On Sai: Scar

(Szivárgó Sötétség I.)

Scar körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.

Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében? Létezik egyáltalán szabad akarat? A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban? Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa. A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

Pár napja fejeztem be a könyv olvasását, de még mindig a hatása alatt vagyok. Eleinte zavaros volt az egész, nehezen tudtam belerázódni az ismeretlenbe, sok mindent nem értettem és sok ellentmondást találtam a világfelépítésben (pl. Ha a mentálok mindenki fejébe belelátnak, meg mindenről tudnak, akárhová teleportálhatnak, hogyhogy nem tűnt még fel nekik egy egész keresztény bolygó? A keresztényeket üldözik ugyebár, de titokban jönnek-mennek a csempészhajók, viszik a papokat meg az ostyát, meg imádkoznak, de erre még nem figyelt fel senki?), de aztán ahogy olvastam tovább és a könyv magával ragadott, egyre jobban tisztult a kép és végül már értettem a világ törvényeit, rendszerét.

On Sai gazdag fantáziával alkotta meg a regény egyedi világát. A történet az űrben játszódik egy kitalált világban, a jövőben. Az egész univerzumot egy galaktikus császárság uralja, míg a központi bolygótól legtávolabb eső helyeken kalózok tevékenykednek és szeretnének hatalomra törni. Közben az emberek társadalmát a mentálok segítik. Ők olyan telepatikus lények, akik belelátnak az emberek fejébe, gondolatokkal, érzésekkel kommunikálnak és az akaratukkal sok mindenre képesek: teleportálnak, tárgyakat hoznak létre, fájdalmat generálnak, stb. A mentálok faja, társadalma, szerepe ügyesen ki van dolgozva, mindent meg lehetett érteni. Nagyon jó ötletnek tartom ezeket a lényeket, érdekes volt róluk olvasni, a gondolkodásmódjuk annyira nem emberi, hogy az már valahogy lenyűgöző. Gratulálok az írónőnek, hogy ilyen egyedi és különleges lényeket tudott alkotni. Tetszett a mentáltársadalom felépítése, szabálya, a mentálok képességei, törvényeik, belső konfliktusaik.

Az események alakulásában fontos szerepet szánt nekik a szerző, különösen Don-nak és Lucy-nek. A két mentál között óriási különbségek feszülnek, Lucy mindig önző, csak a saját érdekeit nézi és a mentálok faját helyezi előtérbe, lenézi az emberi fajt. Don egészen más: ő is a mentálok javát akarja, szerinte azonban korrupt diktatúra jellemzi a társadalmukat, nincs szabadság, ezen szeretne változtatni, vagy inkább csak csendben tiltakozni és ő az embereken is segíteni szeretne. Elveik, nézeteik eltérőek, azonban néha kénytelenek együttműködni. Don és Lucy fiatalon jó barátok voltak, sőt - ha lehet így mondani - szerelmesek is, ma már azonban hol szövetségesek, hol ellenségek. Van azonban egy ügy, amiben el kell dönteniük, melyik oldalra állnak, és nem is sejtik, hogy mibe csöppentek. Rajtuk kívül sokkal nagyobb hatalmak is beszálltak a játékba: a transzcendens entitások, ahogy ők nevezik. És itt jön a történet legfőbb szála: a hit, az Isten és a Gonosz létezése, célja, hatalma. On Sai nagyon érdekes kérdéseket boncolgat a vallásról, Istenről, a hit erejéről. Elgondolkodtató és logikus, ugyanakkor összezavaró és felkavaró megállapításokkal találjuk szemben magunkat. Roppant érdekes volt olvasni, mennyire másképp látják az emberek Istent, a hit vagy épp a szabad akarat fogalmát. Láthattuk, mit gondol egy hívő ember, mit egy ateista és mennyire másképp gondolkodik egy másik lény, egy mentál. Teljesen más oldaláról szemléli az egészet és így, egy más tudaton keresztül nézve minden új értelmet nyer.

Központi figuránk, Scar egy egyszerű lány egy félreeső - titokban keresztény - bolygóról, aki világ életében kitaszítottnak érezte magát. Csúnyácska, vörös hajú árva, aki tehetséges navigátor, a fejébe a mentálok nem látnak bele és aki az Istennel beszélget. És az Isten válaszol neki. Scar tiszta lelkű, de hirtelen haragú lány. Bátor, de nem hülye. Több dologra is vágyik: Istenre, arra, hogy űrhajós legyen, kalandokra, és egy fiúra, Artúrra, aki épp egy másik lányt készül feleségül venni. Scar csalódottságában elszökik a bolygójáról és jelentkezik kadétnak egy űrhajóra. Ekkor figyel fel rá Don, a mentál. Különösnek találja, hogy nem lát bele az agyába, de felfedez ott valami furcsát: valaki vagy valami mást, akivel a lány kommunikál...

Eközben Artúr azt hiszi, Scar meghalt, és ez a tudat felébreszt benne valamit: rájön, hogy mindvégig Scart szerette, így lefújja az esküvőjét és elveszíti a hitét. Nincs már maradása a bolygóján Scar nélkül, ezért elszegődik egy csempészűrhajóra. Az űrben pörögnek az események: Scar és Artúr nemcsak kalandokba keverednek, hanem az Isten és a Gonosz harcának közepébe csöppennek. A cselekményt nyomozás, rejtélyek, intrikák tarkítják és nem tudni, ki mozgatja a szálakat. Mindenki a saját érdekeit nézi, annak megfelelően cselekszik, a történet sok helyen fordulatos, jó néhány csavar okozhat meglepetést az olvasónak. Fordulatos, izgalmas, elgondolkodtató könyv és olvasásakor úgy érezhetjük, tényleg csak apró porszemek vagyunk a végtelen világmindenségben és egy tőlünk sokkal hatalmasabb akarat alatt sínylődünk. Ugyanakkor ellentmondásos módon mégis számítunk: minden apró kis döntésünk ér valamit, a cselekedeteink kis lépések egy gigantikus sakkjátszmában.

Aki azt hiszi, az egész könyv elvont vallási fejtegetésből áll, nagyot fog tévedni. Szó sincs ilyesmiről: ez egy csavaros, összetett történet megjegyezhető karakterekkel, taktikázással, manipulálással, váratlan fordulatokkal és feszültséggel. Soha nem lehet tudni, mikor fordul a kocka, melyik esemény kinek fog kedvezni. Rejtély övezi azt is, ki kicsoda, mit tud, melyik oldalon is áll (egyáltalán tudja-e, milyen "oldalak" vannak és hogy ő is részese az egésznek, vagy csak tudatlanul, a maga szakállára cselekszik anélkül, hogy tudná, mit tesz valójában).

A legizgalmasabb figurának Chestert tartom, a leendő császárt. Tetszett az a pimasz nyugalom, ami körüllengi. Mindig úgy tűnt, mindenkinél többet tud, nem fél senkitől és mindenkit manipulál a saját céljai érdekében. Viszont hogy mi a célja, azt senki nem tudja, még ő sem. Úgy sejtem, ő afféle megfigyelő, akit érdekel az előtte zajló "játék" és nem tudja, részt vesz-e benne, de kíváncsi, hogy alakul. A négy központi karakter közül a mentálokat valahogy sokkal jobban meg tudtam érteni, mint az embereket. Hideg logikájukkal, elméleteikkel, tudományos tényeikkel sokkal logikusabban cselekedtek, mint az emberek és valahogy közelebb kerültek hozzám. Beleláttam a fejükbe (kicsit én is mentál lehettem), értettem őket. Néha nem volt szimpatikus Lucy személyisége, de tökéletesen értettem, mit miért tesz és logikusak voltak a döntései. Dont ellenben nagyon kedveltem.

A szereplők közül Scar a központi figura, valahogy azonban őt kevésbé ismertem meg és nem is kedveltem annyira. Néha olyan meggondolatlan volt és mindenki őt sztárolta, mindig mindenben mindenhol ő volt a legkülönlegesebb, ami zavart a karakterében. Meg persze őt mindenki meg akarja erőszakolni, ami huszadjára már kicsit untatott. Volt, mikor szimpatikus volt Scar és megértettem a kétségbeesését, vagy a bizonytalanságát, mégsem került közel hozzám a figurája. Ahogy Artúré sem. Eleve nem sok mindent tudtunk meg róla, az előéletéről, a jelleméről és azon kívül sem csinált semmit. Na ő aztán tényleg logikátlanul viselkedett, összevissza gondolkodott, semmi igazi oka nem volt semmire. Előbb azt hiszi, Scar halott, elveszíti a hitét, ateista lesz. Aztán mikor megtudja, hogy a lány él, azt gondolja, bárcsak inkább mégis meghalt volna, mintsem hogy elárulja a keresztényeket (mivel azt hiszi, Scar áruló lett). De hát ő már nem is keresztény, nem is hívő. Akkor ő nem áruló? Főleg úgy, hogy Scar nem is halt meg, ő pedig emiatt tagadta meg Istent. De ez mégis többet számít neki, mint Scar élete. Aztán ott van még az a félreértés, hogy azt hiszi, a lány több szereplővel is lefeküdt, bánkódik emiatt, rá se bír nézni Scar-ra, undorodik tőle, aztán a következő percben megkéri a kezét és szerelmet vall. Teljesen ellentmondásos. Az ő szála kötött le a legkevésbé, nem is érdekelt, mi történik vele. Olyan, mintha csak azért lett volna a történetben, hogy Scarnak nehézségeket okozzon. A szerelmi szálat nem érzetem erősnek, csak bonyodalmat jelentett és nem is igazán szurkoltam nekik. A Don-Lucy "párost" különbözőségük ellenére sokkal jobban összetartozónak érzem, mint Scart és Artúrt.

Eleinte zavartak a könyvben a nevek: olyan összevisszaságnak tűnt az egész. Vannak olyan nevek, mint a Chester, a Ferrington, a Lucy, vagy a Scar, míg találkozunk Miklóssal, Ignáccal, Artúrral, Helénnel, Márkkal, és egyéb ilyen magyaros nevű szereplőkkel is. Aztán megszoktam, már nem zavartak az ékezetes nevek, sőt, rájöttem, mi volt vele a szerző szándéka. Így különböztette meg a keresztény bolygóról származó embereket a többiektől. És szegény Scar ebben is kivételes volt (persze): neki idegenül hangzó neve volt. Nem elég, hogy másképp nézett ki, még normális neve sem volt. A könyv nyelvezete néhol nagyon tetszett, máshol viszont nem volt elég szemléletes. Volt olyan, hogy nem láttam magam előtt a helyszíneket, a kütyüket, vagy egyszerűen csak hiányoltam még valamit, ami jobban beleránt a jelenetbe. Viszont az előszó és az utószó nagyon tetszett, ötletes volt. A végén megtudtuk, ki a rejtélyes mesélő. A vallásháború története is jól ki volt dolgozva, félelmetes, hátborzongatóan reális elgondolás. A Pelegrinen játszódó egyes jelenetek pedig kellőképpen ijesztőre sikeredtek, a hideg futkosott a hátamon és csak az járt a fejemben, hogy remélem, nem fogok erről álmodni. :)

A borítót sokan istenítik, nekem mégsem lett a kedvencem. Nem tetszik a lány képe, túl közelről van ábrázolva, így nem látszik belőle semmi. A vörös haja és a zöld szeme, valamint a sejtelmes arckifejezése Scarra utal, de valahogy túl titokzatos marad és nagyon belemászik a képembe. A borító többi része viszont gyönyörű, tetszik a színvilága és az ezernyi utalás. Az űr, az angyalszobor, a bolygó, a matematikai képletek, mind kapcsolódnak a könyv tartalmához. Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, igazi egyedi történet, mely a gazdag fantáziavilágot ötvözi fordulatos cselekménnyel és elgondolkodtató kérdésekkel. Mindent megkérdőjelez és mindenre igyekszik választ találni. Varázslatos utazás jó és rossz soha véget nem érő harcába, az elme képességeinek határait feszegetve. Nagyon érdekel folytatás, mert sok kérdés még nyitva maradt, sok mindent ki lehet még hozni belőle. Remélem, nem kell rá sokat várni, már kíváncsi vagyok, milyen irányba fogja csűrni-csavarni a szálakat az írónő.

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/5
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/17

Lauren Oliver: Rekviem (Delírium 3.)

A Káosz című részben előkészített lázadás az utolsó kötetben nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül. A börtönből megmentett Juliannel és a barátaival együtt igyekszik menedéket találni a Vadonban, amely azonban már nem az a biztonságos hely, ami volt. A rendfenntartók átszivárognak a falakon, hogy kiirtsák a táboraikat. Mindeközben Lenának belső csatáit is meg kell vívnia, hiszen élete halottnak hitt kulcsszereplői is felbukkannak.Miközben Lena az életéért küzd a Vadonban, legjobb barátnője, Hana biztonságos, érzelemmentes életét éli kikezelve Portlandben vőlegényével, az új polgármesterrel.

A Rekviem-et egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást...

Nagyon szerettem a Delírium trilógia első részét. A másodikat is szívesen olvastam, bár teljesen más hangulatú volt, mint az első kötet. És mindkettő olyan durva függővéggel zárult, hogy természetesen a harmadik részt is el kellett olvasnom. Kicsit lassabban haladtam vele, de most végre elolvastam. Hát, mit is mondjak? Nem vagyok teljesen elégedett. 

Maga a történet nem volt annyira rossz, voltak benne izgalmas részek, bonyodalmak, csata árulás, drámai pillanatok. De valahogy az érzelmi rész háttérbe szorult és ezt nagyon bántam. A szereplőket nem értettem, nem volt logikus a gondolkodásuk, nem hittem nekik. Olyan dolgokon problémáztak, amik eltörpültek a valódi gondjaik mellett. Körülöttük az emberek hullanak, mint a legyek, de Lena csak azon idegeskedik, hogy jaj, Alex miért beszélget az új csajjal, meg őt miért nem szereti már.

Lena halottnak hitt szerelme, Alex felbukkan, de mint tudjuk, Lenának már új barátja van, Julian. Nagyon érdekelt a szerelmi háromszög alakulása, mert mindkét fiút kedveltem és Lena helyében én sem tudtam volna dönteni. Ám Lena nem is dönt, legalábbis úgy hiszi. Valójában azonban már abban a pillanatban döntött, mikor meglátja Alexet. De Alex nem szól hozzá, ami szerintem teljesen érthető, mert gondoljunk csak bele a helyzetébe. Szegény srác feláldozta magát, hogy a lány biztonságban kiszökhessen a Vadonba, és őt bár nem ölték meg, de a Kriptába zárták és kínozták. Egyedül az a gondolat éltette, hogy egyszer megszökik és megkeresi Lenát, hogy újra együtt lehessenek, és mikor megtalálja, a csajnak már új pasija van. Hát persze, hogy rosszul esett neki! Hát persze, hogy dühös és csalódott. És miután ezt elmondja Lenának, közli, hogy már nem szereti és soha nem is szerette. És a lány elhiszi!!! De hisz épp azelőtt vallotta be a fiú, hogy miatta élte túl az egészet. Teljesen logikátlan volt az egész, és csak arra volt jó, hogy még jobban eltávolítsa a szereplőket egymástól. És innen kezdődik a huzavona, Lena végig a morcos Alex után sóvárog, őt lesi, figyeli, közben Juliant hülyíti, aki egyébként tök rendes és kedves vele. Próbálja őt megérteni, támogatni, nem sürgeti és ezáltal még kedvelhetőbb figura lett. Voltak pontok, ahol már teljesen neki szurkoltam. 

Nem tetszett, amit az írónő Alex és Lena karakterével tett. Mindketten megváltoztak és egyikük sem pozitív irányba. Alexet kifordította régi önmagából, morcos és megkeseredett figurát csinált belőle. Ez valamilyen szinten érthető is, nyilvánvaló, hogy a sok szenvedésnek, kínzásnak és szerelmi csalódásnak lehet ilyen hatása. A gondom az volt, hogy Alex alig kapott valami szerepet, csak Lena szemén keresztül láttuk. Jön, megy, lemarad hátul, Korallal beszélget valmiről, amit Lena nem hall, vagy csendben ül a tűznél. Nagyon ritkán szólal meg, és egyáltalán nem látunk a fejébe, csak sejthetjük, miket gondolhat. De nem tudjuk meg, milyen ember lett, mennyire és miben változott meg. Ezáltal nem csak Lenától, de az olvasótól is olyan mértékben eltávolodott, hogy bármennyire próbáltam, nem tudtam kedvelni. Az első részben nagyon szerettem Alexet, és valamilyen szinten vártam a visszatérését, de sokkal jobbnak, másabbnak képzeltem a helyzetet. Alex és Lena között a könyv végén elhangzik egy beszélgetés, amit szerintem az írónőnek már a legelső fejezetben meg kellett volna lépnie. Így az egész könyvet csak egy zárójelnek éreztem a kapcsolatuk tisztázása szempontjából. Minden bizonytalan maradt, ami senkinek sem volt jó. 

Az érzéseket, a helyzetet már az elején tisztázni kellett volna és sokkal több érzelmet vártam. Kíváncsi voltam, mit mond Alex, mit érez Lena, mikor viszontlátja, vagy hogyan reagál Julian. Ezek a reakciók mind-mind hiányoztak és a két fiú közötti feszült viszony kidolgozásában is rengeteg lehetőség nyílt volna, amit a szerző nem használt ki és ezért nagyon haragszom rá. Lenából is egy rinyáló, önző libát csinált, aki folyton nyavalyog, hogy Alex nem szereti, közben meg végig azt hangoztatja, mennyire felnőtt, mennyire megváltozott, kemény, túlélő típus lett, igazi bátor, megfontolt vezető. Na persze. 

Szinte az egyetlen szimpatikus szereplő Julian volt, aki végig Lena mellett állt, még akkor is, mikor a lány éppen dühöngött és ok nélkül rajta töltötte ki a mérgét. Sajnáltam szegény srácot, Lena csak hülyítette és csak azért volt vele, mert Alex már az elején lerázta. Ekkor már elgondolkodhatott volna Lena azon, most akkor kit is szeret valójában. A legbosszantóbb azonban az, hogy az egész szerelmi háromszög megoldatlan marad  még a könyv végén is, ugyanis Oliver csak sejteti, kit választ végül Lena, de az egésznek a miértje és módja már nem kerül kidolgozásra. Pedig éppen erre lettem volna kíváncsi! Miért azt a pasit választja, ő milyennek látja, miért pont őt szereti, hogyan mondja el a másiknak? Mi lesz a másik fiúval, hogy reagál majd és sikerül-e elfogadnia a lány döntését? Talál-e majd magának ő is valakit? Engem ez érdekelt volna és ebből semmit nem kaptam. 

Maga a lázadás szál is kidolgozatlan, lezáratlan. Nem tudjuk, mi lesz a felkelés kimenetele, volt-e értelme, mi lesz ezután, sikerül-e megreformálni a társadalmat. Kivel mi történik ezután? Minden nyitott kérdés marad. Pozitívum, hogy Lena végre találkozott az anyjával, ez tetszett a történetben.  Jó volt az is, hogy viszontlátta Grace-t, kedveltem a kislányt, aki annak idején segített megszökni Lenának.

Aztán itt van másik központi figuránk, Hana. Ebben a részben már két szemszögből olvashatjuk az eseményeket: Lena az egyik narrátor és egykori legjobb barátnője, Hana a másik. Hanát kikezelték, így mikor elkezdtem olvasni az ő fejezeteit, értelmetlennek tartottam, hogy róla olvassak. Feleslegesnek tűnt. Kikezelték, megváltozott, már nem lehet rajta segíteni, ráadásul semmi köze Lena történetéhez, mert nem is találkoznak, csak a végén. De nem bántam meg a Hana szálat, mert az ő fejezetei a sorozat első részének hangulatát idézték fel bennem és ez jó érzéssel töltött el. Aztán kiderült, hogy Hanára nem biztos, hogy tökéletesen hat a kúra, meg egyéb bonyodalmakkal is szembesülnie kell: talán mégsem lesz olyan tökéletes az élete, mint képzelte. Hana nyomozásba kezd, mert egyre több rejtélyes dologra bukkan. A múlt egy nagy titka is napvilágra kerül, de nem üt olyan nagyot, mint azt várnánk. 

Valahogy a könyvbéli nagy feszültségek, drámák sem hatnak úgy, ahogy kellene. Egyes szereplők halálakor már csak a vállamat vonogattam, mert nem kerültek közel hozzám, így nem osztott-szorzott a jelenlétük. És ez volt a könyv legnagyobb hibája: nem sikerült az érzelmeket hitelesen közvetítenie. Egyszerűen nem érzetem át semmit az átadni kívánt érzelmekből. Inkább a cselekmény oldalára koncentrált az írónő, nem az érzelmi mélységre, ami nem tett jót a történetnek, mert Oliver könyveit éppen amiatt szerettem, hogy erős és hatásos érzelmeket váltott ki az olvasóból. A trilógia három része közül ilyen szempontból ez a leggyengébb. 

A könyv nyelvezete tetszett, az írónő stílusa megmaradt. Sok szép leírást olvashatunk, sokszor még oda nem illő helyeken is a tájat nézik a szereplők meg az időjárást írják le. Ugyanakkor a figurákat nem mutatja be olyan részletesen Oliver. A szereplők külseje csak elnagyolt jellemzést kap, a mellékszereplők belső tulajdonságairól pedig alig tudunk meg valamit. Minden szereplő egyforma, ugyanazt csinálják, ugyanúgy beszélnek, ugyanazok a dolgok jutnak eszükbe. Nem váltak felejthetetlenné és nem különültek el egymástól annyira, hogy megjegyezhetőek legyenek. Egyedül Tövist, Hollót, Vadászt meg Pippát tudtam beazonosítani, a többiek összemosódtak. Ráadásul a különös neveik miatt azt sem tudtam, ki fiú és ki lány, így persze nem is tudtam, milyennek képzeljem őket. 

A bejegyzésben láthatóak a külföldi borítók, ezektől kicsit eltér a magyar verzió. A hazai borító folytatja azt a megkezdett hagyományt, hogy a könyv címoldalán egy lány arca látható közelről. De ez most sokkal jobban sikerült, mint a második részé. Ez majdnem olyan titokzatos, mint az első kötet borítóképe volt, és sokkal szebb lányt ábrázol, mint az, aki a második könyv fedőlapján látható. A lány zöld szeme szép összhangban van a címfelirat színével. A három rész borítója közül ez tetszik legjobban. Sajnos a belső tartalom viszont nem ezt tükrözi, abban a tekintetben ez a legkevésbé sikerült kötet. Azoknak ajánlom, akik olvasták az első két részt és érdekli őket a folytatás, de készüljenek fel, mert lehet, hogy csalódni fognak, ugyanis az eddig kedvelt szereplők negatív irányban változtak és a könyv sok kérdést nyitva hagy. 

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/3.5
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/15

Kelley Armstrong: The Reckoning - A leszámolás

(Sötét Erő trilógia 3.)

Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.

A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Kétségtelenül nem hétköznapi történet!

Utolsó részéhez érkezett Chloé Saunders története. A lány és barátai azt hiszik, biztonságban vannak Simon apjának barátjánál, Andrew-nál, de a nyugalom csak látszólagos. Chloé rájön, hogy a házban szellemek ólálkodnak és nem ők jelentik az egyetlen veszélyt rájuk nézve. Hőseink már tényleg nem tudják, ki a barát és ki az ellenség, és rájönnek, hogy csak egymásban bízhatnak. Vagy még egymásban sem, önmagukban sem?

Miután a trilógia második részét másfél nap alatt elolvastam, rögtön hozzáfogtam ehhez. Egy nap alatt végeztem vele. Izgalmas volt, bár itt most akadtak "tötymörgős" részek, mikor azt mondtam, csináljanak már valamit, ne csak üljenek és várjanak. Ám az írónőnek ezeket az eseménymentes hézagokat is sikerült valamilyen izgalmas jelenettel, bonyodalommal, veszéllyel, nyomozgatással, veszekedéssel, kupaktanáccsal vagy rejtéllyel kitöltenie, hogy addig se üljünk tétlenül. Viszont voltak olyan váratlan fordulatok is, hogy leesett az állam. Legalább két alkalommal történt olyasmi, amire nagyon nem számítottam, és ezen kívül rengeteg olyan pillanat akadt a könyvben, mikor hirtelen "fordult a kocka".

Már a második rész kritikája kapcsán is meg akartam jegyezni, hogy a második kötet szerves része az elsőnek, nem az a tipikus folytatás-kötet. Olyan, mintha egy nagyon hosszú történet lenne, csak kettévágva. Most is, a harmadik résznél ezt még határozottabban éreztem: ez a három könyv egy nagy egységes egészet alkot. Számos utalás van a az első vagy a második részben történt eseményekre, van olyan korábbi titok, amire most derül fény és sok olyan rejtélyes dolog, ami most így visszatekintve egészen más értelmet nyer. Örülök, hogy így közvetlenül egymás után olvastam a könyveket, mert így lett igazán teljes egész, meg minden részletre emlékszem. El sem tudnám képzelni, hogy éveket kellett volna várnom az egyes kötetek megjelenése között. Egyrészt már tűkön ültem volna, másrészt meg sok apró, lényeges részlet kiment volna a fejemből.

Vegyük sorra még a pozitívumokat! Tetszett a szerelmi szál alakulása, (úgy lett, ahogy akartam :) juhé), nem volt nyálas, nem volt csöpögős, de szép volt és szívderítő és nagyon illett a szereplők jelleméhez. Vártam volna valami drámaibbra, erőteljesebbre, (mondjuk az a fél, aki nem nyerte el a lány szívét, ellenük fordul, vagy valami), de aztán rájöttem, az nem illett volna ide, nem passzolt volna a karakterek személyiségéhez. Jó volt ez így, ahogy volt.  Imádtam a Simon és derek közti szeretetet, mintha tényleg igazi testvérek lennének, mindketten megtennének mindent a másikért, és boldognak akarják látni a másikat.

A cselekmény végső megoldása is érdekesen alakult, volt izgalom bőven, majd a vége kicsit megnyugtatóvá vált, ugyanakkor előremutató a jövőbe. El tudom képzelni, hogyan alakul tovább a szereplők élete és nagyon-nagyon érdekelne a folytatás. Tudom, hogy az írónőnek van egy második trilógiája, ami ugyanebben a világban játszódik, gyakorlatilag folytatás-trilógia Darkness Rising címmel, amit szintén tervezek elolvasni, mert most nagy Kelley Armstrong-fan lettem hirtelen (Ja, tudom, pár héttel ezelőtt még nehéz lett volna ezt elképzelni.) Nem tudom, hogy ebben meg fognak-e jelenni a már jól ismert karakterek (Chloé, Derek, Simon, Tori, Rae) vagy teljesen új szereplők lesznek, de jó pár kérdés megválaszolatlanul maradt, ami igenis bosszantó.

És most már jönnek a negatívumok. Elsősorban az nem tetszett, hogy sok rejtélyre nem derült fény, maradtak elvarratlan szálak. Spoileres kérdések következnek! Hol volt, mit csinált Simon apja? Milyen ember ő? (Jobban megismerném, kíváncsi vagyok rá, ha már három köteten keresztül vártam a felbukkanását.) Hol bujkált eddig, hogy került oda hirtelen a laborba? Tudja-e, hogy mi köze van Torihoz? (Úgy tűnt, igen.) Hogyan fog reagálni Tori és Simon, ha ezt megtudják? Nem kielégítő választ kaptunk arra sem, hogy ki miért tette azt, amit tett? Mi a helyzet Royce-szal, az apjával meg a testvérével, ez miért volt fontos? Csak azért, mert ők is félresikerült Variánsok voltak? Mit akart a féldémon Diriel, lett-e valami következménye a felszabadításának, ki az "ura" és mit akart? Miért engedte el Chloét csak úgy? Ennek érdekelne a folytatása, sok mindent ki lehetne még hozni belőle. Kíváncsi vagyok Simon szerelmi életének alakulására is, vajon talál magának valakit, aki illik hozzá? Hogy alakul Chloé-ék élete a továbbiakban? Megtalálják a többi génmódosított Variánst? És mi lett Rae-vel? Tényleg meghalt vagy az igazi anyja vitte el? Ki az a Mr., St. Cloud és mi a célja?  Nem tudom, hogy választ kapunk-e ezekre a kérdésekre a Darkness Rising trilógiából, de érdekel annyira, hogy elolvassam. Spoiler vége

Az sem tetszett, hogy jó pár helyen akadtak logikátlan dolgok és mondvacsinált ürügyek valaki tetteinek megmagyarázására. Miért kellett valaminek olyan nagy feneket keríteni, ha máshogy, egyszerűbben is meg lehetett volna oldani. Túl sok volt a manipulálás, összeesküvés, árulás ebben a részben. Nem azt mondom, hogy nem tudtam követni, de kicsit túl volt bonyolítva a negatív karakterek szempontjából nem logikus módon. Ezt már a történet túlcsavarásának éreztem, de be kell vallanom, hogy azért izgalmas olvasmány volt.

A könyv küllemére nincs panaszom, szép a borítókép, szebb, mint a második részé. Viszont itt is zavar a medál színe, ugyanis ebben a kötetben végig kék medálról van szó (az előzőben lila), a borítón pedig lila medál látható (míg a második rész borítóján kék). Egyszerűen meg kellett volna cserélni a kettőt és kész. A három borítókép egységes hangulatú, ugyanaz a titokzatos lány látható rajta, ami a történet rejtélyességét sejteti. Az írónő stílusa tetszik, főleg az, ahogy a pörgős eseményeket és a váratlan fordulatokat kombinálja a karakterfejlődéssel. Ezúttal még látványosabb volt Chloé és Tori változása, Derek és Chloé egymáshoz való viszonya is. Van néhány szereplő, akikről végig nem lehet tudni, melyik oldalon is állnak, kihez hűségesek, mi motiválja őket. Ez végig fenntartotta a feszültséget.

Összességében igazi gyöngyszemre bukkantam ezzel a sorozattal és így utólag nagyon bántam volna, ha akkor ott az első rész elején félreteszem (mert nagyon nehezen kezdtem neki újból, annyira nem kötött le az első néhány fejezet). Azoknak ajánlom, akik bírják a hullás-zombis undorító és félelmetes jeleneteket is (ezek miatt tizenöt éves kor alatt nemigen javasolnám); a különleges képességekkel rendelkező főhősöket; emlékezetes karaktereket; az aranyos, de ártatlan, YA kereteken belül maradó romantikát; a csavaros történetvezetést, ahol mindig akad valami váratlan fordulat, vagy bonyodalom. Én vevő vagyok Kelley Armstrong műveire a jövőben is.

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/4.5
Karakterek: 5/5
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/19

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés

(Sötét Erő trilógia 2.)

Chloé Saunders menekülése közben őrült felfordulást okoz… szó szerint…

Chloé Saunders valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta.

Chloé megváltozott, egyedülálló képességgel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, ideje véget vetni ennek a kísérletnek – örökre...

Így Chloénak az életét kell mentenie, három másik különleges tinédzserrel együtt: egy sármos varázslófiúval, egy zaklatott vérfarkassal és egy temperamentumos kis boszorkánnyal. Közösen van csak esélyük a szabadulásra. De vajon bízhat-e Chloé új barátaiban? A lenyűgöző Sötét Erő Trilógia második kötete. Erőteljes és magával ragadó történet.

A sorozat első kötete (A szellemidéző) függővéggel zárult, így már azonnal kezdtem is a másodikat. Hú, ez a könyv! Mondhatom, még jobban tetszett, mint az első rész! Végig pörgős, izgalmas volt a cselekmény, nagy szökési tervek, menekülés, veszélyhelyzetek, olyan fordulatok, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy most mi van. Ki kivel van, ki kinek segít, kiben lehet igazán megbízni? 

Chloé Saunders ezúttal igazán benne van a pácban. Kiderül, hogy születésekor genetikai módosításokat hajtottak végre rajta, amitől hihetetlenül erős szellemlátó lett. Ám képessége veszélyt jelenthet rá is és másokra is, ezért is érzik úgy néhányan, hogy  a lányt és szintén félresikerült társait el kell tenni az útból. Chloé nem tudja, mi a terve az Edison csoportnak vele, de nem is szeretné megtudni. Nem fog tűkön ülni, mire eldöntik, megölik-e vagy csak elmegyógyintézetbe zárják, esetleg kísérleti patkánynak használják. Kezébe veszi a dolgok irányítását és úgy dönt, megszökik. Meg kell keresnie Simont és Dereket, annál is inkább, mert Simon élete veszélyben foroghat. Aztán pedig meg kell találniuk a fiúk apját, hátha ő tud rajtuk segíteni.Innen pedig kezdetét veszi egy végtelenül izgalmas és szövevényes történet remek világfelépítéssel, néhol horrorisztikus-félelmetes jelenetekkel, drámai feszültséggel és szerethető karakterekkel. 

A történetben ezúttal sokkal kevesebb volt a hézag és a logikai baki, mint az első részben. Itt is volt azért jó pár furcsaság, ami nem egyértelmű elsőre, de egy kis magyarázattal hihetővé válik minden. Kicsit bosszantó, hogy a fiúk apját még mindig nem találják hőseink, de feszültségkeltésre mindenképpen alkalmas ez a szál. Ahogy a helyzet kilátástalanságának hangsúlyozására is kitűnő. Ráadásul nem ez az egyetlen probléma, amivel meg kell küzdeniük a szereplőknek: irányíthatatlan képességeik, makacs üldözőik állandó gondot jelentenek, ám sokkal nagyobb veszély is fenyegeti őket. A titkok száma egyre nő, ha Chloénak és barátainak valamelyik rejtélyt sikerül megoldania, két újabb lép a helyébe. A szereplőknek a múlt titkai és a jelenkori összeesküvések hálójában kell evickélniük, közben valahogy túl kell élniük és meg kell tanulniuk irányítani a képességeiket.

Tetszett a történet lendülete, hogy folyamatosan haladt előre, de nem bosszantó gyorsasággal. Mindig akadt valami izgalom, bonyodalom, félnivaló vagy újabb rejtélyes információdarab, amiből össze kellett rakni a képet. Gratulálok Kelley Armstrongnak, hogy ilyen mozgalmas cselekményvezetés mellett milyen mesterien tud bánni a karakterekkel is. A szereplők többrétegűek, igazi élő figurák, és olyan, mintha szinte már jó ismerőseim lennének. Megismerjük őket, jól bemutatja őket az írónő, közben van idejük és alkalmuk változni, fejlődni is. Rae és Lauren néni változása, Tori jellemfejlődése mind-mind jó ötlet volt, színesebbé tette a karaktereket, a történetet pedig fordulatosabbá. Chloé is sok mindenen megy keresztül, ami megváltoztatja. Ebben a részben már kevesebbet nyafogott, önállóbb, felnőttesebb, bátrabb lett. Persze most is előfordult, hogy hibát követett el, de tanult belőle. 

A szövevényes történet és a karakterfejlődés mellett a könyv igazi pozitívuma a közvetített értékei: mindig van remény, sosem szabad feladni, mindenki változhat, stb. Fontos mondanivalója az is, hogy ne ítéljünk elsőre, a szépség nem minden, lehet valaki csúnya és jószívű vagy szép és gonosz. Rá kell jönnünk, hogy jó, ha nem vagyunk előítéletesek, se naivak, de azért túl bizalmatlanok se. A gyerekek családi problémáiba is beleláthatunk egy kicsit: olvashatunk egy lányról, aki hiába igyekszik, nem tud megfelelni anyja elvárásainak, egy másik lányról, akit örökbe fogadtak, de nevelőszülei nem is érdeklődnek iránta, vajon miért? És mi van az igazi szüleivel? Vagy egy harmadikról, aki számára problémát jelent, hogy kapcsolatba lépjen-e az apjával, vagy hogy bízhat-e a nénikéjében, aki felnevelte. Bizalom, gyanakvás, megbocsátás, racionális gondolkodás, veszélyes képességek, önfeláldozás - olyan fogalmak, amik gyakran felmerülnek szereplőink gondolataiban.

A szerelmi szál ebben a kötetben sem kapott túl nagy hangsúlyt, de ez így volt jó, ahogy volt. Nem történik semmi, sem szavakkal nem hangzik el semmi ilyesmire utaló jel, de azért valahogy ott van a levegőben. Sejthetően, homályosan, de azért határozottan ott van valami ki nem mondott vonzalom. Nagyon tetszett ez a megoldás és az pedig főképp, hogy az alakulóban lévő szerelmi háromszög nincs túldramatizálva. Armstrong nem csinált az izgalmas sztoriból valami romantikus tinidrámát, megmaradt pörgős történetnek, komoly téttel, vérre menő küzdelmekkel és mindig újabb izgalmakkal. Dramaturgiai szempontból mindig minden a jó helyen és jókor történik. Ahol egy kis szusszanásra vágyunk, azt kapjuk, ahol pörgésre van szükség, ott viszont beindulnak az események. 

Az pedig különösen tetszett, hogy reális volt az egész. Már nem a vérfarkasokra, szellemekre meg a varázslatokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a túléléssel foglalkoznak, nem állnak le romantikázni, mert az a való életben se így működne. A fiúk közül továbbra is Derek a szimpatikusabb, én neki szurkolok, Simon csak Chloé körül legyeskedik, de nem igazán tett rám valami nagy benyomást. Oké, kedves, helyes, aranyos srác, de valami hiányzik belőle. Ő nem érti úgy meg Chloét, ahogy Derek. Bár az is igaz, hogy Dereknek több lehetősége van jobban megismerni a lányt, mint Simonnak. Ami Chloét illeti, ő egyik fiúra se gondol úgy, mint lehetséges pasijára, azt nem is nagyon hiszi el, hogy Simon akar tőle valamit, azt hiszi, csak barátkozik (Ugyan miért figyelne fel rá egy ilyen helyes srác?). Derek esetében pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi, nem is pasiként néz rá, legalábbis nem vallja be magának. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből...

Tetszik az írónő gördülékeny stílusa, és az egyes jelenetek leírása terén is sokat fejlődött. Itt már sokkal jobban magam elé tudtam képzelni a helyeket, a zombikat, szellemeket, figurákat, helyzeteket és maguk a veszélyes jelenetek is látványosabb, elképzelhetőbb bemutatást kaptak. Maga a könyv szép, jó kézbe venni, a betűtípus olvasható. A borító összhangban van az első részével, ugyanaz a sejtelmes lányalak látható rajta egy különlegesnek tűnő nyaklánccal. Csak ezúttal kék nyaklánc van, nem piros. Amit egyébként nem értek, mert a könyvben lila medálról van szó (Chloé piros medálja lilásra változtatta a színét). Tudom, hogy a harmadik rész borítóképén lila medál látható, én ezt a képet felcseréltem volna azzal. De ez nem annyira nagy hiba, csak kicsit zavaró pontatlanság. Ám ez megbocsátható a könyv rengeteg pozitívuma mellett. Bátran ajánlom azoknak, akik egy izgalmas, szövevényes sztorira vágynak (hullákkal, szellemekkel, gonosz tudósokkal, afféle szuperhősszerű gyerekekkel), amiben van némi nem túl hangsúlyos, de finoman éreztetett romantika és kedvelhető, árnyalt karakterek. Jöhet a harmadik rész!

Értékelés: 

Cselekmény, történet: 5/5

Karakterek: 5/5

Nyelvezet, stílus: 5/5

Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/19

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző 

(Sötét erő trilógia 1.)

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat - a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet - rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos "problémás a gyerek" viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül...

Ha emlékeztek, ez a könyv egyszer már szerepelt a "Beleolvastam"-listámon. Azóta azonban sikerült végigolvasnom. A kezdeti nehézségek ellenére egész jó kis történet kerekedett belőle a végére. Igazság szerint csak az elején kellett valahogy átverekednem magam (ami végre nagy nehezen sikerült), mert az első négy-öt fejezet nagyon nem kötött le, de aztán valahogy beindult a cselekmény és most már örülök, hogy végül elolvastam, mert mindent egybevéve tetszett a könyv. 

A szellemidéző egy trilógia első kötete, és mint ilyen, csak felvázolta a főbb szálakat, a legnagyobb bonyodalmakat, rengeteg titkot és rejtélyt felvetett, amik a későbbiekben kerülnek kifejtésre, megoldásra. A könyv a harmadától kezdett érdekelni, mikor egy kicsit már jobban megismertem a karaktereket. Tetszett a mindent átszövő titokzatosság, a sok titok, bizonytalanság, és néha igazán félelmetes jelenetek is akadtak. Emellett a vége különösen izgalmasan alakult, menekülés, váratlan fordulatok, árulás színezte a cselekményt. Az írónő sok rejtélyt még megfejtetlenül hagyott, és a múlt titkait sem fedte fel, így van min rágódni, gondolkodni. A történet tehát, izgalmas, szövevényes, néhol meglepő, máshol bosszantó. 

A karakterek közül Chloé semleges volt nekem, néha megértettem, máskor sajnáltam, de sokszor előfordult, hogy bugyután viselkedett, ilyenkor csak a fejemet fogtam. Valljuk be, jó néhány esetben nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, és megkérdőjelezte azt, ami egyértelműen bizonyítható volt. Emellett sokat panaszkodott, nyafogott, de ez nagyjából érthető és elfogadható volt, hisz ő csak egy tizenöt éves lány, aki elmegyógyintézetbe került, beláthatjuk, hogy nem volt valami rózsás a helyzete. Így számomra még nem lépte át a kiállhatatlanság határát a nyavalygása. Tori viselkedését egyszerűen nem értettem, kicsit sántított a motivációja, de beláttam, hogy kellett a történetbe egy gonosz karakter is. Annál is inkább, mert Rae idegesítő volt, Liz pedig sablonos. A fiúk, Simon és Derek viszont érdekesek voltak. Tetszett a köztük lévő szereteten és törődésen alapuló mostohatestvér-kötelék. Mindkét fiúra kíváncsi voltam, érdekelt, van-e különleges képességük és ha igen, milyen. 

A szerelmi szál is meglepően alakult. Minden elismerésem az írónőnek, hogy nem hozta össze a főszereplőt valakivel rögtön az első részben, inkább csak megismerkedtek egymással a karakterek. Apró jelekből sejteni, érezni lehet a köztük lévő vonzalmat, de semmi konkrétum nem történt, ami számomra sokkal izgalmasabb, mintha már életre szóló szerelmet esküdtek volna egymásnak. Újabb pozitívum, hogy Chloé gondolatait nem a fiúzás köti le, alig gondol a két fiúra úgy, mint srácokra, látszik, hogy nagyobb gondja is van ennél. Ez sokkal reálisabb állapot, mint sok más YA regényben, ahol a főhős élete veszélyben forog,  de ő végig csak azon aggódik, hogy a pasi milyen izmos/jóképű vagy éppen miért nem szól hozzá, meg hasonlók. 

A két fiú, Derek és Simon nagyon különböznek egymástól. Simon félig koreai, félig svéd, jóképű, okoskodó, kedves, barátságos, vidám, minden lány felfigyel rá. Derek viszont nagydarab, pattanásos, mogorva, folyton rosszkedvű, hirtelen haragú és nagyon erős. Legalábbis elsőre ilyennek tűnik. Hamarosan azonban kiderül, mi áll a furcsasága hátterében és bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb volt Simon-nál. Éppen azért, mert Simonnak minden jó megadatott, Derekre pedig állandó lenézés és ellenszenv irányult. Tetszett ez a felállás, jó volt, hogy a "Ne ítélj elsőre!" és a "nem a külső számít" értékeket közvetítette az olvasó felé. 

A  könyvben előforduló komolyabb témák közül megemlíthetjük a mentális betegségeket és az ezekkel való megbirkózást valamint azt, hogy rokonként hogyan lehetne ezt jól kezelni, hogy a betegnek ne essen rosszul. A szülő-gyerek kapcsolat is többféle aspektusban szóba került a történetben, de a "fiúzás" kérdése is felmerült néha. Az írónő stílusával bizonyos helyeken nem voltam kibékülve. Sok esetben nem volt elég részletes a leírás, nem volt egyértelmű, ki van még ott, mikor beszélgetnek, ki mit hall, stb. Gyakran nem láttam magam előtt az adott helyiséget, ahol tartózkodtak és magát a Lyle házat is nehezen tudtam magam elé képzelni. Sok helyen elnagyoltnak éreztem a jelenetek leírását, Chloé filmes gondolatai, hasonlatai pedig kifejezetten idegesítettek. Viszont egy-két poén is akadt, ami viccesebbé tette a könyvet és ez segített valamelyest azon a nyomasztó hangulaton, amit az elején éreztem. Persze a sötét, komor elmegyógyintézetes alaphangulat az ápoltak kiszolgáltatottságával és meg nem értettségével végig megmaradt.  

A könyv küllemére nem lehet panasz: a kiadvány minősége jó, könnyen olvasható a betűtípus, helyesírási hibára se nagyon figyeltem fel. A borítókép mutatós, de inkább egy boszorkányos sztorihoz tudnám elképzelni, viszont a képen látható medál a könyvben is megjelenik, ami összekapcsolja a könyv külsejét a belső tartalmával. A borító nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, mint amit a könyv olvasása során tapasztalhatunk. Összességében egy izgalmas, rejtélyes történetet kaptam, néhol undorító, máshol félelmetes eseményekkel, meglepő fordulatokkal, egy felejthetetlen karakterrel és ígéretes szerelmi szállal. 

Értékelés: 
Történet, cselekmény: 5/4.5
Szereplők: 5/4
Stílus, írásmód: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/17

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni. Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan. Csak aztán minden másképp alakul… Az Akkor szakítsunk egy őrült és felejthetetlen szilveszter éjszaka története.

Leiner Laura A Szent Johanna Gimi című sorozatát olvastam (értékelést majd később írok róla), a Bábelt is tervezem olvasni, most azonban az írónő legújabb könyvével, az Akkor szakítsunk című szilveszteri történettel végeztem. Lehet, hogy rossz időpontot választottam (Oké, lehet, hogy egy szilveszterről szóló könyvet nem a legjobb ötlet tavasszal, gyönyörű napsütés és madárcsicsergés közepette olvasni), de nekem a könyv nem tudta meghozni azt a szilveszteri partihangulatot, amit vártam volna. Kicsit emlékeztetett arra, milyen egy gimis szilveszteri buli, de valahogy nem volt az igazi, nem tudtam átérezni a varázsát. Azért sem, mert nem is igazán a szilveszterezés és a bulizás volt a sztori lényege, hanem egy párocska "se veled - se nélküled" kapcsolata. Persze ez nem volt baj, nem ment a történet rovására.

Az alapsztori ott indul, hogy egy tizenhét éves lány, aki egy hete szakított a barátjával, (vagy a barátja vele, ezt nem tudni pontosan, még ők se tudják igazán, egyszer azon vesznek össze, hogy ki szakított, mindketten a másikat hibáztatják érte, máskor meg mindkettő azon vagánykodik, hogy bizony ő dobta a másikat, és nem fordítva), bulizni készül. Főhősünk, Lia az önsajnálatban fetreng, és csak bőgni van kedve, azonban mikor megtudja, hogy volt barátja, Norbi elmegy arra a szilveszteri partira, ahová mindkettőjüket meghívták (korábban, mikor még egy pár voltak), úgy dönt, ő is benéz és úgy tesz, mintha már túltette volna magát a szakításon. Kicsípi magát, menő módjára kocsival akar érkezni (bátyja lesz a sofőr), sőt, még egy kamubarátot is beszerez, hogy Norbit féltékennyé tegye. Ám a dolgok nem a tervek szerint alakulnak... Nagyon nem. És kezdetét veszi egy őrült szilveszter este sok-sok humoros helyzettel, poénokkal, váratlan fordulatokkal, vicces beszólásokkal és komoly érzelmekkel.

A történet végig olvastatta magát, könnyen lehet vele haladni, én másfél nap alatt végeztem vele. Lendületes, pörgős sztori, mindig történik benne valami humoros, szokatlan, meglepő vagy szomorú dolog, néha azonban kiszámítható események is előfordulnak. Szerencsére nem ez volt túlsúlyban, de akadtak klisés helyzetek is. Nem szeretnék többet elárulni a történetről, elég legyen annyi, hogy igazán hosszú estének nézünk elébe, mikor Liáékkal együtt elindulunk a buliba, ahová, azt hittem, már sohasem jutunk el. Ez volt az a pont, mikor kicsit untam a könyvet, de aztán szerencsére megint adódtak olyan cselekményelemek, amik előrébb vitték a történet fő szálát.

Már megszokhattuk Leiner Laurától, hogy fontos szerepet játszik műveiben a humor. Sok humoros helyzet, vicces beszólás teszi még élvezhetővé ezt a könyvét is. Jó néhány alkalommal kuncogtam a poénokon, viszont volt egy rész a könyvben, amin hangosan, szívből nevettem és alig tudtam abbahagyni.Vannak azonban szomorúbb részek is (na nem valami nagyon durva dologra kell gondolni, inkább csak afféle szerelmi drámázásra, vagy elmélkedésre szerelemről, barátságról, testvéri szeretetről). Tetszettek a könyvben megjelenő értékek: a megcsalás elítélése, az önbizalom, önbecsülés, a pozitív hozzáállás, "a ki mint vet, úgy arat" szemlélet, a remény és a dolgok jobbra fordulásába vetett hit. Különösen jónak találtam, hogy Laura ebben a könyvben mert különböző karaktereket alkotni: itt nem egy Cortez-Reni párost láthattunk, akik tűz és víz, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, más dolgokat szeretnek, más mentalitásúak. Lia és Norbi viszont ugyanolyanok: mindkettő vagány, nagyszájú, kiáll a saját igazáért, nem hagyja magát, makacs, néha önző, talán kicsit beképzelt is. Közös bennük még az is, hogy néha olyasmi szalad ki a szájukon, amit nem gondolnak komolyan, vagy olyat tesznek, amit később megbánnak. 

Ellentétben velük, másik párocskánk, Eszti és Csabi "tökéletes pár", soha nem veszekednek, félszavakból értik egymást, sülve-főve együtt vannak már négy éve. Közös jövőt terveznek, míg Liáék már szakítottak. Persze a könyvből kiderül, melyik pár való inkább egymáshoz. Hogy az egész szakítás hogyan, miért, kinek a hibájából történt, azt csak a könyv vége felé tudjuk meg, addig végig jelen van ez a titokzatosság a történetben, ami kifejezetten jót tett a könyvnek. Végig fúrta az oldalamat, mi lehetett a nagy probléma, aztán valami olyat kaptam, amire nem számítottam. Azt végig éreztem, hogy Lia önzősége volt a szakítás oka, de nem úgy, ahogy sejtettem. A könyv végi megoldás viszont nem tetszett, lehetett volna tisztázottabb, érzelemtelibb, mert nekem ez így egy kicsit lapos volt. 

A karakterek közül sem Lia, sem Norbi nem lett a kedvencem, valahogy nem tudtam őket megkedvelni. Norbi sokszor bunkó volt, meg persze a szokásos "röhögés" és "a telefonját nyomkodja" tevékenység sem maradhatott el, ahogy azt már Corteztől is megszokhattuk az SZJG-ben. Lia pedig önző, bár őt néha sajnáltam, mikor nem úgy jöttek össze a dolgai, ahogy tervezte. Az viszont pozitívum, hogy volt jellemfejlődés, a szereplők valamelyest megváltoztak, kicsit fel is nőttek a buli végére. Változott Lia, Norbi, Csabi és Szilkó is, de nem fordultak ki önmagukból, csak érettebbek lettek, vagy épp máshogy kezdték el szemlélni önmagukat, sőt a világot is. Ákos nagy figura volt (úgy látszik Laura imád buta karaktereket írni), sok poén forrása a jelenléte, ahogy Miklósé is. A legszimpatikusabb szereplő Szilkó volt, valahogy őt meg tudtam érteni, a stílusa, szövege meg fenomenális, sokat nevettem rajta (egyébként SZJG Arnoldra emlékeztetett, mikor még jó fej volt). Kevésbé kidolgozott karaktert kaptunk Csabi és Eszti személyében, nekik az egyetlen tulajdonságuk az, hogy "undorítóan szerelmesek". Mindkettejüket sajnáltam, mikor kiderült róluk valami, mindkét fél álláspontját meg tudtam érteni. 

Leiner Laura szokásos fiatalos, mai, trendi írásmódja itt is visszaköszön a lapokról. Természetesen ebből a könyvből sem hiányozhatott a közösségi oldalak aktív jelenléte, az okostelefon, a lájk meg a kapcsolat státuszának megváltoztatása a facebook-on. Viszont meg kell említenem, hogy rengeteg szóismétléssel találkoztam, és mikor már huszadjára olvastam ugyanazt a kifejezést, kezdtem unni. (Hogy csak egy példát említsek: "amolyan/afféle ... stílusban"). A másik nagy hibája a narrációnak, hogy Lia is körülbelül ugyanazokat a kifejezéseket használja, ugyanúgy és ugyanazokon a dolgokon elmélkedik, mint Reni. Nem mondom, hogy ugyanazt a karaktert írta meg ismét az írónő, mert azért a két lány között óriási különbség van, de a narráció lehetett volna egyedibb, személyesebb, mert folyamatosan úgy éreztem, hogy nem Lia szól hozzám, hanem Leiner Laura (ahogy szólt Reni naplóján keresztül is). 

Amit hiányoltam a könyvből, az egy kicsivel több romantika és sokkal-sokkal több buli lett volna. A szilveszter este háromnegyedét gyakorlatilag egy kocsiban töltötték a szereplők, mindenféle képtelen helyzetekbe sodródva, ami nem volt rossz, csak a buliból/bulitól valahogy többet vártam. Jó dolognak tartom, hogy az írónő nem fektet nagy hangsúlyt az alkoholfogyasztás és a drogozás megjelenésére a könyveiben, legalább ezzel azt közvetíti a fiatalok felé, hogy ezek nélkül is nagyon jól érezheti magát az ember. Az egyetlen gondom ezzel az, hogy nem reális és ezzel egy nagyon is jelenlévő, a fiatalokat érintő problémát kerül el az írónő. Ez a "tanító célzat" már az SZJG-ben is megfigyelhető volt, hol burkoltan, hol nyíltan kimondva. Itt is valami hasonlót tapasztalunk, de Laura itt már bele mert vinni egy kis részegséget, ivást a sztoriba, persze nem olyan durván, valakinél "okkal" történik és itt sem a főszereplők részéről. Ez azért volt jó megoldás, mert sokkal reálisabb képet fest a fiatalokról. Láthatjuk, hogy sokan buliznak, isznak, valaki szerelmi bánat miatt néz a pohár fenekére, más a jókedv miatt, ugyanakkor főszereplőnk, Lia nem nagyon iszik, mindvégig észnél van, kívülállóként szemléli a környezetét, megállapítja, hogy a részegeknek idegesítő szokásaik, valamint gusztustalan alkoholszaguk van és hülyeségeket csinálnak. Így, egy józan lány szemén keresztül sokkal valósabb képet kapunk, és a fiatalok is elgondolkodhatnak azon, hogy talán nem is muszáj inni egy buliban. 

A könyv külleméről még nem esett szó. Az szerző eddigi műveihez hasonlóan ez is színes, fiatalos, viszont kevésbé harsány, nem olyan tarkabarka, mint az előzőek, aminek örülök. A Budapest-képrészlet a híddal, az éjfélt mutató óra és a "Love or hate" felirat tökéletesen jellemzi a könyvet, mind-mind utal valamire a történetben. Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretik a kalandos utazásról szóló könyveket, a se veled, se nélküled kapcsolatokra jellemző veszekedéseket, szívatásokat, félreértésből adódó problémákat és vicces helyzeteket. Összességében tökéletes könyv a fiatalabb közönségnek, de még az idősebbekben is ébreszthet némi nosztalgiát. 

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/15

Morgan Rice: A hősök küldetése 

(A varázsló gyűrűje 1.)

Varázslatos történet egy 14 éves, nem mindennapi fiú felnőtté válásáról, aki egy kis faluban él, valahol a Gyűrű Királyságának végvidékén. Thorgrin érzi, hogy más, mint a többiek, rejtélyes és érthetetlen erők lakoznak benne, különleges adottsága van és különös sorsra rendeltetett. Arról ábrándozik, hogy híres harcos lesz, a király lovagja, és megvédi hazáját a Szakadék túloldaláról támadó hordáktól. Amikor eléri a megfelelő kort, bár az apja megtiltja, hogy beálljon a király légiójába, ő nem engedelmeskedik: világgá megy, hogy eljusson a király udvarába, és elérje, hogy komolyan vegyék. Beleszeret a király lányába, de mire tiltott kapcsolatuk kibontakozna, fölfedezi, hogy hatalmas ellenségei vannak.

A varázsló gyűrűje című sorozat nyitókötete eposzi mese barátokról és szerelmekről, vetélytársakról és udvarlókról, lovagokról és különleges lényekről, cselszövésekről, politikai intrikákról, a felnőtté válásról, a szívfájdalomról, az álnokságról, a becsvágyról és az árulásról. Hogy Thor beteljesítse sorsát, csak becsület, barátság és egy kis varázslat kell.

A könyvet a gyermekirodalom kategóriájába sorolják, de én még így, harmincon túl is érdekesnek találtam. Valójában ez a történet egy kedves, tanulságos mese mágikus, és fantasy elemekkel keverve. Először a könyv borítója fogott meg, kicsit a Gyűrűk urából ismert helyszínt, Mordort juttatja eszembe. Sötét, titokzatos, misztikus és valami furcsa erő lengi körül. Pont, mint a Gyűrű királyságát a könyvben. Az egyetlen gondom a borítóval az, hogy túlságosan is sötétnek találom, lehetne egy kicsit világosabb, de mind a rajta lévő kép, mint a hangulata nagyon tetszik.

A történet meseszerűen indul, van egy szegény parasztfiú, aki a király légiójának tagja szeretne lenni, ez élete vágya. El kell mondanom, hogy itt a könyv általános iskolás irodalmi tanulmányaimat juttatta eszembe, Thorgrin (becenevén Thor) ugyanis nagyon emlékeztetett János vitézre (ő is egyszerű pásztorfiúból lesz vitéz katona), de még jobban Toldi Miklósra. Parasztkéntként dolgozik otthon, senki sem gondolja, hogy ő többre hívatott, testvére(i) lenézi(k), míg az ő leghőbb vágya az, hogy lovag/hős/katona lehessen és ehhez különös tehetsége is van. A különbség az, hogy Toldinak hatalmas testi ereje volt, Thornak pedig varázsereje van, amiről azonban a fiúnak eddig sejtelme sem volt. A meseszerű kezdés után a sztori egy gyerekeknek szóló Trónok harcába megy át, ármánykodással, intrikákkal, gyűlölettel és eltérő érdekekkel. A történet végig élvezhető volt, Thor-ra egyre nagyobb kihívások várnak vagy éppen újabb problémákkal kell szembesülnie. Hirtelen barátokra és ellenségekre tesz szert, sőt, még a szerelem is rátalál. 

A Gyűrű királysága egy tökéletesen kör alakú biodalom, amit az azt körülvevő hatalmas, kör alakú szakadék és egy mágikus kard varázsereje véd meg a külső betolakodóktól, a Vadonban élőktől (itt megint csak a Trónok harca ugrott be: a Fal, a vadak meg a Mások). A Gyűrű királysága két országra oszlik, Keleti és Nyugati királyságra. Thor a nyugatiban él, ahol a MacGil-ek uralkodnak, a keleti rész pedig a McCloud-ok uralma alá tartozik. A két uralkodócsalád és ország között állandó viszály van és a háborús fenyegetés is egyre valósabb. Sejthetjük, hogy lesz itt még izgalom bőven. Az írónő elég jó kis világot épített fel, nem annyira bonyolult ugyan, éppen azért, hogy a fiatalabb olvasók is megértsék, de minden jól ki van találva. Alapjában véve a feudális középkorhoz hasonlít, de kitalált világban játszódik, erre már a két Napból és a valóságban nem létező szörnyekről is rá lehet jönni. A könyvben szereplő nevek (MacGil, McCloud, O'Connor) és maga a Felföld kifejezés Skóciát juttatja eszembe, de a könyvbeli szereplőknek valójában semmi közük a skótokhoz. 

A könyv világfelépítésén kívül tetszett még az egyik szereplőnél tapasztalható látványos jellemfejlődés, illetve az a titokzatos, homályos, misztikus légkör, ami a druidát, Argont körüllengte (ez pedig Gandalfra emlékeztetett). Aranyosak voltak Thor állatai, remélem, lesz még szerepük a továbbiakban is. Jó volt róluk olvasni, ahogy Thor mágikus hatalmáról is. Kár, hogy ilyen ritkán tudta megmutatni a varázserejét, sőt, volt olyan is, mikor cserben hagyta az ereje. 

Ám sajnos van pár dolog, ami nem tetszett a könyvben. Az egyik az, hogy a karakterek motivációi számomra kevésnek bizonyultak. Thort kb. mindenki azért utálja, mert csak. És mindenki "csak úgy gonosz" vele. Igazi oka rá szinte senkinek sincs, egy kis féltékenységet, vagy irigységet leszámítva. A másik zavaró tényező a Thor és Gwen közötti hirtelen szerelem volt, amit kicsit kidolgozatlannak, korainak találtam és ilyen korú gyerekek esetében nem éreztem hihetőnek. Remélhetőleg a második részben az írónő ügyesebben bánik majd ezzel a szállal. Akadt pár logikátlanság is a könyvben, de ezektől el tudtam tekinteni, mert azért valahogy meg lehet magyarázni. (Egyik ilyen pl. hogy Thor miért kíséri el Erec-et olyan hosszú útra, ha tudja, hogy időben vissza kell érnie, mert valakinek az élete múlhat rajta. Elég lett volna mondjuk az út feléig elkísérnie a lovagot. Vagy például a király választása az öröklésnél: logikusan végiggondolja az okokat, melyik gyereke miért nem lehet király, pedig alkalmas lenne rá és ő is szeretné, ha az a bizonyos gyerek követné a trónon; aztán végül mégis olyasvalakit választ, aki teljesen alkalmatlannak tűnik és ráadásul sokkal nagyobb akadálya van az uralkodásának, mint a testvéreinek. Teljesen logikátlan. Ilyen alapon akkor bármelyik másik gyereket is választhatta volna.)

A mellékszereplők közül Argon, Erec, Reece és Kendrick volt szimpatikus. Thort egyelőre nem tudom hova tenni, nem kedveltem meg annyira. Sokszor éreztem úgy, hogy túl sokat akar, gyakran úgy hitte, neki minden "jár", mert ő úgy gondolja. Tehetségesnek, jónak, ügyesnek, erősnek és vitéznek hitte magát, ami egyelőre nem tette számomra szerethető figurává. Néha ostobaságokat csinált, bizonytalan volt, hebegett-habogott, és mindenen elpirult. Az apjához és a testvéreihez való hozzáállása sem tetszett. Nem hiszem el, hogy egy ilyen kisfiú nem akarna jóban lenni a bátyjaival, nem néz fel rájuk legalább egy kicsit és nem akarna kibékülni velük, ha már egyszer mindannyian légiós társak, bajtársak lesznek. Emellett az sem érdekli Thort, mi van szegény, öreg apjával, akitől egyszerűen, szó nélkül megszökött. Nem foglalkoztatja, mihez kezd vagy hogyan boldogul az apja nélküle, szinte meg sem fordul a fejében ilyesmi (csak egyszer, de akkor is közli magával, hogy nem is érdekli). Thor emiatt kicsit hálátlannak és önzőnek tűnt. Remélem, változni, fejlődni fog. Gwendolynt túl gyerekesnek találtam állandó nevetgélésével és kuncogásával, ami egyáltalán nem volt összhangban elszántságával és komoly érzelmeivel. A többi karakter még olyan kidolgozatlannak tűnt számomra, a királynő és Gareth viszont érdekesnek, összetett személyiségnek ígérkeznek.

A könyv nyelvezetén sok helyen érződik, hogy elsősorban gyerekeknek vagy az ifjúságnak íródott, sokszor ismétli magát az írónő. Leír valamit, aztán 2-3 mondattal később megint azt mondja el, csak másképp. A kifejezések könnyen érthetőek, néhol egyszerű a stílus, de szókincsfejlesztés szempontjából hasznos olvasmány lehet a gyerekeknek. A karakterek szemszögei nincsenek annyira élesen elhatárolva egymástól, körülbelül mindenki ugyanolyan kifejezéseket használ, csak más dolgokról gondolkodik és más érzései vannak. Thor esetében különösen gyerekes módon közvetíti a szereplő gondolatait az író, ez betudható Thor korának, viszont nincs összhangban az érzelmeivel. Nekem nem volt hiteles a Gwen iránti ilyen mértékű szerelme, ez túl meseszerű volt számomra. (Ott történik ilyen gyorsan a "szerelmi szál": "Meglátta a királylányt, egymásba szerettek, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak.")

A negatívumok ellenére olvasmányos, izgalmas, kalandos történetet kaptunk. A könyv végére pedig fokozódnak a feszültségek, majd erős függővéggel zárul a történet. Összességében ígéretes első kötetnek tartom, ami szerintem élvezetes olvasmány lehet gyerekeknek, fiataloknak, lányoknak és fiúknak egyaránt és még az idősebbek számára is kellemes kikapcsolódást tud nyújtani.

Értékelés: 
Tartalom, történet: 5/4
Karakterek: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/14

Sziasztok! 

Itt a májusi "beleolvastam"-lista. Néhány olyan könyvről írok pár sort ebben a rovatban, amiről csak éppen alakuló véleményem van, mert még nem olvastam el teljesen. Lássuk, melyik könyvben hol tartok és mik az első benyomások...

Charlaine Harris: Vérszag (True blood 4.)

A sorozat első három részével már megbirkóztam, de ez a negyedik úgy tűnik, kifog rajtam. Már hosszú hónapok óta próbálom rávenni magam, hogy tovább olvassam, de nem megy. Nehéz az olvasás, mikor kevés a párbeszéd és hosszú bekezdéseken keresztül össze vagyok zárva Sookie gondolataival. Egyébként eddig nem volt rossz ez a rész, voltak benne váratlan fordulatok. Az első három kötetről majd hozok értékelést, ha összekapom magam és akkor már kénytelen leszek ezt is folytatni. Addig várok vele.

Maggie Stiefvater: Linger

A Shiver második részével már évek óta (nem vicc) harcolok. Amennyire szerettem az első részt, akkora csalódás a második. Nem köt le a mellékszereplők sorsa, nehezen haladok vele. Most már tényleg nagyon ideje lenne befejeznem, de egyszerűen nincs kedvem megint belefogni, pedig már túl vagyok a háromnegyedén is. Előbb-utóbb csak sikerül...

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Szeretem a fantasyt, szeretek a sárkányokról olvasni, és ebben a könyvben ráadásul egy eszméletlenül cuki, szeretnivaló sárkány szerepel, az olvasással viszont nagyon-nagyon lassan haladok. A történet pedig nem rossz, csak annyira lassú! Hosszú fejezetek, kevés párbeszéd, csak tömör szöveg, hosszú bekezdések,  lassú tempó, régies kifejezések... egyszerűen fárasztó olvasni. A főszereplő és Temeraire, a sárkány közti szeretetteljes kapcsolat nagyon tetszik, majd valamikor ráveszem magam, hogy a könyv végére érjek. Jelenleg a kétharmadánál tartok.

Nalini Singh: Angyalvér - Angyali vadász 1. 

Elkezdtem ezt a sokak által annyira jónak mondott sorozatot. Hát, mit ne mondjak, eddig nem győzött meg. Az első könyv első négy fejezetét sikerült elolvasnom eddig, de nem köt le. Egyáltalán nem vágyom arra, hogy folytassam, pedig tudom, hogy már több kötete is van és állítólag azok is jók. Hát majd meglátjuk, milyen lesz a kapcsolatom ezzel a sorozattal. De csak később. Annyira ugyanis nem vagyok rá kíváncsi, hogy a közeljövőben a kezembe vegyem.