Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző
(Sötét erő trilógia 1.)
Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat - a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet - rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos "problémás a gyerek" viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül...
Ha emlékeztek, ez a könyv egyszer már szerepelt a "Beleolvastam"-listámon. Azóta azonban sikerült végigolvasnom. A kezdeti nehézségek ellenére egész jó kis történet kerekedett belőle a végére. Igazság szerint csak az elején kellett valahogy átverekednem magam (ami végre nagy nehezen sikerült), mert az első négy-öt fejezet nagyon nem kötött le, de aztán valahogy beindult a cselekmény és most már örülök, hogy végül elolvastam, mert mindent egybevéve tetszett a könyv.
A szellemidéző egy trilógia első kötete, és mint ilyen, csak felvázolta a főbb szálakat, a legnagyobb bonyodalmakat, rengeteg titkot és rejtélyt felvetett, amik a későbbiekben kerülnek kifejtésre, megoldásra. A könyv a harmadától kezdett érdekelni, mikor egy kicsit már jobban megismertem a karaktereket. Tetszett a mindent átszövő titokzatosság, a sok titok, bizonytalanság, és néha igazán félelmetes jelenetek is akadtak. Emellett a vége különösen izgalmasan alakult, menekülés, váratlan fordulatok, árulás színezte a cselekményt. Az írónő sok rejtélyt még megfejtetlenül hagyott, és a múlt titkait sem fedte fel, így van min rágódni, gondolkodni. A történet tehát, izgalmas, szövevényes, néhol meglepő, máshol bosszantó.
A karakterek közül Chloé semleges volt nekem, néha megértettem, máskor sajnáltam, de sokszor előfordult, hogy bugyután viselkedett, ilyenkor csak a fejemet fogtam. Valljuk be, jó néhány esetben nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, és megkérdőjelezte azt, ami egyértelműen bizonyítható volt. Emellett sokat panaszkodott, nyafogott, de ez nagyjából érthető és elfogadható volt, hisz ő csak egy tizenöt éves lány, aki elmegyógyintézetbe került, beláthatjuk, hogy nem volt valami rózsás a helyzete. Így számomra még nem lépte át a kiállhatatlanság határát a nyavalygása. Tori viselkedését egyszerűen nem értettem, kicsit sántított a motivációja, de beláttam, hogy kellett a történetbe egy gonosz karakter is. Annál is inkább, mert Rae idegesítő volt, Liz pedig sablonos. A fiúk, Simon és Derek viszont érdekesek voltak. Tetszett a köztük lévő szereteten és törődésen alapuló mostohatestvér-kötelék. Mindkét fiúra kíváncsi voltam, érdekelt, van-e különleges képességük és ha igen, milyen.
A szerelmi szál is meglepően alakult. Minden elismerésem az írónőnek, hogy nem hozta össze a főszereplőt valakivel rögtön az első részben, inkább csak megismerkedtek egymással a karakterek. Apró jelekből sejteni, érezni lehet a köztük lévő vonzalmat, de semmi konkrétum nem történt, ami számomra sokkal izgalmasabb, mintha már életre szóló szerelmet esküdtek volna egymásnak. Újabb pozitívum, hogy Chloé gondolatait nem a fiúzás köti le, alig gondol a két fiúra úgy, mint srácokra, látszik, hogy nagyobb gondja is van ennél. Ez sokkal reálisabb állapot, mint sok más YA regényben, ahol a főhős élete veszélyben forog, de ő végig csak azon aggódik, hogy a pasi milyen izmos/jóképű vagy éppen miért nem szól hozzá, meg hasonlók.
A két fiú, Derek és Simon nagyon különböznek egymástól. Simon félig koreai, félig svéd, jóképű, okoskodó, kedves, barátságos, vidám, minden lány felfigyel rá. Derek viszont nagydarab, pattanásos, mogorva, folyton rosszkedvű, hirtelen haragú és nagyon erős. Legalábbis elsőre ilyennek tűnik. Hamarosan azonban kiderül, mi áll a furcsasága hátterében és bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb volt Simon-nál. Éppen azért, mert Simonnak minden jó megadatott, Derekre pedig állandó lenézés és ellenszenv irányult. Tetszett ez a felállás, jó volt, hogy a "Ne ítélj elsőre!" és a "nem a külső számít" értékeket közvetítette az olvasó felé.
A könyvben előforduló komolyabb témák közül megemlíthetjük a mentális betegségeket és az ezekkel való megbirkózást valamint azt, hogy rokonként hogyan lehetne ezt jól kezelni, hogy a betegnek ne essen rosszul. A szülő-gyerek kapcsolat is többféle aspektusban szóba került a történetben, de a "fiúzás" kérdése is felmerült néha. Az írónő stílusával bizonyos helyeken nem voltam kibékülve. Sok esetben nem volt elég részletes a leírás, nem volt egyértelmű, ki van még ott, mikor beszélgetnek, ki mit hall, stb. Gyakran nem láttam magam előtt az adott helyiséget, ahol tartózkodtak és magát a Lyle házat is nehezen tudtam magam elé képzelni. Sok helyen elnagyoltnak éreztem a jelenetek leírását, Chloé filmes gondolatai, hasonlatai pedig kifejezetten idegesítettek. Viszont egy-két poén is akadt, ami viccesebbé tette a könyvet és ez segített valamelyest azon a nyomasztó hangulaton, amit az elején éreztem. Persze a sötét, komor elmegyógyintézetes alaphangulat az ápoltak kiszolgáltatottságával és meg nem értettségével végig megmaradt.
A könyv küllemére nem lehet panasz: a kiadvány minősége jó, könnyen olvasható a betűtípus, helyesírási hibára se nagyon figyeltem fel. A borítókép mutatós, de inkább egy boszorkányos sztorihoz tudnám elképzelni, viszont a képen látható medál a könyvben is megjelenik, ami összekapcsolja a könyv külsejét a belső tartalmával. A borító nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, mint amit a könyv olvasása során tapasztalhatunk. Összességében egy izgalmas, rejtélyes történetet kaptam, néhol undorító, máshol félelmetes eseményekkel, meglepő fordulatokkal, egy felejthetetlen karakterrel és ígéretes szerelmi szállal.
Értékelés:
Történet, cselekmény: 5/4.5
Szereplők: 5/4
Stílus, írásmód: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5
Összesen: 20/17
A szellemidéző egy trilógia első kötete, és mint ilyen, csak felvázolta a főbb szálakat, a legnagyobb bonyodalmakat, rengeteg titkot és rejtélyt felvetett, amik a későbbiekben kerülnek kifejtésre, megoldásra. A könyv a harmadától kezdett érdekelni, mikor egy kicsit már jobban megismertem a karaktereket. Tetszett a mindent átszövő titokzatosság, a sok titok, bizonytalanság, és néha igazán félelmetes jelenetek is akadtak. Emellett a vége különösen izgalmasan alakult, menekülés, váratlan fordulatok, árulás színezte a cselekményt. Az írónő sok rejtélyt még megfejtetlenül hagyott, és a múlt titkait sem fedte fel, így van min rágódni, gondolkodni. A történet tehát, izgalmas, szövevényes, néhol meglepő, máshol bosszantó.
A karakterek közül Chloé semleges volt nekem, néha megértettem, máskor sajnáltam, de sokszor előfordult, hogy bugyután viselkedett, ilyenkor csak a fejemet fogtam. Valljuk be, jó néhány esetben nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, és megkérdőjelezte azt, ami egyértelműen bizonyítható volt. Emellett sokat panaszkodott, nyafogott, de ez nagyjából érthető és elfogadható volt, hisz ő csak egy tizenöt éves lány, aki elmegyógyintézetbe került, beláthatjuk, hogy nem volt valami rózsás a helyzete. Így számomra még nem lépte át a kiállhatatlanság határát a nyavalygása. Tori viselkedését egyszerűen nem értettem, kicsit sántított a motivációja, de beláttam, hogy kellett a történetbe egy gonosz karakter is. Annál is inkább, mert Rae idegesítő volt, Liz pedig sablonos. A fiúk, Simon és Derek viszont érdekesek voltak. Tetszett a köztük lévő szereteten és törődésen alapuló mostohatestvér-kötelék. Mindkét fiúra kíváncsi voltam, érdekelt, van-e különleges képességük és ha igen, milyen.
A szerelmi szál is meglepően alakult. Minden elismerésem az írónőnek, hogy nem hozta össze a főszereplőt valakivel rögtön az első részben, inkább csak megismerkedtek egymással a karakterek. Apró jelekből sejteni, érezni lehet a köztük lévő vonzalmat, de semmi konkrétum nem történt, ami számomra sokkal izgalmasabb, mintha már életre szóló szerelmet esküdtek volna egymásnak. Újabb pozitívum, hogy Chloé gondolatait nem a fiúzás köti le, alig gondol a két fiúra úgy, mint srácokra, látszik, hogy nagyobb gondja is van ennél. Ez sokkal reálisabb állapot, mint sok más YA regényben, ahol a főhős élete veszélyben forog, de ő végig csak azon aggódik, hogy a pasi milyen izmos/jóképű vagy éppen miért nem szól hozzá, meg hasonlók.
A két fiú, Derek és Simon nagyon különböznek egymástól. Simon félig koreai, félig svéd, jóképű, okoskodó, kedves, barátságos, vidám, minden lány felfigyel rá. Derek viszont nagydarab, pattanásos, mogorva, folyton rosszkedvű, hirtelen haragú és nagyon erős. Legalábbis elsőre ilyennek tűnik. Hamarosan azonban kiderül, mi áll a furcsasága hátterében és bevallom, nekem sokkal szimpatikusabb volt Simon-nál. Éppen azért, mert Simonnak minden jó megadatott, Derekre pedig állandó lenézés és ellenszenv irányult. Tetszett ez a felállás, jó volt, hogy a "Ne ítélj elsőre!" és a "nem a külső számít" értékeket közvetítette az olvasó felé.
A könyvben előforduló komolyabb témák közül megemlíthetjük a mentális betegségeket és az ezekkel való megbirkózást valamint azt, hogy rokonként hogyan lehetne ezt jól kezelni, hogy a betegnek ne essen rosszul. A szülő-gyerek kapcsolat is többféle aspektusban szóba került a történetben, de a "fiúzás" kérdése is felmerült néha. Az írónő stílusával bizonyos helyeken nem voltam kibékülve. Sok esetben nem volt elég részletes a leírás, nem volt egyértelmű, ki van még ott, mikor beszélgetnek, ki mit hall, stb. Gyakran nem láttam magam előtt az adott helyiséget, ahol tartózkodtak és magát a Lyle házat is nehezen tudtam magam elé képzelni. Sok helyen elnagyoltnak éreztem a jelenetek leírását, Chloé filmes gondolatai, hasonlatai pedig kifejezetten idegesítettek. Viszont egy-két poén is akadt, ami viccesebbé tette a könyvet és ez segített valamelyest azon a nyomasztó hangulaton, amit az elején éreztem. Persze a sötét, komor elmegyógyintézetes alaphangulat az ápoltak kiszolgáltatottságával és meg nem értettségével végig megmaradt.
A könyv küllemére nem lehet panasz: a kiadvány minősége jó, könnyen olvasható a betűtípus, helyesírási hibára se nagyon figyeltem fel. A borítókép mutatós, de inkább egy boszorkányos sztorihoz tudnám elképzelni, viszont a képen látható medál a könyvben is megjelenik, ami összekapcsolja a könyv külsejét a belső tartalmával. A borító nyugodtabb, romantikusabb hangulatot áraszt, mint amit a könyv olvasása során tapasztalhatunk. Összességében egy izgalmas, rejtélyes történetet kaptam, néhol undorító, máshol félelmetes eseményekkel, meglepő fordulatokkal, egy felejthetetlen karakterrel és ígéretes szerelmi szállal.
Értékelés:
Történet, cselekmény: 5/4.5
Szereplők: 5/4
Stílus, írásmód: 5/4
Borító, küllem: 5/4.5
Összesen: 20/17
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése