Kerstin Gier: Rubinvörös (Rubinrot) 

- Időtlen szerelem 1. 

Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron...

A filmváltozat moziplakátja

A humorosnak szánt, de félrevezetően idétlen fülszöveg és a "nem tudom hova tenni" borító miatt sokáig nem csábított olvasásra ez a könyv. Aztán a sok pozitív véleményt hallva mégis megvettem, és nem bántam meg. Időközben már a sorozat következő két részét is elolvastam, most pedig az első részből készült film apropóján újraolvasom a trilógiát. A Rubinrot c. német film egyébként sajnos nem volt látható a magyar mozikban, pedig a könyvet olvasók biztos kíváncsiak lettek volna rá. 

A könyv már első olvasásra is kellemes csalódást okozott, nagyon tetszett. Maga a történet izgalmas, egyedi, ötletes, jó a téma, sokat lehet vele variálni, csűrni-csavarni a szálakat. Mi történik a múltban és a jövőben, hogyan befolyásolja az eseményeket egy-egy véletlen, vagy olyasmi, amit még meg sem tett az illető, de tetteinek már most hatása van a jelenre (vagy a múltra)? Remek volt a felvezetés: mindenki Charlotte-ról hiszi azt, hogy időutazó, aztán jön a nagy koppanás! Nagyon jól leírta Gier a helyzeteket, idegesítő volt Glenda néni, Lady Arista és Charlotte, de pont ez volt a cél. Teljesen bele tudtam élni magam Gwendolyn helyzetébe, és örültem, mikor kiderült, hogy neki van igaza. 

A szereplők bemutatása mesteri, egyedi karakterekkel találkozhattunk. Gwendolyn mint főhősnő nagy kedvencem lett: vicces, okos (de nem művelt), tulajdonképpen átlagos lány, mégis különleges. Nagyon szimpatikus volt: elképzeltem, milyen rossz lehet neki, hogy egy csapásra egy ismeretlen világba csöppent, ahol helyt kell állnia, de egy pillanatra sem féltettem, mert tudtam, hogy feltalálja magát. Talpraesett, van saját akarata és humora még a legváratlanabb helyzetekben is. Gideon még egy kicsit rejtélyes, ebből a kötetből nem ismerhetjük meg annyira, így nem is volt olyan emlékezetes a számomra. Jópofa figura volt James, a szellem, és Leslie (Gwen barátnője) is. Mindenkinek elkelne egy ilyen vicces, okos, segítőkész barátnő. Humoros volt Maddy néni figurája, a látomása pedig egyszerre volt vicces, ugyanakkor félelmetes. 

Szép volt az anya-lánya érzelmi szál, a hazugság és a bizalom kérdéseit dolgozza fel ez a rész. A szerelmi vonal itt még nem annyira hangsúlyos, inkább csak Gwendolyn epekedését figyelhetjük meg, amint folyton rácsodálkozik arra, Gideon milyen helyes, milyen jól néz ki a korhű ruhákban és bár nem tetszenek neki a hosszú hajú pasik, de Gideon mégis mennyire bejön neki. A gróf karakterét még nem tudtam hova tenni, nem lehet tudni, milyen szerepet játszik a történetben, mi a célja. Az is kérdéses (itt még), hogy Lucy és Paul pozitív vagy negatív figurák-e (bár a választ és a múltban meghúzódó rejtélyeket azért lehet sejteni). 

A regény nyelvezete nagyon tetszik, olvastam németül is (úgy is szuper). Szépen ír Gier, szemléletes hasonlatokat használ és remek a jelzőválasztása is. Tetszettek a leírások, a szereplők jellemzése, a hangulat. Teljesen oda tudtam képzelni magam a házba, ahol Gwen él, magam előtt látom a komornyikot, Maddy nénit, Lady Aristát, és a többi szereplőt is. Igazi élő, hús-vér figurákat sikerült alkotnia az írónőnek. A különböző korokat, ruhákat is sikerült úgy jellemeznie, hogy az ember könnyen el tudja képzelni, mi hogyan nézett ki akkor és milyen volt az adott korszak hangulata. Történelem órára is ajánlom. :)

A könyv másik nagy erőssége a humor. Ha nem lenne az időutazós, a misztikus vagy a szerelmi szál, a humor akkor is megmentené a regényt. A vicces helyzetek, kínos szituációk, humoros párbeszédek, csipkelődések újra meg újra megmosolyogtatják az olvasót. A fordítással kapcsolatban csak egy helyen voltak fenntartásaim: mikor Gideon azt mondja, hogy az adott századbeli orvostudományt nem úgy kell elképzelni, mint Grey anatómiáját. A Grey's Anatomy az magyarul a Grace klinika (a TV sorozat), de a könyvben Grey anatómiájának van fordítva, mintha kb. egy híres tudós anatómiával foglalkozó könyve lenne, vagy ilyesmi. De egyébként tetszett a fordítás. 

A borítóval kapcsolatban még mindig nem tudom, mit írhatnék. Tetszik is, meg nem is. Bár annyira nem esztétikus, azért valamennyire kifejezi a könyv hangulatát: vicces, a párocska régies ruhában, a fiú csúfolódik, a lányt idegesíti, körben pedig a figurák a könyvben megjelenő témákat, helyzeteket idézik fel: pl. vízköpő, farkas (Falk de Viliers-re utal így Gwendolyn), pókháló, fáklya, csillár (aki olvasta, tudja, melyik jelenetekben jelennek meg ezek a képek). A fedőlap színe rózsaszín, a felirat piros, a könyv címével együtt ez is a rubinra (Gwendoly a Rubin nevű időutazó) utal. Nagyon tetszett az a megoldás, hogy a könyv egész szövege piros betűvel íródott. Szintén nagyszerű ötletnek tartom az egyes fejezetek előtt megjelenő idézeteket, naplórészleteket vagy az Őrzők feljegyzéseiből származó bejegyzéseket, melyek megkönnyítik a történet értelmezését, segítenek, hogy összeálljon a kép vagy valamilyen fontos dologra utalnak. Eképpen mi, olvasók is nyomozhatunk, megfejthetjük a rejtélyeket. 

Összességében nagyon tetszett a könyv: ötletes alapsztori, remek karakterek, kitűnő írásmód, gördülékeny stílus, sok humor, aranyos szerelmi szál és kedvelhető főszereplő teszi élvezhetővé a történetet. Aki elolvassa, valószínűleg azonnal meg akarja majd szerezni a folytatást is. Én így voltam vele. Pontot csak azért vonok le a történettől, hogy a következő kötetekben legyen hová fejlődni, illetve mert Gideon itt még nem annyira egyedi, valamint a borító lehetne tetszetősebb, kevésbé idétlen és kevésbé gyerekes. 

Értékelés:

Történet: 5/4

Szereplők: 5/4

Stílus, nyelvezet: 5/5

Borító: 5/4

Összesen: 20/17

 

 Joss Stirling: Lélektársak - Phoenix

(2. kötet)

 A tizenhét éves Phoenix egy bűnözőkből álló savant banda tagja Londonban. Phoenix különleges adottsága, hogy képes mások agyát blokkolni, az időt „lefagyasztani”. Ezt a képességét zsebtolvajként kamatoztatja, amíg nem találkozik Yves Benedicttel. A fiúról azonban hamar kiderül, hogy nem csupán egy célpont ...Ő a lélektársa, de az egymásra találás ezúttal sem egyszerű, mert a Közösség a hatalmában tartja Phoenix múltját, és a jövőjét is magának követeli. Vajon ők az erősebbek vagy a fiatalok közti kapocs?

Természetfeletti képességek, szövevényes kalandok, szerelem- a Lélektársak trilógia második része végre magyarul is!

A történetről:
A cselekmény izgalmas, fordulatos, már az első fejezet olvasásakor megjegyeztem magamban, hogy ez bizony jó könyv lesz. Rögtön megtetszett az alapsztori, és bevallom, jobban szerettem, mint az első részt (Lélektársak-Sky), pedig az sem volt rossz. Ebben ugyanis megvannak azok a dolgok, amiket az előző részből hiányoltam: kidolgozottabb világ, részletesebben bemutatott képességek, hihetőbb szerelmi szál. A mellékszereplők is több szerephez jutottak, ami szintén tetszett.

Mivel egy sorozat második részéről van szó, itt a szerzőnek már nem kell elmagyaráznia az alapokat az általa alkotott világról, az utalás is elegendő, hisz az első rész olvasása után már képben vagyunk, tudjuk kik azok a savantok és hogy vannak közöttük jók és rosszak, mi az a lélektárs, milyen képességeik vannak a Benedict-család tagjainak, stb. Az írónőnek nem kellett az alapfogalmak magyarázásával kitöltenie az értékes helyet a könyv lapjain, így kevesebb világmagyarázat mellett több cselekményt kapunk. A sztori pörgősebb, a főhősök helyzete kilátástalanabb. A tehetetlenség érzését jól sikerült ábrázolnia Stirling-nek, amit végül egy ügyes megoldással old fel. Úgy tűnhet, nincs kiút az adott helyzetből, pedig logikus és egyszerű a megoldás. Töltelékjelenetek itt is voltak, pl. a ruhavásárlás (nem értem, miért kell minden könyvbe ilyen, hogy a lány öltözködik, készülődik, szépítkezik).

A szereplőkről:
Phoenix (Phee) szerethető főhős volt, akit már az első oldalakon sikerült megkedvelnem. Vagány tolvaj csajszi ő, aki különleges képessége (le tudja "fagyasztani" az embereket, akik ezt úgy érzékelik, mintha megállt volna az idő) miatt kiemelkedő a "szakmájában". Nem azért csinálja, hogy másoknak ártson, vagy önös érdekből, hogy pénzhez jusson, hanem két okból: 1. Ez az ő dolga, feladata, ez a záloga annak, hogy a Közösség tagja maradhasson, hogy egyáltalán tartozhasson valahová, hisz senkije sincsen. 2. Ehhez ért, ebben jó, és élvezi, hogy valamiben sikerélménye lehet. Phee soha nem járt iskolába, némi műveltséget azzal szerzett, hogy szabadidejében beszökött a könyvtárba és olvasott. Egész életében sanyarú sorsa volt, nincs családja (édesanyja meghalt, apjáról nem tud), nincsenek szerettei. Dragonnal és Unicornnal ellentmondásos kapcsolata van: tart tőlük, megveti őket, de azért nem akar nekik rosszat.

Nem olyan rossz ember ő, mint amilyennek elsőre gondolnánk, aztán jobban megismerjük, és teljesen együtt tudunk vele érezni. Neki is van szíve: szeretetre éhes, a lelke mélyén igazi, szerető családra vágyik, ami eddig nem adatott meg neki. Szinte nincsenek pozitív emberi kapcsolatai, csak egy barátja van, Tony, akit igyekszik megvédeni, de ő sem igazi bizalmas barát, csak egy ismerős, akivel még nem állt érdekükben egymás ellen fordulni. A Közösségben csak egymás mellett éldegéltek az emberek, de nem együtt. Nem alkottak igazi közösséget, csoportot, nincs közöttük érzelmi kapocs. Mindenki fél és végzi a saját dolgát, és senki sem törődik a másikkal, nem kérdezősködik. Phee talpraesett, vagány lány, aki nem szereti, ha helyette döntenek, és akit beszédmódja, stílusa is jól jellemez. Tetszett a narrációja, itt-ott humoros, némi öniróniával és szarkazmussal fűszerezve. Jó volt, ahogy a Mylordot bemutatta, gúnyos és humoros jellemzéssel tette abszurd módon egyszerre nevetségessé és félelmetessé a Mylord figuráját. Csak akkor volt egy kicsit idegesítő Phee karaktere, mikor hisztizett (a színház után) és mikor mindenáron ki akarta szedni Yves-ből, mi a terve (pedig tudta, hogy annak milyen következményei lehetnek).

Yves figurája nagyon tetszett: szimpatikus, okos, kedves srác, aki azért több, mint egy "jófiú". A szerelmi szálat itt hihetőbbnek és izgalmasabbnak találtam, mint a Sky-Zed páros esetében. A könyvben több , már ismert mellékszereplő is feltűnik. Ennek örültem, mert jó volt viszontlátni Zedet, Sky-t, és a Benedict-klán többi tagját, illetve ezáltal jobban beleláttam a Savant Hálózatba. Sky karaktere sokat változott: nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett és itt valahogy talpraesettebbnek tűnik. A mellékszereplők karakterábrázolása ezúttal jobban sikerült, mint az első résznél, pl. Xav figurája emlékezetes volt itt, míg az első részbeli szerepléséből csak a nevére emlékszem. Főgonoszunk, a Mylord roppant ellenszenves figura. Stirling remekül ábrázolja őt, tökéletesen leírja, mit érez iránta Phee: félelem, megvetés és undor keverékét. Karakterek terén mit kapunk ettől a kötettől? Jól kidolgozott jellemeket, emlékezetes főgonoszt és hátborzongató csatlósait, valamint emberi kapcsolatok (vagy azok hiányának) szívszorító ábrázolását.

Nyelvezet, stílus, fordítás:
Már a Sky-t értékelve is megjegyeztem, hogy Joss Stirling nagyon szépen ír. Ez itt még szembetűnőbb volt számomra. Jó a megfogalmazás és szemléletesek a leírások. Stirling stílusa gördülékeny, emellett gazdag szókinccsel rendelkezik. Ez azt eredményezi, hogy szerencsére nem ugyanazok a kifejezések ismétlődnek folyton. Sok jelzőt, igenevet, összetett mondatot, és nem túl gyakori kötőszavakat használ a szerző, de a leíró vagy elmélkedősebb részeket humoros párbeszédek és szívet melengető vallomások váltják fel. Tetszett a fordítás is, így összességében élmény volt olvasni.

Külső megjelenés, borító:
A könyv minőségére nem lehet panasz, jó a papír, szép a betűtípus. A borító tetszetős, de nekem túl egyszínű és egy kicsit harsány. Élénk színe miatt szinte világít a polcon. Megjelenése valamelyest egységet alkot az első rész borítójával (ott is a fekete, piros és fehér színek vannak jelen és mindenféle indák tekeregnek rajta), de színben eltér tőle, így egymás mellé téve furcsa összképet alkot. Jó ötlet volt az eredeti címre utaló kérdést a borítón megjelentetni. Pl. A könyv eredeti címe Stealing Phoenix (kettős értelmű kifejezés: jelentheti azt is, hogy ellopni Phoenix-et, vagy azt is, hogy lopós Phoenix, és a könyv tartalmára nézve mindkettő helytálló lehet. Itt a "Stealing" - "lopni" kifejezés így jelenik meg: "Te hagynád, hogy elrabolják a szíved?" Az első résznél pedig Findig Sky (Megtalálni Sky-t) volt a cím, ott a "Találd meg a lélektársad!" alcímet kapta a könyv. Ötletes megoldás, gratulálok a fordítónak. Találó a madár képe a borítón (a főnix Phoenix-re utal) és összességében jó minőségű a kiadvány. 

Értékelés:

Tartalom, történet: 5/4

Szereplők: 5/4

Borító: 5/4

Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/5

Összesen: 20/17

 

Veronica Roth: A lázadó  

(A beavatott 2.)

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz - vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei - Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit - és önmagát -, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

A történetről:
Nagyon szerettem Veronica Roth A beavatott címmel megjelent első könyvét. A trilógia második része, A lázadó ott folytatódik, ahol az első kötet véget ért. Konkrétan ugyanott: ugyanaz a vonatos jelenet megy tovább. Tris néhány társával (és ellenségével) együtt megmenekült és a Barátságosok központja felé tart. Tetszett, hogy a könyv elején az előző rész tartalmát bemutató visszatekintés nem szájbarágós, nem ismétli önmagát a szerző. Ehelyett Tris-szel együtt mi olvasók is a jelen szituációba helyezkedünk bele. Visszautal az eddig történtekre az írónő, de inkább azoknak az eseményeknek, döntéseknek a hatása érződik a jelen helyzeten.

Mesterien érzékelteti az összetett érzelmeket Roth, ez a kötet így sokkal lélektanibbra sikeredett, mint az első. Trisnek fel kell dolgoznia a szülei elvesztése miatt érzett gyászt és lelkiismeret-furdalást, amit tetéz az a tudat, hogy szülei miatta áldozták fel életüket. Mit tegyen, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló? Emellett ott van az őt marcangoló bűntudat Will megölése maitt. Szegény főhősünk állandóan azon töri a fejét, mit tehetett volna másképp, hogy ne kelljen akkor megölnie barátját. Folyton mentegeti magát, hogy nem volt más választása: vagy ő, vagy Will, egyiküknek meg kellett halnia, hisz Will a szimuláció hatása alatt állt, nem lehetett volna szép szóval rábírni, hogy tegye le a fegyverét. De lőhetett volna a karjába is, nem lett volna muszáj megölnie... Ez miért nem jutott eszébe akkor?

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak Tris fejében és kínozzák őt, miközben egyéb megoldásra váró problémákkal is szembe kell néznie. Például a Marcus által pedzegetett nagy titokkal, miszerint létezik egy információ, amiért sokan mindenre képesek. A Művelteknek is erre fáj a foguk. Vajon mi lehet ez a nagy dolog? Tényleg létezik egy ilyen nagy horderejű információ, vagy csak Marcus akarja növelni saját fontosságát ezzel a hazugsággal, hogy nélkülözhetetlenebbnek tűnjön? Tris a végére akar járni a dolognak, de ebben Tobiasra nem számíthat, ő ugyanis távol marad mindentől, amihez az apjának köze van. Ő nem hisz Marcusnak és a titok létezését is kétségbe vonja.

A regény cselekménye nem annyira eseménydús, mint az első köteté, de azért elég pörgős a történet. Igazából egy "turistakönyv"-formát vesz fel, a szereplők ide-oda mennek, egyik csoport központjából a másikba. Ezzel igazából nem volt baj és nem is vált unalmassá, valamint ez a megoldás remek lehetőséget biztosított arra, hogy az írónő bemutassa a többi csoportot. Megismerhetjük a Barátságos és az Őszinte csoport központját, tagjait, viselkedésüket, elveiket. Ezzel pontosabb, részletesebb világkidolgozást kapunk, ami minden disztópiás regénynek kulcseleme (kellene legyen).

A történetet végig a bizonytalanság hangulata uralja: senkiben nem lehet megbízni, bárki lehet áruló. Barátok olyan könnyen válhatnak ellenséggé, mint korábbi ellenségek szövetségesekké. A szereplők élete fenekestül felfordult, ebben a világban már bármi megtörténhet. Semmi sincs úgy, ahogy eddig. A jól megszokott csoportrendszer helyett káosz uralkodik és olyasmi is előfordulhat, ami eddig elképzelhetetlen volt. Az egyik csoport csak úgy lemészárolhat egy másikat? A jó ügy érdekében? Vajon mi az, ami megéri a kiontott emberéleteket? Tris szülei tényleg lányuk életét akarták megmenteni vagy azt a bizonyos információt?

Vannak olyanok emberek, akik több csoporthoz is tartozhatnának. Kik az Elfajzottak és ki tud róluk? Miben másak ők és ki mire képes azért, hogy ezt megtudja? Hatalmi harcok folynak, érdekek ütköznek egymással, közben mindenki azt hiszi magáról, hogy ő a jófiú. Az az érzésünk, hogy valami nagy volumenű dolog húzódik a háttérben. Ki előtt ismert az információ és ki előtt titok? Ki mit tud róla? Közben a csoport nélküliekről is kiderül, hogy nem egészen olyanok, mint amilyennek hittük őket: ők is forralnak valamit... A történet tehát tartogat meglepetéseket. Azért nem akartam maximum pontot adni  erre a szempontra, mert az előző részhez képest kevésbé éreztem eseménydúsnak a sztorit, viszont érzelemgazdagabb, így összességében véve nem maradt bennem hiányérzet: a lelki mélység kárpótolt a kevesebb cselekményért. Meg persze azt nem lehet mondani, hogy eseménytelen a történet, a könyv felétől úgy beszippantott, hogy tényleg nem tudtam letenni. Így végül 4.5 pontot kapott a tartalmi szempontra.

A karakterekről:
Az első részhez képest sokkal mélyebb, kidolgozottabb karakterábrázolással találkozhatunk ebben a kötetben. Trisnek hirtelen fel kell nőnie, fel kell dolgoznia szülei halálát és törődnie kell öccsével, Calebbel is, akivel úgy érzi, kissé eltávolodtak egymástól, mióta mindketten elhagyták az Önfeláldozók csoportját. Tris emberi kapcsolatai közül a Tobiassal való szerelme kap nagy hangsúlyt a könyvben, de nem azon a nyálas-romantikus módon van tálalva. Kapcsolatuk ellentmondásokkal teli, és nem konfliktusmentes, de éppen ettől hihető, erős, valódi szerelem az övék.

Sokat szenvedett, megtört karakterekkel van dolgunk, akik között újabb és újabb konfliktusok éleződnek ki a regény cselekménye során. De ez így van rendjén: Tris-nek és Tobias-nak van mit feldolgozniuk, hogy utána lelkileg megerősödve egymás támaszai, bizalmasai lehessenek. Ehhez azonban mind önmagukkal, mind egymással meg kell küzdeniük. Trisnek az önvádon, a Will halála miatti bűntudaton, és a szülei elvesztése felett érzett gyászon kell túltennie magát, Tobias pedig az apja által okozott testi-lelki sérüléseket igyekszik elfelejteni. Tobias karaktere is fejlődik, az ő jellemábrázolása is kiforrottabb. A mellékszereplők szintén emlékezetes figurák, ők is változnak, náluk is van példa mind pozitív, mind negatív irányú fejlődésre.

Különösen tetszett a könyvben a bűntudat feldolgozásának témája. Tris poszttraumatikus stresszben szenved és ezt nagyon kifejezően tárja elénk Roth: Tris szenvedését testi-lelki változások párhuzama érzékelteti, pl. levágja a haját, ez is utal arra, hogy ő már nem az az ember, aki azelőtt volt; vagy pl. nem tud fegyverhez nyúlni, mióta lelőtte Willt, stb. Tris karaktere hatalmas fejlődésen megy keresztül, közben pedig nehéz döntéseket kénytelen meghozni: Kit, mit áldozhat fel és kiért, miért érdemes áldozatot hoznia? Kit menthet meg és kit nem? Kiben bízzon, kire hallgasson? Milyen (nemkívánatos) szövetséget kénytelen kötni, kitől számíthat segítségre? Kit árul el ezzel, valamint ki az, aki őt árulja el? Milyen áldozatot képes hozni Tris, hogy megmentse barátait? És ki menthetné meg őt? Ezekre a kérdésekre kapunk választ a könyvből.

Nyelvezet, stílus, hangulat, fordítás:
Az első rész módszerét követve az írónő itt is jelen idejű egyes szám első személyű narrációt alkalmaz. Az olvasók Tris szemszögéből ismerhetik meg a történetet. Főleg párbeszéddel és cselekményleírással találkozunk. Érzésekről nem igazán beszél, inkább benyomásokat, meggyőződéseket közöl, de az olvasó számára nagyon is átérezhetőek az érzelmek. Sok író esik abba a hibába, hogy az érzelmeket úgy akarja leírni, pl. "Bánatos vagyok." Igen, értjük, tudjuk, de attól még nem érezzük át. Itt teljesen más a helyzet: mi, olvasók is megéljük Tris érzelmeit. Mivel a szereplőket már ismerjük, kevés leírással és jellemzéssel találkozunk. Csak az új szereplőket ábrázolja részletesebben az írónő, a régebbieket tetteik, viselkedésük jellemzi. A könyv hangulatát a bizonytalanság teszi kissé sötétté, de a legváratlanabb helyzetekben megjelenő humor oldja ezt a borús hangulatot. Az különösen tetszett, hogy Tris milyen poénos még a legkilátástalanabb szituációkban is, ezt a lelki felépülése jeleként értelmeztem. A szöveg logikusan tagolt, a fejezetek izgalmasan végződnek, és több rövid, de hatásos mondat tagolja a hosszabb mondatokból felépülő bekezdéseket. A fordítás ezúttal is tetszik, Logos munkáját dicséri.

Külső megjelenés, borító:
A könyv kötése jó minőségű, kívül-belül esztétikus a példányom. A borító nagyon szép, teljesen illik a könyv tartalmához, hangulatához. A Barátságosok jelképe a fa, az előzőn pedig a Bátrak jelképe volt - így összhang is van a két kötet külső megjelenése között. Helyesírási, gépelési hiba sajnos akad, de a betűtípus szép és a sortávolság is optimális az olvasáshoz. 

Értékelés:

Tartalom, történet: 5/4.5

Szereplők: 5/5

Borító, külső megjelenés: 5/5

Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/5

Összesen: 20/19.5