Minden éjjel, miközben a tizenhat éves London Lane alszik, az aznapi események törlődnek az elméjéből. Reggelre csupán a jövőjére „emlékszik”. A lány megszokta már, hogy az előző este írt jegyzetei és egy bizalmas barátnő segítségével éli túl a napot. A dolgok azonban a fejük tetejére állnak, amikor az iskolában feltűnik egy új fiú. Luke Henry nem olyasvalaki, akit az ember csak úgy elfelejt, ugyanakkor – bárhogy is próbálja – London nem találja őt az előtte álló történések emlékképei között. Amit előre lát, az viszont egyre nyugtalanítóbb. Rájön, hogy ideje utánaeredni a múltnak, amit folyamatosan elfelejt – még mielőtt elpusztítaná a jövőjét.

Ahogy az lenni szokott nálam, a borítóba első látásra beleszerettem. Ám, ahogy az gyakran megesik, a könyv külső megjelenése nem biztos, hogy egyenes arányosságot mutat a belső tartalommal. Ettől a könyvtől is többet vártam, mégsem vagyok annyira csalódott. Aki egy egyszer olvasós történetre vágyik, ami kellemes szórakozást nyújt, miközben egy szeles, szürke, esős őszi napon a meleg szobában begubózik a takaró alá, annak tökéletes. 

Főhősünk, London Lane különleges lány. Nemcsak vörös haja miatt lóg ki a sorból, hanem amiatt is, hogy minden hajnalban törlődnek az elmúlt 24 órájának emlékei, így nem emlékszik a múltra. A jövőre viszont annál inkább, neki ugyanis a jövőjéről vannak emlékei (néha álmok formájában, néha viszont csak úgy emlékszik, mint más a múltra). A középiskolás lány fordítva van összerakva, mint mások: előre emlékezik, visszafelé pedig felejt. Csak két ember van tisztában a helyzetével, az anyja, aki egyedül neveli őt hat éves kora óta (azóta tart nála ez a fordított emlékezés), és legjobb barátnője Jamie. Egy nap azonban felbukkan egy különös fiú, Luke, aki egyáltalán nem szerepel London jövőbeli emlékeiben, a fiúval kapcsolatos múltbeli eseményekre viszont nem emlékszik (hacsak nem hagy magának emlékeztető feljegyzéseket). 

Ez az alapfelállás, ennél többet nem mondok a cselekményről. Egyrészt, mert nem akarok spoilerezni, másrészt azért, mert nem nagyon van mit. Ugyanis a történet nem is nagyon szól másról (maximum annyiról, hogy London igyekszik megtalálni az apját és kideríteni a múlt rejtélyeit). Nem igazán tudnám megmondani, mi volt az értelme. Romantikus könyv akart lenni? Mert úgy éreztem, az emlékezet-szál csak azért kellett, hogy legyen benne valami más is a szerelmi szál mellé afféle aláfestésnek. Romantikus könyvnek viszont gyenge, és a szerelem sem annyira hangsúlyos. Vagy a nyomozós szál volt a lényeg, esetleg a megható részek? Mintha maga az írónő sem tudta volna, milyen típusú művet akar írni. Fantasynek egyáltalán nem nevezném, mert ahhoz igen gyengécske (csak London különleges képessége az, ami nem reális), néhol viszont már krimibe csapott át. Van itt nyomozás a múlt titkai után, drámai rész, elmélkedés múltról és jövőről, szerelem, civakodás, barátnők veszekedése, szülőkkel való kapcsolat konfliktusai (tinédzserkor problémái), középiskolai intrikák, de egyik cselekményelem sem annyira domináns, hogy ki tudnám emelni. Kicsit zavart ez a besorolhatatlanság, mert nem tudtam, mire számítsak. 

A történet tele van következetlenségekkel. Nézzünk egy párat! Választ kapunk arra, hogy London emlékei miért törlődnek minden nap (mióta tart ez, mi történt hat éves korában, miért pont abban az órában), de arra nem hogy hogyan lehetséges, hogy emlékszik a jövőre. És a jövőre összevissza emlékszik, egyszer úgy vettem ki, hogy megálmodja (de akkor azt is elfelejtené, mit álmodott a jövőről, nem?), máskor meg olyan, mintha csak gondolatban előrepörgetné a jövőjét és látja, mi lesz (mint ahogy mi a múltra emlékszünk). Ez nem volt egyértelmű. A történet elején még nem emlékszik Luke-ra a jövőjéből, a vége felé meg már igen, sőt, még a fiú jövőjét is látja. Utána pedig már a múltból is emlékszik a srácra és csodálkozik, hogy ezen miért lepődnek meg (az anyja és Luke, akik tudják, hogy egyébként London nem szokott emlékezni a múltra). Egyszer arról van szó, hogy nem lehet változtatni a jövőn, máskor meg lehet. És még sok ilyesmi. Az alaptéma egyébként tetszik, nagyon ötletes, de a megvalósítás eléggé gyermeteg és a koncepció nincs jól átgondolva. 

A sztori itt-ott kiszámítható, például a nagy fordulat (a temetői látomással kapcsolatban) már kilométerekről ordított, így egyáltalán nem lepett meg. A történetvezetés darabos, hol egyenként, részletesen leírja az egymás utáni napokat, hol meg hónapokat ugrunk és már egy teljesen más helyzetben találjuk magunkat. A múltbeli szál drámai pillanatai érdekesek és meghatóak voltak, illetve a szerelmi szálon is volt némi pozitívum (bájos volt), de egyébként nem nagy durranás a történet, komoly mondanivalót ne nagyon keressünk benne.

A szereplők közötti konfliktusok mind mondvacsináltnak tűnnek, pl. a nagy összeveszés Luke-kal (teljesen értelmetlen volt), az anya-lánya kapcsolattal összefüggő düh és dac, vagy az, hogy Londonnal hetekig nem áll szóba a barátnője. Ez is elég logikátlan volt. Ha Jamie tudja, hogy a barátnője látja a jövőt, miért nem hisz neki, hogy annak a bizonyos dolognak, amiről London le akarja beszélni, nem lesz jó vége? És ha London mégis tud változtatni a jövőn, miért olyan biztos benne, hogy akkor is ugyanúgy ki fog békülni Jamie-vel? Az egy másik jövő volt, nem? Mert ha már változtatott rajta, akkor nem feltétlenül ugyanúgy alakul minden, ahogy ő előre látta. 

A könyv más borítói

Karakterek terén sem alkotott maradandót az írónő. London semleges, felejthető figura, azon kívül, hogy van nála ez az emlékezet-bibi, nem sok minden derül ki a jelleméről, csak felszínesen. Luke egy kicsit érdekesebb, aranyos, csupaszív srác, de kicsit sablonos és neki az a fő tulajdonsága, hogy jól néz ki. Jamie egy oktalan kis bolond, mellesleg papírmasé-figura, a többi szereplő pedig annyira jelentéktelen, hogy  a nevükre sem emlékszem és felesleges is megemlíteni őket, hisz nem játszottak fontos szerepet a történetben. Az apa meg Jonas figurája érdekes lett volna, róluk szívesen olvastam volna többet, pl milyenek lettek, milyen nyomot hagyott rajtuk az elmúlt idő, hogy élték meg a helyzetet, hogyan sikerül feldolgozniuk a változást, stb. Éppen ezek lettek volna az érdekes, igazi érzelmeket és emberi drámákat felvonultató szálak, de az írónő ezekkel már nem foglalkozott, ami nagy kár, mert lett volna benne potenciál. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a lassú indulás után egy úton száguldottam volna, és hirtelen meg kellett volna állnom, mert ott a szakadék. Már éppen megállapítottam volna, hogy na, kezd érdekes lenni a történet, erre vége lett. A történet cselekményének nem volt íve. Nem ott voltak a "nagy" fordulatok, ahol lenniük kellett volna. Ott volt a vége, ahol a közepének kellett volna lennie, ezért befejezettnek, elhamarkodottnak érzem. 

A kötet külleme tetszik, nagyon tetszetős és figyelemfelkeltő a borító, megérdemli az 5 pontot. A külföldi változatok is káprázatosak. A kiadvány minőségére sincs okom panaszkodni, a Könyvmolyképzőtől megszokhattuk a jó minőséget. A szép, olvasható betűtípus nem bántja a szemet, a kötés pedig nem törik be (feltéve, ha nem vadállat módjára olvasod). Az írói stílus nem annyira egyedi, a szóhasználat alapszókincsre korlátozódik, kevésbé olvasott emberek számára is érthető (elvégre fiataloknak íródott). Rövid fejezetei miatt könnyen, gyorsan olvasható, nekem csak fél napba telt. Szemet gyönyörködtető leírások vagy vicces párbeszédek nem nagyon vannak benne. 

Összesítve: Egyszer olvasós limonádé, nem hagyott bennem mély nyomot. Komoly problémákat nem vet fel, mondanivalója kevés, karakterábrázolás nem nagyon van és még a hangulat, vagy az írói hangnem sem javít rajta. Hogy stílszerű legyek: felejthető történet, felejthető karakterek, mondhatnám, hogy "Úgyis elfelejtem".

Értékelés:

Történet, hangulat: 5/2

Szereplők: 5/2

Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/2

Külső megjelenés, borító: 5/5

Összesen: 20/11

Egy ismeretlen megmentő. Egy nyugtalanító titok. A szerelem nem mindig sima ügy… A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált… Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól. Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.

Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá ehhez a könyvajánlóhoz. Nemrég fejeztem be a könyvet és még mindig a regény hatása alatt vagyok. Másfél nap alatt végeztem az olvasásával, ez is mutatja, mennyire lekötött. Nagyon jó könyv, elgondolkodtató és komoly témákat jár körül. 

A könyv központi karaktere Jacqueline Wallace, egy másodéves egyetemista lány, akivel két hete szakított a barátja, Kennedy. A fiú és Jacqueline három évig jártak együtt (még a középiskolában kezdődött a kapcsolatuk), míg végül Kennedy szakított a lánnyal. És hogy mi volt erre az oka? Mert csajozni akart! Ki akarta élni magát, amíg még teheti, ugyanis politikusnak készül és nem akarja, hogy akkor legyenek majd botrányai, mikor már híres lesz, nehogy valaki ezzel derékba törje a karrierjét. Szóval ő most akarja kibulizni magát, és emiatt a lány már nem fér bele az életébe. Jacqueline nem az a kis nebáncsvirág, szépen megmondja a véleményét a srácnak, de attól még kiborul és két hétig nem jár suliba, csak szomorkodik a szakítás miatt. Emiatt aztán pótolnia kell közgázból (ugyanis hiányzott és még a negyedéves zh-t se írta meg), különben úszott a félév. A professzor kijelöl mellé egy korrepetítort, aki segít neki felkészülni és pótolni. Közben Jacqueline elmegy bulizni a barátnőjével, Erin-nel, és mikor egyedül indul haza, valaki megpróbálja megerőszakolni, de egy másik srác megmenti. A történet itt indul, a korábban történt eseményeket a lány visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg. Jacqueline innentől kezdve szinte mindenütt titokzatos megmentőjébe botlik, holott eddig észre sem vette Lucas létezését. Egyre jobban kezd vonzódni a sráchoz, aki úgy tűnik, szintén nem közömbös iránta. De vajon mit titkol Lucas? Miért olyan titokzatos, mit hallgat el?

A könyvnek igen komoly mondanivalója van, a fiatal lányokat érintő igazi problémákat fogalmaz meg. Egyik ilyen téma a nemi erőszak és annak kezelése. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen eseményt? A regény nagyon szépen bemutatja Jacqueline érzéseit, félelmeit. Miért nem szólnak a lányok, ha ilyesmi történik velük, miért nem akarnak feljelentést tenni? Mit tehetnek, hogy lelkileg feldolgozhassák a történteket, mi kell ahhoz, hogy újra biztonságban érezhesse magát egy lány? Mi a helyes viselkedés ilyen esetben és hogyan lehet megpróbálni elmenekülni? A könyv hasznos tippeket is ad azoknak, akik netán hasonló helyzetbe kerülnének, de arra is keresi a választ, mit kell tenni, ha esetleg mégis megtörténne a baj? A legfontosabb, hogy nem szabad hallgatni! Az áldozat fél és megalázva érzi magát, nem akarja újra átélni az eseményeket azzal, hogy beszél róla, de fontos, hogy tudja, ezzel a tettes kézre kerítésében segít, és hozzájárulhat ahhoz, hogy nehogy mással is megtörténhessen az erőszak. Arra is felhívja a figyelmet a könyv, hogyan reagál a környezet, a társadalom erre a tettre és mi volna a helyes magatartás. Mi minden tántoríthatja el az áldozatot a vallomástól? Mi az, amivel a társadalom mentegetni próbálja az erőszaktevőt? Hogy kellene viselkedniük a családtagoknak, barátoknak?

Ám nem ez az egyetlen téma a könyvben, ami elgondolkodtatja az olvasót. Az is kap némi hangsúlyt a regényben, hogy a fiatal lányok milyen hibákat szoktak elkövetni egy kapcsolatban, és még csak nem is tudnak róla. Például Jacqueline folyton csak Kennedy érdekeit nézte, magára soha nem gondolt. Azért jött erre az egyetemre, hogy a barátjával lehessen, nem pedig saját álmait követte. Barátai nem voltak, csak azok, akiket Kennedy révén ismert meg, és a szakítás után ezek a "barátok" elfordultak tőle, mert ilyenkor akaratlanul is valamelyik oldalra állnak. A lánynak csak a szakítás után tűnik fel, mennyire függött eddig Kennedy-től, és hogy szinte nincs is saját élete a fiú nélkül. Azonban most búslakodás helyett itt az ideje, hogy megtalálja és megismerje önmagát és végre a saját életét élhesse. Felmerül az öngyilkosság kérdése is, ez is tanító célzattal. Jacqueline (és a szerző) véleményével teljesen egyet tudok érteni e téren. Fontos szerepet kap még a név, mint az identitás és az egyéniség kifejeződése. A névváltoztatás annak eszköze is lehet, ha valaki szakítani akar a múltjával, vagy ha úgy érzi, ő már nem ugyanaz az ember, ezért ezt nevével is ki akarja fejezni. 

Főhősünket, Jacqueline-t nagyon megkedveltem, szerintem szerethető karakter, aki reálisan gondolkodik, de van annyira emberi, hogy ő is elköveti a tipikus hibákat. Egyszerű, átlagos, ugyanakkor mégis különleges lány. Lucas pedig annyira jól kidolgozott, árnyalt karakter, hogy nem volt nehéz a szívembe zárni. A srác jóképű, különleges, vonzó, egyedi, nagyon-nagyon rendes, féltő-óvó, gondoskodó, jószívű, közben vagány (tetkó, piercing, motor), okos, intelligens. Emellett összetört, sérült lélek, visszahúzódó, olyan teher nyomja a lelkét, amit nagyon nehéz feldolgoznia, emiatt láthatatlan falat emel maga köré, amin nagyon nehéz átjutnia a bizalomnak. Mi történhetett vele a múltban? Nagyon sajnáltam szegényt, mikor kiderült a múltja, de ettől csak még kedvelhetőbb szereplő lett. Jacqueline legjobb barátnője, Erin is nagyon eltalált figura. Nem az a sablonos karakter, hanem igazi belevaló csaj. Igaz barátnője Jacqueline-nak, akire mindig mindenben számíthat. Nagyon pozitív szereplő, tetszett a karaktere. Érdekes volt dr. Heller háttértörténete és még Jacqueline anyja is tudott meglepetést okozni. Kennedy is összetett jellem, de valamilyen szinten őt is meg lehet érteni. Szereti Jacqueline-t, de fontosabb neki a saját jövője és a karrierje, mint a barátnője és nem egyszer hagyja cserben a lányt emiatt. Buck (az erőszakoskodó) tetteinek indítéka eleinte nem volt világos, aztán megértettem. Eredetileg csak Kennedy-n akart bosszút állni, aztán már saját büszkesége, megaláztatásának fájdalma és a bosszú hajtotta, végül teljesen megszállott lett. 

A könyv stílusa gördülékeny, könnyen olvasható. Tipikusan egyetemista diákéletre jellemző szavakat, kifejezéseket használ, így az olvasó teljesen bele tudja magát élni. Ez illik a könyvhöz és a főhős karakteréhez, így - bár nem annyira festői az ábrázolás, de - ide tökéletes volt. Nyomon követhetjük a szereplők e-mail beszélgetéseit és SMS-váltását a lapokon, ez is újdonságként hatott a könyvben. Az érzelmeket, kapcsolatokat nagyon jól ábrázolja, emellett érzékibb jelenetek is szerepelnek benne, szóval 16 éven aluliaknak nem ajánlom (már csak a kényes téma miatt sem). A borító tetszik, a címoldalon látható fiú nem egészen olyan, amilyennek én Lucast képzeltem olvasás közben, de a tetoválásai és az a gyengédség, amivel a lány arcát simogatja, már illenek a könyvbeli szereplőhöz. A regény címe az utolsó oldalon nyer értelmet, addig viszont a könyvben semmi sem könnyű, mint az egyszeregy. Éppen ellenkezőleg, nagyon is nehéz dolguk van a szereplőknek és komoly problémákkal kell megküzdeniük.

A cselekmény izgalmas, mindig vannak újabb fordulatok, vagy a romantikus szálon haladunk előre, vagy valami történik, esetleg titkokat próbálunk felfedni, de nem ez a könyv igazi erőssége. Én a karakterábrázolást és az érzelmeket emelném ki amellett, hogy ezekről a kényes és komoly témákról úgy szól a könyv, hogy közben helyénvalónak érzi az olvasó. Mindent ott említ meg az írónő, ahol kell, és úgy, hogy az ne legyen sok, de mégis szókimondó legyen. Azt éri el a könyv, miközben olvassuk, hogy az emberek ne érezzék kínosnak, ha erről olvasnak vagy erről kell beszélniük. Nagyon tetszett, hogy építkező jellegű a szerelmi történet, a szereplők fokozatosan találnak egymásra, közben az olvasó is megismerheti őket és kapcsolatuk fázisait. Itt végre érezhető volt a törékeny szerelem, amit a múlt titkai, a hazugság vagy a bizalmatlanság könnyen tönkretehet. Igazán át lehetett érezni a szereplők érzelmeit, félelmeit, aggodalmát. Jónak találtam, hogy van mondanivalója és tetszik, ha egy regény amellett, hogy szórakoztató, még hasznos és gondolatébresztő is. És persze romantikus, mert ebben a könyvben a szerelmi szál is elég erős. Külön érdeme, hogy realista regény, a való életben játszódik, valós problémákkal néz szembe. Összességében nagyon jó könyvnek tartom, többször olvasós kategória, komoly témákkal, megható jelenetekkel, szép romantikus szállal, nagyon erős érzelmi kidolgozottsággal és szerethető karakterekkel. 

Értékelés: 

Történet, mondanivaló: 5/5

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/5

Borító, külső megjelenés: 5/4

Összesen: 20/19

A trilógia harmadik része.

A Társadalom elhagyása után, a Felkelés – és egymás – kétségbeesett keresése közben, Cassia és Ky ugyan megtalálják azt, amit kerestek, de újra elveszítik egymást: Cassia a Társadalomban kap munkát, ahonnan a Felkelésnek kell dolgoznia. Kyt a Társadalom határain kívülre vezénylik. Az eseményeket nem lehet előre megjósolni. Hamarosan azonban lehull a lepel néhány titokról, és új fordulatot vesznek az események.

A New York Times bestseller listáját vezető Matched-trilógia izgalmas befejező részében, Cassia megbékél a nehézségekkel, amikkel az egyéni szabadságot korlátozó élet elleni lázadás jár, keresi a számára korábban elérhetetlennek tűnő szabadságot, és tiszteletben tartja a szerelmet, ami nélkül nem tudna élni.

Ugye emlékeztek, hogy jártam ezzel a trilógiával? Az első részét (Matched) szerettem, a másodikat (Crossed) utáltam, és reméltem, hogy a befejező kötet legalább tetszeni fog, hogy happy end-del záruljanak a sorozattal kapcsolatos élményeim. Tényleg úgy éreztem magam, mintha egy rossz kapcsolatban lennék: az elején minden rózsaszín, levett a lábamról a könyv. Mondhatni ez volt a beetetés, aztán jött a hullámvölgy, mikor minden más lett, az utolsó szakaszban pedig már alig vártam, hogy vége legyen. Mintha nem ugyanazokról a szereplőkről olvastam volna, annyira idegenek voltak és mintha nem is az az írónő vetette volna papírra a történetet, aki az első könyvet írta. A második siralmas volt. Sajnos a harmadik rész sem lett a szívem csücske.   

Nézzük először a pozitívumokat! Ami mindhárom kötetnél tetszik, az a borító. Itt is szuperjó lett: a lány már teljesen kitört a gömbből, ez szimbolizálja azt, hogy a Társadalom által a szereplőkre kényszerített rabság, a szabad akarat hiánya itt már véget érhet. A gömb színe a piros tablettára utal, ami ebben a részben kap nagyobb szerepet. A könyv címoldalán ezúttal egy piros estélyi ruhát viselő lány jelenik meg, ez azt a ruhát jelképezi, amiben Cassia Ky-jal akart találkozni. Szóval a három rész borítója külön is esztétikus, de így együtt tökéletes egységet alkot. Külföldön díszdobozban is lehet kapni, szépen mutat. Innentől előfordulhatnak spoilerek, de az igazán nagyokat lejjebb jelzem.
.

A sorozat harmadik részében már három szemszögünk van (minden részben eggyel több), itt az eddigi narrátoraink, Cassia és Ky mellé kapunk egy Xander szemszöget is. Ennek eleinte örültem, egyrészt azért, mert Xander az előző részben vajmi keveset szerepelt, másrészt azért, mert üdítően hatott rám egy új beszélő. Más szemszögből is megismerhettük a történetet, beleláthattunk Xander fejébe, végre megismerhettük az ő gondolatait, érzéseit is, amiket eddig csak sejthettünk, de ezidáig rejtve maradtak előttünk. És mellesleg azt is megtudtuk, mi történik Camas tartományban, hogyan küzdenek a Felkelők a Társadalom, majd a vírus ellen. Szóval eleinte tetszett a Xander-szemszög, és egy ideig még egyedi is volt, jól el tudtam különíteni a többiektől, viszont a könyv közepétől már teljesen összefolyt minden. Itt sajnos véget is ér a pozitívumok listája, sorolom a negatívumokat. 

Mindhárom narrátorunk ugyanúgy beszél!!! Számtalanszor kellett visszalapoznom, hogy tudjam, kinek a fejében vagyok éppen, mert annyira összemosta az írónő a narrációt! Az egyes szereplők beszédmódjában semmi eltérés nincs, ugyanazokat a kifejezéseket használják, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy összevissza beszélnek és a mondataik nem kapcsolódnak egymáshoz. Ennek alapján már teljesen feleslegesnek éreztem a három szemszöget. Nem is beszélve arról, hogy mindhárman ide-oda csaponganak, tehát nem egyszerűen leírják, mi történt, hanem elmélkednek, visszaemlékeznek, gondolkodnak, de ezt mindig akkor teszik, amikor egyáltalán nem illik oda. És itt is megvan ugyanaz az óriási hiba, ami már a második résznél is irtózatosan zavart: hogy minden olyan érzelemmentes!!! Mintha semminek nem lenne súlya. Látom, hogy az írónő éreztetni akarja, hogy hú, ez most mennyire szomorú vagy milyen megható, de mégse az! Nem érzem annak, mert valami hiányzik. Hiába írja le Condie, hogy X szereti Y-t, hiába adja a szereplői szájába, hogy hogyan éreznek, az olvasó egyszerűen NEM ÉRZI! Mikor hosszú hónapok elteltével végre először megpillantod a szerelmedet, (aki után állítólag epekedsz és azt sem tudod, él-e vagy esetleg elkapta a vírust,) nem arról kezdesz el diskurálni vele mindenféle köszönés nélkül, hogy ki a Kormányos és éppen hová indultok vele... Nem? 

Másik nagy hibája a tripla narrációnak az, hogy az egyes jeleneteket más szemszögéből szerettem volna látni. Fontos jelenetek maradtak ki, a lényegtelen dolgokat persze oldalakon keresztül fejtegeti a szerző (pl. hogy mi van a léghajó belsejébe rajzolva). Például mikor Cassia és Xander hosszú idő után először találkoznak, azt le sem írta Condie, pedig arra kíváncsi lettem volna, hogy üdvözlik egymást. Éppen az igazán fontos dolgokat, találkozásokat, beszélgetéseket nem részletezi az írónő. Azt például leírja, hogy Indie hogy megy el Xanderért, Cassiáért vagy épp Ky-ért, de azt már nem tartja fontosnak, hogy a főszereplőink hogy találkoznak, mit éreznek, mit gondolnak, mikor viszontlátják egymást. Pedig épp ez lenne a lényeg! A három főszereplő közti bonyolult érzéseket nem tudta az olvasó elé tárni a szerző, így hatalmas hiányérzet maradt bennem.

Maga a cselekmény egyébként valamivel izgalmasabb, mint az előző részé, van itt minden: verslopás, pestisvírus (amire eddig össz-vissz vagy 2 utalás volt, de most az egész regény erről szól), betegek gyógyítása, ellenszer utáni kutatás, közben felkelés, lázadás, meghiúsult találkozás, kóma, halál, stb. Kiderül néhány dolog, amire már szerettünk volna választ kapni, pl. ki a Kormányos; mi történt a piros kertben töltött napon, miről beszélt akkor Cassia a nagyapjával; mi történt Patrick és Aida fiával; vagy épp ki keverte bele Ky nevét a párosítási eljárásba. De ezek olyan érdektelen információk, hogy abszolút nem tettek hozzá semmit a cselekményhez. Az írónő próbálta hangsúlyosnak beállítani ezeket a kérdéseket, de igazából nem befolyásolták a történet alakulását, így csak annyit tudtam hozzáfűzni, hogy "Na és?" És nagyon sok mozzanatnál éreztem ugyanezt. "Meghalt egy szereplő? Na és? Eddig se volt semmi értelme, hogy szerepelt a könyvben. Nem csinált semmit. Nem oszt, nem szoroz." Maga a Kormányos személye is óriási csalódást okozott. A titokzatos, az egész második részben beharangozott rejtélyes karakter cseppet sem volt érdekes, és csak annyit tudtunk meg róla, hogy milyen a hangja. Egyéb jellemzése nem volt, pl. azt is elfelejtette megemlíteni Condie, hogy hogy is néz ki a híres-nevezetes Kormányos, vagy mellesleg mi a neve. Utálom a névtelen szereplőket! Az első részben sem volt neve a hivatalnok hölgynek, a második részben a fiúnak, aki bevette a kék tablettát, itt meg sok-sok embernek, ami olyan hatást keltett, mintha az írónőnek nem lenne elég fantáziája papírra vetni egy-két egyszerű nevet (hogy bonyolultabb, egyedibb nevekről ne is beszéljünk). Lehetett volna például egy "John", és mindjárt nem úgy emlegetnénk, hogy "a fiú, aki bevette a kék tablettát".

A könyv legnagyobb hibája, hogy az igazán lényeges dolgokat nem emeli ki, az unalmas, érdektelen dolgokra viszont nagy hangsúlyt fektet. Kit érdekel például, hogy hogy néz ki a levéltárosok rejtekhelye? A levéltárosoknak például ahhoz képest, hogy mennyit szerepeltek a könyvben, nem sok olyan tettük volt, ami befolyásolta volna a dolgok alakulását. Ezt a szálat is feleslegesnek éreztem, ahogy a Galériát is (oké, tudom, hogy az a kreativitást és a művészet szépségét, értékeit akarta hangsúlyozni) vagy például az egész mizériát a kémcsövekkel... annak se volt semmi értelme, csak elmélkedni lehetett rajta (hogy mi az élet értelme, meg hogy fel lehet-e támasztani a holtakat és érdemes-e feltámasztani a szeretteinket, vajon ők ugyanazok és ugyanolyanok lesznek-e, mint akiket elvesztettünk). Egy-két jó gondolat most is előfordult a könyvben, de csak említés szintjén. A könyv jelentős hányadát az teszi, hogy az egyes szereplők elmondják, éppen miről elmélkednek vagy mit csinálnak, aminek vagy van jelentősége, vagy nincs (és általában nincs). Ennyire össze-vissza, szerkesztetlen mondathalmazt még nem láttam, igazság szerint most sem tudnám megmondani, mi volt a lényege és az értelme a két utolsó könyvnek. Megható, szomorú, izgalmas, elgondolkodtató és romantikus akart lenni, de egyik se volt. Úgy érzem, a szerző túl sokat vállalt és sokféle mondanivalót akart belesűríteni a könyvébe, ami így végül csak egy zavaros kotyvalék lett.

Arra inkább már ki se térek, mennyire logikátlan dolgok vannak a könyvben, csak egy-két példát említek: SPOILER Ott van Indie, aki az előző részben Ky kezét fogdossa, de közben nem bíznak egymásban, Ky gyanúsnak találja a lányt, Indie meg azt hiszi, Ky a Kormányos. Aztán kiderül, hogy Indie-nek Xander tetszik, akit még életében nem látott, csak Cassia mikrokártyáján nézte a srác képét, de attól még belezúgott. Már itt logikátlan volt az egész, de még nincs vége... Indie végre megismerkedik Xanderrel, azt gondolná az ember, hogy szépen ráhajt a fiúra, de utána Indie valahogy mégiscsak Ky-t csókolja meg, és már hirtelen Ky-ba szerelmes. Ennek mi értelme van? És főleg miért kellett ezt beleírni a történetbe? Kit érdekel, hogy ki tetszik Indie-nek? Vagy ez lett volna a bonyodalom? Azt kellett volna hinnem, hogy Ky otthagyja Cassiát Indie miatt? Nem értem, mi értelme volt ennek, mert Ky és Cassia kapcsolatára semmilyen hatással nem volt. Vagy pl. az sem tűnt fel, hogy Xander mikor, hogy szeretett bele abba a lányba (Lei-be). Persze ez is érzelemmentesen van leírva, szerelemnek híre-hamva sincs, szegény olvasónak persze át kellene éreznie. Az sem volt fontos, kicsoda Lei valójában (a végén ugyanis ez is kiderül), mert nem számított sem a történet alakulása, sem a szereplők élete szempontjából. A könyv vége is limonádé. A Társadalom ilyen könnyen feladja? És a Felkelés is? Választások lesznek, a nép dönthet, hogyan akar élni? Csak így, ennyi? Nem kell kivívni a szabadságot meg semmi? Érdekes... Ja, és hirtelen mindenki tud írni (a szavazólapra, kézzel!!!), holott eddig csak gépelni tudtak és ezidáig az volt a nagy szám, hogy Ky tud írni, és titokban megtanította rá Cassiát. Nem? SPOILER VÉGE

A szereplők ezúttal is csalódást okoztak, Cassia idegesített, mert teljesen lényegtelen dolgokon gondolkodott állandóan és engem speciel nem érdekelt, hogy kivel, mivel kereskedik, vagy milyen verset költ. Xandert eleinte bírtam, mert újdonságként hatott egy friss "hang", de aztán ő is ellaposodott és ugyanolyan lett, mint a másik két narrátor. Persze az érzéseiről ő sem beszélt normálisan, pedig annyira érdekes lett volna hallani, mit gondol az adott helyzetről. Hisz neki furcsa érzés lehetett ott lenni velük: szereti Cassiát, ugyanakkor Ky a barátja és jót akar nekik. Olyan szép megható gondolatokat, helyzeteket lehetett volna ebből kihozni, de az írónő elszalasztotta a lehetőségeket. Sajnos néha Xander is leragadt azoknál a dolgoknál, amik abszolút nem voltak fontosak (pl. Semmi értelme nem volt a festményeket a betegek fölé rakni, hisz utána nem is volt szó róla, hogy segített-e nekik vagy nem, látták-e, mikor kómában voltak). Ky pedig szegény olyan szürke egérke lett, hogy már nem is érdekelt, mit olvasok róla. Pedig milyen érdekes karakter volt még az első részben! Itt meg szinte csak mellékszereplő (főleg mivel a fél könyvben kómában fekszik).

Vannak új szereplőink is, Lei, Oker, Anna, Leyna, Noah és Tess személyében, akik közül Oker és Anna van valamelyest jellemezve, a többiekről alig tudunk meg valamit. Viszontlátjuk Elit és Vadászt is, akik közül Vadász ezúttal sem cselekszik valami logikusan. Aztán ott van az a kavarás a Társadalom meg a Felkelés körül, hogy ki milyen vírust gyártott, ki mit mérgezett meg, ki kit fertőzött meg, kinek mennyi ellenszere van és honnan, illetve ki hova épült be.... A végén már alig tudtam követni. És az sem derült ki teljesen, hogy ki is az ellenség, (például ki lőtt a Ky-hoz hasonló fiúkra a Külső Tartományokban), vagy hogy létezik-e Másország, ahová a falubeliek el akarnak jutni. Ja, igen, a Kőfalvak nevű terület is most szerepelt először a sorozatban, de most hirtelen minden ott játszódik. Egy nagy összevisszaság volt mind a történetvezetés, mind a világkidolgozás. A karakterek nullák, a nyelvezet pedig olyan, mint a második kötetnél: ide-oda csapongó, követhetetlen és nem a lényeget hangsúlyozza.

Összességében nem tetszett, nem hiszem, hogy újra elolvasom. Jobb lett volna, ha Ally Condie csak egy könyvet ír, nem pedig trilógiát, mert a két folytatás-kötet volt a legrosszabb, ami történhetett a Matched című regénnyel. A sorozat befejező részét több mint két hétig olvastam (pedig lett volna időm), annyira nem kötött le, és a felétől már csak az motivált, hogy ez az, már közelebb van a vége, mint az eleje. Azért olvastam ilyen "gyorsan", hogy legyen már vége és örökre búcsút inthessek ennek a sorozatnak (az első részt lehet, hogy valamikor még elolvasom, de a folytatásokat messzire elkerülöm, egyszer is elég volt végigszenvedni). Az első kötetet bátran merem ajánlani, a két utolsót viszont csak saját felelősségre, illetve mazochistáknak vagy sírva vigadóknak javaslom! Nekem nagy csalódás volt a sorozat és az a legelszomorítóbb, hogy ebből a sztoriból sokkal jobbat, többet ki lehetett volna hozni.

Értékelés:
Történet: 5/2
Szereplők: 5/1
Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/2
Borító: 5/5

Összesen: 20/10

Helena Silence: Enigma

Lena nem tudja, de rendkívüli képességgel rendelkezik: ő egy érző. Ha megérint valamit, zavaros képeket lát, furcsa álmok lepik meg, és megsúgnak múltat, jelent, jövőt. De nem hallgat az ösztöneire, így a szülei meghalnak.Túl lehet élni, ha a szeretteid miattad nincsenek?Lena sosem látott nagybátyjához költözik, miközben fuldoklik a bűntudattól. Mélyen magába zárja a fájdalmat, amely fokozatosan felemészti. Megtagadja magától az érintés melegét is, nehogy még több emberbe belelásson, és az őrületbe sodródjon, mint néhány őse. Csakhogy jön egy különös fiú. És egy még különösebb nagybáty.Lena ráébred, hogy rokona házában menedékre lel, és arra is, hogy a képessége nem átok, hanem áldás.De mit érez Alex iránt? A fiú folyton felkavarja, hol dühíti, hol vágyakozik utána. Lena nem tud mit kezdeni ezzel a kapcsolattal.Csakhogy történik valami: egy kisfiú sikolya töri meg az erdő csendjét. Lena iszonyúan fél, de elhatározza, soha többé nem hagyja, hogy a szeretteit baj érje. Ha kell, a saját élete árán is megvédi az övéit…

Tudjátok, hogy szeretem a magyar könyveket, és öröm olvasni végre valamit, ami egy tehetséges, fiatal magyar szerző tollából származik. Ezúttal Helena Silence bemutatkozó regényét, az Enigmát volt szerencsém megkaparintani és röpke két nap alatt elolvasni. Hú, még több ilyet! Imádtam!!!

És hogy alakult a kapcsolatom a könyvvel? Eleve kíváncsi voltam rá, mert magyar a szerző, ami már kapásból jó pont nálam. (Olvassunk magyar szerzőktől, emberek! Valódi gyöngyszemekre bukkanhatunk, ráadásul a magyar nyelv gyönyörű.) Tudtam, hogy Helena Silence magyar írónő, olvasgatom a blogját is, és nagyon szurkoltam, hogy szeressem a könyvét. Így lett. Először a borító tetszett meg, nagyon bejön a színvilága. Értékelem, hogy a Könyvmolyképző mert újítani és elhagyta a rá oly jellemző fekete hátteret. Merész húzás volt, de ezen a borítón szépen mutat. Bár a levélnek semmi köze a történethez, mindenesetre tetszetős a kép és még jobban felkeltette az érdeklődésemet. 

A történet ott indul, hogy főhősünk, Lena éppen rosszul van egy reptéri mosdóban. Rosszullétének oka, hogy valaki megérintette, ő meg felvillanó képeket látott és elárasztották az illető érzései. Ő ugyanis érző, akinek az a különleges képessége, hogy képes egy érintésből megérezni mások érzelmeit, múltját, gondolatait, vagy egy tárgyat megérintve annak történetét megismerni vagy a tulajdonosáról érezni dolgokat. Lena szülei halála után sosem látott nagybátyjához kerül, történetünk kezdetén éppen hozzá tart repülővel....

Útja során új barátra lel, aztán igazi menedékre, családra talál, végül még a szerelem is beköszönt az életébe. De hogy semmi se legyen ennyire egyszerű, vannak azért bonyodalmak is. Nem mondom, hogy a cselekmény annyira fordulatos, egyedi és kiszámíthatatlan, hogy csak kapkodtam a fejem, hisz jó néhány dolgot előre lehetett sejteni, de azért voltak váratlan események is, amikre nem számítottam. Az erdőbeli látomás például... na, az odaszegezett a fotelhez (meg persze a könyvhöz). Szóval a történet egész jó, hol kedves-aranyos, hol izgalmas, itt-ott romantikus, néhol keserédes, másutt megható. És ez a könyv legnagyobb előnye (és ami a legjobban tetszett benne): hogy mesterien ábrázolja az érzelmeket. Nagyon szépen ki vannak dolgozva az érzések: a bűntudat, a gyász, az elveszettség, az üresség érzése, az az állapot, hogy "Most hogyan tovább? Mi lesz velem?" Helena hiteles ábrázolással tárja az olvasó elé a családi kapcsolatokat, a szeretet, barátság, szerelem összetett érzéseit. Mind-mind hihető, átérezhető, valódi érzelem, nem szirupos csöpögés. Sok könyv esik abba a hibába, hogy csak megemlíti az érzéseket, de attól még azok nem élhetők át igazán. Ennél a könyvnél más a helyzet, az írónő nagyszerűen elkapta a lényeget.

A kedves, fordulatos történet és az érzelmi mélység mellett a leírások is nagyon tetszettek. Helena Silence gyönyörűen ír, nem az elcsépelt kifejezéseket használja, hanem él a magyar nyelv szépségei által nyújtott lehetőségekkel. Szemléletes leírásai alapján tökéletesen magam elé tudtam képzelni a tájat, a házat, a szereplőket. Öröm volt olvasni a szebbnél szebb mondatokat. És ami a legfontosabb, ennek ellenére nem kívülről szemléltem a cselekményt vagy a tájat. A szerző el tudta érni, hogy behúzzon a történetbe. Szinte benne éltem a regény világában, és mikor bezártam a könyvet, nehezemre esett elbúcsúzni Enigmától és Lena-tól. De attól még szigorú leszek az értékelésnél.

A karakterek közül van egy-két sablonos figura (pl. a közvetlen, szeleburdi, bőbeszédű, laza barátnő; a tipikus gyökér, de szexi pasi; vagy a kövér szakácsnő, aki mindenkit remek főztjével töm), de azért akadtak egyedi, emlékezetes szereplők is. Pl. Victort igazán megkedveltem és Lena is a szerethető kategóriában landolt nálam. Férfi főhősünk, Alex eleinte csak a "bunkó, de nem baj, mert jó pasi" skatulyába ugrott bele, aztán jobban kirajzolódott a jelleme, amitől már nem volt annyira sablonos szegénykém. A végére egészen megkedveltem, mert nem volt tökéletes: emberi volt. Félelmekkel, komplexusokkal, előítéletekkel, hibákkal (pl. naiv, hiszékeny, féltékeny), ahogy egy valódi fiú. Lena pedig - hála az égnek - nem volt az az üresfejű csitri, aki gyakran visszaköszön a young adult regények lapjairól. Ő egy racionálisan gondolkodó, logikus döntéseket hozó fiatal lány (kivéve egy helyen, mikor egyedül bemegy a raktárba, de ezt a hibát a filmekben is gyakran elkövetik a női szereplők, akiknek semmiképp nem volna szabad egyedül maradniuk, mert tudjuk, hogy rájuk leselkedik a legnagyobb veszély), aki nehéz helyzetben van, de nem nyavalyog és magát sajnáltatja, hanem cselekszik és megpróbálja kihozni a legjobbat az igazán reménytelen helyzetekből is. Ezt szerettem benne, főleg azért, mert pozitív példa a fiatal lányoknak. Bebizonyítja, hogy nem kell azonnal összezuhanni, ha életed szerelme elhagy(ni kényszerül). Hogy egy lány élete nem csak abból áll, és nem pusztán annyit ér, hogy szeret egy fiút, hanem számos más örömforrás és boldogságra okot adó dolog létezik még azon kívül (pl. barátság, család, jótett, segítségnyújtás). Tetszett, hogy Lenának nem Alex körül forgott az élete, hanem volt saját élet is, egyéni tervekkel és saját célokkal.

Összességében nagyon jó kis regény, bátran ajánlom annak, aki egy izgalmas, kedves, érzelemgazdag történetre vágyik némi nyomozással, múltbéli rejtélyekkel, egészséges mennyiségű romantikával, különleges képességű főhőssel, gyönyörű tájjal, aranyos lovakkal és szerethető karakterekkel. Jó hír: bár a történet kerek egész és eléggé lezártnak tűnik, az írónő tervezi a könyv folytatását. 

Értékelés:

Történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító: 5/4

Összesen: 20/17

Megvan Cam!

Lauren Kate Fallen című regényéből is film készül, mint azt már korábban olvashattátok itt a blogon. Akkor már lehetett tudni, ki alakítja majd Luce és Daniel szerepét. Most az is kiderült, ki bújhat Cam bőrébe! A választás a kis túlzással az ifjú Leonardo DiCaprio-ra emlékeztető, és reméljük, legalább annyira tehetséges Harrison Gilbertson-ra esett, aki a válogatáson állítólag lenyűgözte a sorozat írónőjét. Nektek hogy tetszik? El tudjátok képzelni Cam szerepében? 

Mr. Grey kiszállt!

Újabb hírek szivárogtak ki A szürke ötven árnyalata című nagy sikerű E. L. James regény filmes változatának előkészületeiről. A Christian Grey szerepére kiválasztott Charlie Hunnam kiszáll a filmes projektből, mégsem vállalja el a szerepet. A casting még javában tart, az új főszereplő személye egyelőre kérdéses. Azok a rajongók fellélegezhetnek, akik nem tudták elképzelni Charlie Hunnam-et Grey szerepében, nekik ugyanis még van esélyük arra, hogy titkos favoritjukat lássák a szerepben. És hogy kit szeretnének a rajongók? Temészetesen itt sincs 100 %-os egyetértés. Sokan Matt Bomert, Ian Somerhaldert, Christian Bale-t, Alex Pettyfert, Chris Hemsworth-t, Robert Pattinsont, Stephen Amellt (Arrow), vagy épp Chris Pine-t akarják Grey-ként viszontlátni a mozikban. A producereknek nehéz dolguk lesz, ha ki akarják választani a tökéletes színészt, aki mindenki számára ideális. Ti kit szeretnétek?