Brent Weeks: A Fekete Prizma (Fényhozó 1.)
Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya – és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden – a béke és a háború, az időjárás és az aratás – a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska… Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…
Brent Weeks írásait nagyon megszerettem, azt hiszem, erről tanúskodnak ömlengő hangvételű értékeléseim is, melyeket a szerző Éjangyal trilógiájáról írtam. A tehetséges - és még viszonylag fiatal - író új sorozattal örvendezteti meg olvasóit. A Fényhozót négy részesre tervezi, ebből külföldön már három rész jelent meg (The Balck Prism, The Blinding Knife, The Broken Eye). Remélem, hamarosan magyarul is olvashatjuk a második kötetet, mert az első rengeteg megválaszolatlan kérdést hagyott maga után.
Az író rögtön a történet közepébe vág, nem magyaráz semmit, hagyja, hogy az olvasók maguktól jöjjenek rá a dolgokra és rakják össze azt az általa kitalált fantáziavilágot. Megjegyzem, a Fekete Prizma világfelépítése zseniális, Weeks mindenre gondolt, mindent logikusan levezet, míg végül már az összes furcsaság magától értetődővé válik. Mikor még csak a könyv elején jártam, csak kapkodtam a fejem, mert nagyon nehezen tudtam belerázódni ebbe az új világba. Sok volt az ismeretlen kifejezés, új fogalom, ami nem könnyítette meg az értelmezést. Aztán csak olvastam és olvastam tovább, míg fokozatosan meg nem világosodtam. Aztán visszalapoztam az elejére és újra elolvastam azt az ötven oldalt, ami először még homályos volt számomra és így már teljesen érthetővé vált minden. Szóval azt javaslom, ne hátráljatok meg, mert van fény az alagút végén.
A történet középpontjában Gavin Guile áll, aki a könyvben felépített kitalált világában a leghatalmasabb ember: ő a Prizma, aki biztosítja a világ egyensúlyát, kiegyenlíti a mágia szintjét, színekre bontja a fényt, színt önt (mágiával luxint tud kiadni magából, amiből gyakorlatilag bármit lehet készíteni, pl. hajót, falat, szemüveget, villát, kardot, dárdát, tüzet, lövedéket, bármit). Többféle luxin létezik: ahány szín van, annyiféle luxin önthető. A különböző színű luxinoknak más-más tulajdonságai vannak. Nem mindenki képes luxint létrehozni, csak a színmágusok, de ők is csak korlátozottan. Valaki csak egy színre képes, mások kettőre vagy még többre és az ő erejük is véges. Ugyanis a túlzott mágiahasználat hatására másnapossághoz hasonló tünetek kínozzák a színmágust (ez a fénycsömör), de nem is ez a legsúlyosabb következmény. Amelyik színmágus az élete során túl sokat "varázsol", az megőrül, ön- és közveszélyessé válhat, és meghalhat. A mágiahasználat jele a luxin mértéke az illető szemében. Aki még csak néhányszor vagy kis mennyiségben öntött színt, annak alig látszik a luxin színe az íriszén, aki viszont már sokat, annak viszont már átszakadt a Gyűrűje (tehát már a szeme fehérjét is elönti a luxin), így annak közel van a vég. Egyedül a Prizma képes korlátlan mennyiséget varázsolni, neki soha nem szakad át a Gyűrű (neki egyébként is fényvisszaverő prizmaszeme van) és ő mindenféle színt tud önteni, még a láthatatlan tartományba eső színeket is. Viszont a Prizma megválasztásától kezdve csak hét, tizennégy vagy huszonegy évig uralkodhat és uralkodása vége egyben az élete végét is jelenti. Gavin pedig már tizenhat éve Prizma, szóval még öt éve van hátra, ez alatt kell elérnie a saját maga elé kitűzött rejtélyes öt célt.
Gavin egyébként úgy lett Prizma, hogy saját testvérét győzte le egy háborúban 16 évvel ezelőtt, ugyanis mindkét fiú rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amire egy Prizmának szüksége van és mindketten meg akarták szerezni ezt a tisztséget. Az ország (a hét szatrapia, ami a Chroméria uralma alatt áll) ekkor szinte két részre szakadt: sokan Gavin mellé álltak, mások Dazen mellé. Véres harcokban végül Gavin seregei győzedelmeskedtek és mindenki úgy tudja, Gavin megölte Dazent, hogy hatalomra jusson. Ám kiderül, hogy ez nem egészen biztos. Gavin karaktere kissé idealizált volt számomra, ő a legerősebb, legbátrabb, a legigazságosabb, egyszóval a "leglegleg" mindenben. De ennek ellenére szimpatikus figura, mert neki is megvannak a maga démonai és élete közel sem olyan egyszerű és tökéletes, mint a legtöbben hiszik. Gavin állandóan rivalizált a testvérével, küzdött szülei szeretetéért és egy lány szerelméért. Ám vannak titkok, amik most is beárnyékolják az életét.
Másik központi figuránk Kip, egy tizenöt éves kövér, ügyetlen fiú, aki bár okos, sokszor nem tudja tartani a száját, meggondolatlan dolgokat mond és ösztönösen cselekszik. Egy félárva ő, akinek apja nincs, kábítószerfüggő anyja soha nem szerette, senki nem törődött vele, a többi gyerek lenézte, kigúnyolta, megverte, egyedül a kelmefestő mester vette emberszámba. És most kiderül, hogy ő a Prizma fia. Kippel megfordul a világ. Faluját lemészárolják, kiderül, hogy nem is az, akinek eddig hitte magát, és rájön, hogy ő is színmágus.
Fontos szereplők még a könyvben: Fehértölgy Karris, a feketegárdista, akit gyengéd szálak fúztek mindkét testvérhez, mielőtt testőrnek állt. Vasököl parancsnok, a Prizmát és a Fehéret védő Fekete Gárda parancsnoka, aki nem egyszer menti meg a többiek életét; Corvan Danavis tábornok, és lánya, Liv, akiknek legfontosabb a hűség. Corvan a Primák háborújában Dazen parancsnoka volt. Liv pedig egy színmágus tanonc, aki olyan dolgokra kényszerül, amit nem szeretne megtenni, így kiábrándul az egész Chromériából. Az ellenségek között találjuk Garadul királyt, Tyrea tartomány szatrapáját (uralkodóját) és a titokzatos Omnikróm nagyurat, akik a Chroméria hatalmának meggyengítésére törekszenek. A karakterek mind mind szerethető figurák, nekem Kip és Gavin volt a kedvencem, de kedveltem Vasököl parancsnok stílusát is. Mindenkinek megvan a maga motivációja és jelleme, nem egyszerű papírmasé karakterekkel van dolgunk. Livnek és Karrisnak is van saját drámája, belső vívódása, amitől megérthetőek, kedvelhetőek.
Az írós stílusa nagyon tetszik, ahogy ezt már az Éjangyalnál megszoktam. Ezúttal azonban még többet kapunk humorból, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek. Sokszor hangosan felnevettem egy-egy beszóláson, a szereplők közötti csipkelődésen. Gyakran adódnak vicces helyzetek, a szereplők nemegyszer kerülnek kínos szituációba. És nemcsak az ügyefogyott Kip, hanem a harcos Karris, a származása miatt korábban lenézett Liv vagy akár Gavin is. Ugyanakkor vannak a könyvben igazán sötét, kegyetlen részek is (pl. a 16 évvel ezelőtti véres harcok rémtörténetei). Az érzelemábrázolás remek, minden érzés érthető, átérezhető. A fiú érzései újonnan megismert apja iránt, a bizonyítási vágy, a szeretetéhség, a kétségbeesett vágy arra, hogy apja megdicsérje, büszke legyen rá, hogy egyszerűen csak jó legyen valamiben. A Karris és Gavin közti kimondatlan szerelem, az összekavarodott érzések mind mind valóságosnak hatnak. Corvan tábornok megingathatatlan hűsége és lánya iránti szeretete is kézzelfogható. Mint ahogy Liv dilemmája is, az elszántan próbál hűséges és becsületes lenni, de rájön, hogy ez nem egyszerű egy olyan világban, ahol mindenki mindenki ellen kémkedik, áskálódik mindenki hazudik, titkolózik, senki nem játszik tisztességesen.
A történet izgalmas, fordulatos, a könyv harmadánál van egy akkora csavar, hogy leesett az állam. Ez a fordulat teljesen más megvilágításba helyezi az egész múltat és jelent. Már nem tudtam, ki a jó és ki a a rossz, kinek is szurkoljak. Aztán a könyv vége felé még jobban elbizonytalanodtam, mert rájöttem, hogy attól függ, honnan nézzük, ki a pozitív és ki a negatív szereplő, kinek mit diktál az érdeke. A könyv eleje, közepe arra szolgál, hogy az olvasó belerázódjon ebbe a világba, megismerje a szereplőket, a helyzetüket, képességeiket, kapcsolataikat, a fő konfliktusokat. A lassabb sodrású fejezetek között is akadnak izgalmas részek, szóval nem lehet unatkozni, majd a végére nagyon felpörögnek az események és látványos csatajeleneteknek lehetünk tanúi. És igen, ez is nagy erőssége a könyvnek: a káprázatos látványvilág. Weeks úgy írja le az egyes jeleneteket, hogy az olvasó tökéletesen maga elé tudja képzelni. Én például úgy éreztem, mintha egy filmet néznék, olyan látványos és szemléletes volt a leírás (pedig nemlétező és nehezen elképzelhető dolgokat írt le a szerző, szóval zseniálisan csinálja).
A kiadvány kötésminősége jó, semmi hibát nem találtam benne. A kötet vastag, de nagybetűs és könnyű, szóval nem nehéz kézben tartani és a gerince sem törik be olvasás közben. A fordítás szerintem jól sikerült, tetszettek azok a magyar kifejezések, amiket a fordító kitalált. Tény, hogy Weeks nagyon sok új fogalmat vezetett be, ezeket nem lehetett könnyű átültetni magyarra (pl. színholt, színmágia, fénycsömör, stb.), de úgy érzem, a választott magyar kifejezések kitűnően visszaadják az eredeti szavak jelentését. A könyvborító szuper, figyelemfelkeltő, sötét és tükrözi a történet hangulatát. A címlapfigura ruhája, fegyvere is érzékelteti a könyv világát. Mellesleg Gavint éppen ilyennek képzelem, csak a szemét prizmásabbnak. Összességében nagyon jó kis bevezető kötetet kaptunk, sok megválaszolatlan kérdéssel, különböző cselekményszálakkal, titkokkal, rejtélyekkel. Egy-két rejtélyre fény derült, de azért még sok kérdés tisztázatlan, és kíváncsi vagyok, mi hogyan alakul majd a különböző szálakon. pl. Mit mond majd Gavin a Chromériába visszatérve a Fehérnek és az apjának? Kihez lesz hűséges Kip, kihez Corvan és kihez Liv? Hogy alakul majd a Háború? mi lesz a rabbal? Milyen irányban halad Karris és Gavin kapcsolata, valamint Kip és Gavin apa-fiú kapcsolata? Meghalt-e Zymun? Most akkor hány színt is képes önteni Kip (erről van sejtésem, de a könyvben még nem volt kimondva). Ki jelent veszélyt kire? És még sok kérdés maradt, amire remélhetőleg választ adnak a folytatáskötetek. Az Éjangyal trilógiával összehasonlítva még nem érzem azt, hogy ez a sorozat "sokkal jobb" lenne (ahogy az egyik értékelésben fogalmaznak), ezért nem adok maximum pontot, hogy legyen hová fejlődnie, de a Fényhozó mindenképpen ígéretes, sok mindent ki lehet belőle hozni és szerintem Brent Weeks képes is lesz rá.
Értékelés:
Tartalom, történet, világfelépítés: 5/ 4.5
Szereplők, karakterábrázolás: 5/ 4.5
Nyelvezet, stílus, hangulat, fordítás: 5/5
Borító, külső megjelenés: 5/5
Összesen: 20/19
A könyvhöz beharangozó trailer is készült, itt található!
Fontos szereplők még a könyvben: Fehértölgy Karris, a feketegárdista, akit gyengéd szálak fúztek mindkét testvérhez, mielőtt testőrnek állt. Vasököl parancsnok, a Prizmát és a Fehéret védő Fekete Gárda parancsnoka, aki nem egyszer menti meg a többiek életét; Corvan Danavis tábornok, és lánya, Liv, akiknek legfontosabb a hűség. Corvan a Primák háborújában Dazen parancsnoka volt. Liv pedig egy színmágus tanonc, aki olyan dolgokra kényszerül, amit nem szeretne megtenni, így kiábrándul az egész Chromériából. Az ellenségek között találjuk Garadul királyt, Tyrea tartomány szatrapáját (uralkodóját) és a titokzatos Omnikróm nagyurat, akik a Chroméria hatalmának meggyengítésére törekszenek. A karakterek mind mind szerethető figurák, nekem Kip és Gavin volt a kedvencem, de kedveltem Vasököl parancsnok stílusát is. Mindenkinek megvan a maga motivációja és jelleme, nem egyszerű papírmasé karakterekkel van dolgunk. Livnek és Karrisnak is van saját drámája, belső vívódása, amitől megérthetőek, kedvelhetőek.
Az írós stílusa nagyon tetszik, ahogy ezt már az Éjangyalnál megszoktam. Ezúttal azonban még többet kapunk humorból, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek. Sokszor hangosan felnevettem egy-egy beszóláson, a szereplők közötti csipkelődésen. Gyakran adódnak vicces helyzetek, a szereplők nemegyszer kerülnek kínos szituációba. És nemcsak az ügyefogyott Kip, hanem a harcos Karris, a származása miatt korábban lenézett Liv vagy akár Gavin is. Ugyanakkor vannak a könyvben igazán sötét, kegyetlen részek is (pl. a 16 évvel ezelőtti véres harcok rémtörténetei). Az érzelemábrázolás remek, minden érzés érthető, átérezhető. A fiú érzései újonnan megismert apja iránt, a bizonyítási vágy, a szeretetéhség, a kétségbeesett vágy arra, hogy apja megdicsérje, büszke legyen rá, hogy egyszerűen csak jó legyen valamiben. A Karris és Gavin közti kimondatlan szerelem, az összekavarodott érzések mind mind valóságosnak hatnak. Corvan tábornok megingathatatlan hűsége és lánya iránti szeretete is kézzelfogható. Mint ahogy Liv dilemmája is, az elszántan próbál hűséges és becsületes lenni, de rájön, hogy ez nem egyszerű egy olyan világban, ahol mindenki mindenki ellen kémkedik, áskálódik mindenki hazudik, titkolózik, senki nem játszik tisztességesen.
A történet izgalmas, fordulatos, a könyv harmadánál van egy akkora csavar, hogy leesett az állam. Ez a fordulat teljesen más megvilágításba helyezi az egész múltat és jelent. Már nem tudtam, ki a jó és ki a a rossz, kinek is szurkoljak. Aztán a könyv vége felé még jobban elbizonytalanodtam, mert rájöttem, hogy attól függ, honnan nézzük, ki a pozitív és ki a negatív szereplő, kinek mit diktál az érdeke. A könyv eleje, közepe arra szolgál, hogy az olvasó belerázódjon ebbe a világba, megismerje a szereplőket, a helyzetüket, képességeiket, kapcsolataikat, a fő konfliktusokat. A lassabb sodrású fejezetek között is akadnak izgalmas részek, szóval nem lehet unatkozni, majd a végére nagyon felpörögnek az események és látványos csatajeleneteknek lehetünk tanúi. És igen, ez is nagy erőssége a könyvnek: a káprázatos látványvilág. Weeks úgy írja le az egyes jeleneteket, hogy az olvasó tökéletesen maga elé tudja képzelni. Én például úgy éreztem, mintha egy filmet néznék, olyan látványos és szemléletes volt a leírás (pedig nemlétező és nehezen elképzelhető dolgokat írt le a szerző, szóval zseniálisan csinálja).
A kiadvány kötésminősége jó, semmi hibát nem találtam benne. A kötet vastag, de nagybetűs és könnyű, szóval nem nehéz kézben tartani és a gerince sem törik be olvasás közben. A fordítás szerintem jól sikerült, tetszettek azok a magyar kifejezések, amiket a fordító kitalált. Tény, hogy Weeks nagyon sok új fogalmat vezetett be, ezeket nem lehetett könnyű átültetni magyarra (pl. színholt, színmágia, fénycsömör, stb.), de úgy érzem, a választott magyar kifejezések kitűnően visszaadják az eredeti szavak jelentését. A könyvborító szuper, figyelemfelkeltő, sötét és tükrözi a történet hangulatát. A címlapfigura ruhája, fegyvere is érzékelteti a könyv világát. Mellesleg Gavint éppen ilyennek képzelem, csak a szemét prizmásabbnak. Összességében nagyon jó kis bevezető kötetet kaptunk, sok megválaszolatlan kérdéssel, különböző cselekményszálakkal, titkokkal, rejtélyekkel. Egy-két rejtélyre fény derült, de azért még sok kérdés tisztázatlan, és kíváncsi vagyok, mi hogyan alakul majd a különböző szálakon. pl. Mit mond majd Gavin a Chromériába visszatérve a Fehérnek és az apjának? Kihez lesz hűséges Kip, kihez Corvan és kihez Liv? Hogy alakul majd a Háború? mi lesz a rabbal? Milyen irányban halad Karris és Gavin kapcsolata, valamint Kip és Gavin apa-fiú kapcsolata? Meghalt-e Zymun? Most akkor hány színt is képes önteni Kip (erről van sejtésem, de a könyvben még nem volt kimondva). Ki jelent veszélyt kire? És még sok kérdés maradt, amire remélhetőleg választ adnak a folytatáskötetek. Az Éjangyal trilógiával összehasonlítva még nem érzem azt, hogy ez a sorozat "sokkal jobb" lenne (ahogy az egyik értékelésben fogalmaznak), ezért nem adok maximum pontot, hogy legyen hová fejlődnie, de a Fényhozó mindenképpen ígéretes, sok mindent ki lehet belőle hozni és szerintem Brent Weeks képes is lesz rá.
Értékelés:
Tartalom, történet, világfelépítés: 5/ 4.5
Szereplők, karakterábrázolás: 5/ 4.5
Nyelvezet, stílus, hangulat, fordítás: 5/5
Borító, külső megjelenés: 5/5
Összesen: 20/19
A könyvhöz beharangozó trailer is készült, itt található!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése