Lauren Oliver: Rekviem (Delírium 3.)
A Káosz című részben előkészített lázadás az utolsó kötetben nyílt forradalommá növi ki magát, és Lena a harcok kereszttüzébe kerül. A börtönből megmentett Juliannel és a barátaival együtt igyekszik menedéket találni a Vadonban, amely azonban már nem az a biztonságos hely, ami volt. A rendfenntartók átszivárognak a falakon, hogy kiirtsák a táboraikat. Mindeközben Lenának belső csatáit is meg kell vívnia, hiszen élete halottnak hitt kulcsszereplői is felbukkannak.Miközben Lena az életéért küzd a Vadonban, legjobb barátnője, Hana biztonságos, érzelemmentes életét éli kikezelve Portlandben vőlegényével, az új polgármesterrel.
A Rekviem-et egyszerre olvashatjuk Lena és Hana szemszögéből. Egymás mellett élnek, mégis falak választják el őket, egészen addig, amíg sorsuk útjai keresztezik egymást...
Nagyon szerettem a Delírium trilógia első részét. A másodikat is szívesen olvastam, bár teljesen más hangulatú volt, mint az első kötet. És mindkettő olyan durva függővéggel zárult, hogy természetesen a harmadik részt is el kellett olvasnom. Kicsit lassabban haladtam vele, de most végre elolvastam. Hát, mit is mondjak? Nem vagyok teljesen elégedett.
Maga a történet nem volt annyira rossz, voltak benne izgalmas részek, bonyodalmak, csata árulás, drámai pillanatok. De valahogy az érzelmi rész háttérbe szorult és ezt nagyon bántam. A szereplőket nem értettem, nem volt logikus a gondolkodásuk, nem hittem nekik. Olyan dolgokon problémáztak, amik eltörpültek a valódi gondjaik mellett. Körülöttük az emberek hullanak, mint a legyek, de Lena csak azon idegeskedik, hogy jaj, Alex miért beszélget az új csajjal, meg őt miért nem szereti már.
Lena halottnak hitt szerelme, Alex felbukkan, de mint tudjuk, Lenának már új barátja van, Julian. Nagyon érdekelt a szerelmi háromszög alakulása, mert mindkét fiút kedveltem és Lena helyében én sem tudtam volna dönteni. Ám Lena nem is dönt, legalábbis úgy hiszi. Valójában azonban már abban a pillanatban döntött, mikor meglátja Alexet. De Alex nem szól hozzá, ami szerintem teljesen érthető, mert gondoljunk csak bele a helyzetébe. Szegény srác feláldozta magát, hogy a lány biztonságban kiszökhessen a Vadonba, és őt bár nem ölték meg, de a Kriptába zárták és kínozták. Egyedül az a gondolat éltette, hogy egyszer megszökik és megkeresi Lenát, hogy újra együtt lehessenek, és mikor megtalálja, a csajnak már új pasija van. Hát persze, hogy rosszul esett neki! Hát persze, hogy dühös és csalódott. És miután ezt elmondja Lenának, közli, hogy már nem szereti és soha nem is szerette. És a lány elhiszi!!! De hisz épp azelőtt vallotta be a fiú, hogy miatta élte túl az egészet. Teljesen logikátlan volt az egész, és csak arra volt jó, hogy még jobban eltávolítsa a szereplőket egymástól. És innen kezdődik a huzavona, Lena végig a morcos Alex után sóvárog, őt lesi, figyeli, közben Juliant hülyíti, aki egyébként tök rendes és kedves vele. Próbálja őt megérteni, támogatni, nem sürgeti és ezáltal még kedvelhetőbb figura lett. Voltak pontok, ahol már teljesen neki szurkoltam.
Nem tetszett, amit az írónő Alex és Lena karakterével tett. Mindketten megváltoztak és egyikük sem pozitív irányba. Alexet kifordította régi önmagából, morcos és megkeseredett figurát csinált belőle. Ez valamilyen szinten érthető is, nyilvánvaló, hogy a sok szenvedésnek, kínzásnak és szerelmi csalódásnak lehet ilyen hatása. A gondom az volt, hogy Alex alig kapott valami szerepet, csak Lena szemén keresztül láttuk. Jön, megy, lemarad hátul, Korallal beszélget valmiről, amit Lena nem hall, vagy csendben ül a tűznél. Nagyon ritkán szólal meg, és egyáltalán nem látunk a fejébe, csak sejthetjük, miket gondolhat. De nem tudjuk meg, milyen ember lett, mennyire és miben változott meg. Ezáltal nem csak Lenától, de az olvasótól is olyan mértékben eltávolodott, hogy bármennyire próbáltam, nem tudtam kedvelni. Az első részben nagyon szerettem Alexet, és valamilyen szinten vártam a visszatérését, de sokkal jobbnak, másabbnak képzeltem a helyzetet. Alex és Lena között a könyv végén elhangzik egy beszélgetés, amit szerintem az írónőnek már a legelső fejezetben meg kellett volna lépnie. Így az egész könyvet csak egy zárójelnek éreztem a kapcsolatuk tisztázása szempontjából. Minden bizonytalan maradt, ami senkinek sem volt jó.
Az érzéseket, a helyzetet már az elején tisztázni kellett volna és sokkal több érzelmet vártam. Kíváncsi voltam, mit mond Alex, mit érez Lena, mikor viszontlátja, vagy hogyan reagál Julian. Ezek a reakciók mind-mind hiányoztak és a két fiú közötti feszült viszony kidolgozásában is rengeteg lehetőség nyílt volna, amit a szerző nem használt ki és ezért nagyon haragszom rá. Lenából is egy rinyáló, önző libát csinált, aki folyton nyavalyog, hogy Alex nem szereti, közben meg végig azt hangoztatja, mennyire felnőtt, mennyire megváltozott, kemény, túlélő típus lett, igazi bátor, megfontolt vezető. Na persze.
Szinte az egyetlen szimpatikus szereplő Julian volt, aki végig Lena mellett állt, még akkor is, mikor a lány éppen dühöngött és ok nélkül rajta töltötte ki a mérgét. Sajnáltam szegény srácot, Lena csak hülyítette és csak azért volt vele, mert Alex már az elején lerázta. Ekkor már elgondolkodhatott volna Lena azon, most akkor kit is szeret valójában. A legbosszantóbb azonban az, hogy az egész szerelmi háromszög megoldatlan marad még a könyv végén is, ugyanis Oliver csak sejteti, kit választ végül Lena, de az egésznek a miértje és módja már nem kerül kidolgozásra. Pedig éppen erre lettem volna kíváncsi! Miért azt a pasit választja, ő milyennek látja, miért pont őt szereti, hogyan mondja el a másiknak? Mi lesz a másik fiúval, hogy reagál majd és sikerül-e elfogadnia a lány döntését? Talál-e majd magának ő is valakit? Engem ez érdekelt volna és ebből semmit nem kaptam.
Maga a lázadás szál is kidolgozatlan, lezáratlan. Nem tudjuk, mi lesz a felkelés kimenetele, volt-e értelme, mi lesz ezután, sikerül-e megreformálni a társadalmat. Kivel mi történik ezután? Minden nyitott kérdés marad. Pozitívum, hogy Lena végre találkozott az anyjával, ez tetszett a történetben. Jó volt az is, hogy viszontlátta Grace-t, kedveltem a kislányt, aki annak idején segített megszökni Lenának.
Aztán itt van másik központi figuránk, Hana. Ebben a részben már két szemszögből olvashatjuk az eseményeket: Lena az egyik narrátor és egykori legjobb barátnője, Hana a másik. Hanát kikezelték, így mikor elkezdtem olvasni az ő fejezeteit, értelmetlennek tartottam, hogy róla olvassak. Feleslegesnek tűnt. Kikezelték, megváltozott, már nem lehet rajta segíteni, ráadásul semmi köze Lena történetéhez, mert nem is találkoznak, csak a végén. De nem bántam meg a Hana szálat, mert az ő fejezetei a sorozat első részének hangulatát idézték fel bennem és ez jó érzéssel töltött el. Aztán kiderült, hogy Hanára nem biztos, hogy tökéletesen hat a kúra, meg egyéb bonyodalmakkal is szembesülnie kell: talán mégsem lesz olyan tökéletes az élete, mint képzelte. Hana nyomozásba kezd, mert egyre több rejtélyes dologra bukkan. A múlt egy nagy titka is napvilágra kerül, de nem üt olyan nagyot, mint azt várnánk.
Valahogy a könyvbéli nagy feszültségek, drámák sem hatnak úgy, ahogy kellene. Egyes szereplők halálakor már csak a vállamat vonogattam, mert nem kerültek közel hozzám, így nem osztott-szorzott a jelenlétük. És ez volt a könyv legnagyobb hibája: nem sikerült az érzelmeket hitelesen közvetítenie. Egyszerűen nem érzetem át semmit az átadni kívánt érzelmekből. Inkább a cselekmény oldalára koncentrált az írónő, nem az érzelmi mélységre, ami nem tett jót a történetnek, mert Oliver könyveit éppen amiatt szerettem, hogy erős és hatásos érzelmeket váltott ki az olvasóból. A trilógia három része közül ilyen szempontból ez a leggyengébb.
A könyv nyelvezete tetszett, az írónő stílusa megmaradt. Sok szép leírást olvashatunk, sokszor még oda nem illő helyeken is a tájat nézik a szereplők meg az időjárást írják le. Ugyanakkor a figurákat nem mutatja be olyan részletesen Oliver. A szereplők külseje csak elnagyolt jellemzést kap, a mellékszereplők belső tulajdonságairól pedig alig tudunk meg valamit. Minden szereplő egyforma, ugyanazt csinálják, ugyanúgy beszélnek, ugyanazok a dolgok jutnak eszükbe. Nem váltak felejthetetlenné és nem különültek el egymástól annyira, hogy megjegyezhetőek legyenek. Egyedül Tövist, Hollót, Vadászt meg Pippát tudtam beazonosítani, a többiek összemosódtak. Ráadásul a különös neveik miatt azt sem tudtam, ki fiú és ki lány, így persze nem is tudtam, milyennek képzeljem őket.
A bejegyzésben láthatóak a külföldi borítók, ezektől kicsit eltér a magyar verzió. A hazai borító folytatja azt a megkezdett hagyományt, hogy a könyv címoldalán egy lány arca látható közelről. De ez most sokkal jobban sikerült, mint a második részé. Ez majdnem olyan titokzatos, mint az első kötet borítóképe volt, és sokkal szebb lányt ábrázol, mint az, aki a második könyv fedőlapján látható. A lány zöld szeme szép összhangban van a címfelirat színével. A három rész borítója közül ez tetszik legjobban. Sajnos a belső tartalom viszont nem ezt tükrözi, abban a tekintetben ez a legkevésbé sikerült kötet. Azoknak ajánlom, akik olvasták az első két részt és érdekli őket a folytatás, de készüljenek fel, mert lehet, hogy csalódni fognak, ugyanis az eddig kedvelt szereplők negatív irányban változtak és a könyv sok kérdést nyitva hagy.
Cselekmény, történet: 5/3.5
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5
Összesen: 20/15
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése