P. C. Cast - Kristin Cast: Megjelölve

(Az Éjszaka Háza 1.)

Te vajon mit tennél...

ha egy élőhalott hirtelen a vámpírok félholdját rajzolná a homlokodra?

ha az ex-pasid vérének szagától egyszerre összefutna a nyál a szádban?

ha a napsugarak égetni kezdenék a bőröd, és már csak éjszaka éreznéd jól magad?

ha olyan erő birtokába kerülnél, amelyről korábban álmodni sem mertél?

Zoey Redbird egy nap vámpírjelöltté válik, amikor középiskolájában váratlanul felbukkan egy élőhalott Nyomkereső, és a vámpírok zafírkék Jelét rajzolja a homlokára. Attól a pillanattól fogva az egész élete megváltozik. Alig néhány órája marad, hogy beköltözzön az Éjszaka Házába, a vámpírjelöltek bentlakásos iskolájába, a teste ugyanis azonnal megkezdi az Átváltozást. Az Éjszaka Házában azonban újabb nehézségekkel kell szembesülnie. Kiderül, hogy a homlokán lévő Jel más, mint a többieké, és ezzel akarata ellenére azonnal ellenségeket szerez magának. És amikor rádöbben, hogy a vámpírok istennője különleges képességekkel ajándékozta meg, nem marad más választása, mint beszállni az Éjszaka Házának könyörtelen hatalmi játszmáiba...

"Esküszöm, hogy a lélegzetem is elakadt a rémülettől. Egy szellem állt velem szemben, mégis olyan szilárdnak, olyan valóságosnak tűnt. Ha nem a saját szememmel látom, ahogy a teste elutasítja az Átváltozást, azt hittem volna, hogy csak beteg, azért olyan halálosan sápadt és furcsa. Szinte teljesen fehér volt, de nem csak ez volt vele a baj. A tekintete is megváltozott. A sötétség ellenére is jól láttam, hogy a szeme vörösen izzik, mintha véres lenne. Akkor éreztem meg a szagot. Dohos, száraz, oda nem illő szag volt, mint egy szekrény vagy egy pince, amit évek óta nem nyitottak ki. Ahogy kivillant a fogsora, észrevettem, hogy megnőttek a szemfogai! Tett egy lépést Nala felé, mintha meg akarná támadni. Ösztönösen cselekedtem. - Hagyd békén! Takarodj innét! - Engem is meglepett, milyen magabiztosnak tűnt a hangom, mintha csak egy vicsorgó kutyával állnék szemben, pedig az igazság az, hogy majd' elájultam a félelemtől. Felém kapta a fejét, és vörösen izzó tekintete az enyémbe fúródott. Ne! Kiáltotta a már ismerőssé vált belső hang. Ez maga a borzalom!

- Téged... - A hangja rettenetes volt. Reszelős, mélyről jövő hörgés, mintha valami baj lenne a torkával. - Elkaplak! - Azzal elindult felém."

Úgy döntöttem, ideje behozni egy kis lemaradást, ezért hát előveszem régebbi olvasmányaimat és rövid értékelés formájában összefoglalom a róluk alkotott gondolataimat, véleményemet. Kezdjük P. C. Cast és lánya, Kristin Cast sorozatával, Az Éjszaka Háza című vámpíros YA sorozattal. 

Először is le kell szögeznem, hogy ez a mű a meglehetősen jól promotált sorozatok közé tartozik. Nagy hype-ja van és egész fandom alakult ki körülötte mostanra. Mindazonáltal szerintem nagyobb a füstje, mint a lángja. Ettől ezerszer jobb sorozatokat tudok említeni, amiknek nincs ilyen jó reklámjuk (sajnos). De ne szaladjunk így előre, vegyük sorra az eddig megjelent köteteket, kezdjük az első résszel!

Az Éjszaka Háza sorozat, azaz Zoey Redbird története a Megjelölve című könyvvel indul. Ebben a kezdő kötetben megismerjük a fő- és mellékszereplőket. Zoey egy egyszerű középiskolás lány, akinek egy nap alatt megváltozik az élete: egy Nyomkereső megjelöli, ami azzal jár, hogy vámpírrá fog változni. Hogy mi alapján választják ki a Nyomkereső az "áldozataikat", és egyáltalán kinek vagy minek a megbízásából dolgoznak, az rejtély számomra, de ez van. A könyv nem ad erre választ és a Nyomkereső sem kap több szerepet. Cast-ék így oldották meg a vámpírrá válást, amit kicsit furcsának találtam, de legalább egy eredeti, máshol nemigen látott verziót használtak.

Most azonban így, megjelölve, Zoey-nak nincs más választása, mint beköltözni az ország valamelyik Éjszaka Háza nevű bentlakásos iskolájába, ahol a vámpírok élnek. (Hogy hová mehetnek az iskola elvégzése után a vámpírok, azt szintén homály fedi. Esetleg tanárként ott maradhatnak, de ennyien?) Ha nem teszi, a halál vár rá. Ugyanis vámpírként folyton az iskolában vagy annak közelében kell tartózkodnia, különben elhagyja az ereje és meghal. Ám akkor is meghalhat, ha beköltözik az Éjszaka Házába, de a teste elutasítja az Átváltozást. Néhányan így járnak az új vámpírnövendékek közül. Hogy ki tud átváltozni és ki nem, azt senki nem tudja előre, nagy rizikó az egész. Zoey abban reménykedik, hogy neki sikerülni fog. Előtte azonban még el kell válnia részeges focista pasijától, Heath-től; legjobb barátnőjétől, Kayla-tól; anyjától, aki nehezen tudja kimutatni szeretetét lánya iránt; utálatos szektás mostohaapjától; valamint szeretett, félig indián nagymamájától és beköltözik az Éjszaka Házába.

Az új iskolában támogatókra, barátokra és ellenségekre is szert tesz. A történet bővelkedik fordulatokban és tulajdonképpen végig olvasmányos, izgalmas volt. Az érzelmeket is sikerült hűen közvetítenie a könyvnek, a nagymama iránti szeretetet, valamint Zoey-nak azt a vágyát, hogy az anyja szeresse, a Neferet-re való felnézést és a kezdődő barátságokat is. A karakterábrázolás terén azonban van még hová fejlődnie a szerzőknek. A mellékszereplők nekem ugyanis nagyon papírmasé-figuráknak tűntek. Mindenki körülbelül egy tulajdonsággal jellemezhető, ami kicsit unalmas és mellékessé teszi a szereplőket. Főleg a két "iker"-re igaz ez, akik gyakorlatilag ugyanaz a karakter kétszer megírva, csak másképp néznek ki. De akad itt még szokásos klisés karakter bőven: cuki meleg srác, kedves szomszédlány, gonosz szőke cicababa, álompasi, és még sorolhatnám. 

Ezzel még nem is lenne baj, ha lenne valamiféle személyiségük, ha őket is jobban megismerhetnénk, nem pedig csak arra kellenének, hogy Zoey-nak legyen kivel beszélgetni meg összeveszni. Igazság szerint Zoey mellett mindenki csak birkának tűnt, akik mindenhová követik, engedelmeskednek, mert ő annyival különb náluk. És ez volt a másik dolog, ami nem tetszett a könyvben: hogy Zoey annyira, de annyira különleges. Persze neki van a legérdekesebb tetoválása, a legnagyobb hatalma, csak ő látja át a dolgokat, ő a legokosabb, legbátrabb, legszebb, ő érte epekedik a legtöbb srác, stb. Jobban örültem volna, ha Zoey egy kicsit sebezhetőbb, emberibb, és ha nem ennyire tökéletes, mert így nem tudtam annyira sajnálni. 

A történet egyébként szórakoztató, élvezhető, és emlékszem, az első rész elolvasása után rögtön olvasni kezdtem a másodikat. Vannak benne drámai pillanatok és átélhetőek az érzelmek is, a megfogalmazás néha azonban túl egyszerű. Tudom, YA könyvről van szó, ne várjak el szépirodalmi magasságokat. Alapjában véve tetszik a kidolgozott világ, a háttér, a mitológia, az istennős dolog. A szertartások, köszönések, szokások pedig közelebb hozzák az olvasóhoz ezt a világot, természetesnek vesszük a szabályait és bele tudjuk élni magunkat. A könyv külleme nagyon szép, bár a kép kicsit egyszerű rajta. A borító anyaga, tapintása kellemes, a fényben megvillanó minták pedig igazán különlegessé teszik. Mindent egybevéve jó sorozatkezdő kötet.

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/16

Richelle Mead: The Golden Lily - Aranyliliom 

(Vérvonalak 2.)

Sydney Sage egy Alkimista, az emberek egy olyan csoportjának tagja, akik a szolgálatukba állították a mágiát és az a céljuk, hogy hidat képezzenek az emberek és a vámpírok világa között. Védik a vámpírok titkát - és az emberi életet.

Sydney szeretne főiskolára menni, de ehelyett őt is elküldik egy elegáns bentlakásos iskolába a californiai Palm Springs-be, hogy elrejtőzzön, feladata pedig a mora hercegnő, Jill Dragomir megvédelmezése a gyilkosoktól, akik a lány megölésével akarják a mora társadalmat polgárháborúba taszítani. Korábban Sydney szégyent hozott az Alkimistákra, most azonban dicsérik hűségét és engedelmességét, ami példaértékű Alkimistává emelte.

De minél közelebb kerül Jill-hez, Eddie-hez, és különösen Adrian-hez, azt veszi észre, hogy megkérdőjelezi az ősrégi Alkimista meggyőződéseit, a családról alkotott képét, és azt, hogy mit jelent tartozni valahová. Élete még bonyolultabbá válik, mikor a mágikus kísérletek azt mutatják, Sydney lehet a kulcsa nnak, hogy megakadályozzák a morák strigává - vad, halhatatlan vámpírrá - válását. Az a félelme, hogy különleges, varázslatos, nagy hatalma van, jobban megijeszti őt, mint bármi. Ugyanilyen ijesztő számára új románca Brayden-nel, egy aranyos, okos sráccal, aki úgy tűnik, minden szempontból illik hozzá. Mégis, bármennyire tökéletesnek tűnik is a fiú, Sydney azt veszi észre, hogy másvalakihez vonzódik - olyasvalakihez, aki számára tiltott gyümölcs. 

Amikor egy sokkoló titok azzal fenyeget, hogy szétszakítja a vámpírok világát, Sydney hűsége jobban megmérettetik, mint valaha. Elgondolkodik, hogyan kellene megtalálnia az egyensúlyt a belénevelt alapelvek és dogmák valamint aközött, amit az ösztönei diktálnak neki. 

Az Alkimistákban bízzon, vagy a szívére hallgasson? 

(Saját fordítás az eredeti fülszöveg alapján.)

A Vérvonalak (a Vámpírakadémia spin-off sorozata) második része az Aranyliliom című kötet, ami Sydney Sage életébe nyújt bepillantást. Sydney a Jill Dragomir mellé kirendelt Alkimista, akinek feladata a mora hercegnő megvédelmezése, kilétének leplezése és az emberek világába való beilleszkedésének segítése. Velük tartanak a lány dhampir testőrei, Eddie és Angeline is, akik Sydney-vel és Jillel együtt beiratkoznak egy bentlakásos iskolába az emberek világában. Társuk még Adrian Ivaskov, akit lélekkötelék fűz Jill-hez. A kis csapat most Szonja Karppal és Dmitrij Belikovval egészült ki. Ők azon dolgoznak, hogy segítsenek Adrian-nek a lélekmágia kutatásában és megpróbálják megfejteni, mitől lettek a strigából visszaváltozottak immunisak az újabb strigává válásra. Nagyon fontos ez a kutatás, ugyanis, ha sikerülne kideríteniük valamit, meg lehetne akadályozni, hogy új strigák jöjjenek létre. 

Sydney-t a történet kezdetén az Alkimisták egy föld alatti bunkerébe hívják, ahol olyan személyt lát viszont, akit nem kedvel és nehéz döntést kell meghoznia. Ám visszatérve sem lesz egyszerűbb az élete: Lia DiStefano, a divattervező a nyakára jár, mert mindenáron Jillt akarja modellnek a következő kampányához. Sydney ebbe nem egyezik bele, mert nem kockáztathatja, hogy Jillt felismerje valaki a képeken és így kiderüljön a lány holléte. Mrs. Terwilliger továbbra is rá akarja venni Sydney-t a varázslásra, Adrian szívességet kér tőle, ráadásul még Trey is furcsán viselkedik. Közben pedig Sydney-nek olyan dolgokkal is meg kell küzdenie, mint a randizás és az első csók. Ám nem is sejti, milyen veszély leselkedik a barátaira...

A történet ezúttal is összetett, több rejtély is megoldásra vár. Sydney igyekszik megfejteni a titkokat és a nyomokból összerakni a képet. A sztori nem olyan pörgős, mint a Vámpírakadémia volt, sokkal lassabb, elmélkedősebb, gondolkodósabb, de nem unalmas. Itt is vannak feszültségek és némi veszély azért akad. Ám most mellékesnek éreztem a nyomozós szálat is. Ami igazán hangsúlyos a könyvben - és ezt egyáltalán nem bántam - az az Adrian és Sydney között lassan kialakuló kapcsolat. Nagyon örültem, hogy ilyen sok közös jelenetük volt, jó volt olvasni, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz lelkileg. Tetszett, hogy minden szépen aprólékosan, lépésről lépésre halad. Nem kis fejtörést okozott kitalálni, ki szeret bele hamarabb a másikba, mert Adrian ugye szerelmes (volt) Rose-ba, így nem lehetett tudni, mikor válik nyitottá egy új kapcsolatra. Sydney viszont irtózik és kicsit fél a vámpíroktól, gonosz, visszataszító teremtményeknek tartja őket, így Adrian-nek szinte esélye sincs. Szinte. A könyv vége olyan, hogy - bár nem nevezném függővégnek, de - kicsit az olvasónak is megszakad a szíve, és rögtön akarja a folytatást. 

A másik leghangsúlyosabb szál a cselekményben Sydney hozzáállásának, gondolkodásmódjának változása. Elgondolkodik, ki a jó és ki a rossz, ki az igazi szörnyeteg és kénytelen lesz megkérdőjelezni mindent, amiben eddig hitt. Ugyanakkor a fő elvekkel ő is egyetért. Egyre jobban megkedveli társait, állítólagos családját. Sydney karaktere továbbra is szimpatikus és sajnáltam szegényt, hogy egész élete a megfelelési kényszerről szólt. Mindig mindenben jó, okos, felelősségteljes, de ezt senki nem értékelte. Alig eszik, nem eszik és nem eszik hizlaló dolgokat, pedig már így is vékony. Különösen tetszett a történetben az, hogy Adrian mennyire kiismerte Sydney-t, mennyire átlátja a problémáit, megérti őt és szeretné, ha a lány is elfogadná önmagát olyannak amilyen és belátná, mennyire szép és jó. És hogy Adrian-nek ő így tökéletes. Adrian sok mindent megtesz, hogy boldognak lássa a lányt, még olyasmiket is, ami számára kellemetlen következményekkel jár. Sydney néha nem érti a fiú viselkedését, mert nem annyira ismeri a társas kapcsolatokat, így néha nem veszi észre a nyilvánvalót, amire az olvasók már rég rájöttek. Saját érzéseit pedig még magának sem meri bevallani, vagy azokat sem tudja mire vélni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni az a szál. 

A cselekményben vannak olyan elemek, amik már előrevetítenek néhány későbbi bonyodalmat, például Lia, vagy a Fény Harcosai. És elég baljósnak tűnt egy elejtett megjegyzés, amit Adrian mondott az apjának. Remélem, nem ebbe az irányba fog majd elmenni a történet, bár ahogy Mead történetvezetési stílusát ismerem, márpedig úgy lesz sajnos. A karakterek közül Sydney és Adrian kapott nagyobb szerepet, a többi figura nekem most nagyon mellékesnek tűnt. Kicsit zavart, hogy róluk kevesebbet olvashattam, és szinte csak a szerelmi ügyeikkel voltak elfoglalva, de a sok Adrian-jelenet kárpótolt. Angeline-től többet vártam, azt hittem, érdekesebb lesz a karaktere, de nem sokat adott hozzá a sztorihoz, csak annyit, hogy nem megfelelő ruhákat viselt, meg okozott egy-két bonyodalmat Sydney-nek, amik egykettőre megoldódtak. Jill és Eddie is kevesebbet szerepelt most, amit szintén bántam, mert kedvelem a figurájukat. Dmitrij és Szonja feltűnésének örültem, és tudtam, hogy Adrian szenvedni fog Dmitrij láttán, de szerencsére ez is hozzájárult a szerelmi bánatból való mihamarabbi felépüléséhez. Dmitrij ugyanolyan fenegyerek, mint eddig, de rettentően furcsa volt Sydney szemén keresztül látni. Ő ugyanis másképp néz rá. Elismeri, hogy jó pasi, magas, erős és jó harcos, de nem csüng rajta olyan imádattal, mint Rose. Örültem, hogy Trey nagyobb szerepet kapott, mert ő szimpatikus karakter és meg lehet őt is érteni: nincs könnyű helyzetben.

A könyv küllemével kapcsolatosan itt most csak a külföldi példányról tudok nyilatkozni, ugyanis magyarul sajnos (egyelőre) még nem jelent meg ez a rész. A borító tetszik, szép a színe, a képen lévő lányok vélhetően Sydney-re és Jill-re utalnak, szerintem szerencsésebb lett volna inkább Adriant tenni a borítóra, mert ebben a kötetben inkább neki volt több szerepe, nem Jill-nek. Legszívesebben megcserélném az első és a második kötet borítóját, az úgy jobban passzolna a könyv belsejéhez. Richelle Mead stílusa nem sokat változott, a különbség abban rejlik, hogy itt Sydney a narrátor, nem Rose és a két lány személyisége nagyon eltér egymástól. Egy-két humoros jelenet itt is akad, de igazság szerint ez a sorozat sokkal lassabb, lelkizősebb, érzelmesebb a Vámpírakadémiánál. De nekem ez is nagyon tetszik, már kezdem is a harmadik részt. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4

Szereplők: 5/4

Borító, küllem: 5/4

Stílus, írásmód: 5/4

Összesen: 20/16

Elizabeth Richards: A sötétség városa 
(Black City 1.)

A Fekete Város lakóinak egy véres, brutális háború után kell újjáépíteniük a füstölgő romokat és saját életüket. A városon emberek és sötétfajzatok osztoznak, csak a Határfal választja el őket egymástól. Egy elszabadult vírus sokakat megfertőzött, még tovább súlyosbítva a helyzetet, és a sötétfajzatok új mutációit hozva létre. Bár a háborúnak vége, lüktet a feszültség, a Fal két oldalán élők ugrásra készen várják az újabb összecsapást. Ebben a kiélezett helyzetben Natalie Buchanannal és Ash Fisherrel megtörténik az elképzelhetetlen: egymásba szeretnek. Natalie ember és egy kormánytisztviselő lánya. Apját megölte egy Haragvó sötétfajzat, és a lány még nem tért magához az egész életét felforgató megrázkódtatásból. Hogyan lehetséges ezek után, hogy belezúgott Ashbe, ebbe a sötétfajzat félvér fiúba? Érzései felkavarják, minden szívdobbanása ellent mond annak, amiben addig hitt. Ez a féktelen szerelem választásra kényszeríti családja és Ash között. A fiú sem adja könnyen át magát érzéseinek, elvágyik saját vérei közé, a Határfal túloldalára. S bár hamar rájön, hogy Natalie a vértársa, meg kell küzdenie a külvilággal és önmagával. Szenvedélyes románc veszi kezdetét ebben a lepusztult, mégis lenyűgöző világban, amelynek hangulata szinte magába szippantja az olvasót. Letehetetlen könyv, semmiképpen ne hagyja ki!

Sok disztópiához volt már szerencsém, Elizabeth Richards első regénye azonban csak részben az. Számomra inkább tűnik egy disztópia és egy fantasy keverékének. A történet az elején tetszett legjobban, aztán egyre csökkent a lelkesedésem. A kritika itt-ott spoileres lehet! Érdekelt az újszerű és fantáziadús világfelépítés, a sötétfajzatok sokféle faja. Ötletesnek és eredetinek találtam a sötétfajzatokat, a kinézetüket, jellemzőiket, szertartásaikat. Bár sok helyütt a vámpírokra emléktettek, azért nem egészen azok: csak annyiban, hogy vérrel táplálkoznak. Engem inkább valamiféle képzeletbeli szörnyekre, mesebeli lényekre emlékeztettek. Igazán olvastam volna róluk, a fajtáikról többet, de sajnos nem sok szó esett róluk a továbbiakban. Sok fajtájuk létezik: vannak köztük szárnyas példányok, de van olyan is, ami egészen emberien néz ki. A sötétfajzatoknak két szívük van, míg a sötétfajzat-ember keverékeknek (kevertvérűek) csak egy olyan szívük van, ami nem dobog. Ash Fisher olyan kevertvérű sötétfajzat, aki egy emberi apától és sötétfajzat anyától született. Ő kevertvérű lévén - az apja tulajdonaként - Fekete Városban élhet, nem kell a Határfalon túlra, a gettóba mennie, ahol a fajtársai sínylődnek. Ash élete sosem volt könnyű, de most még nehezebb kihívásokkal kell szembenéznie. Édesanyja, akit otthon rejtegetnek, elkapta a Haragvó-vírust és sok szenvedés után a biztos halál vár rá. Ráadásul Ash szíve is elkezd dobogni (amit képtelenségnek tart), mikor találkozik egy lánnyal...

A fülszöveget olvasva könnyen el tudjuk képzelni a könyvbéli alaphelyzetet. Egy brutális háború után az emberek és a gettóba kényszerített sötétfajzatok megpróbálnak békében együtt élni. Mindezt az Őrök Kormányának ellenőrzése alatt teszik. Az Őrök a társadalom vezetői és egyben katonák, akik a Határfalon átszökő sötétfajzatokra vadásznak. Az államfő, Tiszta Rózsa (aki nőiesen hangzó neve ellenére férfi) valódi diktátor, aki jó színben szeretné feltüntetni magát a nép előtt, de minden gonosz húzásra képes, hogy céljait elérje. És mi a célja? A nép félelemben tartása és a sötétfajzatok megsemmisítése. Az egyes tartományokban a parancsnokok felelnek a rendért és fegyelemért. A könyv egyik főszereplője a Fekete Város parancsokának lánya, Natalie Buchanan. Nagyon sok érdekes dolog derül ki Natalie és a családja múltjáról, az emlékfoszlányokból és utalásokból szépen össze lehet rakni a képet. Néhány megdöbbentő esemény is napvilágot lát, melyek más megvilágításba helyezik a történteket. Natalie-ra azonban nem csak a sötétfajzat-fiú iránti szerelem veszélye leselkedik. 

Most egy kicsit hadilábon állok az értékeléssel, mert félig tetszett a könyv, félig nem. Lássuk először a pozitívumokat! Nagyon jó volt a Köd és a Tekintet jelensége, annyira jól ki voltak találva (maga a név is olyan különleges, titokzatos, külön gratulálok hozzá a fordítónak, hogy ilyen kifejező szavakat talált ezekre a dolgokra). Tetszettek a rejtélyek, és a könyv titokzatossága. Jó volt, hogy nem tudtunk meg mindent elsőre, hanem utalásokból kellett rájönnünk, pl. Sebastian és Natalie kapcsolatára (mi történt közöttük és miért), Natalie apja halálának körülményeire, vagy arra, hogy mi és miért történt Pollyval. Vannak rejtélyes események, pl. a Haragvó-vírus, vagy az Arany Köd, Natalie támadója, Ash szívének dogogása, Natalie álmának jelentése, stb. Natalie-val együtt lehetett nyomozni, megfejteni a rejtélyeket, bár a legnagyobb rejtély megoldására már akkor az elején rájöttem, mikor az a dolog először megjelent a cselekményben. Igazán furcsa és hihetetlen volt, hogy a szereplők eddig nem jöttek rá. 

Tetszett a könyvben megbúvó nyílt társadalomkritika. Igazán könnyű párhuzamot vonni a Fekete Városban történő események és a valós történelem között (azonosító viselése, gettók, kitelepítés, haláltáborok, egy bizonyos faj üldöztetése, hibáztatása, lenézése, valamint a megsemmisítésére tett törekvések). A borzalmakat néha brutálisan, szókimondóan írja le az írónő, olykor drámai, gyomorforgató és megrázó jeleneteket kapunk. A keresztre feszítés kivégzésfajta alkalmazásával a cselekményben vallási utalások is előfordulnak. A könyv első fele tényleg tetszett, jól bemutatta a világot, bár eleinte meg kellett erőltetnem a fantáziámat, hogy a sok újszerű dolgot elképzeljem és beleéljem magam ebbe a kitalált világba. De jó volt, hamar belerázódtam és megértettem a múltbéli és jelenlegi helyzetet. Ash anyjának története volt az egyik érdekes és szép cselekményvonal; a másik, ami lekötött, az Evangeline-szál volt, de itt is találtam számos hibát. 

Ilyennek képzelem Ash-t

A váltott szemszög is tetszett kezdetben, habár (és innen már jönnek a negatívumok) a közepétől már zavart, hogy egybemosódott a narráció stílusa. Nem tudtam megkülönböztetni, melyikük mesél éppen, annyira egyformán írták le a dolgokat, nem volt egyedi sem a stílus, sem a szóhasználat. Az jó, hogy a két főszereplő között először még lassan alakult ki a kapcsolat, kezdtek ismerkedni egymással. Eleinte félreismerték és nem kedvelték egymást, aztán kezdték jobban megkedvelni a másikat és vonzódni egymáshoz. Aztán bumm! Már vértársak, örök szerelem és "feláldozom magam érted"! Instant szerelem. Ezt miért kellett így elrontani? Annyira nem volt hihető! Túl hamar egymásra találtak, holott akkor még csak néha egymásra néztek meg váltottak pár szót egymással és már hú de nagy lett a szerelem. Nem tetszett, nem éreztem át, semmiféle érzelem nem volt mögötte. Persze az írónő próbálta bemagyarázni nekünk, olvasóknak, hogy mennyire ismerik és mennyire szeretik már egymást, de nem volt hihető. Engem nem győzött meg. 

Nem tetszett az sem, hogy még alig találtak egymásra, máris olyan problémákkal kell szembesülniük, mint a féltékenység, egy harmadik fél vagy a veszekedés. Volt olyan is, hogy nem tudják, hogy állnak egymással, mert egyikük rászólt a másikra és ezért a másik már azt hitte, szakítottak (holott ugyebár örök szerelemről van szó). Tele volt klisés helyzetekkel, pl. valaki megcsókol valakit, és a szerelme épp akkor jelenik meg mögötte, így éppen meglátja és összevesznek. Nagyon eredeti. Kissé gyermeteg volt a szerelmi szál, erőltetettek a veszekedések, a testi szerelem sehogy nem volt ábrázolva, pedig történt ilyesmi. Semmi előjele nem volt annak, hogy ilyesmi fog történni, egy szóval se utalt rá az írónő és a karakterek se forgatták a fejükben. Sőt, miután megtörtént, még csak szóba sem került és nem is gondoltak rá. Ash éppen hogy csak megemlítette magának gondolatban, Natalie-nak még csak eszébe sem jutott. Így nem is értettem, miért kellett bele, simán kihagyható lett volna, mert semmi jelentősége nem volt. Igazán hagyhatta volna az írónő  valamelyik következő kötetre, hogy alaposabban előkészítse ezt a cselekményelemet, mert ez így egy nagy nulla volt. 

Mint már írtam, a világfelépítés, az alapfelállás és a sötétfajzatok fajai is elnyerték a tetszésemet, ám jó pár olyan dolog van a könyvben, ami miatt nem válhatott a kedvencemmé. Az egyik dolog az, amit már a szerelmi szálon is említettem, hogy túl gyorsan történnek a dolgok és érzelemmentes marad a cselekmény. A szereplők között nincs valódi kapcsolat, nem érzem át, mennyire szeretik egymást, mennyire bíznak egymásban vagy éppen milyen jó barátok. A könyv utolsó harmadában már olyan gyorsan követik egymást az események, hogy az már a kidolgozatlanság látszatát kelti. Mintha csak az írónő felírt volna pár post-it lapocskára néhány cselekményelemet, aztán írt volna hozzá egy kis párbeszédet és kész. Elhamarkodottnak, átgondolatlannak tűnt a vége. A fal felrobbantásakor kitört káosz, a harc, a gyilkosság, minden olyan furcsán esetlen volt. Alig tudtam felfogni az egyik helyzetet, még meg sem emésztettem, már újabb helyzetbe került a szereplő, de azt is ugyanolyan érzelemmentesen fogadta. A könyv legvégén már heteket ugrunk, ami szintén furcsa volt számomra. Az sem tetszett, hogy (nem csak a végén, hanem az egész könyvben) minden probléma olyan hamar megoldódott. Épphogy kialakult a konfliktus, pikk-pakk rendeződött. Pl. összevesznek, a következő jelenetben már ki is békülnek. Nem értem, mire jó az ilyesmi. Csak hogy több oldalas legyen a könyv? A történetvége nagyon Az Éhezők Viadalára hajazott. Tiszta Rózsa megjelenése olyan volt, mint Snow elnök váratlan látogatása, és Ash gyakorlatilag Katniss-szerű népi hőssé vált, csak itt "a lány, aki lángra lobbant" helyett "a fiú, aki feltámadt a hamvaiból" szlogennel operál a szerző. És hogy Tiszta Rózsa nem mer nyíltan ellenük fordulni, de azért mindenáron el akarja őket tenni láb alól, az is ismerős helyzet lehet a THG olvasóinak. 

A leírás egyes helyeken nagyon jól el lett találva, sok jelenet megható, drámai, itt-ott gyomorforgatóan van ábrázolva (pl. a kísérletek). Máshol viszont annyira nem jött át a drámaiság vagy a maghatónak szánt elem, hogy csak a vállam vonogattam, miközben olvastam. Ahol a legnagyobb feszültségnek kellett volna lennie, ott lapos volt a könyv, máshol meg annyira nem éreztem át a veszélyt. A legdurvább jelenetek sincsenek elég veszélyesnek, megrázónak megrajzolva, a legvéresebb cselekedetek felett csak elsiklunk, mintha a szereplőket nem is érdekelné. Pl. főhősünket jobban megrázza a macskája halála, mint az, hogy valaki megöli a testőrét és feltehetőleg éppen rá vadászik. A való életben egy középiskolás lány biztosan nem így reagálna. Sok életszerűtlen dolog akadt a történetben: többek között az, hogy Natalie milyen könnyen lerázza a testőreit, pedig azok elvileg jól kiképzett, éber, mindenre figyelő profik. Akkor hogy tud kifogni rajtuk egy kamaszlány? Nem ismerik még a trükkjeit? Nem volt hihető az sem, hogy Natalie anyja tud arról, hogy a lánya a testőrével járt. Szerintem ez nem olyasmi, amit a valóságban elmondtak volna. Az sem túl reális, hogy Natalie mindenkinek eldicsekszik azzal, hogy Asht szereti és csodálkozik, miért nem tetszik ez senkinek, holott tudja, hogy ez főbenjáró bűn a törvény szerint és kivégzik érte az embert (egy ilyen kivégzést elszörnyülködve végig is néz). Akkor miért újságolja fűnek-fának: a barátainak, az anyjának és még a volt pasijának is?! 

Ilyennek képzelem Natalie-t

Szintén hihetetlen az, hogy egy tizenéves lány csak úgy ni megszökik és egyedül akar elboldogulni egy nagy városban, ahol éppen felkelés zajlik és újabb háború fenyeget. Csak úgy mindenféle holmija nélkül megszökik és az anyja nem tartja vissza? Attól, hogy épp összevesztek, még megállíthatná. A számomra legvalószerűtlenebb és legértelmetlenebb dolog pedig Sebastian erőszakos tettre való szándéka volt. Légből kapott volt az egész. Semmi nem utalt arra, hogy ilyesmit forgat a fejében, egyáltalán nem így viszonyult Natalie-hoz. Olyan hirtelen jött és semmi jelentősége nem volt, azt pedig végképp nem hiszem el, hogy Natalie anyja még ezek után is alkalmazta volna a srácot. Maga a jelenet pedig rövid volt, kidolgozatlan, tőmondatos és nem volt átélhető. Nem hinném, hogy egy lány ilyen érzelemmentesen, tényszerűen írna erről a dologról. Nem hiszem el, hogy Natalie nem ijedt meg, nem fordult meg a fejében, vajon miért tetszi ezt Sebastian, de semmi ilyesmi nincs leírva. Még csak nem is csodálkozik. Nemi erőszak kísérletének ennyire száraz, élettelen, érzelemmentes és érzéketlen leírását még nem olvastam. 

A könyv elég nagy hangsúlyt fektet a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolására, de még így is kevésnek éreztem. Ash apjáról, anyjáról és Sigurról többet szerettem volna megtudni. Szívesen vettem volna, ha részletesebben mutatja be az írónő Ash viszonyát az édesapjával és az édesanyjával is. Natalie és édesanyja között nem felhőtlen a viszony, itt a könyv végi pálfordulás volt különös. Nem értettem, miért nem mutatta ki eddig, hogy szereti a lányát. Az egyik legnagyobb gondom - az érzelemmentességén kívül - az volt a könyvvel, hogy az egyes szereplők motiváció tisztázatlanok voltak. Vagy legalábbis mondvacsinált, nem túl reális indokokat hoztak fel cselekedeteik okaként. Sebastian támadása vagy a vallomása Natalie ellen például pont ilyen, de ott vannak még Evangeline, Gregory, a Parancsnok vagy Tiszta Rózsa tettei is. Alig van megmagyarázva, ki miért, milyen indokkal cselekszik, és ha van is magyarázat, nem hihető. A másik furcsa dolog Sebastian hirtelen (Tiszta Rózsa-szektás) vallásossága, ami ahhoz képest, milyen szépen felépítettnek tűnt, semmi jelentőséggel nem bírt. Azt hittem, lesz valami célja vele az írónőnek, például új nézetei miatt Sebastian feljelenti Natalie-t és Asht mint "fajgyalázókat", vagy valami ilyesmi, de szó sem volt ilyenről! Semmi nem történt. 

A karakterek közül Sigur volt az egyetlen érdekes figura. Szimpatikus volt még Ash apja, érdekes lehetett az édesanyja is, de őt sajnos már nem ismerhettük meg igaz valójában. Natalie-t nem kedveltem meg, nem volt olyan okos, mint képzelte és kicsit meggondolatlan lázadó volt. Soha nem nézte a tettei következményét, nem mindig hatották meg a körülötte történő szörnyűségek. Ash-t sem zártam az elején a szívembe, olyan nemtörődöm volt mindennel és mindenkivel, semmiért nem volt hajlandó kockázatot vállalni, kicsit önzőnek tűnt. Csak a végén volt képes Natalie-ért kockáztatni az életét, így némi jellemfejlődést sikerült elérnie. Asht jobban megismerve megértettem őt. Tudtam, milyen nehéz helyzetben van, félvérként, szörnyszülöttnek bélyegezve, féregnek titulálva. Sem az emberek, sem a sötétfajzatok között nem érzi otthon magát, mert ő egyik sem, hanem mindkettőből fele-fele. Rossz lehetett az édesanyja nélkül felnőni és még nehezebb megélnie az elvesztését. Cékla és Day nekem töltelékfiguráknak tűntek, állandó félreértéseken alapult a kapcsolatuk. Nem kötött le a köztük lévő cívódás. Azt értékeltem Céklában, hogy voltak elvei, céljai, amik mellett bátran ki mert állni. Roach, az aktivista, reformer nagynéni nagyon emlékeztetett Tása Ozerára (Vámpírakadémia), így nem tudtam egyedi figuraként tekinteni rá.

Érdekes karakter volt Polly, akinek néha voltak tiszta pillanatai, de mindvégig titokzatos maradt. Evangeline szintén különleges volt, bár őt egyáltalán nem kedveltem. Sajnáltam egy kicsit, és megértettem őt a szenvedései miatt, valahogy mégsem szimpatizáltam vele. Jó volt a könyvben a vértárs-szál, de kicsit lehetett volna az is érzelmesebb, drámaibb, valahogy nem volt elég nagy tétje. Ahogy Ash és Natalie között, úgy Ash és Evangeline között sem érzetem semmiféle érzelmi mélységet, vonzódást, bizalmat. Le volt írva, de nem jött át. Evangeline gonosz tetteinek nem láttam semmi értelmét, főleg azok után, milyen hamar meggondolta magát. A végén pedig elment valahová? Hidegen hagyott a sorsa, így az sem érdekelt, mi lesz vele, találkozik-e még vele Ash valaha. 

Sebastian egy kifejezetten érdekes karakternek tűnt, affélének, akiről tudod, hogy gonosz, mégsem tud tőle megszabadulni a szereplő, mert rá van utalva, ugyanis néha ő húzza ki a csávából. Ám vele is az volt a bajom, hogy nem láttam értelmét a tetteinek és nem láttam bele a fejébe. Mit miért tett és milyen érzéseket táplált Natalie iránt? Ez nem igazán derült ki számomra. Martha, a sötétfajzat szolgáló is érdekes figura volt, szimpatikusnak találtam, sajnáltam és megértettem őt. Olyan volt ő Natalie-nak, mint egy anya, de a lány szolgaként tekintett rá és csak később jött rá, hogy Martha gyakorlatilag a rabszolgájuk. 

A könyv külleméről még nem esett szó. A borító nagyon tetszik, remekül néz ki, a színei, a titokzatossága rögtön olvasásra ingerel. A széttöredezett rózsa képe Tiszta Rózsára utal, ami szintén illik a könyvhöz. Csak annyi bajom van vele, hogy kicsit világos, ettől komorabbnak, sötétebbnek képzelem a Fekete Várost. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó lett a fordítás. Sok helyen utal a fordító arra, mennyi szójáték és beszélő név fordul elő a könyvben. Ezeket külön köszönöm, sokkal élvezhetőbbé vált így a történet. A szövegben azonban benne maradt néhány helyesírási hiba, elgépelés. Nem nagy mennyiségben, de azért észre lehetett venni. Ezt leszámítva igényes a kiadvány, a lapok jó minőségűek, a borító anyaga szép, jó tapintású, öröm kézbe venni. Összességében annyit mondhatok a könyvről, hogy egy nagyon jó ötlettel indul, kreatív világfelépítéssel és különleges lényekkel ismertet meg, ám a kivitelezése nem száz százalékos. Ezt a jó alapsztorit sokkal ügyesebben meg lehetett volna írni, mert nekem hiányzott az életszerűség, az érzelmi mélység, és a drámaiság. A folytatásokat - amennyiben megjelennek magyarul - kész vagyok elolvasni, de nem ülök tűkön addig a megjelenésre várva. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/14

Abbi Glines: Ha az enyém lennél 

(A Vincent-fiúk 1.)

Csábuljon el a vonzás és árulás e forrón sistergő történetétől! 
"Volt benne valami rosszaság, ami vonzott. Mi ütött belém? Miért akartam annyira vétkezni?"

Ashton kezd belefáradni, hogy folyton a jó kislányt kell adnia; alkalmazkodni szülei és barátja, Sawyer Vincent elvárásaihoz. A fiú maga is a tökéletesség élő szobra, a gimnázium bálványozott élsportolója, minden lány álma. Ám amikor elmegy nyaralni a családjával, Ashton szeme megakad udvarlója unokafivérén, Beau-n. Nála szexisebb srácot életében nem látott, és bár a fiú a kisváros rossz hírű fekete báránya, végzetesen vonzódik hozzá. 

Beau a testvéreként szereti Sawyert, ezért százszor is meggondolja, mielőtt nyitni merne a tabunak számító Ashton felé. Igyekszik távol tartani magát tőle, noha kölyökkora óta szereti. Amikor Ashton fel akarja eleveníteni a gyerekkori barátságot Sawyer távollétében, Beau tudja, hogy nemet kellene mondania. Egyikük sem szeretne fájdalmat okozni Sawyernek, ám minél inkább igyekeznek kerülni egymást, annál hevesebb lesz a vonzalmuk. Aminek egyre nehezebb ellenállni...

Mikor legelőször megláttam ezt a könyvet, rögtön megtetszett a borítója. Olyan igazi nyári hangulatú regénynek tűnt és azonnal meg kellett szereznem. A fülszöveg elolvasása után már nem voltam ennyire lelkes: azt gondoltam, már megint egy olyan könyv, ami azt a klisét dolgozza fel, mikor "a jókislány" két (egymással rokonságban álló) srác közül a "rosszfiút" választja. Sokszor láttam/olvastam már ilyet és kezdem unni. Magam is meglepődtem, ennek ellenére mennyire tetszett a történet.

Klisésnek tényleg klisés volt, azt meg kell hagyni, de valahogy mégis olvastatta magát. Engem végig lekötött,két-három nap alatt elolvastam. Megfogott a regény érzelemgazdagsága és megkedveltem a szereplőket. Imádom a tiltott szerelmeket, és itt is erről volt szó, ugyanis Ashton a pasija unokatestvérébe szeret bele. Ez így elsőre rosszul hangzik, és kicsit erkölcstelennek tűnhet a lány, de ha jobban megismerjük a körülményeit, rájövünk, hogy szinte végig Beau-t szerette, nem a barátját, Sawyert. Itt azonban nemcsak a szerelem a kérdéses, hanem az is, hogy egy kapcsolatban ki mit vár el a másiktól, és ki mennyire ismeri a másikat. Szereti-e olyannak, amilyennek ismeri, vagy meg akarja változtatni? Mer-e mindkét fél önmaga lenni, vagy úgy érzi, meg kell változnia a másik kedvéért, hogy méltó legyen hozzá, megérdemelje a szerelmét. Olyan kérdések ezek, melyek minden szerelmi kapcsolatban felmerülhetnek, így számomra igencsak elgondolkodtatóak voltak. Emellett olyan témák is felszínre kerülnek, mint az előítéletek, a téves megítélés, a pletykálkodás, más rossz hírének keltése, az iskolai agresszió, az önmegvalósítás, a szülőknek való megfelelés kényszere, a bigott vallásosság, mások lenézése, kritizálása.

És ott van ugye a könyv központi témája, a tiltott szerelem, a megcsalás, a bűntudat. Szereplőinket lelkiismeret-furdalás gyötri amiatt, hogy átvernek és elárulnak egy olyan személyt, akit mindketten szeretnek (Sawyert, aki Beau unokatestvére és Ashton barátja). Ugyanakkor Ashton és Beau szeretik egymást, együtt akarnak lenni, de nem akarják sem megbántani, sem elveszíteni Sawyert. Mondhatom, nehéz helyzetbe kerültek, hisz mindketten szeretik Sawyert valamilyen szinten, de egymásba szerelmesek és nem tudnak parancsolni az érzéseiknek. Mernek-e önzők lenni vagy a másik fél Sawyer-rel való kapcsolatának megmentésére koncentrálnak saját boldogságuk helyett? Ash nem akarja, hogy Sawyer és Beau összevesszenek miatta, hisz Beau-nak senki sincs az unokatestvérén kívül, aki törődne vele (csak a pincérnőként dolgozó anyja, aki nem fordít nagy gondot fia nevelésére). Ashton szereti Sawyert, tiszteli, rendes fiúnak tartja, aki mindig kedvesen és tisztességesen bánt vele, ám ez nem szerelem, ő nem erre vágyik. Ő Beau féktelenségét, vadságát akarja, akivel önmaga lehet, nem az a jó kislány, akinek Sawyer hiszi és amilyennek a szülei és az egész város is látni szeretné. Ashtonnak először is ahhoz kell bátorság, hogy mindenkinek ellentmondva önmaga merjen lenni és miután megtalálja önmagát, utána már tudni fogja, melyik fiú áll közelebb hozzá. Addig azonban még sok csatát meg kell vívniuk együtt, egymásért.

Megkedveltem a karaktereket, Beau nagyon szimpatikus figura volt. Egyáltalán nem volt az a rossz fiú, akiknek mindenki hitte, és tényleg őszinte érzéseket táplált Ash iránt. Sawyert nem ismerhettük meg annyira, de valamilyen szinten átéreztem a fájdalmát és sajnáltam egy kicsit. Alapjában véve rendes srác és nem érdemelte, hogy így bánjanak vele a szerettei, ám néha ő is megérte a pénzét. Ashtont is meg tudtam érteni, mert tényleg nehéz helyzetbe került, bár szerintem ő okozta az egész zűrt azzal, hogy annak idején elkezdett Sawyerrel járni. Miért ment bele, ha végig Beau-ra várt? Akkor ez az egész elkerülhető lett volna. A mellékszereplők közül kedveltem Nicole-t (kellett egy ilyen gonosz karakter is, mindig azon gondolkodtam, mi lesz a következő húzása) és Lana figuráját, de Honey Vincent volt a legnagyobb forma. Beau anyja nem egy szokványos anyuka.

A könyv végén volt pár dolog, ami nem tetszett. Túl sokat halogatták a döntést, nem értettem, kinek mi baja van, és milyen viszonyban állnak a szereplők egymással. Egyik pillanatban még szakítani akart a szereplő, a másikban meg már mégsem. Beau eltűnése sem tartozott a kedvenc cselekményelemeim közé, bár megértettem, hogy fel kellett dolgoznia az új helyzetet (ami egyébként Sawyernek sokkal nehezebb lehetett, de az ő lelkivilágával senki nem törődött). Aztán olyan hamar megoldódott minden, pl. Ash apja is hipp-hopp elfogadta Beau-t, ami furcsa és életszerűtlen volt. Ezt leszámítva egyébként tetszett a könyv, érzelmes és romantikus volt és tele volt feszültséggel. Az erotikus jelenetek kellőképpen érzékiek voltak és a romantikus érzelmek mellett egyéb érzések, dilemmák is felszínre kerültek. A személyiség kibontakozása, az útkeresés és a szabad akarat érvényesítése volt a könyv fő témája a szerelmi háromszögön túlmenően. A könyv külleme is tetszik, tökéletesen illik a történethez, visszaadja a hangulatát, fülledtségét, a szereplők közötti feszült viszonyt. Ashtont és Beau-t a borítóképen lévő alakokhoz hasonlóan képzelem el, Sawyer viszont egyáltalán nem így él a képzeletemben. Ezt leszámítva nagyon tetszik a borító, a színei, a betűtípus, minden. És külön dicséret a fordítónak, aki ezt a remek, kifejező címet kitalálta a regényhez (százszor jobb, mint az eredeti "A Vincent-fiúk").

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17

Sziasztok!

Újra itt vagyok a félig-meddig olvasott könyvek rovatával. Itt osztom meg veletek első benyomásomat olyan könyvekről, amiket még csak részben olvastam el.

Steve Feasey: A szunnyadó vadállat - Vérfarkaskölyök 1. 

Ez tipikusan az a könyv, ami nekem a "túl tini" kategóriába esik. Az eleje kidolgozatlan, kicsit vontatott, unalmas, eddig még alig történt valami. A nyelvezet is túl egyszerű, szóval harminc oldal után meg is álltam. Elképzelhető, hogy a vége felé lesz néhány akciódúsabb jelenet, de addig még nem jutottam el. És még második része is van a könyvnek (miután ezzel végeztem, arra is sort kell kerítenem, mert már jó ideje megvan). Az az egy vonz benne, hogy itt a központi karakter egy fiú, mert lányos történetből túl sokat olvastam már.

Rachel Caine: Élőhalottak bálja (Üvegház 2.)

Az Üvegházat olvastam, és tetszett, de nem értettem, mit esznek rajta annyira. Én nem éreztem annyira hú-de-nagyon-jó könyvnek, mint ahogy sokan beállították. A második részt is elkezdtem, de kb. két fejezet után abbahagytam és azóta eszembe se jutott. Nem nagyon érdekelt a szereplők sorsa. Ez a könyv is a "majd egyszer" kalapba került, az esetleges folytatásokra pedig valószínűleg nem fogok igényt tartani. De ki tudja? Majd meglátjuk ha elolvastam. 

Cecily von Ziegesar: Bad girl 4. (Gossip girl 4.)

Olvastam az első három részt, azokat hamar elolvastam, mert rövidek voltak és valahogy újszerűnek találtam őket. Bármennyire gyerekesek és "túl gimisek" voltak számomra, valahogy azért mégis lekötöttek. De ennek a résznek a háromnegyedénél elakadtam, hónapok óta ülök rajta, nem vonz. Nem mondom, hogy rossz, de mostanság akad jobb olvasnivalóm is. Pedig már megvan a sorozat a hetedik részig, azok is olvasásra várnak. Majd egyszer talán sor kerül rájuk.

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző

Most biztos nagyon meg fogtok lepődni (tudom, hogy sokan szeretik ezt a sorozatot), de ezt a könyvet már harmadjára kezdem el és még egyszer sem sikerült befejeznem! Nem tetszik, nem egyedi, nem köt le. Már itt van a polcomon a folytatás is, de egyszerűen még ezen sem tudom átrágni magam. Nyomasztó a hangulata és nem érdekel a cselekménye. Nem szimpatikusak a szereplők és olyan érzésem van, mintha már száz ilyen történetet olvastam volna. Nem tudom, mikor végzek vele.