Richelle Mead: Dermesztő ölelés 

(Vámpírakadémia 2.)

Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg. A Szent Vlagyimir Akadémiát azonban megtámadják az élőhalott strigák, akik korábban több királyi vérű nemesi családot lemészároltak. Így az iskolának a legjobb dampyr testőrökre van szüksége, többek közt Rose anyjára, a legendás, ám szigorú Janine Hathaway-re. Az idei sítábor kötelező, ám Idaho hótól csillogó lankái csak látszólag biztonságosak. A könyörtelen strigák halálos veszélyt jelentenek mindenki számára, és Rose-nak cselekednie kell. De a hősiességnek mindig ára van.

A Vámpírakadémia sorozat második része egy részletes prológussal indul, afféle "az előző rész tartalmából" típusú fejezettel. Ez jó, mert aki még nem olvasta az első részt, azok tisztában lesznek az alapfogalmakkal és az eddig történt legfontosabb eseményekkel. Aki pedig már régen olvasta az első részt (ami egyébként szerintem képtelenség, mert az első után tuti, hogy azonnal olvasni akarod a másodikat), annak jó kis emlékeztetőül szolgál. 

Rose összefoglalója után azonban rögtön beindul a történet: Lissa, aki gyógyszert szed az "őrületére", megosztja félelmeit Rose-zal, miszerint az antidepresszánsai már kevésbé hatnak, újra érzi magában a lélek mágiáját. Rose-nak azonban most nincs ideje ezzel foglalkozni, neki ugyanis fontos testőrvizsgája lesz, amiről tavaly lemaradt, mert szökésben volt. Most azonban Dmitrijjel elindulnak egy neves testőrhöz, hogy levizsgáztassa Rose-t, ám az út nem úgy sikerül, ahogy eltervezték. A történetben újabb bonyodalmak merülnek fel: a vérszomjas gonosz vámpírok, a strigák összehangolt támadásokat hajtanak végre mora uralkodócsaládok ellen, Rose rég nem látott anyja is felbukkan, a lány szerelmi élete pedig egyre bonyolultabb. Még mindig gyengéd érzelmeket táplál mentora, Dmitrij iránt, de tudja, hogy nem lehetnek együtt, ráadásul úgy tűnik, Dmitrij gyerekesnek tartja őt, emiatt folyton veszekednek és a férfinak megtetszik egy másik nő, akitől visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Eközben Rose úgy gondolja, ideje lenne, ha adna egy esélyt a komoly kapcsolatra barátjának, Mason-nek, akinek nyilvánvalóan tetszik a lány, ám belép a képbe egy rejtélyes, titokzatos és kétes hírű mora fiú, Adrian Ivaskov is. 

Mint az várható, Rose élete nem egyszerű ebben a kötetben sem. Az említett problémákkal meg kell küzdenie, nem is beszélve arról, hogy mostanában egyre furcsábban érzi magát: megmagyarázhatatlan dühkitörései, sötét érzései, kavargó érzelmei vannak, melyek egyre csak növelik benne a feszültséget, ami  -úgy érzi - egyszer csak ki fog törni és annak nem lesz jó vége. Lissának is problémái adódnak: szeretne újabb dolgokat megtudni a képességeiről, de a gyógyszerek miatt nem tudja használni őket, pedig szeretné, bár fél az őrülettől. Adrian talán segíthet neki, ám ez barátja, Christian féltékenységét vonja maga után. Lissa emellett egyre jobban részt vesz a befolyásos mora családok életében, uralkodói körökben mozog, ahogy azt kötelességének érzi. Többet nem írok a történetről, csak felvázoltam a főbb vonalakat. A lényeg, hogy most is pörgős, izgalmas fejezeteket alkotott Mead, amelyek egy letehetetlen könyvvé állnak össze. Ezúttal már a strigák is megjelennek, szóval ezúttal harcot és drámai izgalmakat is kapunk. A strigákat egyébként az első könyv olvasása után nem ilyennek képzeltem el. Emlékszem, mennyire meglepett (mikor először olvastam ezt a részt), hogy ennyire emberiek, megfontoltak, gondolkodóak. Valamiért eszementebbnek, állatiasabbnak, vérszomjasabbnak, egyszóval "zombibbnak" képzeltem őket. A könyv vége szomorú, pozitívuma azonban Rose egyre láthatóbb jellemfejlődése. A szeleburdi csitri kezd megfontoltabb lenni, és egy lépést tett afelé, hogy jó testőr váljék belőle. 

Tetszett, hogy az anya-lánya kapcsolat kezd kibontakozni a könyvben, érdekes volt Rose gondolatait, fokozatosan változó hozzáállását olvasni. A barátnős szálat ebben a kötetben kevésbé éreztem hangsúlyosnak, inkább a szerelmi témára és a striga-mora harcok tervezésére ment rá az írónő. Ez persze nem baj, mert ezek is érdekes szálak voltak, amikről a jövőben még bővebben olvashatunk. A Dermesztő ölelés mindent egybevéve nagyon tetszett, nem csalódtam benne. Mead a megszokott színvonalat hozza, Rose ugyanolyan kemény, vagány és csípős nyelvű, mint az első részben. Humoros beszólásai és vicces mondatai, megnyilvánulásai vannak, néha pedig kellemetlen helyzetbe kerül nagyszájúsága miatt. Egyik kedvenc jelenetem az anyjával való harc és annak eredménye volt, ezen sokat nevettem. 

Az érzelmek most is helyén vannak, át tudtam érezni Rose érzéseit, mind az anyja, mind Dmitrij, mind Mason iránt. A szomorú jelenetek szívfacsaróak voltak, nagyon sajnáltam szegény karaktert és annyira bosszantott, hogy ilyen bután viselkedtek a szereplők. Miért kellett ilyen helyzetbe hozniuk magukat?! Megértettem Rose bűntudatát is, bár nem száz százalékban ő volt a hibás, azért felelősnek érzi magát a történtekért, ami rányomja bélyegét a jellemére. Dmitrijt nagyon kedveltem ebben a részben, mert jó ellenpontot képviselt Rose szeleburdiságával szemben. Ő józan gondolkodású, megfontolt, a meggondolatlan Rose-nak éppen ilyen férfira van szüksége, hogy némileg visszafogja. Bár bevallom, sokszor idegesített Dmitrij, mert együttéreztem Rose-zal és sajnáltam őt, nem akartam, hogy veszekedjenek.

A könyvborító egy fokkal jobban tetszik, mint az első részé, esztétikusabb, de míg ott a sötét hajú lányra ráfogtam, hogy lehetne Rose is, itt a vöröses hajú lányt egyszerűen nem tudom hova tenni (az egyetlen vörös hajú szereplő a könyvben Janine, Rose anyja). A piros szín, a villám és az ódon várkastély pedig egyáltalán nem adja vissza ennek a résznek azt a bizonyos sítáboros hangulatát. Ugyanis a történet nagy része egy üdülőközpontban, síparadicsomban játszódik. Tetszett, hogy kicsit kikerültünk az akadémia falai közül és új szereplők is felbukkantak a történetben. Összességében a Dermesztő ölelés egy remek első kötet fantasztikus folytatása, mindenkinek ajánlom. Aki szerette az első részt, ebben sem fog csalódni. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4.5

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/19

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába - egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes... lenne, ha nem volna foglalt.

De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes „majdnem”-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.

Még tavaly olvastam ezt a könyvet, szóval ezt az ajánlót már régen meg kellett volna írnom. De ami késik, nem múlik, íme. A borító nem vonzott, de sok jót hallottam a könyvről, azért döntöttem végül az elolvasása mellett. Nem bántam meg, mert jó könyv volt. Kedves, aranyos, romantikus történet két fiatalról, akik tetszenek egymásnak, valamiért mégsem alkotnak egy párt. Vajon sikerül végül egymásra találniuk? 

Anna Oliphant végzős a középiskolában, ám sikeres bestsellerszerző apja úgy dönt, lányát egy párizsi bentlakásos magániskolába küldi, hogy ott töltse utolsó iskolaévét. Anna eleinte fél, hogy nehezen fog beilleszkedni, de hamar barátokra lel és egy fiúval is találkozik, aki megdobogtatja a szívét: ő Étienne St. Clair. Ám a fiúnak barátnője van, így Anna és ő csak barátok lesznek. Anna eközben egy másik srác, Toph iránt is epekedik, akivel még otthon Amerikában együtt dolgozott a moziban és elutazása előtt végre csókolóztak. Anna nem tudja, hogy fog-e folytatódni a "kapcsolata" Toph-fal, de már várja a találkozást. Próbálja magát meggyőzni arról, hogy Étienne nem tetszik neki és hogy ők csak barátok, úgysem lehetnének együtt, meg persze az sem biztos, hogy ő tetszik a fiúnak. A könyv nagy része esélylatolgatás, hogy most a két főszereplő bejön-e egymásnak vagy sem, mernek-e lépni, közeledni egymás felé. Sokat szenvednek, nyilvánvaló, hogy tetszenek egymásnak, még sincs köztük semmi, ami kicsit idegesített. Ebben nagyon hasonlított a Szent Johanna Gimire, csak ott négy évig szenvedtek a szereplők, itt meg csak egy évig. 

A könyv Párizsban játszódik, tetszett a hangulata, a párizsi nevezetességek, helyek, ételek mind hozzátettek a könyv igazi francia életérzéséhez. A magániskola, a franciaórák, francia kifejezések miatt és a több nyelven beszélő, vagány, elérhetetlennek tűnő fiú miatt nagyon-nagyon SZJG hangulata volt a könyvnek, főleg az elején. Étienne valami elképesztő mértékben emlékeztetett Cortezre, pl. senki nem szólítja a keresztnevén, nincs jóban az apjával/szüleivel, nem is lakik velük, és szívdöglesztő, mindenki odavan érte, de nekiktitokban a főszereplő lány tetszik, aki ezt persze nem veszi észre. Most mondjátok, hogy nem hasonlít! Persze aztán jobban megismerjük Étienne-t, aki igazi egyéniséggé fejlődik. Kedves, aranyos srác, akit az apja megfélemlít és aki fél a változástól. Néha sajnáltam szegényt, sokszor pedig a nyakába ugrottam volna, annyira édes volt. Tetszett mindkét neve és a névhasználat jelentősége is (fontos volt, hogy Anna hogy szólítja éppen). A fiúnak nem felhőtlenek a családi kapcsolatai, barátnőjével pedig nem mer szakítani. Neki is meg kell vívnia a maga harcait, hogy felnőtté váljon és önálló élete lehessen. 

Pozitívum a könyvben, hogy nem csupán a szerelmi szál van benne jelen, hanem igen erősen megjelennek a barátság kérdései is, A fiú-lány barátság és az igaz barátnő szál is érdekes volt, Annának baráti kapcsolatait is át kell értékelnie (féltékenység, árulás, barátság), nem csak St. Clair iránti érzéseit. Humoros jelenetek, beszélgetések teszik szórakoztatóbbá a történetet, de nem kevés szomorú vagy drámai pillanat is adódik a regényben. Persze itt is felmerültek iskolai intrikák, rosszindulatú pletykák, különféle jó vagy rossz személyiségű volt pasik, gonoszkodó vetélytársak valamint családi problémák. Anna megpróbál helytállni, de úgy érzi, minden összeesküszik ellene. Anna kedvelhető figura volt, szerintem könnyen lehet vele azonosulni, bár néha kissé különc. Szinte semmit nem tud Párizsról, franciául nem beszél, rendszerető, eleinte kicsit bizonytalan, otthonülős, csak moziba jár el, oda is csak régi filmekre, filmkritikákat ír, blogot szerkeszt. Tetszett, hogy nem az a kis nebáncsvirág, ki mer állni a barátaiért, bár azért szerény és visszafogott és néha nagyon bátortalan. Vicces, kedves, jószívű, de kissé naiv és nincs sok önbizalma, de időközben kicsit ő is fejlődik. Tulajdonképpen mind Anna, Étienne, Meredith, Josh és Rashmi, mind pedig Bridget szimpatikus volt. És bár voltak közöttük konfliktusok, a barátoknak le kell tudni győzniük az akadályokat.

A könyv külleme nem rossz, igazi francia hangulatot áraszt, az Eiffel-toronnyal, a paddal és a sállal, a képen látható két alak testtartása (egymás felé tartó, de össze nem érő kezük) tökéletesen kifejezi Anna és Étienne kapcsolatának lassú alakulását, bizonytalanságát. Könnyed, vidám, romantikus a borító, mint maga a könyv. Kár, hogy a fiú arca nem látszik, ugyanakkor örülök is neki, hogy nem akar rákényszeríteni, milyennek is képzeljem a szereplőt. Annát egyébként ilyennek képzelem, csak az elmaradhatatlan szőke melírcsík hiányzik róla. A szöveg nyelvezete tetszett, Anna gondolatait élvezet volt olvasni, nem nyafogott sokat, lényegretörően mesélte el a történetét. Bájos, romantikus történet volt, váratlan fordulatok nélkül, kedves jelenetekkel, az érzelmek afféle ábrázolásával, aminek sikerül megragadnia a gimis szerelem valódi természetét: mert a való életben sem olyan egyszerű, hogy odaállok elé és elmondom, hogy szeretem. Hosszú utat kell ahhoz bejárni, hogy két szerelmes egymásra találjon. Olyanoknak ajánlom a könyvet, akik egy könnyed középiskolai történetre, ártatlan romantikára és boldog végkifejletre vágynak. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/16

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa a vérre – viszonylag konszolidáltan – szomjazó mora vámpírok egyik nagytiszteletű családjának egyetlen leszármazottja és túlélője. Rose, aki életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére, a dampyr testőrtanoncok sorát erősíti. A vaskapukon kívül a vérszomjas, élőhalott vámpírok, a strigák lesik az alkalmat, hogy elvegyék életüket, és magukhoz hasonlóvá tegyék őket. De a kapukon belül sem veszélytelen az életük: Lissa különleges mágikus képességei legalább annyira megkeserítik a mindennapjaikat, mint a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem.

"Lebilincselő..." - Booklist "Lenyűgöző történet és váratlan fordulatok." - VOYA "A vámpíros könyvekkel teli piacon Richelle Meadnek sikerült egy olyan sorozatot írnia, ami egyszerre egyedi és hihető." - TeensReadToo.com

Emlékszem, mikor 2009-ben először hallottam a könyvről, sokáig nem tudtam rávenni magam arra, hogy elolvassam. Valahogy nem vonzott. Sem a címe nem keltette fel annyira az érdeklődésemet (akkoriban tíz könyvből nyolc vámpírokról szólt, így már a hócipőm is tele volt ezekkel a lényekkel), a könyv borítója pedig végképp taszított. Valamiféle zord, sötét, morbid, drakulás sztorira számítottam és ezt az érzésemet csak erősítette a borítón látható ódon várkastély, a csupasz ágakon ülő fekete madarak és a lány arcára eső kísérteties fény. Örülök, hogy a kíváncsiságom végül legyőzte az alaptalan előítéleteimet és nekiláttam a könyvnek. Jó döntés volt, mert igen kellemes meglepetés ért. 

Richelle Mead jól kidolgozott, logikus világot épített fel és teljesen újraformálta a vámpírmitológiát, de mindezt jó értelemben. Eredeti, ötletes húzás volt a vámpírokat több fajra osztani és így különféle érdekcsoportokat létrehozni, akik harcolhatnak egymással. Mead vámpírjait nem a klasszikus vámpírfogalom szerint kell elképzelnünk, itt ugyanis vannak jó és rossz vámpírok, illetve a félvámpírok, a dampyrok. A jó vámpírok a morák (moroi), akik magasak, vékonyak, gyengék, sápadtak, vért isznak, de nem bántják az embereket, fejlettek az érzékszerveik, és van valamilyen különleges erejük, pl. tüzet tudnak gyújtani, stb. De ők nem tudják megvédeni magukat, ezért kellenek nekik a testőrök, akik a félig vámpír, félig ember dampyrok közül kerülnek ki. A dampyrok egyesítik magukban a két faj erejét: gyorsak, erősek, kitartóak, bár nem annyira fejlettek az érzékszerveik, mint a moráknak, de azért jobban látnak, hallanak az embereknél és erősebbek is náluk. És kitől kell megvédeniük a morákat? A rossz vámpíroktól, a strigáktól (strigoi). A strigák a gonosz, állatias, vérszomjas vámpírok, akik bántják az embereket, a dampyrokat és a morákat is, ki akarják szívni a vérüket, meg akarják őket ölni, vagy ami még rosszabb, át akarják változtatni őket strigává. Dampyrt és morát is strigává lehet változtatni, ha valaki striga lett, abból viszont már nincs visszaút. A dampyrok megölik a strigákat, mert átváltoztak, elvesztették a személyiségüket, lelküket, veszélyt jelentenek a morákra, és már csak a halál segíthet rajtuk. Aki strigává változik, az elveszett és halottnak tekinthető. 

Narrátorunk, Rose dampyr, barátnője, Lissa pedig mora. A lányok két évvel ezelőtt megszöktek a bentlakásos vámpíriskolából, de most a nyomukra bukkannak, elfogják és visszaviszik őket a Szent Vlagyimir Akadémiára. Lissa a tizenkét mora uralkodócsalád egyikének sarja (ő a Dragomir család legidősebb tagja, tehát hercegnő és még a trónra is esélyes, sőt, családja egyetlen képviselője, ezért nagyon nagy becsben tartják), Rose pedig testőrtanonc, mint a dampyrok általában. Rose mindent megtesz azért, hogy Lissát megóvja és az az életcélja, hogy Lissa testőreként dolgozva megvédhesse barátnőjét, akit szinte testvéreként szeret. Rose karaktere nagyon tetszik: egyedi, nehezen elfelejthető hősnő. Vicces, vagány, mindig minden csínyre kapható, nagyszájú, bevállalós, de sokszor elhamarkodottan cselekszik ahelyett, hogy előbb gondolkodna. Meggondolatlan, nincs benne veszélyérzet, felelősségtudat és mikor úgy érzi, jót tesz a barátnőjének, lehet, hogy még nagyobb veszélybe sodorja Lissát. Ami a szívén, az a száján és gyakran mond olyan dolgokat, amit később megbán vagy amivel maga alatt vágja a fát. E hibáival együtt is szerethető karakter, én sokat nevettem a beszólásain és tudom, hogy a továbbiakban nagyon sokat fog még változni. 

Másik főszereplőnk Lissa, aki teljesen más, mint Rose. Ő magas, vékony, törékeny, szőke, míg Rose alacsonyabb, sötétbarna hajú és barna szemű, csinos lány. Lissa kedves, aranyos, jószívű, szerény, ugyanakkor okos, előkelő, és mer bátor is lenni. Ő sokkal megfontoltabb, mint Rose, ő előbb gondolkodik, tervez, minthogy cselekedne. Nyugodtabb, nem kapja fel olyan hamar a vizet, de sokkal érzékenyebb és könnyebb megbántani. Rengeteg problémával kell megküzdenie: családja elvesztésével, a Dragomir család egyetlen élő tagjaként a rá nehezedő nyomással, a képességeivel, az őrület jeleivel, a titokzatos üldözőjével, és persze szerelmi gondokkal is. Mindebben Rose igyekszik a segítségére sietni, akiben Lissa megbízik és akire mindig számít. Nagyon tetszett a könyvben a két lány barátságának ábrázolása. Az, hogy Rose mindig önzetlenül segíti, védi Lissát és tényleg ez a legfontosabb számára. 

Moziplakátos borító

Ebben az első kötetben a lányoknak meg kell küzdeniük a középiskolai intrikákkal és a rosszindulatú pletykákkal, de komolyabb veszély is leselkedik rájuk. A múlt árnyai újra kísértik Lissát és képességével kapcsolatban is minden bizonytalan. Rejtélyes dolgok történnek, melyeknek Rose utána akar járni. A történet végig érdekes, olvastatja magát. Rövid, izgalmasan végződő fejezetekre tagolódik a könyv, így könnyű vele haladni. Az igazán nagy problémák (itt még) nem kerülnek előtérbe, de így, hogy már olvastam a folytatásokat, elmondhatom, hogy az izgalmak a későbbiekben csak fokozódni fognak. 

A szerelmi szál is elég erős a könyvben, bár nem mondanám, hogy ez a leghangsúlyosabb. Eleinte Rose csak szórakozik a fiúkkal, például odavan Jesse-ért, de közben rájön, hogy Dmitrij iránt sokkal komolyabb érzelmeket táplál. Dmitrij Rose oktatója, testőr az akadémián, aki különórákat, edzéseket tart Rose-nak. A lány sokat kötekedik vele, aztán rájön, hogy szeretne neki megfelelni, vágyik a dicséretére, elismerésére. Rose-t zavarja, hogy a férfi hét évvel idősebb nála, de valamiért mégis vonzónak találja a szótlan, komoly harcost. Azt, hogy Dmitrij hogyan érez Rose iránt, itt még nem tudni (a folytatásokból kiderül). Lissa pedig a veszélyesnek és titokzatosnak tűnő Christianhoz kezd vonzódni. Az ő kapcsolatuk alakulása is tetszett, aranyos volt. A szerelmi kapcsolatok lassan alakulnak ki, amit nagyon szeretek. Időt kell adni a szereplőknek is, hogy megismerjék egymást, felfedezzék és megértsék az érzéseiket és az olvasóknak is, hogy átélhessék a könyv által közvetített érzelmeket. A Vámpírakadémia e tekintetben is jó könyv, megfogott benne az érzelmek ábrázolása. 

Összességében nagyon jó könyvnek tartom: ötletes a világfelépítés, összetett, de logikus és érthető. A motivációk tisztázottak, az érzelmek átjönnek. Fordulatos, izgalmas regény (még így harmadik olvasásara is), bár a rejtélyek közül jó néhány könnyen megfejthető és előre kiszámítható volt, de ez betudható annak, hogy fiataloknak szól, így az írónő törekszik a könnyebb érthetőségre. Maga a stílus pörgős, fiatalos, Mead lendületesen ír, nem vesztegeti az időt unalmas részekkel, egyes leírásokat néhány mondattal lerendez, mégis jól elképzelhetőek a helyszínek. A szereplők jellemzése nincs túlbonyolítva, a karakterek azonban így is jól elkülöníthetők, megjegyezhetők. Érzékiség szempontjából a YA keretei jellemzőek rá, tehát a testi kapcsolatok maximum csókig terjednek (egyelőre). A könyv borítója az egyetlen, ami annyira nem tetszik és szerintem sok mindenkit visszariaszt az olvasástól, mert nem olyat (kevesebbet) vár tőle az ember, mint amilyen a regény valójában. A filmes borító nagyságrendekkel jobb. Viszont a könyv hangulatát egyik borító sem, sőt még maga a film nem találta el, nekem a film túlságosan gimis vígjátéknak tűnik, attól azért komolyabb, sötétebb a könyv (ezt az előzetes alapján szűrtem le, de várom a filmet, kíváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle). A Vámpírakadémia egy ígéretes sorozat első kötete, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. 

Értékelés:

Tartalom, történet: 5/4.5 (Csak azért van levonás, mert tudom, hogy később még ettől is jobb lesz.)
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus, írásmód: 5/5
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/18.5

Joss Stirling: Lélektársak - Crystal

(Lélektársak 3.)

A Lélektársak-trilógia 3. része - Xav és Crystal története.

Crystal Brook mindig is a család fekete bárányának számított; a savantoknál azonban komoly probléma, ha valaki nem törődik a saját természetfeletti képességeivel. De Crystalt egyáltalán nem érdeklik ezek a dolgok, ráadásul a suliból is eltanácsolják, így végképp nem számíthat sok jóra a jövőt illetően. Diamond, a nővére mindenben Crystal ellentéte: tehetséges, ambiciózus; ő a család üdvöskéje. A két lány Denverben utazik, ahol egy véletlen folytán megismerkednek a nagyon dögös, nagyon menő hét Benedict testvérrel. Diamond egy pillanat alatt fülig szerelmes lesz, és hamarosan már az eljegyzésére készül; Crystalt azonban nem hatja meg a fiúk sármja... Épp ellenkezőleg! Úgy érzi, Xav Benedictnél idegesítőbb fickóval nem találkozott még az életben. Diamond esküvőjét Olaszországban, Velencében tartják; itt gyűlik össze a két nagy család az ünnepre. Közös ellenségük végre elérkezettnek látja az időt a támadásra. Crystalnek és Xavnek össze kell fognia, ha meg akarják védeni a szeretteiket; és megfejteni egy rég eltemetett titkot, ha győzni akarnak...

Egy "egynek elmegy" szintű első rész és egy jobban sikerült második kötet után kíváncsian vártam a Lélektársak harmadik részét. Reméltem, hogy Joss Stirling írásai egyre javuló tendenciát mutatnak, de sajnos tévedtem. Crystal könyve nem lett annyira jó, mint Phoenix-é, még annyira sem, mint Sky története, de azért kedveltem. Leginkább egy langyos limonádéhoz tudnám hasonlítani: ha tombol a kánikula, és már nagyon szomjas vagy, örülsz, hogy megihatod, de azért valahogy mégsem az igazi. Benne van minden, amire vágysz, de nem olyan jó, mint amilyen lehetne.

Kezdjük a pozitívumokkal! Joss Stirling most is nagyon ügyesen megmutatja, hogy bizony tud írni. Szép kifejezések, hasonlatok, gyönyörű leírások mutatják be a könyv helyszíneit, Velencét és a hegyvidéket is. A Hogyan? -nal nem is volt gond, inkább csak a Mit? hiányzott. Biztos vagyok benne, hogy az írónő szépen meg tudta volna írni a történetet akkor is, ha kicsit kerekebb, meglepőbb, izgalmasabb, fordulatosabb lett volna, de nem tette meg és ezt nagyon sajnálom. Elkapkodottnak, kevésbé összeszedettnek éreztem. A humoros részek sem voltak olyan ütősek, erőltetettek voltak a poénok, ahol pedig az érzelmeknek kellett volna előtérbe kerülniük, ott sem sikerült átéreznem azokat.

Ettől függetlenül nem volt rossz könyv. Tetszett, hogy az elején szépen lassan indul be a történet, megismerjük Crystalt, családi kapcsolatait, problémáit, személyiségét. Utána felpörögnek az események, Crystal nővére, Diamond találkozik a lélektársával és rögtön "belecsapnak a lecsóba", pár hét után már az esküvőt szervezik. Itt megint következik egy kis lagymatag rész, ahol Crystal és Xav ismerkednek egymással, valamint feltűnnek a könyv mellékszereplői, akik még kapnak némi szerepet a későbbiekben. A könyv közepe, háromnegyede táján van néhány izgalmas esemény, utána fokozatosan alábbhagy a feszültség és a végén jön egy reményteli lezárás, mely már előrevetíti a savantok jövőjét. Az volt az érzésem, hogy a szépen, aprólékosan induló könyvet az írónő a végére összecsapta és a konfliktusokat nem bontotta ki. Sokkal-sokkal többet vártam, például egy gigantikus végső összecsapást, ami elmaradt, így nagy hiányérzettel csuktam be a könyvet. 

A szerelmi szálat ezúttal mellékesnek éreztem, holott a "savant küzdelem" szál sem volt túl erős. A két főhős között egyáltalán nem éreztem semmiféle kapcsolatot, vibrálást, még rokonszenvet sem. Sokkal több Crystal-Xav közös jelenet kellett volna és az írónő jobban tette volna, ha részletesebben bemutatja Xav jellemét, mert attól eltekintve, hogy sokat bohóckodik, meg a gyógyítás a képessége, nem nagyon tudtunk meg róla semmit. Kár, pedig szívesen megismertem volna jobban ezt a Benedict-fiút is, illetve a többieket is, akikről eddig kevesebb szó esett. A könyv lehetett volna hosszabb, részletesebb, karakterközpontúbb.

Központi karakterünk és narrátorunk ezúttal Crystal, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Crystal egy népes savantcsalád hetedik gyermeke, így mindenki azt hitte, hetedik gyerekként valamiféle mega-giga szupererőt fog kapni, ő azonban csak egy jelentéktelen "megtalálom mások elhagyott cuccait" képességet birtokol. Emiatt családjában háttérbe szorul, semmibe veszik, ő a szerencsétlen, butácska bajkeverő legkisebb gyerek, aki csak nyűg a családja nyakán. Savantként nem számíthat nagy karrierre, ám emberi élete sem valami fényes. Nagyon magas lány, hórihorgas, nem kifejezetten szép, mint a nővére, inkább markáns, karakteres vonásai vannak. Az iskolában sem volt jó tanuló, nem ért semmihez és úgy összességében feleslegesnek, haszontalannak érzi magát. Egyedül varrogatni, ruhát tervezni szeret, de annyira az sem jellemző rá. Valójában csak keresi a helyét és azt, hogy tudná megvalósítani önmagát. Crystal jellemének kidolgozottsága szépen visszaköszön a lapokról, ami a többi szereplőről sajnos már nem mondható el. Talán Steve Hughes és a contessa az, aki kap valamiféle karakterábrázolást, de a többiekről sajnos csak elnagyoltan szól a szerző.

Steve Hughes egy filmcsillag, igazi sztár, akit fotósok és riporterek hada üldöz mindenhová. Éppen Velencében forgat filmet, és útjuk keresztezi egymást Crystallal. Az eleinte kedvesnek, később beképzeltnek tűnő sztár a történet során felfedi valódi énjét és kellemes csalódást okoz. Tetszett a filmforgatásos szál, aranyos volt, kapóra jött a sztori alakítása szempontjából és érdekesebbé tette a cselekményt. A nagy főgonosz kilétét az elejétől fogva sejtettem, több helyen kiszámítható volt a történet. Sokkal fordulatosabbat, megdöbbentőbbet vártam, az viszont tetszett, hogy olyan reményteli lett a befejezés. Van esély megtalálni a többi fiú lélektársát is, ami még arra is reményt ad, hogy talán egyszer valaha még a sorozatot is lehet folytatni.

A könyv külső megjelenése igazodik az előző két rész külleméhez. Itt a borító alapszíne a fehér, a piros és a fekete a betűkben és a mintázatban jelenik meg (de a megszokott fekete-fehér-piros hármas színkombinációi itt is megvan). Ezúttal egy drágakő formájú alakzat van a fedőlapon, ami utal Crystalra (Kristály) és Diamondra (Gyémánt) is. Még mindig az a véleményem, hogy a borító lehetne szebb, kevésbé harsány és kevésbé díszes, de így legalább illik a másik két kötethez és nem töri meg az egységes képet.

Mindent egybevéve a Lélektársak trilógia egy kedves ifjúsági regénysorozat, igazi young adult műfaj, különleges képességekkel rendelkező hősökkel, izgalmakkal, ártatlan romantikával, tiszta érzésekkel, követendő értékekkel és mesei "a jó mindig győzedelmeskedik" befejezéssel. Aranyos, kedves, szórakoztató történetek, fiataloknak nyugodt szívvel merem ajánlani.

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus, írásmód: 5/5
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/15

Kedves látogatóim, olvasóim!

Mikor megtudtam, hogy a Vámpírakadémia című könyvet filmre viszik, elhatároztam, hogy újraolvasom a sorozatot. A Vámpírakadémia (Vampire Academy: Blood sisters) című mozifilm márciusban esedékes bemutatója kitűnő alkalmat biztosít arra, hogy értékelést írjak a sorozat köteteiről, ugyanis ezzel ezidáig adós maradtam. Ha esetleg valaki még nem olvasta volna a könyveket és még a film előtt szeretné, annak mindenképpen tudom ajánlani. Tehát nemsokára jönnek sorban az ajánlók. Íme:

1. rész: Vámpírakadémia

2. rész: Dermesztő ölelés

3. rész: A halál csókja

4. rész: Véreskü

5. rész: Örök kötelék

6. rész: A végső áldozat

Filmes borító

A könyvet a filmpremier apropóján az Agave Kiadó filmes borítóval is megjelenteti. 

 

Lauren Oliver: Delírium

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Lauren Oliver munkásságára a Mielőtt elmegyek című regénye kapcsán figyeltem fel, az a könyve ugyanis nagyon belopta magát a szívembe. Ezek után kíváncsian kezdtem el olvasni a Delírium trilógia első részét, egy elgondolkodtató és gyönyörűen megírt történetre számítottam. Szerencsére nem kellett csalódnom.

A történetről:

A Delírium a külföldön manapság oly divatos disztópia műfajához tartozik, tehát egy kitalált jövőbeli, elnyomó társadalmat mutat be. A könyv alaphelyzete ötletes, eredeti, és elgondolkodtató. Lauren Oliver egy általa alkotott világba kalauzol minket, ahol a szerelmet halálos betegségnek tekintik, ami "öl, butít és nyomorba dönt". Van ellene ellenszer és tizennyolc éves kora környékén mindenkinek meg kell kapnia a kezelést, nehogy megfertőződjön. Főhősünk Lena néhány hónap múlva lesz tizennyolc éves és már várja a kúrát. Szerencsésnek érzi magát, hogy a delírium eddig elkerülte, a szerelem nem vette el az eszét. Már alig várja, hogy végre védett legyen. Előtte azonban egy másik megmérettetésen kell részt vennie: a kiértékelésen. Attól, hogy milyen teljesítményt nyújt, milyennek állapítják meg a kiértékelők Lena személyiségét, attól függ majd, milyen fiút választanak leendő férjének. A kiértékelés azonban nem úgy alakul, ahogy Lena eltervezte...

A történet érzelmes, szívmelengető, itt-ott melankolikus, és nagyon-nagyon elgondolkodtató. Akad benne egy-két izgalmas jelenet, mikor a körmömet rágtam (pl. főhősünk lebukik-e, vagy sikerül-e kimagyaráznia magát / átszöknie / elmenekülnie); és olyan helyzet, hogy tényleg nem tudtam, mi fog következni azután. Sok-sok feszültségteli pillanat, néhány érdekes csavar és (többé-kevésbé) váratlan fordulat teszi még izgalmasabbá a történetet, az igazi cselekmény azonban valójában Lena fejében és érzelmi világában játszódik le. Nem a konkrét, kézzelfogható történések azok, amik igazán élvezetessé és különlegessé tették számomra a művet, hanem Lena világképének formálódása, érzéseinek változása. Tetszik, hogy a naiv, mindent elfogadó "jókislány" igazi lázadóvá válik. A könyv bemutatja, mennyire nem egyszerű ez a folyamat és nem csak egyik napról a másikra történik a megvilágosodás. Lenának le kell vetkőznie a rossz szokásait, meg kell szabadulnia a régi beidegződésektől, át kell formálnia egész gondolkodásmódját ahhoz, hogy tisztán láthasson és (mind fizikai értelemben, mind gondolati, ideológiai síkon) szabad lehessen.

Az írónő által kreált világ nagyon tetszik (ezt nem úgy értem, hogy egyetértek vele és szívesen élnék ott, hanem hogy ügyesen alkotta meg a szerző), jól ki van dolgozva. Pontos, logikus, minden szépen meg van benne magyarázva, érthető és kicsit még hihető is. A hatást erősítik a fejezetek elején található idézetek (a könyv kitalált világában létező kiadványokból idéz Oliver). Nagyon tetszettek a versek, gyerekdalok, könyvrészletek, melyekből kiderül, hogyan és miért lett ilyenné a világ, valamint hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó az  adott világ történetét, hangulatát könnyebben el tudja képzelni. Különösen jó megoldásnak tartottam, hogy a szerző részletesen, szinte ráérősen írta le az érzelmeket, gondolatokat (pl. 3-4 oldalon keresztül írja le, amint a szereplő benyit valahová és körülnéz, vagy elindul valahová), ez mégsem ment a történet rovására. A cselekmény ettől nem lett kevesebb, érzelmi téren viszont sokkal-sokkal többet adott a mű.  

A történeten végigvonul egy állandó feszült, borongós hangulat, ami tökéletesen érzékelteti, milyen lehet abban a világban élni. Bizonytalanság, félelem, állandó kontroll, a szabad akarat hiánya, érzelemmentesség jellemzi az ottani életet. A kezelés után mindenki tompává, közönyössé vélik, már nem ugyanazok fogják érdekelni, nem ugyanazok a személyek vagy dolgok lesznek fontosak számára, egyszóval az ember elveszíti azt, amitől igazán önmaga volt, az egyéniségét. A kúra tulajdonképpen az emberek lényegét veszi el (az érzelmeket, érdeklődést, motivációkat), és minden kikezelt ember önmaga tompább, engedelmesebb, hűvösebb változatává válik. A sport, a futás pl. olyan Lena számára, amit szeret, de a kezelés után nem biztos, hogy fogja szeretni. Ez is mutatja mennyire megváltozik majd a személyisége, mennyire elveszíti önmagát. 

A szereplőkről: 

Központi szereplőnk, az alacsony, magát nem túl szépnek tartó Lena olyan lány, akinek elmondták, hogy édesanyja a delírium áldozatává vált (nem használt nála a kezelés, végül öngyilkos lett). Unokatestvérét, és annak férjét pedig azzal vádolják, hogy szimpatizánsok (a város határain kívül, a Vadonban élő, kikezeletlen ún. Veszetteket támogatja, akiknek a kormányzat egyébként még a létezését is tagadja). A múlt árnyai nem hagyják nyugodni Lenát, egész életében érezte magán a bélyeget, amit családjának bűnös története sütött rá. Éppen ezért várja már a kezelést, nem akart olyan veszélybe kerülni, mint az anyja, akit tönkretett a betegség. Egy lány, akibe beletáplálták azt, hogy a jelen világ rendjét minden szabályával együtt fogadja el és tekintsen bűnösnek, rossznak, tiltottnak mindent, ami a szabályoktól eltér, most kénytelen mindent megkérdőjelezni. A könyv címe lehetne nyugodtan "Lena ébredése" is, hisz a lány most kezd feleszmélni, most látja csak meg, milyen hamis világban élt, és mindenütt hazugságok veszik körül. Erre barátnője, Hana és egy új ismerőse, Alex ébreszti rá. Lena megmagyarázhatatlan vonzalmat kezd érezni Alex iránt és attól tart, őt is megtámadta a kór... 

Ilyennek képzelem Alexet

Alex eleinte nagyon titokzatos és már akkor is rokonszenves, aztán, ahogy jobban megismerjük, még szimpatikusabbá válik. Ő ébreszti rá Lenát arra, hogy eddig hazugságok hálójában élt és hogy a valódi világ mennyire más. A két fiatal között lassan, lépésről lépésre épül a kapcsolat, ami nagyon tetszett. Lenával együtt mi is egyre jobban megismerjük és megkedveljük Alexet, akinek már régóta tetszik Lena és megérti a lányt. Alex meghallgatja, megérti, és mindenben támogatja Lenát. Kockáztat érte és megpróbál minden tőle telhetőt megtenni, hogy együtt lehessenek és megvédje a lányt. Ugyanakkor megfontoltan, okosan cselekszik és nem kapkodja el a döntéseit.

Harmadik fontos szereplőnk Hana, aki igaz barátnője Lenának. Egy ideig eltávolodnak egymástól, mikor Hana már kezd tisztán látni, de Lena még nem. De aztán barátságuk új erőre kap és tisztább, őszintébb barátság lesz, mint valaha. A két szerethető főhőshöz hasonlóan nekem Hana is szimpatikus volt. Ő is olyan egyszerű lány, mint Lena, de ő szép, gazdag, magabiztos, ugyanakkor nagyon jó barátnője Lenának. Hana kezdi először megkérdőjelezni a rendszer helyességét és tiltott dolgok után vágyódni, pl. zene, fiúk társasága, bulik. Ezeknél a részeknél is érdekes volt Lena gondolatait olvasni, hogy hogyan viaskodik önmagával, mit gondol ezekről a dolgokról, Hana megváltozásáról, eltávolodásáról, lázadásáról, a veszélyekről, és hogyan próbálja meggyőzni magát arról, amit hinnie-éreznie kellene. Végül kiderül, hogy Lena még Hananál is bátrabb és mer cselekedni.

A mellékszereplők is érdekesek annak ellenére, hogy legtöbbjük már ki van kezelve, tehát némiképp elveszítette az egyéniségét. Carol néni élete a főzés és mosogatás, takarítás állandó körforgásává zsugorodott, férje csak barkácsol, eszik és alszik. Rachel, Lena nővére valaha elkapta a delíriumot, de ma már ő is, akkori szerelme is "meggyógyult" és ma már boldogok a saját párjukkal, akivel összepárosították őket. Az a legtragikusabb az egészben, hogy a kikezeltek mennyire nem tudják, mit vettek el tőlük. Ők így "boldogok", nem éreznek semmit, olyanok, mintha csak takaréklángon pislákolnának. Élik az unalmas kis életüket és elégedettek vele, de olyan, mintha robotpilótára lennének kapcsolva: a fő funkciók működnek, de semmi változatosság. Nincs az életükben igazi szeretet, igazi boldogság és ezért még hálásak is. Ugyanakkor ők is félnek (pl. a rendfenntartóktól), még akkor is, ha nem követtek el semmit. Állandó félelemben vannak tartva, hogy engedelmes, jó polgárok maradjanak. Sajnáltam őket, mert nem is tudják, milyen szánalmas az életük. Érdekes karakter volt Grace, tetszett az az érzelmi szál is, ami Lenát a kis unokatestvéréhez kötötte.

Az írásmódról:

Lauren Oliver gyönyörűen ír. Olyan csodálatos hasonlatokat és varázslatos szóképeket használ, hogy én már gyakorlatilag szépirodalomnak tekintem a műveit. Az érzelmek szinte kiúsznak a lapokról egyenesen az olvasó szívébe. Engem nagyon megérintett, miközben olvastam, és még most is a hatása alatt vagyok, pedig már napokkal ezelőtt befejeztem. Teljesen meg tudtam érteni Lenát, követtem a gondolatait, átéltem a bizonytalan, megmagyarázhatatlan, sokszor ambivalens érzéseit. Nemcsak az érzelmeket tudja átható erővel közvetíteni az írónő, hanem a történet mondanivalóját is sikerül úgy átadnia, hogy az ne legyen szájbarágós. Nagyon szép gondolatokat fogalmaz meg és elgondolkodtat. Tetszettek a leírások is, szemet gyönyörködtetően, festőien  mutatta be Oliver a természet, a táj, az ég, a tenger szépségeit. A könyvben különböző értékek is megjelennek, az egyéniség, a barátság, a szeretet és a szerelem, a szabad akarat, valamint a művészet értékei is. A zene, a tánc és a költészet is feltűnik a műben mint tiltott dolgok, de olyasmik, amikre az ember vágyik. Úgy, ahogy boldogságra, szeretetre, barátságra, szabadságra. 

Ami miatt igazán tetszett a könyv, az az, hogy nem csak egy szál erős benne, hanem az összes. Ötletes volt a disztopikus rész, maga a világ, a kúra, a megváltozott emberek, a háttértörténet, de nagyon szerettem a szerelmi szálat is, mert édes volt, hihető, kedves és fokozatosan építkező. De nem volt elhanyagolva a Lena-Hana barátság sem, ebben a témában is voltak hullámvölgyek és magaslatok egyaránt. Tetszett, hogy Hanának is van egyénisége, problémái, nem csak olyan kirakatbábu-szereplő, aki csak azért kell, hogy a főhős tudjon kinek siránkozni. Ki volt dolgozva a családtagokkal való kapcsolat is, és érzékelhető volt, hogy Lenának mindenkivel kicsit más a viszonya. Nagyon erős érzelmi vonalat képviselt az anya-lánya szál, melynek reményeim szerint lesz még folytatása a későbbi kötetekben. Nagyon érdekes és szívszorító volt olvasni, hogyan élte meg Lena édesanyja elvesztését, milyen bizonytalan és különféle érzések kavarognak benne a történtek miatt.

Külföldi borító

A borítóról:

A könyv külleme elnyerte a tetszésemet, de nem olyan különleges, vagy gyönyörű, hogy megkapja a maximum pontot. A borítón látható lány lefelé néz és az arca sem látszik teljesen, ez érzékelteti, hogy egy lány áll a történet középpontjában, aki bizonytalan és kissé félszegen lehajtja a fejét, mintha szégyenlős vagy bűnös lenne. Az, hogy a lány nem visel ruhát, nekem a kiértékelésen viselt átlátszó köpenyt juttatja eszembe és azt az érzést kelti, hogy ebben a társadalomban minden látható, mindent tudnak az emberről. A borítókép tehát nagyon illik a könyvhöz, a kiadványra pedig a Cicerótól megszokott jó minőség jellemző. Szép, nagy, könnyen olvasható betűtípus, igényes külső, jó kötésminőség, remek fordítás és csak néhány apró nyomdahiba.

Összegezve: Lauren Olivernek egy nagyon jó könyvet sikerült összehoznia. Szerettem, mert megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági disztópiához kell: az érzelmeket és a gondolatokat remekül közvetíti, gyönyörűen megírt, izgalmas történet sok-sok igazán érzelemdús cselekményszállal, szerethető, egyedi karakterekkel, valódi jellemfejlődéssel és kissé kegyetlen, mégis reménykeltő függővéggel. A folytatásokról hallottam jót is, rosszat is, annyi biztos, hogy kíváncsi vagyok rájuk és el fogom olvasni a trilógia másik két részét is, mert nagyon megszerettem az írónő stílusát.

Értékelés:

Tartalom (történet, világfelépítés): 5/5

Szereplők (karakterábrázolás, érzelmek): 5/5

Írásmód (stílus, nyelvezet, leírások, fordítás): 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/19