Simone Elkeles: Rules of Attraction
(A vonzás szabályai)

A Perfect Chemistry sztoriján felbuzdulva még a magyar megjelenés előtt angolul elolvastam a második részét. Nos, vegyes érzésekkel kezdem el írni az ajánlót. Tetszett is, meg nem is. Jó volt, de az első részhez nem ér fel. Ha a Tökéletes kémia c. kötet egy 10-es skálán 9-es, akkor ez maximum 7-es. 

Nézzük az alapsztorit! Két év telt el az előző kötet eseményei óta. A már ismert Alex Fuentes öccse, Carlos válik itt főszereplővé. Anyjával és kisöccsével eddig Mexikóban élt, de most visszatér Amerikába és Alex-hez költözik. Alex főiskolára jár, autószerelő műhelyben dolgozik és még mindig együtt van Brittany-vel. Carlos azonban még Mexikóban bandaügyekbe keveredett, és múltja itt is kísérti. 

Nem könnyű beilleszkednie az új életébe, új iskolájába, ebben segít neki Kiara, aki Alex ismerőse. Kiara nem az a tipikus nőies lány: hosszú pólókat és túrabakancsot hord, szeret autót szerelni, túrázni és imádja a kihívásokat. Már az elejétől kezdve marják egymást Carlossal, akinek eleinte nem is tetszik a lány. A két fiatal folyton vissza akar vágni a másiknak, ebből néha vicces helyzetek születnek. 

Carlos bandatag-múltja lesz a főbonyodalom. De az előző rész olvasása után már ez sem okoz meglepetést. Olyan érzést kelt az olvasóban, mintha csak azért kellene a könyvbe ez a szál, hogy kitöltse az üres helyeket, mert a főszereplők kapcsolatát egyáltalán nem befolyásolja.  Kicsit erőltetett az egész bűnözős vonal, ráadásul a végkifejlet is valahogy túl könnyen megoldódik. Nekem csalódás volt. 

A sztori másik fő cselekményszála a Carlos-Kiara közti szerelem kialakulása. Véleményem szerint a két szereplő között egyáltalán nincs "Chemistry"! Még csak nem is vonzódnak egymáshoz, és abszolút nem illenek össze! Ennél kiábrándítóbb párost még nem láttam. Az eleje még oké, ahol egymást idegesítik (bár már valahogy ez is olyan gagyi), de a közepe meg a vége totál hiteltelen, érdektelen és nem reális. Egyszerűen nem értettem, hogy szeretnek egymásba, mikor nem láttam erre semmi jelet. Valahogy nem hihető, hogy ez a két ember szereti egymást. Meg hogy már örökké... Carlosnak nem is tetszik a csaj. Akkor meg mióta? Mikor? Hol? Hogyan szeretett bele hirtelen? Komolyan, a kiskölyök+Carlos kapcsolat  (afféle nagytesó) jobban érthető és hihetőbb, mint ez a Kiara-szerelem. Sőt, még a csaj apjával is jobban ki van dolgozva Carlos érzelmi kapcsolata, mint Kiarával. Valahogy az egész dolog olyan légbőlkapott és az egyes jelenetek alig kapcsolódnak egymáshoz, nem láttam a folytonosságot a kapcsolatuk alakulásában. Az sem tetszett, hogy a fiatalok között nem volt semmi akadály, ami elválaszthatná őket egymástól, szóval nem volt bonyodalom és ez így unalmas. 

Sok kivetnivalót találtam a történetben: pl. a kamubarátnő-dolog, az "el kell vinned a szalagavatóra", meg mikor követi a hegyre a lányt... Ezek mind olyan jelenetek, aminek nincs magyarázata, értelme, semmi. A kamubarátnő-dolog miért kellett? A cselekmény egyáltalán nem kívánta meg ezt a "fordulatot", ráadásul értelme sem volt, mert a későbbiekben nem volt semmi jelentősége. Meg miért követte a hegyre a túrázó csajt, mikor nem is szimpatikus neki? Akkor miért megy vele, ha nem bírja? Ennek se volt semmi értelme. És azt se lehet mondani, hogy Carlos talált valami okot magának arra, hogy ezt megmagyarázza, mert nem. Semmi ilyesmi. Sőt, a szülők hozzáállása sem tetszett a könyv eleje-közepe táján. Túl liberális, mindent megengedő. Ki az az épeszű szülő, aki a lányát éjszaka kettesben hagyja egy szobában egy mexikói sráccal?  Nekem kicsit fura volt. Nem örülnék, ha az én szüleim ilyenek lettek volna. Másik, ami szemet szúrt: végig arról beszélnek, hogy megjavítják a kocsiajtót, de egyik se javítja meg, pedig azzal vagánykodnak, hogy mennyire jól tudnak kocsit bütykölni meg mennyire szeretik a kihívásokat. Hát nem látszik. Vagy ott volt ez a "volt barát"-szál (Michael?) Ennek se volt semmi jelentősége a történet szempontjából, csak felesleges töltelék. "A vonzás szabályainak" összeírása is hiábavaló volt, ez se osztott-szorzott. Azt hittem, lesz még valami szerepe, de nem volt. Érdektelen az egész.

Tehát a cselekmény összességében véve nem tetszett. Nem volt érdekfeszítő, se kiszámíthatatlan, inkább értelmetlen és nem hihető. Abszolút nem győzött meg a szerelmi szál, a többiről meg ne is beszéljünk, mert azok még rosszabbak. A stílus és a nyelvezet szokásos Elkeles, se nem több, se nem kevesebb. Néha túl sok a párbeszéd és kevés mellé a leírás, meg a jellemzés, hogy azt most pl. hogyan mondja, közben hol áll, mit csinál. Néha így nehéz volt magam elé képzelni egy jelenetet. A borító viszont bejön, és a könyv legjobb pillanatát ábrázolja. Ez legalább tetszett. 

A könyv másik nagy hibája számomra magukban a fő karakterekben keresendő. Carlos egy öntelt bunkó, állandóan vagánykodik, mindenkivel kötekszik. Alex-nek beszólogat, Brittany-t nem kedveli (Miért? Ez is honnan jött? Az előző részben még bírta.) Beképzelt, ráadásul együgyű is, pl. a bulin. Nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, talán egy kicsit akkor, mikor a kiskölyökkel játszott, de ez meg annyira nem Carlos-os volt, hogy erőltetettnek tűnt. Mintha az írónő akkor jött volna rá, hogy milyen ellenszenves főszereplőt alkotott, és ott akart volna gyorsan csiszolni rajta. Hát nem sok sikerrel. Nekem továbbra se lett szimpatikus a srác, nem sikerült megkedvelnem. Ahogy Kiarát sem. Azt hangsúlyozza végig, hogy ő mennyire nem tud ellenállni a kihívásoknak, ehhez képest totál lúzer. Szerencsétlen, dadogó, inkább félénk, nem is csinos, nem is szép. De nem ez a legfőbb baj vele, mert ettől még szuperjó, ütős figura is lehetne, de sajnos ellentmondásos. Ha bő pólóban szeret suliba járni, autót szerelni meg túrázni, akkor miért az a legnagyobb vágya, hogy elmenjen a szalagavatóra estélyiben, magas sarkú cipőben? Ez egyáltalán nem illett hozzá. Most akkor döntse már el, hogy milyen akar lenni! Nem szeretem az ilyen karakteridegen húzásokat. Ettől Kiara is olyan hiteltelenné vált a szememben. Nem volt jól kidolgozva a figurája.

Voltak viszont szereplők, akik pozitív színfoltjai voltak a regénynek: szimpi volt Kiara családjából a kisfiú (Brandon), az apja (csak a vége felé, mikor kiderült a múltja, addig azonban tutyimutyinak és túlságosan jópofinak tűnt), illetve Tuck, aki igazi sziporkázó karakter volt és jók a beszólásai, csipkelődéseik Carlossal. Tetszett még az is, hogy Alex és Brittany elég gyakran feltűnt a könyv lapjain; a veszekedésük, szakításuk és kibékülésük viszont nem tetszett. A szakításnak igazi oka nem volt, ráadásul 2 perc alatt kibékültek, szóval minek? Nem kellett volna bele. Meg már az előző kötet végéből úgyis kiderült, hogy férj és feleség lesznek és még 20 év múlva is együtt vannak, tehát nem ijedtem meg, hogy hú, most tényleg szakítottak...

Röviden ennyi. Bocsi a könyv rajongóitól. Sajnálom, hogy ilyen negatívat kellett írnom, de ez most tényleg nem nagyon tetszett. Vagy csak Alex sztorija után többet vártam ettől a könyvtől? Reméljük a legjobbakat, hátha Luis története jobb lesz! 

Értékelés:

Tartalom: 5/2

Szereplők: 5/2

Nyelvezet, stílus: 5/4

Borító: 5/5

Összesen: 20/13

Karen Marie Moning: Shadowfever 

Ez a könyv itthon még nem jelent meg, és még nem tudom, mi lesz a magyar címe. Hazánkban a Kelly kiadó jelentette meg a sorozat eddigi köteteit, így feltételezhető, hogy tervezik megjelentetni a zárókötetet is. Reméljük, ugyanis az ötödik rész (és maga a sorozat is) meglehetősen ütős. A magyar olvasók sem hagyhatják ki. 

Hogyan lehetne úgy írni róla, hogy ne lőjem le a poént? :) És az előző részekre vonatkozó spoilereket sem akarok írni, úgyhogy csak nagy vonalakban jellemzem a művet: fantasztikus, megható, izgalmas, rejtélyes, meglepő, fordulatos! 

Történetünk ott indul, hogy Mac úgy érzi, elvesztette azt az embert, aki legtöbbet jelenti számára a világon (mint tudjuk, így ért véget az előző könyv). Hogy ki az, kérdéses volt, az 5. kötet elején kiderül. Mac vigasztalhatatlan, mindent megtesz, hogy megváltoztassa a már bekövetkezett tragédiát, de semmi remény. Csak most vallja be magának (és az olvasóknak) igazi érzéseit. Szívbe markoló, érzelmes fejezetek segítenek (Mac-nek és nekünk) feldolgozni a történteket. Ám főhősünk nem szomorkodhat tovább, ki kell jutnia az Ezüstből, bosszút állni Alináért, legyőzni a nagyurat, megmenteni a szüleit és a világot. Új képességekre tesz szert és eddigi céljai is megváltoznak. Most  már azért akarja megszerezni a Sötét könyvet, hogy a Teremtés dalának segítségével megváltoztassa az egész múltat, meg nem történtté tegye az eddigi eseményeket, teljesen új világot formálhasson...és visszakapja azokat, akiket elvesztett. Ehhez azonban olyasmire kell vetemednie, amire eddig nem is gondolt volna: össze kell fognia Darroc-kal...

Többet nem írok a sztoriról, mert innen kezdve izgalmas események, meglepő fordulatok következnek.  Teljesen kiszámíthatatlan a cselekmény. Mindig gyanakszik valamire az ember, aztán kiderül egy még váratlanabb dolog. Kicsoda vagy micsoda Mac? Miért vannak furcsa emlékei (mintha valaki más életéből származnának)? Kicsoda/micsoda Barrons és a haverjai, pl. Ryodan? Milyen veszélyek leselkednek Mac-re? Mi lett a szüleivel? Milyen céljai vannak Rowenának? Mi történt, mikor a könyv kb. 20 évvel ezelőtt kiszabadult az apátságból? Hogyan történt? Ki volt az áruló? Egyáltalán hogy tudták addig bezárni? Kik voltak Mac igazi szülei és mi történt velük? Miért akarja megszerezni Barrons a könyvet? Mi a célja vele, kinek az oldalán áll? Ki az Unseelie király? És a szeretője? Milyen szerepet játszott a történetben a titokzatos Cruce? Mik V'lane céljai? Mi köze az álmodozó szemű srácnak az egészhez? Honnan tud olyan sok mindent? Mi lesz Christian sorsa? Mindezekre a kérdésekre választ kapunk ebből a kötetből. Valljuk be, ezek a kérdések már régóta foglalkoztatták az olvasókat. Végre kiderülnek a legnagyobb titkok: pl. megismerhetjük a tündérkirálynőt, és Alina gyilkosának kilétére is fény derül (bár nem úgy, ahogy számítottunk volna rá). 

Alapjában véve elégedetten csuktam be a könyvet: végül minden megoldódott, és happy end-del zárult a történet, a nagy kérdésekre is választ kaptam. Tökéletes befejezése volt a sorozatnak. A karakterek továbbra is kedvencek, szinte élnek, mindenki hozta a formáját. A magyar kiadás megjelenése után majd írok a nyelvezetről, fordításról, a borítóról és a kötésminőségről. Értékelés-pontszámok majd akkor. 

Jó hír a rajongóknak: az írónő tervezi, hogy még két (a Fever/Tündérkrónikák világában játszódó) sorozatot ír: az egyik Daniről fog szólni, az ő szemszögéből fogja megismerni az olvasó a történet folytatását. A második tervezett sorozat pedig Mac történetét viszi tovább, ám erre még sokat kell várni. De megéri a várakozást, ha még nem akarjuk elengedni kedvenc szereplőinket. Márpedig én így vagyok vele. Addig azonban azt tervezem, hogy néhány hónap múlva újra elolvasom az egész sorozatot egyben. 

A hideg - Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas - az /ő/ farkasa - visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért. A forróság - Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t... Egészen mostanáig. A borzongás - Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon - és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút - még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is...

Több mint két éve olvastam először ezt a könyvet. Tetszett, de valahogy nem fogott meg. Most, hogy időközben megszereztem a folytatásait, újra elővettem, hogy egymás után olvassam el mind a hármat. Elolvastam és teljesen más élményt nyújtott, mint elsőre. Ezúttal sokkal jobban tetszett. Már tudtam, mit várhatok, de nem emlékeztem minden részletre. 

A könyv különlegessége a kettős narráció: hol Sam, hol Grace szemszögéből figyelhetjük meg az eseményeket. Nagy különbség van a két szereplő és a kétféle narráció között: olyan könnyen el lehet különíteni, hogy most kinek a fejében vagyunk! Sam teljesen más, mint Grace: érzékenyebb, romantikusabb, naívabb, művészibb. A másik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, az a sok gyönyörű leírás. Egyszerűen csodálatos, ahogy az írónő bemutatja a tájat. Bár furcsa azt elképzelni, hogy ezek egy tizenhét éves srác/lány gondolatai, de ettől el tudtam vonatkoztatni és gyönyörködtem a meseszép jellemzésekben. 

Maga a történet kissé keserédes. Kedves, szomorú, romantikus, megható, de valahogy nem úgy, ahogy az ember elképzelné. Van egy bizonyos különleges (búskomor, szomorkás) hangulata, ami felejthetetlenné és jellegzetessé teszi a sorozatot. Mikor a szereplők boldogok, vidámak, akkor sem igazán azok, valami vészjósló légkör mindig ott lebeg felettük, körülöttük. A sztori nem pörög gyorsan, inkább azon van a hangsúly, hogy megismerjük a szereplők helyzetét, jellemét, lelkivilágát, átérezzük a drámájukat. Attól azonban, hogy nincs olyan sok cselekmény, a történet halad. Bár szeretnénk lelassítani a folyamatot pl. a tél közeledtét. 

A fő cselekményszál az, hogy Sam különleges lény: télen (hidegben) farkas, nyáron (ha meleg van) ember. (Innen jön egyébként a könyv címe: Shiver, azaz reszketés, hidegrázás. Mert ha Sam fázik, rezsket, közeleg az átváltozás.) Minden évben hamarabb változik farkassá és tovább is marad farkas, míg majd eljön az az idő, mikor nem lesz többé ember. De ő Sam szeretne maradni, nem akar farkasként élni élete végéig. Már csak azért sem, mert úgy nem tudna együtt lenni Grace-szel, akit szeret. Ezt a problémát kell valahogy kiküszöbölni. 

Közben vannak mellékszálak: 1. Grace-t gyerekkorában megtámadták és megharapták a farkasok (Hogy menekült meg? Ő miért nem változott utána farkassá?). Azóta figyeli a lány a sárga szemű farkast (Sam), aki akkor elrángatta a többiek elől, megmentve ezzel az életét. 2. A városban újabb farkastámadás volt: Grace egyik iskolatársát, Jack-et támadták meg a farkasok. A rendőrök és Jack testvére, Isabel nyomozni kezd. A lány gyanút fog és Grace-t faggatja. Megbízhat-e Grace Isabelben, elmondhat-e neki mindent? 3. Van Grace-nek kát barátnője is, Rachel és Olivia, velük is történik egy s más. 4. Grace, Sam és Isabel kapcsolata a szüleivel - egyik rosszabb, mint a másik. 

A szereplők közül Sam volt a kedvencem. Olyan érzékeny, tiszta lelkű, őszinte és romantikus fiú! És mégsem az a nyálas fajta. Bár a megszokott erős, szilaj, ragadozó vérfarkas-képtől eltér, hozzá ez illett. Az, hogy okos, kedves, jószívű, bátor, verseket olvas, könyvesboltban dolgozik, szereti a csokoládét, állandóan dalszövegeket ír (fejben), mind-mind Sam jellemzői. Mindennél jobban szeretné megtartani emberségét, és mindent megtesz, hogy Grace-szel együtt maradhassanak. Olyan karakter, akire sokáig emlékszik az ember, de nem a negatívumai miatt. 

Grace már feledhetőbb figura számomra: olyan lány, akinek hamar fel kellett nőnie, mert a szülei abszolút nem törődnek vele, sőt szinte ő látja el örökké távol lévő szüleit. Apja dolgozik, anyja hóbortos festő, akit csak a festményei érdekelnek és állandóan a műteremben vagy a galériában van. Nagyon felelőtlen szülők: akkor se voltak sehol, mikor a kislányukat megtámadták a farkasok, és akkor is veszálybe sodorták Grace-t, mikor a kocsiban felejtették egy meleg nyári napon. Meg is halhatott volna, annyira nem figyeltek rá. Ők persze élik világukat, mintha gyerekük nem is lenne: party-kra meg galériamegnyitókra járnak, Grace-szel csak annyit törődnek, hogy megkérdezik, mit főzött vacsorára. Grace úgy tesz, mintha ez nem zavarná, mintha már megszokta volna, de azért sejthetjük, hogy nem így van. Viszont olyan szempontból kellemes a helyzet, hogy így Sam gyakran lehet Grace-éknél, a szülőknek nem tűnik fel. Szóval Sam hetekig dekkol Grace szobájában (gyakorlatilag ott lakik) és a szülőknek fogalmuk sincs róla. Hát elég durva. Szóval Grace emiatt lett olyan, amilyen: túl felnőttes, mondhatni koravén. Önálló, határozott, bátor és cselekvésre kész. A farkasoktól sem fél (holott gyerekkorában megtámadták), sőt, szereti őket, vonzódik hozzájuk, mintha hívnák. Szeret olvasni, de a versekhez nem ért. 

A mellékszereplők közül Isabel figurája tetszett a legjobban: tipikus beképzelt plázacica, szőke göndör hajjal, rózsaszín magassarkúban, kis fehér ölebbel a karján. Jelleme pedig szintén "elragadó": öntelt, beszólogatós, kötekedő, kiállhatatlan, de azért segít, ahol tud. És vannak vicces beszólásai. Üde színfolt volt a könyvben Isabel felbukkanása. A másik sziporkázó egyéniség Rachel volt, aki a kissé butácska, bohókás, szeleburdi, szókimondó barátnőt testesítette meg. Grace másik barátnője, Olivia pedig a csendes, visszahúzódó, könyvmoly, kitűnő tanuló, állatbarát szerepben tetszelgett. Szóval alapjában véve szerethető karakterekkel találkozhattunk. Nagy kérdőjel volt számomra Beck és Shelby. Beck, aki tulajdonképpen Sam "nevelője", szintén vérfarkas és jobbára Sam jellemzéséből, emlékeiből ismerhetjük meg. Eleinte szimpatikus volt, aztán már kevésbé, végül megint igen, tehát hullámzó teljesítményt nyújtott. Míg Shelby az elejétől fogva gonosznak tűnt és az is maradt. De azért történt rá utalás, hogy miért lett ilyen Shelby: a lány emberi élete szörnyű volt, ezért akar inkább farkas lenni (Sam-mel ellentétben). Van egy olyan érzésem, hogy ő még fel fog tűnni a sorozat következő köteteiben. 

A könyv borítója teszik, és örülök, hogy a többi kötetével egységes képet nyújt. Jól kifejezi a mű különleges hangulatát, a szürke, borongós tehetetlen érzést. Egyszóval tetszett a könyv és bár úgy ér véget, hogy szinte lezárt (az első könyv története mondhatni kerek egészet alkot), azért kiváncsi vagyok a folytatásokra. Mit lehet még ebből a sztoriból kihozni? 

Értékelés: 

Tartalom: 5/4

Szereplők: 5/5

Stílus, nyelvezet, hangulat: 5/5

Borító: 5/5

Összesen: 20/19

A hónap borítója 

(Nyár)

Augusztus

Sarah Dessen: Altatódal

Július

Cat Adams: A vér dala

Június

Julie Kagawa: Iron King (Vaskirály)