Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna. Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem. Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez.
Nem is tudom, hogy kezdjem. Valahogy mást vártam... De haladjunk szép sorjában! Szóval a borító - ez volt az, ami elsőre elvarázsolt és mikor megláttam, tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Gyönyörű, sejtelmes, tetszenek a színei, a cirádák, minden. A Könyvmolyképző pedig valljuk be, szép könyveket ad ki, nekem a kötésminőséggel se szokott problémám lenni (nem törik be, nem szamárfülesedik, nem hullik szét), szóval a könyv külleme maximális pontot ér.
A történet afféle mese és tiniregény keveréke, bár ez utóbbit csak a főszereplő kora és a szerelmi szál miatt lehet ráfogni. Egyébként inkább mese. Egy hosszú utazás, egyfolytában pörgő történet, ahol főhősünk folyton új szereplőkkel találkozik, szövetséget / alkut köt, bajba keveredik, üldözik, menekül, harcol. A fülszöveg már kissé lelövi a poént, ami egyébként a történet nagy fordulata akart lenni. Lényeg, hogy Meghan szeretne megtalálni valakit, akit elveszített. Ehhez azonban Sohaföldére kell mennie (Tündérországba). Fura lények lesznek segítségére, és sok más meséből ismert karakter is felbukkan, pl. Kacor király. De a segítség sincs ám ingyen! Meghan megtanulja, hogy ha tündérekkel üzletel, nagy árat kell fizetnie.
Meghan létezése, jelenléte furcsa módon mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, szinte mindenkinek az a célja, hogy ártson neki (megölje, elfogja, magával vigye, dolgoztassa, elcsábítsa, átadja az uralkodójának, feleségül vegye, stb.) Ezt kicsit túlzásnak éreztem, csak a vége felé kezdtek olyan szereplők felbukkanni, akik nem akarták rögtön megölni (persze ott is volt néhány, aki igen). A másik zavaró furcsaság az volt, hogy Meghant mindenki ismerte, mindenki hallott már róla és rögvest felismerte. Ránéztek és tudták, kicsoda. Érdekes.
Volt néhány dolog, ami nem tetszett benne. Egyik ilyen a túlpörgő történet: az állandó szaladás, menekülés. Mindig történik valami és alig ismerünk meg egy szereplőt, már ugrunk is tovább. Többször előfordult, hogy egy-egy harcolós vagy menekülős jelenetnél többször el kellett olvasnom a bekezdést, hogy magam elé tudjam képzelni, mi történik és hogyan. A "valaki csinál valamit" típusú mondatokból kicsit sok volt egyszerre. Ugyanakkor sok leírás is volt, minden egyes szereplő több mondattal volt külsőleg jellemezve, pl. milyen volt az alakja, teste, végtagjai, szeme, szája, hangja, mozgása, stb. Annyi féle lényt kellett elképzelnem, hogy már ez is sok volt. Jó lett volna egy kicsit megállni, pihenni, jobban megismerni egy-két fontosabb szereplőt, és csak utána menni tovább a történetben.
A vége sem tetszett igazán. Ne már, hogy a Vaskirály ezért akarta megszerezni Meghant? Azt hittem, lesz valami nagyszabású, dörzsölt, ördögi terve és a saját céljaira akarja felhasználni a lányt, aki annyira különleges, hogy mindenképpen csak ő lehet az, akire a Vaskirálynak szüksége van. Hát nem egészen. Ja, és azt hittem a lány (vélt) apjával is lesz valami: kiderül, hol van, mi lett vele, ki ő, de semmi. Maradt néhány megválaszolatlan kérdésem ezen kívül, de talán ezekre a további kötetek választ adnak majd.
Alapjában véve tetszett a történet, izgalmas és dinamikus volt, a felsorolt zavaró dolgok ellenére bejött. Ha felkészültem volna rá, hogy ennyire mese-jellegű lesz, akkor nem lepődtem volna meg ennyire. Van benne jó adag Pán Péter, Végtelen történet, Gyűrűk ura, Alice csodaországban, meg egyéb tündéres mesék. Meglepett, hogy a Szentivánéji álom szereplői is felbukkantak, bár először oda nem illőnek találtam, de aztán megszoktam és most már örülök neki.
A szerelmi szál annyira nem tetszett. Nem éreztem semmi összhangot a herceg meg a főszereplő lány között. Nekem nem volt elég. Néha ránéz egyik a másikra, erre az komoran elkapja a tekintetét, semmi érdeklődést nem mutat iránta. MÉg Meghan érzéseit se ismerjük, nem írja, hogy tetszene neki a herceg, hogy bármit is érezne iránta, csak annyit tudunk, hogy jól és félelmetesen néz ki. Aztán pedig egyszer csak összejönnek. Miért? Mikor? Mióta? Erről nem szól egyikük sem semmit, mintha nem is lenne érdekes. Akkor meg mi értelme, hogy benne van ez a szál? Ez a fajta szerelem-felépítés nem szokott bejönni nálam, nem elég hiteles. Nem is értem, hogy jöttek össze vagy egyáltalán miért. És most mi a helyzet velük? Egy párt alkotnak? És mi lesz ezután? A végén kezdett el tetszeni az Ash-Meghan páros, addigra viszont jött egy negatívum és vége lett a könyvnek. Most nem tudom, hogy egyáltalán kedvelem-e őket.
Jó ötlet a szerelmi háromszög, bár kissé gyakori mostanság. A jó pasi vs. legjobb barát figura örök harcának egyik példáját figyelhetjük meg itt is, nem kimondott, de igen-igen sejthető formában. Puck karaktere tetszett, vicces, bohókás, feldobta a sztorit. Vártam a visszatérését. (Most is várom.) Legnagyobb kedvencem azonban Kacor. Neki voltak vicces megnyilvánulásai, felismerhető szokása, sajátos beszédmódja és az ő karaktere legalább valamennyire ábrázolva volt.
Ha már a karaktereknél tartunk, Ash nem fogott meg, túl sablonos és nem is ismerjük meg igazán. Eleinte titokzatos figura (legalábbis annak kellene látnunk), de utána kiszámíthatóvá válik. Jelleme sem az én ideálomnak felel meg, keménynek látszik, de bizonytalan, mintha maga se tudná, mit akar. Folyton keménykedik, vagánykodik, ez sem szimpatikus vonás. Érzéseit, szándékait csak felszínesen ismerjük meg, nem tudunk vele azonosulni. A végén kezdett alakulni valami, ott lehetett volna jobban megismerni Ash-t (mikor kiderült, miért ellensége Puck-nak, mikor gyenge és esetlen volt), de akkor már késő volt és így összességében kevés volt belőle. És ez elég sok szereplővel előfordult: olvastam volna még róla, jobban megismertem volna (Meghan, Puck, Ash, Oberon, a Vaskirály, a Magasságos), de nem volt rá lehetőség.
Aki viszont igazán átlagos, az Meghan. Főszereplőhöz képest semmi extra nincs benne, semmilyen különleges jellemvonása nincs, amit hirtelen meg tudnék említeni. (Ha nem néztem volna meg most, a nevére se emlékeznék, pedig elhangzott egy párszor a regényben és nem is régen olvastam.) Fogalmam sincs, milyen ez a lány. Csak annyit lehet tudni róla, hogy átlagos, meg akarja keresni az öccsét, néha sír, nem akar embereket bántani, van neki egy legjobb barátja, azon kívül nem sok bizalmasa akad (de ez kb. az emberek 95%-ára igaz). Tulajdonságai nem nagyon említhetők. Nem tudjuk, okos-e, bátor-e, elszánt-e (elvileg igen, de egyértelmű bizonyíték nincs rá és nincs hangsúlyozva) szerelmes-e, határozott-e, szerény-e, érzékeny-e, mire vágyik, mit szeret csinálni, minek örül. Nagybetűs átlag. Nincs eléggé bemutatva, nincs jellemábrázolása, csak ide ugrik, oda szalad, ezt mondja, azt megígéri, itt sír, ott menekül és ennyi. Főleg cselekvésben mutatja meg a főhőst az írónő, nem pedig szándékaival, döntéseivel, tulajdonságaival ábrázolja. Ez hiba, legalábbis én nagyon hiányoltam azt, hogy megtudjam, ki az a Meghan Chase, akiről olvasok. És hogy milyen.
Családi kapcsolatai sem világosak. Most akkor milyen viszonyban van az anyukájával? Mert az elején úgy volt, hogy az anyja meg a nevelőapja nem igazán foglalkoznak vele. A férfi általában észre se veszi, hogy ott van, meglepődik, mikor megszólal. A végén pedig egészen más a helyzet: itt már egy szerető, aggódó, őszinte anyukát látunk. Luke-ról (nevelőapa) is azt tudjuk meg, hajnalokig kereste kinn Meghant (mivel számukra eltűnt), mintha aggódna érte. Meghan-nek a nevelőapjával sem volt ideje rendezni a kapcsolatát, az anyukát meg mintha kicserélték volna. Ezt sem értettem.
Az írói stílussal kapcsolatban már említettem, hogy sok a leírás, jellemzés. Néhol nagyon szép, szinte festői a tájleírás. Rengeteg jelzőt és igenevet használ a szerző, amit néha már fárasztó nyomon követni. Olyan érzésem támadt, mintha a szóismétlést mindenáron el akarta volna kerülni. Ez azonban már visszájára sült el: volt, hogy ugyanarra a lényre négyféleképpen utalt 4 mondaton belül, és már nagyon kellett koncentrálni, kiről van szó. (Ki mit csinál, hova fordul, hova ugrik.) Viszont szókincsfejlesztés céljából nem árt elolvasni a könyvet.
Újdonságnak találtam a Vastündéreket, mert más történetekben a tündérek mindig irtóznak a vastól (itt is), meg a szokásos nyári és téli udvar máshol is megvan. Viszont ez érdekes, modern, nagyon mai megközelítés volt, a gépszörnyek ötlete igazán tetszett, nem volt szokványos. Összességében a pozitív oldal felé billen a mérleg, de lehetett volna jobb is. Többet, mást vártam. Viszont hamar elolvastam, gyorsan lehetett vele haladni, kellemes kikapcsolódást nyújtott és kiszakított a valóságból néhány napra. Ennek ellenére a folytatásokat is tervezem elolvasni, mert kíváncsi vagyok, mi lehet még ebben a sztoriban.
Értékelés:
Tartalom: 5/4
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító: 5/5
Összesen: 20/16
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése