. Többször elolvasós kategória!

Értékelés: 

Borító: 5/5

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Összesen: 20 / 20 pont

Cassandra Clare: Hamuváros

A végzet ereklyéi 2. 

Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz - ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Miután a Csontváros annyira belopta magát a szívembe, minél előbb be akartam szerezni a folytatását is. Mondanom sem kell, 2 nap alatt elolvastam. Nagyon tetszett. 

Örültem, hogy újra olvashatok az előző részben megismert és megkedvelt szereplőkről és már nagyon kíváncsi voltam a Clary-Jace szálra. Aki olvasta, tudja, mire gondolok. A Clary és Simon közötti kapcsolat nem kicsit bosszantott. A könyv próbálja Simont szimpatikus karakternek beállítani, de nekem nem sikerült őt megkedvelnem sem az első kötetben, sem a másodikban. Jó fej, humoros, meg minden, de valahogy nem szimpatikus. Nem tudom az okát. 

Jace persze még mindig a kedvencem: ebben a részben is hozta a formáját. Az nagyon tetszett, hogy Jace figurája nem lett egy "szirup", nem változott meg és ugyanolyan titokzatos és érdekes maradt, mint eddig. Nem az a hősszerelmes típus, de vannak érzései és nagyon összetett jellem. Ebben a kötetben pedig az ő szemszögéből is látjuk a dolgokat, ezáltal jobban megismerhetjük a gondolat- és érzésvilágát. 

Clary karaktere nekem ismét kissé bosszantó volt. Nem tetszett, hogy mindig mindenért Jace-t hibáztatja, bár a fiú sokszor tényleg bunkón viselkedik. Clary sokat nyafog és néha túl akaratos, máskor meg határozatlan. Viszont ez a Simon-os dolog volt az, ami betette nálam a kaput. Haragudtam Claryre. Jace és Clary kapcsolata is hullámzó, egyszer fent, egyszer lent, a végén pedig újabb fordulat következik. 

A könyv tartalma is tetszett, halad a történet, új szereplők tűnnek fel, de a régieket se felejtjük el. Rájövünk, miben mesterkedik a főgonosz, különleges képességekre derül fény és adódik egy furcsa rejtély, ami talán reményt adhat nekünk, olvasóknak arra, hogy a harmadik részben majd minden jóra fordul. 

A stílus ismét elnyerte a tetszésemet: Clare mesterien ötvözi a szép leírásokat és a drámai párbeszédeket. Megható és izgalmas részek váltják egymást, itt-ott humoros párbeszédekkel tarkítva. Ami pedig nekem a legjobban tetszik: hogy nem minden egyértelmű. Hogy vannak sejthető, homályos dolgok, amikre fényt kell deríteni. És az emberek közötti viszonyok is olyan igazinak tűnnek, nem az a mesterkélt, túl tökéletes kapcsolat, hanem igazi emberi: néha jó, néha rossz. És nem látsz bele a másik szereplő fejébe, hogy ő mit gondol akkor, vagy miért cselekszik úgy, ahogy. 

Komoly témák jelennek meg néhol a könyvben: szülő-gyermek kapcsolat, testvéri szeretet, igaz barátság, "a cél szentesíti az eszközt" dilemmája, stb. A borító ezúttal is szép és illik "A Végzet ereklyéi" egyedi világának hangulatához. 

Összességében nagyon tetszett, de kénytelen vagyok pontot levonni az idegesítő szereplők (pl. Clary, Simon) miatt, illetve azért, mert valami hiányzott. És ha döntenem kell a Csontváros és a Hamuváros között, akkor az előbbi viszi a prímet. A két kötet közti különbséget fejezi ki az egy pont különbség. 

Értékelés: 

Borító: 5/5

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/4

Nyelvezet, stílus: 5/5

Összesen: 20 / 19 pont

Cassandra Clare: Csontváros 

A végzet ereklyéi 1. 

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? 

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék... 

Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére. 

Ezzel a könyvvel sokáig szemeztem, de valamiért aztán mégsem vettem meg. Mikor végre beszereztem, akkor meg halogattam az olvasását. Vastag is volt, kis betűs is, Harry Potter-re emlékeztető sorozatcímmel (először "A Halál ereklyéi" néven futott), a "Csontváros" cím miatt pedig valami nagyon morbid, zombis, mászkáló hullás valamire gondoltam. :) 

Mekkorát tévedtem! Mikor elkezdtem a könyvet, azonnal magával ragadott. Egy olyan jól kidolgozott, logikusan felépített világba csöppentem, hogy teljesen bele tudtam élni magam. Nagyon fantáziadús, mindenféle lények vannak benne, és egy tudatlan kislány becsöppen ennek az egésznek a kellős közepébe. 

A könyv nem E/1 személyű mesélővel dolgozik, ez külön tetszett. És az is jó volt, hogy a szereplők fejébe nem látunk bele teljesen, emiatt sokszor érnek minket meglepetések olvasás közben. És nem csak egy szereplő szemszögéből látjuk a dolgokat, bár az első kötetre főleg ez jellemző (Clary szemszöge). A másodikban már sokszor találkozunk olyan fejezettel, ami Jace szemszögéből láttatja az eseményeket. 

Másik óriási pozitívum az írónő humora. Remek párbeszédek vannak benne és sok vicces jelenet. A történet logikus, jól felépített, mindennek van értelme és minden akkor történik, amikor kell. Mindig akadnak újabb bonyodalmak, de az írónő nem esik abba a hibába, mint Karen Chance, hogy nem hagyja pihenni az olvasót, folyton csak rohan a történet és nincs egy kis szusszanás. Itt van minden, ami kell: ismerkedés, harc, menekülés, konfliktus, szerelmi háromszög, meglepő fordulatok, humoros beszólások, igaz barátság, testvéri szeretet, múltbeli rejtélyek, titokzatos szereplők, stb. A végén pedig extra-ütős fordulatot kapunk. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy : "Most mi van?! Ugye ez csak egy rossz vicc?!" Azonnal a kezedbe akarod kaparintani a folytatást. 

A szereplők is nagy kedvenceim lettek. Jace igazi favorit nálam. Az eddigi olvasmányaim alapján ő az egyik legjobban megformált regénykarakter, egy könyvben sem olvastam még hozzá fogható figurát. Olyan utálatos, beképzelt és gúnyos, hogy már imádnivaló! Fanyar humora, szarkasztikus modora igazán emlékezetes szereplővé teszi. Aztán ott van a személyisége másik oldala is: ő emellett egy törékeny kisfiú, aki mindig mindenben meg akar felelni az apjának, akire felnéz, és nagyon szeret egy lányt, amit még magának se mer bevallani. Rettenthetetlen, mégis sebezhető. Hűvös, bunkó, de szenvedélyes és kedves is. Imádom az összetett személyiségeket! 

Másik egyedi karakter Magnus Bane, őt szinte magam elé tudom képzelni. Nagyon jól eltalált figura. a főszereplő, Clary néha idegesítő, de elnézzük neki. Nincs könnyű helyzetben. Isabelle és Alec is szimpatikusak és logikusan cselekszenek, nincsenek karakteridegen vonásaik. Nem tipikus átlagszereplőkkel van dolgunk, hanem igazi, jól elhatárolható jellemekkel. Tetteik motivációja mindig érthető. Cassandra Clare ért az egyedi karakterek alkotásához. 

Emellett élvezetesen ír. Humoros, könnyed, néha megható. Tetszik a stílus és az, hogy a könyv olvasása közben egy percig sem unatkoztam. A borító is bejön, illik a könyv hangulatához. Ráadásul Jace-t hasonlónak képzelem, mint a képen látható felsőtest...

Egyszerűen imádtam! A Csontváros az egyik kedvenc könyvem lett. Már kétszer elolvastam, és még el is fogom!

Értékelés: 

Borító: 5/5

Tartalom: 5/5

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Összesen: 20 / 20 pont