Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát. Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk. Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette. Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat? A napszemű Pippa Kenn posztapokaliptikus-romantikus ifjúsági regény, a Pippa Kenn trilógia első része.

Tudom, tudom... Már régóta ígérgetem nektek a kritikát Kemese Fanni A napszemű Pippa Kenn című könyvéről. Hát most végre itt van. Az már más kérdés, hogy örülni fogtok-e neki. Azért telt ilyen sok időbe, mert nagyon nehezen haladtam az olvasással. Pippa kifogott rajtam. Megtévesztett. Azt hittem, szeretni fogom, de tévedtem. Hosszú hónapokig olvastam, de nem azért, mert olyan nagy terjedelmű írás, hanem mert egyszerűen nem ment. Volt úgy, hogy hetekre félreraktam, sőt, már az is megfordult a fejemben, hogy be se fejezem, annyira nem kötött le. Egyes részeket kifejezetten untam, más részeknél, ahol izgulnom kellett volna, vagy aggódni a szereplőkért, csak felvontam a szemöldököm és lapoztam tovább.Nem érdekelt a sorsuk. Semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. 

Pippa egyedül él egy erődházban azóta, hogy öt évvel ezelőtt a sápadtak megölték az édesapját. A történet a világvége után játszódik, egy olyan világban, ahol azok a bizonyos "sápadtak" (akiket én magamban csak zombiknak neveztem) kóborolnak és tépik, karmolják, harapdálják a jónépet. Vagyis igazság szerint nem tudom, mit csinálnak (és főképpen miért?), mert erre nem ad választ a könyv. Csak annyit lehet tudni, hogy a sápadtak jönnek, és karmolásszák meg harapják az embert, de azt nem vettem ki, mi a céljuk. Meg akarják őket enni? Vagy megölni? Ez nem igazán volt tiszta. És azt sem sikerült kihámoznom, milyennek kell képzelnem a sápadtakat. Öntudatuknál vannak, vagy egyszerűen csak állatiasak, akik csak marcangolni képesek? Mert az, hogy irigyek, gyűlölik az embereket és hordába szerveződve egy konkrét úticél felé tartanak, arra utal, hogy gondolkodnak, máskor viszont csak mászkálnak és mindenféle reakció nélkül tűrik, hogy öldössék őket. Egyáltalán hogyan keletkeztek a sápadtak? Erre volt valami homályos magyarázat, vírus vagy ilyesmi, de ez sem volt világos. Félreértés ne essék, nem azt vártam volna, hogy szájbarágós legyen, csak jó lett volna, ha egy kicsit egyértelműbben fogalmaz az írónő. És hogyhogy látni lehet a sápadtakat már kilométerekről? Világítanak, fénylenek? Mert úgy vettem ki, hogy igen, de nem tudok magam elé képzelni egy ilyen lényt. Másik dolog, hogy most akkor gyorsak vagy lassúak ezek a zombik? Mert mindkét eshetőségre volt példa a történetben. Ehhez hasonló következetlenségekkel van tele a könyv, ami finoman szólva is fárasztó volt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magam a történetbe, nem értettem a szabályokat, mert olyan érzésem volt, mintha maga az írónő se ismerné ennek a világnak a törvényeit. Kicsit még kidolgozatlan a világfelépítés, tele van kérdésekkel, bizonytalansággal. Reméljük, a következő kötetekben sikerül ezen javítani, a szerzőnek jobban át kell gondolnia a koncepciót.

Sajnos nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tetszett a könyv. Pedig akartam szeretni, tényleg. Tudjátok, hogy mindig adok esélyt magyar írók könyveinek és annyira örülök, mikor egy magyar könyv jól sikerül. Nézzük, számomra mik a gyenge pontjai ennek a műnek! Először is már maga a többnarrációs megoldás is furcsa volt. Azt még értettem, hogy az elején Paul Kenn mesél, meg még azt is elfogadtam, hogy az ős, Victor Kenn történetét is megismerhetjük, valamint Peter Kenn fejébe is belelátunk (hisz ők más helyszínen vagy más időben vannak). És még az is érthető, hogy az elején Pippa, Gage és Ruben is külön szemszöget kapott, hisz külön-külön mozognak. De onnan kezdve, hogy Pippa és Ruben találkoznak, feleslegesnek éreztem a kétféle szemszöget, hisz végig együtt voltak, együtt vándoroltak, csak néhány percre váltak el egymástól és szerintem nem volt jelentősége, hogy egy-egy jelenetet kinek a szemszögéből látunk. Főleg, mivel nem olyan egyedi, jól elkülöníthető a két narráció. Nem volt benne a személyiségük. Nekem onnan tökéletes lett volna, ha pl. csak Pippa szemén keresztül láttunk volna, vagy csak Rubenén (azt se tudom, melyiket választanám, hisz egyiküket se kedveltem meg). Az sem volt világos, hogy például a Victor Kenn-féle múltbeli eseményekről Pippának mennyi tudomása van.

A könyv másik nagy hibája az érzelemmentesség. Legalábbis nekem valahogy nem jöttek át az érzelmek. Oké, olvastam róluk, de valahogy nem éltem át. Ahol óriási nagy drámai helyzet volt, ott sem hatott egyáltalán drámaian a szitu (pl. Paul halála), ahol pedig romantikusnak kellett volna lennie, ott csöpögős volt, de mégsem érzetem az igazi érzéseket a sorok mögött. Nem tudtam átérezni Pippa helyzetét, fájdalmát, félelmeit, szerelmét, semmit. Az egyes jelenetek nem ott történtek, ahol kellett volna. Ott volt lagymatag és romantikus, ahol pörögnie kellett volna a sztorinak, és ahol pörgős volt, túl hamar vége lett. Például a sápadttámadásoknak mindig olyan hamar vége lett, két mondattak le volt rendezve hogy leszúrják és kész. Kevés volt az akció és sok az érzelgősség, de az se volt hihető. 

Baj volt a karakterekkel is, olyan semmilyenek voltak. Az elején még tetszett Ruben figurája, a vagánysága, a beszéde. Aztán ellaposodott, valahogy elszürkült és nyálassá vált. A végén pedig még önző is lett. Annak pedig semmi értelme nem volt, hogy miért titkolózott Pippa előtt. Ilyen mondva csinált indokot se hallottam még! Spoiler!!! Ruben eltitkolja Pippa elől, hogy a lány nagybátyja életben van, nehogy már családja legyen, mert akkor őt nem fogja szeretni és Ruben azt akarta, Pippának csak ő legyen. (?) Hogy találhat ki ilyet egy szerelmes fiú? Hogy kívánhat ilyet a lánynak, akit állítólag szeret? Hisz szerencsétlen lánynak csak az apja volt világ életében, aki viszont már öt éve halott, azóta senkivel nem találkozott, és Ruben most még azt se akarja, hogy megismerje a nagybátyját? Miért??? Főleg, mivel tudja, hogy ahová mennek, ott lesz Pippa nagybátyja (nem tudom, ezt honnan tudta előre, mert a többieknek már úgy beszélt róla, hogy feltételezte, ismerik Peter Kennt), szóval ott úgyis kiderül, hogy életben van és Pippa mindenképpen találkozni fog vele. Ruben már eleve tudja, hogy ha kiderül, hogy hazudott, Pippa dühös lesz, akkor miért titkolja el? Ráadásul ez az egész titkolózós szál értelmetlen volt, ha elolvassátok, megtudjátok, miért. Spoiler vége 

Pippáról ne is beszéljünk, őt az elejétől fogva nem kedveltem. Egy lány, aki soha életében nem ismert más emberi lényt az apján kívül, bizony nem így viselkedne. Olyan fesztelenül, bátran beszélget vadidegen emberekkel, meg ölelgeti a bolondot, akit pár napja ismer, stb. Máskor meg folyton szomorkodott, bizalmatlan volt, ráadásul annyira hiteltelen volt a viselkedése. Az sem tetszett, hogy Pippa és Ruben olyan hamar egymásra találtak, túl hirtelen volt és nem tűntek fel igazi érzések. Csak afféle "itt egy fiú meg egy lány, nyilvánvalóan egy pár lesznek, hozzuk össze őket" típusú kapcsolatnak láttam, semmiféle érzelem nem húzódott mögötte. Spoiler!!! Ha Pippát arra nevelték, hogy az emberi élet mindennél fontosabb, miért kezdett el kérdés nélkül lövöldözni az emberekre, akik fegyvert fogtak Rubenre? Csak bizalmatlanok voltak, mert nem ismerték, meg akarták tudni, kicsoda és jelent-e rájuk valami veszélyt. Pippa igazán megvárhatta volna, míg bemutatkoznak, elmondják, mi járatban vannak, megismerkednek, nem kellett volna rögtön lőnie. Ez is következetlen lépés volt. Ahogy Pippa hőbörgése is, miután beértek az alagútba. Miért tombolt, és miért támadt a megmentőire, mikor már megmenekült? Emellett butácska is a főhősünk. Mikor ott van közel a biztonságos hely, ahová bemenekülhetne a sápadtak elől, ahelyett, hogy fájós lábbal megpróbálna elbotorkálni a menedékbe, nem mozdul és hiábavalóan lövöldözik az ellenségre, ahelyett hogy menne befelé, nem várná meg hogy más az életét kockáztatva visszamenjen érte. Észlény! Spoiler vége 

A nagy fordulatokat előre sejtettem, kiszámíthatóak voltak, ráadásul a könyv végi "ütős" csavar valahonnan nagyon ismerős volt (az Enigmában is hasonló fordulat van). Viszont volt jó pár dolog, ami kérdéses volt számomra. Például honnan tudta mindenki, hogy Pippa öt évig egyedül élt? Oké, a magyarázat szerint ez benne volt Kelsei levelében, de ő honnan tudta? Arről egy szó sem volt sehol, hogy neki bárki is (Pippa vagy Ruben) elmondta volna. Akkor honnan szedte? Más: Miért lepődtek meg Rubenék, hogy nem ott (hanem már hamarabb) kezdődik a Vörös erdő, ahol gondolták, ha egyszer tudják, hogy az erdő terjed? Ha bekebelezi a többi fát a mérgező fa, és terjed, akkor nyilvánvaló, hogy közeledik feléjük, nem? 

A történet kidolgozatlan, szedett-vedett összevisszaság. A szereplők idegesítőek, semmi jellemük, néha azt kívántam, bárcsak elkapnák őket a sápadtak. Jó, most gonosz voltam, de remélem, elnézitek nekem, annyira szenvedtem olvasás közben. Ennyit tehát a történetről és a karakterekről. Sajnos az írásmód sem volt csillagos ötös. Itt-ott voltak szép leírások, szemléletes képek, de nem tudtam élvezni, mert mintha nem lett volna odaillő, vagy nem illett a helyzethez vagy a szereplő hangulatához. Például mikor sietve menekülni kellene, hogy minél előbb biztonságba érjünk, nem hinném, hogy én a tájban szeretnék gyönyörködni. Az érzelmek leírása nem érintett meg, mint már mondtam, pedig szép kifejezéseket használ az írónő. Valahogy mégis személytelen, távolságtartó maradt számomra ez a regény. Hibája az is, hogy semmi humoros nincsen benne. Jó, tudom, hogy ez egy posztapokaliptikus történet, világvége, zombik, túlélésért folytatott harc, halálos veszély, elvesztett szerettek, sérült lelkivilág jellemző rá, de egy csipetnyi humor jót tett volna neki, oldotta volna a komor hangulatot és élvezetesebbé tette volna az olvasást. Meg persze a szereplők se lettek volna olyan fapofák, mélabúsak. Mindent olyan komolyan vettek, sehol egy kis vicces beszólás vagy incselkedés. Kár érte. 

A borító tetszik, Pippát ábrázolja, bár a szemét nem egészen ilyennek képzeltem, hanem rikítóbbnak, élénkebbnek, fényesebbnek. Alul látható egy fa is , gondolom ez a Vörös erdőre utal. A kiadvány a Könyvmolyképzőtől megszokott jó minőség, semmi kivetnivalót nem találtam benne. A könyv egyébként a The walking dead című zombis sorozatot juttatta eszembe, de ott valahogy sokkal jobban kijönnek a drámai helyzetek és azok a problémák, hogy az ember mire kényszerül a túlélés érdekében. Nem mondanám azt, hogy aki szereti azt a sorozatot, annak tetszeni fog ez a könyv, mert nincs rá garancia. Összefoglalva egy olyan művet olvastam, amiben minden meglenne egy jó könyvhöz, de valamiből túl kevés van, valamiből túl sok. Baj van az arányokkal, az időzítéssel, az érzelmek közvetítésével, a figurák jellemábrázolásával, a világkidolgozással. Sajnálom, hogy nem tetszett jobban, de nagyon-nagyon drukkolok Kemese Fanninak, biztos vagyok benne, a következő könyvét is el fogom olvasni, és remélem, abban jobban meg tudja mutatni a tehetségét. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/2

Szereplők: 5/2

Stílus, nyelvezet, írásmód:5/3

Borító, külső megjelenés:5/4

Összesen: 20/11