Brent Weeks: A Fekete Prizma (Fényhozó 1.)

Egy félárva, puhány kamasz, akinek az otthona egy pusztulásra ítélt város, az anyja a kábítószer rabja, a barátai között gúny tárgya – és Gavin Guile, a Prizma, a hatalmas császár és főpap, a legnagyobb mágikus erővel bíró ember a Hét Szatrapiában – ők a törvénytelen fiú és a létezéséről sem tudó apa? Ebben a világban minden – a béke és a háború, az időjárás és az aratás – a szín-mágia egyensúlyától függ, s ez a Prizma felelőssége. Mint kisebb képességű tanítványai, a testében anyaggá alakítja át a fényt, és ezzel a luxinnal bármit megépíthet vagy elpusztíthat. Óriási hatalom ez itt, ahol a leggyorsabb jármű a vitorlás hajó, és a legmodernebb fegyver a kovás puska… Ám tizenhat évvel a testvérháború után helyi hadurak törnek a hatalomra, és nem tudni, hol van, és mire készül a legyőzött fivér, aki ugyanarra képes, mint a jelenlegi Prizma…

Brent Weeks írásait nagyon megszerettem, azt hiszem, erről tanúskodnak ömlengő hangvételű értékeléseim is, melyeket a szerző Éjangyal trilógiájáról írtam. A tehetséges - és még viszonylag fiatal - író új sorozattal örvendezteti meg olvasóit. A Fényhozót négy részesre tervezi, ebből külföldön már három rész jelent meg (The Balck Prism, The Blinding Knife, The Broken Eye). Remélem, hamarosan magyarul is olvashatjuk a második kötetet, mert az első rengeteg megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. 

Az író rögtön a történet közepébe vág, nem magyaráz semmit, hagyja, hogy az olvasók maguktól jöjjenek rá a dolgokra és rakják össze azt az általa kitalált fantáziavilágot. Megjegyzem, a Fekete Prizma világfelépítése zseniális, Weeks mindenre gondolt, mindent logikusan levezet, míg végül már az összes furcsaság magától értetődővé válik. Mikor még csak a könyv elején jártam, csak kapkodtam a fejem, mert nagyon nehezen tudtam belerázódni ebbe az új világba. Sok volt az ismeretlen kifejezés, új fogalom, ami nem könnyítette meg az értelmezést. Aztán csak olvastam és olvastam tovább, míg fokozatosan meg nem világosodtam. Aztán visszalapoztam az elejére és újra elolvastam azt az ötven oldalt, ami először még homályos volt számomra és így már teljesen érthetővé vált minden. Szóval azt javaslom, ne hátráljatok meg, mert van fény az alagút végén. 

A történet középpontjában Gavin Guile áll, aki a könyvben felépített kitalált világában a leghatalmasabb ember: ő a Prizma, aki biztosítja a világ egyensúlyát, kiegyenlíti a mágia szintjét, színekre bontja a fényt, színt önt (mágiával luxint tud kiadni magából, amiből gyakorlatilag bármit lehet készíteni, pl. hajót, falat, szemüveget, villát, kardot, dárdát, tüzet, lövedéket, bármit). Többféle luxin létezik: ahány szín van, annyiféle luxin önthető. A különböző színű luxinoknak más-más tulajdonságai vannak. Nem mindenki képes luxint létrehozni, csak a színmágusok, de ők is csak korlátozottan. Valaki csak egy színre képes, mások kettőre vagy még többre és az ő erejük is véges. Ugyanis a túlzott mágiahasználat hatására másnapossághoz hasonló tünetek kínozzák a színmágust (ez a fénycsömör), de nem is ez a legsúlyosabb következmény. Amelyik színmágus az élete során túl sokat "varázsol", az megőrül, ön- és közveszélyessé válhat, és meghalhat. A mágiahasználat jele a luxin mértéke az illető szemében. Aki még csak néhányszor vagy kis mennyiségben öntött színt, annak alig látszik a luxin színe az íriszén, aki viszont már sokat, annak viszont már átszakadt a Gyűrűje (tehát már a szeme fehérjét is elönti a luxin), így annak közel van a vég. Egyedül a Prizma képes korlátlan mennyiséget varázsolni, neki soha nem szakad át a Gyűrű (neki egyébként is fényvisszaverő prizmaszeme van) és ő mindenféle színt tud önteni, még a láthatatlan tartományba eső színeket is. Viszont a Prizma megválasztásától kezdve csak hét, tizennégy vagy huszonegy évig uralkodhat és uralkodása vége egyben az élete végét is jelenti. Gavin pedig már tizenhat éve Prizma, szóval még öt éve van hátra, ez alatt kell elérnie a saját maga elé kitűzött rejtélyes öt célt. 

Gavin egyébként úgy lett Prizma, hogy saját testvérét győzte le egy háborúban 16 évvel ezelőtt, ugyanis mindkét fiú rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amire egy Prizmának szüksége van és mindketten meg akarták szerezni ezt a tisztséget. Az ország (a hét szatrapia, ami a Chroméria uralma alatt áll) ekkor szinte két részre szakadt: sokan Gavin mellé álltak, mások Dazen mellé. Véres harcokban végül Gavin seregei győzedelmeskedtek és mindenki úgy tudja, Gavin megölte Dazent, hogy hatalomra jusson. Ám kiderül, hogy ez nem egészen biztos. Gavin karaktere kissé idealizált volt számomra, ő a legerősebb, legbátrabb, a legigazságosabb, egyszóval a "leglegleg" mindenben. De ennek ellenére szimpatikus figura, mert neki is megvannak a maga démonai és élete közel sem olyan egyszerű és tökéletes, mint a legtöbben hiszik. Gavin állandóan rivalizált a testvérével, küzdött szülei szeretetéért és egy lány szerelméért. Ám vannak titkok, amik most is beárnyékolják az életét.

Másik központi figuránk Kip, egy tizenöt éves kövér, ügyetlen fiú, aki bár okos, sokszor nem tudja tartani a száját, meggondolatlan dolgokat mond és ösztönösen cselekszik. Egy félárva ő, akinek apja nincs, kábítószerfüggő anyja soha nem szerette, senki nem törődött vele, a többi gyerek lenézte, kigúnyolta, megverte, egyedül a kelmefestő mester vette emberszámba. És most kiderül, hogy ő a Prizma fia. Kippel megfordul a világ. Faluját lemészárolják, kiderül, hogy nem is az, akinek eddig hitte magát, és rájön, hogy ő is színmágus.

Fontos szereplők még a könyvben: Fehértölgy Karris, a feketegárdista, akit gyengéd szálak fúztek mindkét testvérhez, mielőtt testőrnek állt. Vasököl parancsnok, a Prizmát és a Fehéret védő Fekete Gárda parancsnoka, aki nem egyszer menti meg a többiek életét; Corvan Danavis tábornok, és lánya, Liv, akiknek legfontosabb a hűség. Corvan a Primák háborújában Dazen parancsnoka volt. Liv pedig egy színmágus tanonc, aki olyan dolgokra kényszerül, amit nem szeretne megtenni, így kiábrándul az egész Chromériából. Az ellenségek között találjuk Garadul királyt, Tyrea tartomány szatrapáját (uralkodóját) és a titokzatos Omnikróm nagyurat, akik a Chroméria hatalmának meggyengítésére törekszenek. A karakterek mind mind szerethető figurák, nekem Kip és Gavin volt a kedvencem, de kedveltem Vasököl parancsnok stílusát is. Mindenkinek megvan a maga motivációja és jelleme, nem egyszerű papírmasé karakterekkel van dolgunk. Livnek és Karrisnak is van saját drámája, belső vívódása, amitől megérthetőek, kedvelhetőek.

Az írós stílusa nagyon tetszik, ahogy ezt már az Éjangyalnál megszoktam. Ezúttal azonban még többet kapunk humorból, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek. Sokszor hangosan felnevettem egy-egy beszóláson, a szereplők közötti csipkelődésen. Gyakran adódnak vicces helyzetek, a szereplők nemegyszer kerülnek kínos szituációba. És nemcsak az ügyefogyott Kip, hanem a harcos Karris, a származása miatt korábban lenézett Liv vagy akár Gavin is. Ugyanakkor vannak a könyvben igazán sötét, kegyetlen részek is (pl. a 16 évvel ezelőtti véres harcok rémtörténetei). Az érzelemábrázolás remek, minden érzés érthető, átérezhető. A fiú érzései újonnan megismert apja iránt, a bizonyítási vágy, a szeretetéhség, a kétségbeesett vágy arra, hogy apja megdicsérje, büszke legyen rá, hogy egyszerűen csak jó legyen valamiben. A Karris és Gavin közti kimondatlan szerelem, az összekavarodott érzések mind mind valóságosnak hatnak. Corvan tábornok megingathatatlan hűsége és lánya iránti szeretete is kézzelfogható. Mint ahogy Liv dilemmája is, az elszántan próbál hűséges és becsületes lenni, de rájön, hogy ez nem egyszerű egy olyan világban, ahol mindenki mindenki ellen kémkedik, áskálódik mindenki hazudik, titkolózik, senki nem játszik tisztességesen.

A történet izgalmas, fordulatos, a könyv harmadánál van egy akkora csavar, hogy leesett az állam. Ez a fordulat teljesen más megvilágításba helyezi az egész múltat és jelent. Már nem tudtam, ki a jó és ki a a rossz, kinek is szurkoljak. Aztán a könyv vége felé még jobban elbizonytalanodtam, mert rájöttem, hogy attól függ, honnan nézzük, ki a pozitív és ki a negatív szereplő, kinek mit diktál az érdeke. A könyv eleje, közepe arra szolgál, hogy az olvasó belerázódjon ebbe a világba, megismerje a szereplőket, a helyzetüket, képességeiket, kapcsolataikat, a  fő konfliktusokat. A lassabb sodrású fejezetek között is akadnak izgalmas részek, szóval nem lehet unatkozni, majd a végére nagyon felpörögnek az események és látványos csatajeleneteknek lehetünk tanúi. És igen, ez is nagy erőssége a könyvnek: a káprázatos látványvilág. Weeks úgy írja le az egyes jeleneteket, hogy az olvasó tökéletesen maga elé tudja képzelni. Én például úgy éreztem, mintha egy filmet néznék, olyan látványos és szemléletes volt a leírás (pedig nemlétező és nehezen elképzelhető dolgokat írt le a szerző, szóval zseniálisan csinálja).

A kiadvány kötésminősége jó, semmi hibát nem találtam benne. A kötet vastag, de nagybetűs és könnyű, szóval nem nehéz kézben tartani és a gerince sem törik be olvasás közben. A fordítás szerintem jól sikerült, tetszettek azok a magyar kifejezések, amiket a fordító kitalált. Tény, hogy Weeks nagyon sok új fogalmat vezetett be, ezeket nem lehetett könnyű átültetni magyarra (pl. színholt, színmágia, fénycsömör, stb.), de úgy érzem, a választott magyar kifejezések kitűnően visszaadják az eredeti szavak jelentését. A könyvborító szuper, figyelemfelkeltő, sötét és tükrözi a történet hangulatát. A címlapfigura ruhája, fegyvere is érzékelteti a könyv világát. Mellesleg Gavint éppen ilyennek képzelem, csak a szemét prizmásabbnak. Összességében nagyon jó kis bevezető kötetet kaptunk, sok megválaszolatlan kérdéssel, különböző cselekményszálakkal, titkokkal, rejtélyekkel. Egy-két rejtélyre fény derült, de azért még sok kérdés tisztázatlan, és kíváncsi vagyok, mi hogyan alakul majd a különböző szálakon. pl. Mit mond majd Gavin a Chromériába visszatérve a Fehérnek és az apjának? Kihez lesz hűséges Kip, kihez Corvan és kihez Liv? Hogy alakul majd a Háború? mi lesz a rabbal? Milyen irányban halad Karris és Gavin kapcsolata, valamint Kip és Gavin apa-fiú kapcsolata? Meghalt-e Zymun? Most akkor hány színt is képes önteni Kip (erről van sejtésem, de a könyvben még nem volt kimondva). Ki jelent veszélyt kire? És még sok kérdés maradt,  amire remélhetőleg választ adnak a folytatáskötetek. Az Éjangyal trilógiával összehasonlítva még nem érzem azt, hogy ez a sorozat "sokkal jobb" lenne (ahogy az egyik értékelésben fogalmaznak), ezért nem adok maximum pontot, hogy legyen hová fejlődnie, de a Fényhozó mindenképpen ígéretes, sok mindent ki lehet belőle hozni és szerintem Brent Weeks képes is lesz rá.

Értékelés:

Tartalom, történet, világfelépítés: 5/ 4.5
Szereplők, karakterábrázolás: 5/ 4.5
Nyelvezet, stílus, hangulat, fordítás: 5/5
Borító, külső megjelenés: 5/5

Összesen: 20/19

A könyvhöz beharangozó trailer is készült, itt található!

Jennifer L. Armentrout: Obszidián (Luxen 1.)

Az újrakezdés szívás. Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült. Aztán a srác megszólalt. Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt, akkor valami történt. Valami váratlan. A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam. Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...

Még tavaly olvastam az Obszidiánt, szóval ezzel az értékeléssel még lógtam nektek. Most már az Ónixon is túl vagyok, hamarosan arról is írok. Sok jót hallottam a könyvről és az egész sorozatról, ezért is vágtam bele. Aztán a csalódás érzése úgy fejbe vágott, hogy csak pislogtam. Bevallom, elsőre azt gondoltam, hogy a könyv egy mix, az általam eddig olvasott könyvek keveréke, csak más nevekkel. Aztán a könyv közepe táján valahogy mégis elkapott a gépszíj és élvezhetővé vált a sztori. Ott kezdett el önálló életet élni a történet, a vége felé pedig már eléggé felpörgött ahhoz, hogy várjam a folytatást. 

Hogy miben hasonlított az Obszidián korábbi olvasmányaimra? A titokzatos szomszédsrác karaktert szerintem nem kell megmagyaráznom. A szeleburdi, bőbeszédű, pár nap alatt legjobb barátnővé váló lány, akinek a bátyja a jó pasi szintén nem újdonság (Wendy - Angyalsors, Zoe - Enigma, sőt kis túlzással még Alice - Alkonyat is ide sorolható). A főszereplő lány eleinte nem tudja, miért utálja őt a fiú, de aztán összerakja a képet, majd kimondja, mi a fiú és kijelenti, hogy nem fél tőle. (Alkonyat) Ismerős? Na ugye... Titokzatos, nem túl barátságos családtagok, ahol néhányan ok nélkül utálják a főhőst, mások szimplán csak nem vesznek róla tudomást (Alkonyat). Sőt, itt még konkrét párhuzamokat is sikerült felfedeznem: Dee - Alice, Daemon - Edward, Adam - Jasper, Andrew - Emmett, Matthew - Carlisle, Ash - Rosalie, ehhez tényleg nem kellett túl sok fantázia. Barátnők terén szintén: Lesa és Carissa erősen hajazott Angelára és Jessicára (Alkonyat). A bálról hazafelé tartó párocskára rátámad az ellenség (Angyalsors), az erdőben túrázva megtámadja őket egy medve, de egyikük a képességével elijeszti (Angyalsors). Túrázás a tisztásra (Alkonyat), a fiú megmenti a lányt a zaklató(k)tól, ott volt akkor is, mikor nem látta (Alkonyat), harc a mezőn (Alkonyat, Vámpírnaplók), a fiú a képessége segítségével megmenti a lányt attól, hogy elüsse egy kocsi (Alkonyat). És még sorolhatnám...

De mindannak ellenére, hogy a könyv egy olyan történetre hasonlít, amit innen-onnan összeollózott a szerző, majd kicserélgette a neveket, valahogy mégis tetszett. Az eleje nagyon koppintás volt, meg már századszorra olvasott megismerkedés, kötekedés, olvadozás a fiú izmos mellkasa láttán, stb. Aztán kiderült, kik is valójában Black-ék és onnan már valahogy más irányt vett a történet. Persze itt is akadtak elcsépelt jelenetek, sokszor olvasott párbeszédek, de egész jó kis világot épített fel az író, amihez jó magyarázatot adott (az meg Pittacus Lore I am number four sorozatára hasonlít kísértetiesen, de ebbe ne menjünk bele). Maradjunk annyiban, hogy a sztori nem volt annyira eredeti, és a szerelmi szál is kissé olyan, mintha ugyanarról a témáról akartak volna még egy bőrt lehúzni. De valahogy élveztem a két főhős közötti adok-kapok, se veled se nélküled kapcsolatot. Itt-ott volt pár humoros beszólás, vicces jelenet, de nekem leginkább az érzelmesebb részek tetszettek, ahol pl. megmentik egymást. Ott már kezdtem érezni valami valós kötődést a két szereplő között, nem csak a nyálcsorgatást. 

A karakterek - mint már mondtam - nem valami eredetiek és meglehetősen felejthetőek, de a könyvet olvasva ki voltam velük békülve. Daemont akkor kedveltem, mikor kicsit jobban bele lehetett látni a lelkébe, egyébként nem hagyott bennem mély nyomot a karaktere. Katy szintén egy tucatfigura volt számomra, bár szimpatikus vonása volt, hogy könyveket olvas és blogot ír, de attól még nem lett egyéniség. Dee egy az egyben a jópofa, kedves, cuki karakter szerepét tölti be, ilyet is sokszor láttunk már. Az ellenségek nem voltak annyira félelmetesek. Azt nem igazán értettem, hogy nem voltak képesek megtalálni Daemonékat, nem tudják kideríteni a nevüket, címüket? Hisz ez egy kisváros, mindenki mindenkit ismer! Vagy a támadás után nem tudta őket hazáig követni? Ha nagyon meg akarta volna találni őket, biztos ment volna ragyogó fény segítsége nélkül is. Amint látszik, itt-ott vannak hibák a gépezetben, homályos foltok a világfelépítés logikájában. 

A könyv nyelvezetével, stílusával nem volt bajom. Nem volt olyan egyedi, inkább olyan bármelyik YA könyvre jellemző megfogalmazásokkal találkoztam. Helyek, személyek leírása elnagyolt volt, Katy-ről például azt sem tudtam, hogy néz ki. És lehetett volna benne kicsivel több humor, több anya-gyermek kapcsolat és a mellékszereplők jellemét is jobban ki lehetett volna bontani, pl. Adam és Dee "kapcsolatát", Ash érzéseit. A borító tetszik, de túl sötétnek érzem. Jól néz ki rajta a fiú zöld szeme, harmonizál a címfelirat színével és utal Daemon lehetetlenül zöld szemére. A borítón egyébként egy magyar származású pár látható, Sztella és Pepe, akik a második kötet borítóján is feltűnnek majd. Összességében ahhoz képest, hogy mennyire nem volt eredeti, tetszett a könyv, de nem hinném, hogy szeretném majd újraolvasni. És hiába a fülszöveg ígérete, nem sikerült "belezúgnom Daemonbe". Annyira nem lettem fan. Mindenesetre a folytatások érdekelnek.

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/3

Szereplők: 5/3

Nyelvezet, stílus: 5/4

Borító: 5/4

Összesen: 20/14

George R. R. Martin: Sárkányok tánca (A Tűz és Jég dala 5.)

Közeleg a tél. A hideg szelek feltámadtak a sokat szenvedett Hét Királyságban, ahol az Öt Király háborúja után a túlélőknek most az éhínséggel kell szembenézniük. Az emberek birodalmát védelmező Fal ifjú parancsnoka, Havas Jon a Mások elleni reménytelen küzdelemre próbálja felkészíteni a szétzüllött Éjjeli Őrséget, ám rá kell döbbennie, hogy ellenségei jóval közelebb vannak hozzá, mint gondolná. Stannis Baratheon Észak uralmáért vív elkeseredett harcot a Boltonokkal, miközben Királyvárban a Lannister-ház próbálja megerősíteni Tommen, a gyermekkirály törékeny uralmát a kivérzett Hét Királyság fölött. A Keskeny-tenger másik oldalán Tyrion Lannister, a megvetett és üldözött rokongyilkos sárkányvadászatra indul, ám útja veszélyekkel és váratlan kitérőkkel teli. A világ eközben az ősi városra, Meereenre figyel, ahol Viharbanszületett Daeneryst, Westeros jog szerinti uralkodóját minden oldalról szorongatják ellenségei. Hogy arathat diadalt a Sárkányok Anyja, ha három gyermekére sem számíthat? A végkifejlet csak tűz és vér lehet, ám ki éli túl a sárkányok táncát?

A Tűz és Jég dala high fantasy regényciklus eddigi utolsó kötete a Sárkányok tánca. A szerző még két kötetet tervez, The Winds of Winter - A Tél szele(i) és a A Dream of Spring - A Tavasz álma címmel (csak szabadfordítás, még nem tudom, mi lesz a hivatalos magyar címe). A hatodik kötet megjelenésére vonatkozóan még maga Martin sem tudott információval szolgálni, csak annyit nyilatkozott, hogy készül a könyv, és már így is nagyon hosszú a kézirat, de még nem látja, hol lesz a vége. Remélem, nem fog annyit ülni rajta, mint az ötödik részen, mert a negyedik és az ötödik könyv között öt évet(!) kellett várni! Egy kis kulisszatitok: Az író eredetileg úgy tervezte, a negyedik és az ötödik könyv cselekménye között eltelik öt év, és az elmúlt évek eseményeit csak a szereplők visszaemlékezéseiből tudhattuk volna meg, de aztán ezt az ötletet elvetette (mivel úgy ítélte meg, hogy úgy már nagyon zavaros és követhetetlen lett volna), és az egészet átírta, így alakult, hogy ennyi ideig tartott a könyv megírása. 

Mint azt a Varjak lakomája ajánlójában már említettem, a negyedik és az ötödik kötet tulajdonképpen egyetlen óriási könyvnek tekinthető, mert a két könyv cselekménye kb. egyidőben játszódik, csak más helyszínen. Míg a Varjak lakomája főleg Királyvárra, a Vas-szigetekre és Westeros egyéb belső területeire kalauzol minket, addig a Sárkányok tánca Havas Jont követi a Falon, Tyrion Lannistert Keleten és Daenerys Targaryent Meereenben. Meg persze vannak még egyéb szálak is, pl. Davos, Theon, Quentin Martell küldetése, az ifjú Griff útja, stb. Aztán valahol a könyv fele - kétharmada táján összeér a két könyv párhuzamos cselekménye és együtt halad tovább. Ily módon újra feltűnik Cersei, Jamie, Victarion, Bran és Arya is. Martin feltett szándéka, hogy a hatodik részre már újra egy kötetbe tereli be az összes szereplőt, minden szál cselekménye egy könyvben fog továbbfutni. Reméljük, így lesz. 

És akkor most nézzük a Sárkányok táncát! A könyv kicsit nehézkesen indul, egy érdekes (de a történet fő cselekményvonala szempontjából nem olyan lényeges) szállal a prológusban, ami önálló novellaként is megállná a helyét. Ez inkább csak érdekesség, a könyv hangulatának megalapozása volt. Örültem, hogy végre viszontláthattam azokat a szereplőket, akiket annyira hiányoltam a negyedik részben. Dany, Tyrion és Havas Jon cselekményszála nagyon hangsúlyos ebben a kötetben, a könyv háromnegyedét a róluk szóló fejezetek töltik ki. Tyrion szála nehézkesen indul, olyan érzésem volt, mintha Martin húzná az időt és az amúgy sem rövid sztorit is nyújtja, mint a rétestésztát. Talán kicsit sok időt töltött a lényegtelen részek, kevésbé izgalmas dolgok leírásával, mintsem hogy belecsapott volna a dolgok sűrűjébe. Értem, hogy meg kellett alapozni a helyzetet, bemutatni az új helyszíneket, felvázolni a kapcsolatokat, és valahogy (valamelyik központi szereplőnk szemén át láttatva) be kellett mutatni az új figurákat is, Griffet és csapatát, de nekem kicsit döcögősnek tűnt. Persze itt is voltak izgalmas részek, pl. a Bánat, de az eleje nehezen indult be. Tyrion még saját maga előtt is próbál olyan szenvtelennek mutatkozni, amilyen csak lehet, de azért látszik, hogy valamilyen szinten bűntudata van amiatt, amit tett. Martin szépen, óvatosan, csak sejtetve mutatja be ezeket az érzelmeket; úgy, hogy közben a karakter sem esik ki a szerepéből és végig önmaga marad. 

A Falon is telik az idő, a Tél közeleg, Jon-nak nincs könnyű dolga. Meg akarja menteni a vadakat, rendbe hozni a Fal elhagyott várait, még több embert akar a Fal védelmére, de etetni kell az embereit, az élelem viszont kevés és pénzük sincs, hogy valahonnan vásároljanak. Társainak nem tetszik, hogy Jon átengedi a Falon a vadakat, Selyse királyné jelenléte is idegesíti, a Vörös asszony pedig arra figyelmezteti, hogy az élete veszélyben forog. Jon kicsit parancsolóvá és meggondolatlanná vált ebben a részben. Tudom, hogy csak így, erélyesen lehet irányítani a Falat, de lehetett volna óvatosabb is. Daenerys körül is felpörögnek az események: minden oldalról ellenség veszi körül, a rabszolgatartók a vesztét akarják, saját városában sem tudni, ki a barátja és ki az ellensége. Kiben bízhat Dany, ha már sárkányai is veszélyt jelentenek? El kell tőlük fordulnia a városa érdekében? Vagy inkább a sárkányokat kellene megvédenie? Közben több kérője is akad, azonban egyre nagyobb veszély leselkedik rá, melyekre a jóslat figyelmeztette. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog folytatódni ez a szál, mert már tényleg nem tudom, milyen irányba akarja vinni az író a történetet.

A könyvben ezúttal is bőven akadnak váratlan fordulatok, izgulhatunk, mi lesz a szereplők sorsa. Itt már annyira összetett a történet és annyi szálon fut, hogy kicsit nehéz követni (persze nem lehetetlen, de figyelni kell az apró utalásokra is). Sok az új szereplő, amikhez még hozzá kell szokni, és még mindig elég sok utalást találhatunk a múltra vonatkozóan. Néha még kérdéses, kinek mi a célja, ki mit miért tesz, mi állhat a háttérben. Érdekes volt Theon szála, de arra is kíváncsi vagyok, mi lesz Jaime-vel, Bran-nel, Sansa-val vagy Arya-val. Mi történt Brienne-nel, hová vezet Victarion útja és mi lesz a sorsa a lantosnak. Bolton és fia, Ramsay sok szerepet kaptak a könyvben, ennek örültem, mert ők hátborzongató figurák, ettől pedig izgalmas karakterek. Martin ért ahhoz, hogy alkosson egyedi, emlékezetes figurákat, különösen negatív szereplőket. És a jók sem csak jók, hanem összetett, árnyalt jellemek jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Itt érdekek ütköznek egymással és minden szereplő saját érdekeinek megfelelően cselekszik, ami valakinek jó , más szereplő szempontjából viszont negatív következményekkel jár.

A könyv külleme tetszetős, jó, hogy ilyen világos a háttér. A borítón egy sárkányt ábrázoló tárgy látható. (Hogy pajzs-e vagy pénzérme, még nem tudtam eldönteni, bármelyik lehet, mert mindkettőnek van köze a könyv cselekményéhez). A cím találó, itt ugyanis sok szó esik a sárkányokról, emellett a Sárkányok tánca kifejezéssel egy Targaryenek közötti múltbéli háborúra is szokott utalni a szerző. Hogy itt is efféle jelentést kell-e érteni alatta, majd kiderül. A kötet nagyon vastag, igazi féltégla. Apró betűk, vékony lapok jellemzik. Maga a könyv súlya nem nagy, könnyű kézben tartani, ez valószínűleg az A/5 méretnek köszönhető.

Negatívumként csak annyit tudok említeni, hogy kicsit döcögős volt a kezdet és kezd darabos lenni a történet. Már nagyon sok cselekményszál és rengeteg szereplő van, szinte minden kötetben új karakterek is előtérbe kerülnek, aztán már az ő szemszögükből is követhetjük az eseményeket. Kicsit olyan, mintha az író túlzásba esett volna és mindenki nézőpontját (egyre több ötletét, karaktert, cselekményelemet) bele akarná sűríteni a könyvbe. Ez nem lenne baj, csak félő, hogy szétdarabolódik a történet. Emiatt adok most az írásmódra csak négy pontot, mert egyébként a stílussal, az érzékletes jellemzésekkel és szemléletes leírásokkal most sem volt gond.

Az viszont pozitívum, hogy a szálak kezdenek összefonódni, pl. Dany szála eddig teljesen különálló volt a többiekétől, előbb Barristan feltűnésével kezdett minimális mértékben kötődni a westerosi eseményekhez, most pedig Tyrion cselekményvonalával fut össze. Várom, hogy a cselekményszálak összefussanak és egy epikus végkifejlet felé vezessenek. Nem lepne meg, ha az író bejelentené, hogy mégsem hét kötetes lesz a sorozat, hanem mondjuk tíz. El tudom képzelni, hogy volna annyi ötlete, amivel tíz ekkora kötetet is meg lehet tölteni, már csak azért is, mert olyan sok szereplőnk van. Annyi biztos, hogy már nagyon várom a következő részt, és tuti, hogy nem bírom ki, ha erre is öt évet kell majd várni. Gyerünk, Martin bácsi, tessék csak írni!

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus, írásmód: 5/4
Borító, külső megjelenés: 5/5

Összesen: 20/19

Simone Elkeles: Chain Reaction - Láncreakció 

A legifjabb Fuentes testvér mindent elkövet, hogy a családját megvédje

Luis Fuentest mindig távol tartották a bandaháborúk erőszakos világától, amely a bátyjai életét megmérgezte. Luis így máshol kockáztatja az életét – hol hegyet mászik a Sziklás-hegységben, hol űrhajózásról álmodik. Mindegy, csak jöjjön az adrenalinlöket.

Nikki Cruz három szabályhoz tartja magát: minden fiú hazudik, hogy megkapja, amit akar, ne bízz olyan fiúban, aki azt mondja, hogy szeret., és soha, de soha ne randizz Fairfield déli részén élő fiúval. A szülei ugyan Mexikóból származnak, de orvosgyerekként inkább tartozik az előkelő északiakhoz, így az iskolában nem vállal közösséget a Latin Vér tagjaival. Aztán amikor Alex esküvőjén összefut Luis Fuentesszel, hirtelen kedve támad megszegni a maga által felállított szabályokat.

Luis számára először az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy elérje, Nikki újra esélyt adjon egy déli oldalon élő srácnak, de aztán felbukkan az életében Chuy Soto is, a Latin Vér új vezetője. Chuy egy igen kínos titkot tár fel Luis előtt a Fuentes családról, így a fiú kételkedni kezd mindenben, amit valaha hallott, tanult. A Nikki iránt érzett szerelme elég lesz-e ahhoz, hogy távol maradjon attól a sötét és kegyetlen világtól, amelynek a peremén pengeélen táncol?

Hát, ez a trilógia is véget ért. Az első rész, a Tökéletes kémia nagyon tetszett, a második kötetnél már nem voltam annyira lelkes, így reméltem, hogy a harmadik rész inkább az elsőhöz hasonlít. Szerencsére így van. Viszont azt nem akartam, ha olyan érzésem legyen, mintha megint ugyanazt a sztorit olvasnám, csak más nevekkel. Bár itt-ott voltak olyan jelenetek, amik emlékeztettek a Perfect Chemistryre, ez egy új történet, másabb karakterekkel. Alapjában véve tetszett: nem volt olyan jó, mint a bevezető kötet, de a Vonzás szabályait sikerült túlszárnyalnia. 

Simone Elkeles sorozata három mexikói származású tesóról szól, akik a szerelem és a mexikói bűnbandák veszélyeivel kénytelenek szembenézni. A Láncreakció a harmadik Fuentes fiú, Luis történetét meséli el, de szerencsére feltűnik a többi családtag is, aminek nagyon örültem. Találkozhatunk az első részből ismert Alex-szel és Brittany-vel, akik időközben összeházasodnak és családot alapítanak. De viszontlátjuk Carlost, és barátnőjét, Kiarát is. Jó volt, hogy kicsit újra beleláthattunk az ő életükbe is, és már kedves ismerősökként üdvözölhettük őket. 

A Fuentes család visszaköltözött eredeti lakóhelyükre, és Luis a Fairfield gimibe kezd el járni, ahová korábban Alex is járt. Ugyanúgy Mrs. Peterson lesz a kémiatanára, mint Alexnek és ugyanúgy a Latin Vér nevű banda környékezi meg őt is, mint a bátyját. Az első és a harmadik könyv közt nagy hasonlóságot fedeztem fel, mind hangulatában, mind ezekben a kis apróságokban (helyszín, emberek, problématípusok), de ez afféle nosztalgia is volt és valahogy keretet adott a sorozatnak, így nem zavart. Ilyen szempontból a második rész kilóg a többi közül, máshol játszódik, más banda szerepel benne, valahogy más hangulatú az egész. 

Luis története tetszett, a két évvel ezelőtt történtek is hozzájárultak a sztori érdekességéhez. A bandázós szálat már Carlos történeténél is lefutottnak éreztem, így annyira itt sem tudott lekötni (Alexnél még az újdonság erejével hatott), a vége felé kezdett csak érdekes lenni. Sokszor furcsának találtam a szereplők tetteit, mert szerintem éppen nem úgy reagáltak dolgokra, ahogy egy normál ember ilyen esetben tenné. Nem értettem a motivációjukat, indokaikat. Mindkét főszereplő meghazudtolta önmagát: valamit mond, állít magáéról és teljesen mást tesz, de nem csak egyszer, hanem folyamatosan. Néha olyan érzésem volt, mintha a szerző csak így akart volna konfliktusokat generálni, hogy történjen valami a könyvében, mert nem igazán volt rá magyarázat, hogy a szereplő épp miért mondja vagy teszi azt. 

Nikki karaktere kedvelhető volt, meg lehetett érteni. Miután keresztülmentünk vele azokon a szenvedéseken, amiket tizenöt évesen átélt, át tudjuk érezni a fájdalmát, bizonytalanságát. Megértjük, hogy elzárkózó és elérhetetlen akar lenni, mert nem akarja többé lelki szenvedéseknek kitenni magát. Nem akar az a naiv csitri lenni, aki egykor volt. Luisra nagy feladat vár, ha érzelmileg közel akar kerülni a lányhoz, ugyanis Nikki láthatatlan falat emel maga köré, ahol az érzelmek nem tudnak áramlani se ki-, se befelé. Nikki úgy akarja érezni, hogy rá szükség van (ezért jár segíteni az állatmenhelyre is). A mellékszereplők jók voltak, Kendall, Derek, Mariana és Marco érdekesebbé tették a könyvet. Még Enrique, az autószerelő unokatestvér, valamint Carlos volt barátnője is felbukkant. De a legjobb Elena volt, sokat nevettem a "zsarus" jelenetén. 

Másik főszereplőnk, Luis okos, kedves fiú, ő a család szeme fénye, ugyanakkor neki is van egy pajkos oldala. Párszor elhangzik a könyvben, hogy adrenalinfüggő, de ez annyira nem kerül előtérbe a történet során. Én nem vettem észre, hogy annyira kereste volna a veszélyt. Azt sem, hogy annyira nagyon-nagyon okos lett volna, mint ahogy ő és az egész család állítja. Luis alapjában véve szimpatikus figura volt, de volt néhány olyan cselekedete, amit értelmetlennek vagy butaságnak tartottam. Az viszont tetszett, hogy a szerelmi szál szép lassan alakul, az érzelmek érlelődnek egy kicsit. Jó volt az is, hogy voltak benne humoros és bájos jelenetek, pl. a kutya, a tesók kötekedése vagy a verseny. 

Nikki szülei és öccse nem kerültek annyira előtérbe, mint pl. Kiara szülei, ezt egy kicsit hiányoltam. Jobban ki lehetett volna dolgozni Nikki kapcsolatát a szüleivel, pl. mit szóltak ahhoz, ami korábban történt a lányukkal, hogy oldották meg, stb. Itt mélyebb érzelemábrázolást vártam. A történet néhol kicsit foghíjas, pl. heteket ugrunk időben, vagy egyik szereplő szemszögéből látunk egy jelenetet, holott engem érdekelt volna annak az előzménye a másik fél szemszögéből is. A vége felé úgy éreztem, kicsit el van sietve, aztán meg nagyon is belassult a könyv. Az írásmód a szokásos, nem túlcicomázott, a fiú narrációja esetén itt-ott némi káromkodás is előfordul. A sorozat köteteinek címoldala egységes képet alkot, a borítón mindig egy fiú és egy lány szerepel a könyvre jellemző helyzetben. A borító ezúttal is nagyon szép, a zuhany alatti jelenetet ábrázolja, ami a könyv végén található. A szereplőket egyébként éppen ilyennek képzeltem, szóval a borító telitalálat. Összességében a sztori az "egynek elmegy" kategóriába esne, de a sorozatzáró jelleg, az ismerős arcok és a hangulat kicsit feldobta. A szereplők sem voltak idegesítőek, így kellemes élmény volt olvasni a könyvet. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/3

Szereplők: 5/4

Nyelvezet, stílus, írásmód: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/16

Kiera Cass: Az Elit (Párválasztó 2.)

A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK.

A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el.

Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…

Szerencsém volt, mert már rögtön A Párválasztó elolvasása után elkezdhettem a második rész olvasását, így nem zökkentem ki a történetből, Illéa világából. Az első kötet lezárása nem volt függővég, inkább afféle előremutatás a következő részre, amiből sejthettük, mit várhatunk a folytatásban. Az elsőhöz hasonlóan a második könyv története sem annyira feszültségteli vagy pörgős, inkább a karaktereket mutatja be kicsit részletesebben.

Akad persze néhány izgalmas pillanat, váratlan helyzet vagy drámai esemény, melyek érdekesebbé teszik a cselekményt, pl. a lázadók újabb támadásai, vagy éppen Marlee titka, melynek súlyos következményei lesznek. Ez kissé kiszámítható volt, valami ilyesmit sejtettem a háttérben. Néhány apró információt megtudhatunk a lázadókról, és sejteni lehet, mit akarnak. Sok minden kiderül Illéa megalapításáról, történelméről is. Egyre több szerepet kap a disztópia-szál. A háborúval kapcsolatban is van valami titkolózás, erre biztosan fény derül a harmadik kötetből. De a könyv fő szála nem más, mint America folyton változó, egyre bizonytalanabb érzelmi élete. Egy része még mindig szereti Aspent, de már Maxonhoz is komoly érzések fűzik. Nemcsak a két fiú között őrlődik azonban, hanem az is kérdés számára, akar-e egyáltalán hercegnő lenni, vágyik-e ilyen életre. Aztán már az a kérdés is felmerül, hogy alkalmas-e rá, megvan-e benne az ehhez szükséges erő, határozottság, higgadtság? Úrrá lesz rajta a féltékenység, a bizonytalanság és az önbizalomhiány. Maxon azt mondja, őt akarja, de néha nem úgy viselkedik. Americával együtt mi is végigmegyünk ezen az érzelmi hullámvasúton.

A mérleg hol Aspen, hol Maxon felé billen. Ebben a részben mindkét fiút sikerült kicsit jobban megkedvelnem, bár néhány helyen jobban eltávolodtak tőlem, máshol meg kifejezetten bosszantott a viselkedésük. Aspenben főleg a meggondolatlansága nem tetszett. Nem értettem, hogyhogy nem fél (főleg azután, ami Marlee-val történt), hogy rajtakapják őket a titkos találkozóikon, beszélgetéseiken, vagy kacsintásaik, üzeneteik miatt. Maxonban pedig azt nem bírtam, hogy egyszer távolságtartó, napokig America közelébe se megy, nem beszél vele, máskor meg biztosítja arról, hogy neki csakis ő kell, közben pedig a többi lánnyal is szórakozik. Valahogy mégis határozatlannak és megingathatónak tűnt. America érzelmei Maxon iránt hullámzók, hol nagyon tetszik neki, hol csalódik benne, máskor már epedve várja, hogy láthassa, stb... Aspen iránti érzései néha háttérbe húzódnak, máskor jobban előtörnek, de azok mindig ugyanazok.

A szereplőket jobban meg lehet ismerni ebben a részben, America ezúttal kicsit többet szenved, mivel már neki is tetszik a herceg és most döbben rá, hogy igenis küzdenie kell érte. Közben viszont érte is két fiú verseng: Maxon és Aspen. Csak annyi a különbség, hogy Maxon ezt nem tudja. Aspen ezért előnyben van, no meg azért, mert Americával ők már jól ismerik egymást. Hátrányt szenved azonban abban, hogy ő nem tud annyit találkozni a lánnyal, amennyit szeretne és nem tud megadni neki annyi mindent. Hogy ki kerül ki győztesen ebből a csatából, majd a befejező kötetből kiderül. Én Maxonnak szurkolok, mert - bár egyikükért se vagyok oda teljesen - ő icipicit szimpatikusabb. Remélem, America felnő a hercegnői feladatokhoz és sikerül Maxonnal megreformálniuk az országot. 

A mellékszereplők is árnyaltabb jellemekké válnak a második kötetben: jobban megismerjük a királyt, a királynét, az Elit tagjait. America családja újra feltűnik: a lányára minden körülmények között büszke apa,  a neki fényes jövőt szánó anya, és a szeleburdi hugica, May. Önző bátyja ezúttal is próbál hasznot húzni America szerencsés helyzetéből. Ő egyáltalán nem szimpatikus. Ahogy a király sem. Gonosz és kegyetlen zsarnok, aki mindenáron ki akarja tenni Americát a palotából és a Párválasztóból. Nem elég, hogy a királynak nem szimpatikus, Maxon nem bízik benne és egyre jobban tetszik neki egy másik lány, Kriss, hanem a herceg még Celeste-tel is kavar. Az biztos, hogy főhősünk nehéz napokra számíthat, ha a palotában marad. Ám Americának már nem csak az a célja, hogy egy ideig még versenyben maradjon, hanem segíteni akar a népen és jobbá akarja tenni az országot.

Összességében jó kis könyv volt, érdekelt a sztori és olvastatta magát. Hatalmas csavarokra, gigantikus összeesküvésekre és akciófilmekbe illő jelenetekre ne számítsatok, de szép ruhákra, apró titkokra, hullámzó érzelmekre, szomorú és drámai pillanatokra igen. Cass gördülékeny stílusa, YA könyvekre jellemző egyszerű megfogalmazása segít, hogy hamar a végére érjünk. A borító pedig ezúttal is káprázatosan szép. A három kötet fedlapján az amerikai zászló színeiben játszó báliruhákat visel a lány (kék, piros, fehér). A tükrös háttér pedig misztikus, titokzatos hatást kölcsönöz a borítónak, ugyanakkor visszaadja a palotai élet csillogását is. Nagyon illik a könyvhöz, mind témájához, stílusához, hangulatához. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17

Kiera Cass: The Selection - A Párválasztó

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik.

A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz közdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Még 2013-ban olvastam Kiera Cass trilógiájának első részét, de csak most jutottam el odáig, hogy értékelést írjak róla. Elsőre a könyv külleme ragadta meg a figyelmemet, a borítója egyszerűen gyönyörű. Egy szép, titokzatos lány szemet gyönyörködtető estélyi ruhában áll egy tükrös háttér előtt. A könyv címlapját elnézve nagyjából belőttem, miről szólhat a könyv, aztán a cím és fülszöveg ismeretében úgy döntöttem, nekem ezt el kell olvasnom. Néhol a Nagy Ő című televíziós párválasztó műsorra emlékeztetett a történet, máshol viszont valahogy az Éhezők viadalára hasonlított (itt is kiválasztottak vannak, akik közül csak egy nyerhet, közben végig filmezik őket).

Maga a sztori nem valami egyedi és nem is tartogat túl sok meglepetést, viszont kellemes volt olvasni. Igaz, hogy nagyjából sejthető volt, mikor mi fog történni és váratlan esemény alig-alig akadt, mégis élvezhető volt a történet. Akciódús rész nem sok volt benne (talán a lázadók két támadása, de az is csak kint zajlott, a szereplők pedig bent ültek és vártak, míg vége lesz), szóval véres csatajelenetekre ne számítsatok! A könyv főleg azoknak való, akik szeretik az ártatlan, bájos romantikát, a szép ruhákat és a középiskolás lányok rivalizálására emlékeztető intrikákat. Nem mondhatni, hogy pörgős vagy meglepő volt a sztori, inkább afféle bevezető kötet, bemutatja a szereplőket, Illéa ország törvényeit, polgárainak körülményeit, az uralkodócsaládot és a Párválasztó hagyományát. Elkezdi felvázolni a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat. Jó volt kicsit belemerülni ebbe a mesebeli hercegnőknek való világba. 

Főhősünk, America Singer egy egyszerű lány, aki az Ötös kaszthoz tartozik. Művész, szeret énekelni és hangszeren játszani. Van egy szerelme, Aspen, aki Hatos. Az ő kedvéért  (a fiú szeretné, ha America az életben adódó egyetlen lehetőségről se mondana le miatta) jelentkezik a Párválasztóra, aminek célja, hogy Maxon koronaherceg feleséget találjon magának és jövőbeli királynét az országnak.  America bekerül a 35 kiválasztott lány közé, közben azonban a társadalmi különbségek miatt Aspen szakít vele. America felejteni indul a Párválasztóra, a számára cseppet sem szimpatikus Maxon herceghez...

Ahogy azt sejteni lehet, a lány egyre jobban megismeri és megkedveli a herceget. America karaktere itt-ott szimpatikus volt, például mikor nem akart megváltozni, inkább egyszerű kis önmaga akart maradni. Néha viszont idegesítő volt, például első találkozása a herceggel, vagy a rúgás. Te jó ég! Lehet, hogy az író viccesnek szánta, vagy így akarta Maxon számára egyedivé és különlegessé tenni Americát, de nekem nem voltak szimpatikusak ezek a vonásai. És nem is tartom reálisnak, hogy egy lány így viselkedjen az ország uralkodójával, azt pedig főképp nem, hogy a herceg erre így reagáljon. Túl mesébe illő volt az egész, a herceg egyáltalán nem viselkedett hercegesen és ez kiábrándító volt számomra. 

Maxon figurája az elején kissé karót nyelt, sznob benyomását keltette bennem, aztán kezdett kicsit emberibb lenni. Megismertük a gondjait, szándékait, érzései egy részét. A vége felé már kezdett vagányabb lenni, pl. mikor veszekedett Americával, ami kifejezetten tetszett. Ne legyen már olyan tejbetök! A túl előkelő, "kedvesem"-ező hercegtől a falra másztam, szerencsére utána kicsit javult a helyzet. Szóval jobban szerettem volna, ha Maxon valamivel határozottabb személy, de még így is inkább ő, mint Aspen.  

America másik pasijelöltje igazi lúzer. Nem elég, hogy folyton magát sajnáltatja és megijed minden apró akadálytól, ami a kapcsolatuk útjába áll (pl. pénz, kaszt), még maga se tudja, mit akar. Hol szereti Americát és el akarja venni feleségül, hol szakít vele, aztán megint kell neki. Ki tud ezen kiigazodni? Én már biztos dobtam volna a pasit, egyáltalán nem volt kedvelhető figura. És az már csak hab a tortán, hogy pár hét alatt megnőtt! Rövid idő alatt lezajlott a sorozás, Aspennek véget ért a kiképzése, megtanult harcolni, megnőtt(!), magas és izmos lett? Néhány hét alatt?! Ne mááár! Ami pedig még rosszabb, hogy a kettejük közti mély érzéseket nem sikerült átéreznem, semmi nem utalt arra, hogy ő tényleg szereti Americát. A lány többször is kifejtette, hogy oda van Aspenért, de mégsem tudtam átélni a szerelmüket, nekem hidegnek, távolinak tűnt. 

A könyv nem tökéletes, vannak hibái. Csak felsorolás szintjén említek néhány dolgot, ami nekem nem tetszett. 1. America reakciója, mikor megtudja, hogy beválogatták. Érzelemmentes volt, több megdöbbenést, bosszankodást, tanácstalanságot, hitetlenkedést vártam, hisz ő nem akart jelentkezni és el sem tudta képzelni, hogy őt kiválasztják!!! Aztán meg sem lepődött, csak nézte, hogy a mosolyát a képen és egy pillanat alatt elfogadta a helyzetet. Szerintem a valóságban egy lány nem így reagált volna. 2. Volt benne sok erőltetett és klisés jelenet is, pl. America sír és kimenekül a kertbe, közben egészen véletlenül(!) a herceg is pont arra jár! Micsoda véletlen! 3. Aztán ott vannak a lázadók támadásai, azokat lehetett volna kicsit részletezni, jobban bevonni az eseményekbe a szereplőket. Izgalmasabb lett volna, ha valakit megtámadnak, vagy valami. Elképzelhető, hogy ezt az írónő  a következő részekre tartogatja, valószínűleg a lázadók csoportjainak és céljainak bemutatásával együtt. 4. Nem tetszett az sem, hogy Aspen olyan könnyedén, egyszerűen be mer lopózni Americához. Hogy merészeli? Hát nem tudom, miféle királyság ez, de úgy látom, senki nem tiszteli az uralkodót és cseppet sem fél tőle. Aspennek az a dolga, hogy őrködjön, nem az, hogy az egyik királynőjelölthöz osonjon be. Nem fél, hogy elkapják? És nem zavarja, hogy kockáztatja a saját életét, és Americáét? Ezt is meg lehetett volna izgalmasabban oldani, mondjuk túlfűtött, érzelmes pillantásokat váltanak egymással. Sokkal feszültségtelibb lett volna, ha nem omlanak rögtön egymás karjaiba, hanem csak később akarják tisztázni az érzéseiket. 5. És végül a nevek. Nekem egyáltalán nem tetszett se America, se Aspen neve. Furcsán hangzanak személynévként. Ezekre elég nehéz volt nem földrajzi névként gondolni, ami néha kizökkentett a történetből.

A nyelvezet egyszerű, könnyen olvasható, nem kell hozzá nagy szókincs, ami általában igaz a YA könyvekre. A ruhák gyönyörűek, a lányok között vannak kedvesek és gonoszak, a lányok közti harc még nem olyan kiélezett. Egyiküknek van egy titka, amire talán fény derül a másik két kötetből. A könyv könnyed sztorija, kellemes hangulata, közvetített értékei (barátság, egyéniség, Légy önmagad!, Szerelemből házasodj!, nem számít a kaszt, a szobalányok is emberek), ellensúlyozza sok hibáját, szóval összességében tetszett a könyv. 

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/16

 

 Cynthia Hand: Angyalvágy (Angyalsors 3.)

A legutóbbi évek több meglepetéssel szolgáltak, mint amire az angyalvérű Clara Gardner valaha is számított. Ám azt az első szerelem szédítő szárnyalása, és egy szeretett személy elvesztésének gyötrő fájdalma közepette sem tagadhatja, hogy a végzet kivételes életet szánt neki. Miután kiderítette, milyen különleges szerepet játszik a többi angyalvérű között, eltökélte magát, hogy megóvja Tucker Averyt a gonosz erőtől, amely őt magát követi. Megvédi még akkor is, ha ennek érdekében mindkettejük szívét össze kell törnie. A város elhagyása tűnt a legjobb megoldásnak, tehát visszatért Kaliforniába – akárcsak Christian Prescott, az ellenállhatatlan vonzerejű fiú abból a látomásból, amely egész kalandozását elindította. Amíg Clara igyekszik helytállni egy számára ijesztően új világban, fölfedezi, hogy a bukott angyal, aki megtámadta őt, most minden lépését figyeli. És nem is egyedül. Fenyegetően közeledik a fekete szárnyúak elleni harc, és Clara tudja, hogy végül teljesítenie kell küldetését. Az pedig áldozatokkal és árulásokkal jár. Az Angyalsors trilógia izgalmas záróakkordjában Clarának egyszer s mindenkorra döntenie kell saját sorsáról.

Nagyon szerettem az Angyalsors trilógia első kötetét, a másodikat is kedveltem, így örömmel vettem kezembe a karácsonyra kapott befejező részt. Annak idején az elsőt is karácsonyra kaptam, úgyhogy ez szinte már hagyomány. :) A fedőlap külleme ezúttal is elsőre megfogott, gyönyörű a színe, jó a kötésminőség (keménykötés) és az egész úgy, ahogy van, tetszik. A három rész borítója egységes képet alkot, mindegyiken ugyanaz a lány van más estélyi ruhában, és kissé lefelé néz, mintha angyalként a mennyből nézne le a földre, legalábbis nekem ez a benyomásom támad, ha ránézek. A sorozatnyitó kötet borítóján fás háttér látható, ami nyilvánvalóan az erdőre utal, ahol Clara első látomása zajlik. A második résznél a lány már hegyes-felhős háttér előtt áll, míg a harmadik rész borítóján már csak felhőket (és talán egy tavat?) látunk a lány mögött, mintha egyre feljebb repült volna. Clarát, a főszereplőt viszont nem ilyennek képzelem, ugyanis ő ragyogó szőke hajú. Na jó, néha répavörös, de semmiképp nem ilyen sötétbarna, mint a képen.

Maga a történet nagyon tetszett, pörgős, izgalmas. Az elején kicsit lassabban indul be, mert Clara egyetemi beilleszkedéséről olvashatunk, Angelával és Christiannal való kapcsolattartásáról. Clara igyekszik főtanszakot választani a Stanfordon, ebben egy váratlan esemény lesz a segítségére. Lelke még sebzett, hisz nemrég veszített el egy számára fontos személyt, egy másikról semmit nem tud, egy harmadikat pedig bölcs megfontolásból ő maga hagyott ott, hogy megóvja. Folyton Tuckerre gondol, meg a gonosz fekete szárnyúakra, főleg Samjeezára, aki most is körülötte ólálkodik. Sok helyen van utalás a nyáron történtekre, amik hatással vannak ennek a résznek a cselekményére. Így már érthető, miért volt fontos az Angyalnyár kisregény cselekménye (de aki azt nem olvasta, szerintem az is összerakja a képet e könyv elejtett információmorzsáiból). A regény közepétől felpörögnek az események, onnan egyszerűen a kezemben maradt a könyv, nem tudtam letenni. Két este kellett az elolvasásához összesen.

Spoilermentesen próbálok írni, szóval a cselekményről csak annyit szólnék még, hogy valamilyen módon Clara rokonai is felbukkannak, ki így, ki úgy. Tetszett, hogy ebben a részben nem a romantikán volt a hangsúly, hanem a fekete szárnyúak elleni harcon, illetve a tőlük való menekülésen. De a szerelmi szál kedvelői sem fognak csalódni, van pár jelenet számukra is. Hogy kit választott Clara, természetesen nem árulom el, de a vége felé már nekem bármelyik megoldás megfelelt volna, hisz mindkét fiú őszintén szereti Clarát és bármit megtenne érte. Mindkettejüket nagyon megkedveltem. Féltettem mindkét srácot, mert az volt az érzésem, hogy az írónő halállal fogja kiiktatni az egyiket. Hogy igazam volt-e? Megtudjátok, ha elolvassátok a könyvet.

Ilyennek képzelem Tuckert

Az Angyalvágy jól felépített regény, megfelelő arányban van benne az akció, a romantika és a drámai részek. Fordulatos, néhol meglepő (egy-két helyen tényleg néztem nagyot), itt-ott viszont kiszámítható volt. És ami a legjobban tetszett, hogy itt átérezhetőek az érzelmek. Nem csak szimplán le vannak írva, és az írónő elvárja az olvasóitól, hogy ők is érezzék. Teljesen bele tudtam élni magam Clara helyzetébe, Angeláéba és Jeffrey-ébe is, sőt még Sam érzései is kézzel foghatóak voltak számomra. Christian szerelme Clara iránt szinte sütött a lapokról, és Tucker bizonytalanságát, fájdalmát, de szűnni nem akaró szerelmét is nyilvánvalóvá tették megnyilatkozásai. Én bírtam a bunkó Tuckert is, látszott, hogy csak meg van bántva és szenved Clara hiányától.

Ilyennek képzelem Christiant

A regény karakterei kedvelhetőek voltak, úgy reagáltak, ahogy kell és nem fordultak ki önmagukból. Clara éretten, okosan viselkedett. Bár a sajnáltam azt a bizonyos valakit, akit nem sikerült megmenteniük, de tudom, hogy azzal az életüket kockáztatták volna és mindannyian meghaltak volna, ha akkor felfedik magukat. Még Jeffreyt is meg tudtam érteni, az ő cselekményszála szintén érdekes volt. Web pedig aranyos színfoltja a könyvnek és nagyon-nagyon érdekelt, mi lesz vele. Az ő megjelenése mindent fölborít és veszélybe sodorja Angelát. Az eleinte bosszantó Sam is tartogatott meglepetéseket, és még Phen sem volt olyan rossz, mint gondoltam (gondoljunk csak az sms-re, meg a "színpad"-os monológjára). Asael és a gyerekei jó kis gonosz figurák voltak, bár viszonylag hamar el lehetett velük bánni és az egyik lány indítéka se volt egészen tiszta. Mit is akart tulajdonképpen Jeffreytől? Volt néhány szereplő, aki keveset szerepelt, csak a neve volt megemlítve, pl. a különös módon mindig játszó szobatárs vagy örökké alvó Wan Chen (nekik lehetett volna valami személyiségük). Billy meg a többi "mezei" angyalvérű viszont nekem nem nagyon kellett bele, őket feleslegesnek éreztem, semmit nem tettek hozzá a történethez se a cselekményben, se érzelmi síkon. Azt kicsit erőltetettnek érzetem, hogy Clara azután hirtelen már tudta használni az erejét, hogy belépett közéjük. Mikor szüksége lett volna rá, akkor persze nem jött a dicsfény, milyen érdekes!

Ezúttal is szép tájleírások tarkították a szöveget, a stílus gördülékeny volt és lényegretörő, a sok párbeszédes rész miatt gyorsan lehetett vele haladni. Már egészen megszoktam a jelen idejű E/1 mesélést. Ami kicsit zavart, az az ifjúsági szleng kifejezések túlzott alkalmazása volt. Itt-ott illet az egyetemi élet laza hangulatához, és az egyetemisták beszédének érdekes színt adott, kellett bele, máshol azonban mintha elkomolytalankodta volna az események súlyát. Például az "Egs!" az "Egészségünkre!" helyett nem zavart, viszont volt egy-két bosszantó diáknyelvi elem is, amitől a fejem fogtam. A pokolra szállás módja volt még az, ami nem tetszett annyira. Ezt kicsit máshogy kellett volna megírni, mert ez így kicsit egyszerű és nevetséges volt. De ez csak egy nagyon pici negatívum, hogy írjak valami rosszat is.

Összegezve ebben a sorozatban minden megvolt, ami egy jó trilógiához kell. Ütős bevezető kötet, jól felépített világ, kedvelhető és racionálisan gondolkodó szereplők, érzelmes és karakterközpontú második rész, pörgős befejező rész, ahol minden a helyére kerül. Akció, szerelmi szál, kidolgozott, érzelemgazdag családi kapcsolatok, váratlan fordulatok és elfogadható befejezés. A legtöbb kérdésre választ ad a harmadik kötet, de néhány kérdésem még maradt. pl. Mi a helyzet a rendeltetéssel? Hogyhogy csak heten lehetnek egyszerre (ha elolvassátok, tudjátok, kikre gondolok)? Tetszett, hogy a történetnek van íve, az első kötettől kezdődően végigvonul egy fő cselekményszál, ami a végén csúcsosodik ki. Ami akciót, pörgést hiányoltam a második részből, azt itt megkaptam, így végül egyensúlyba került a három kötet. Kicsit szomorú is vagyok, hogy véget ért az Angyalsors trilógia, de szerintem fogok még találkozni a szereplőkkel. Van egy olyan érzésem, hogy újraolvasós sorozat lesz.

Értékelés:

Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus, fordítás: 5/4
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/19

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak. Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát. Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk. Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette. Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat? A napszemű Pippa Kenn posztapokaliptikus-romantikus ifjúsági regény, a Pippa Kenn trilógia első része.

Tudom, tudom... Már régóta ígérgetem nektek a kritikát Kemese Fanni A napszemű Pippa Kenn című könyvéről. Hát most végre itt van. Az már más kérdés, hogy örülni fogtok-e neki. Azért telt ilyen sok időbe, mert nagyon nehezen haladtam az olvasással. Pippa kifogott rajtam. Megtévesztett. Azt hittem, szeretni fogom, de tévedtem. Hosszú hónapokig olvastam, de nem azért, mert olyan nagy terjedelmű írás, hanem mert egyszerűen nem ment. Volt úgy, hogy hetekre félreraktam, sőt, már az is megfordult a fejemben, hogy be se fejezem, annyira nem kötött le. Egyes részeket kifejezetten untam, más részeknél, ahol izgulnom kellett volna, vagy aggódni a szereplőkért, csak felvontam a szemöldököm és lapoztam tovább.Nem érdekelt a sorsuk. Semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. 

Pippa egyedül él egy erődházban azóta, hogy öt évvel ezelőtt a sápadtak megölték az édesapját. A történet a világvége után játszódik, egy olyan világban, ahol azok a bizonyos "sápadtak" (akiket én magamban csak zombiknak neveztem) kóborolnak és tépik, karmolják, harapdálják a jónépet. Vagyis igazság szerint nem tudom, mit csinálnak (és főképpen miért?), mert erre nem ad választ a könyv. Csak annyit lehet tudni, hogy a sápadtak jönnek, és karmolásszák meg harapják az embert, de azt nem vettem ki, mi a céljuk. Meg akarják őket enni? Vagy megölni? Ez nem igazán volt tiszta. És azt sem sikerült kihámoznom, milyennek kell képzelnem a sápadtakat. Öntudatuknál vannak, vagy egyszerűen csak állatiasak, akik csak marcangolni képesek? Mert az, hogy irigyek, gyűlölik az embereket és hordába szerveződve egy konkrét úticél felé tartanak, arra utal, hogy gondolkodnak, máskor viszont csak mászkálnak és mindenféle reakció nélkül tűrik, hogy öldössék őket. Egyáltalán hogyan keletkeztek a sápadtak? Erre volt valami homályos magyarázat, vírus vagy ilyesmi, de ez sem volt világos. Félreértés ne essék, nem azt vártam volna, hogy szájbarágós legyen, csak jó lett volna, ha egy kicsit egyértelműbben fogalmaz az írónő. És hogyhogy látni lehet a sápadtakat már kilométerekről? Világítanak, fénylenek? Mert úgy vettem ki, hogy igen, de nem tudok magam elé képzelni egy ilyen lényt. Másik dolog, hogy most akkor gyorsak vagy lassúak ezek a zombik? Mert mindkét eshetőségre volt példa a történetben. Ehhez hasonló következetlenségekkel van tele a könyv, ami finoman szólva is fárasztó volt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magam a történetbe, nem értettem a szabályokat, mert olyan érzésem volt, mintha maga az írónő se ismerné ennek a világnak a törvényeit. Kicsit még kidolgozatlan a világfelépítés, tele van kérdésekkel, bizonytalansággal. Reméljük, a következő kötetekben sikerül ezen javítani, a szerzőnek jobban át kell gondolnia a koncepciót.

Sajnos nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tetszett a könyv. Pedig akartam szeretni, tényleg. Tudjátok, hogy mindig adok esélyt magyar írók könyveinek és annyira örülök, mikor egy magyar könyv jól sikerül. Nézzük, számomra mik a gyenge pontjai ennek a műnek! Először is már maga a többnarrációs megoldás is furcsa volt. Azt még értettem, hogy az elején Paul Kenn mesél, meg még azt is elfogadtam, hogy az ős, Victor Kenn történetét is megismerhetjük, valamint Peter Kenn fejébe is belelátunk (hisz ők más helyszínen vagy más időben vannak). És még az is érthető, hogy az elején Pippa, Gage és Ruben is külön szemszöget kapott, hisz külön-külön mozognak. De onnan kezdve, hogy Pippa és Ruben találkoznak, feleslegesnek éreztem a kétféle szemszöget, hisz végig együtt voltak, együtt vándoroltak, csak néhány percre váltak el egymástól és szerintem nem volt jelentősége, hogy egy-egy jelenetet kinek a szemszögéből látunk. Főleg, mivel nem olyan egyedi, jól elkülöníthető a két narráció. Nem volt benne a személyiségük. Nekem onnan tökéletes lett volna, ha pl. csak Pippa szemén keresztül láttunk volna, vagy csak Rubenén (azt se tudom, melyiket választanám, hisz egyiküket se kedveltem meg). Az sem volt világos, hogy például a Victor Kenn-féle múltbeli eseményekről Pippának mennyi tudomása van.

A könyv másik nagy hibája az érzelemmentesség. Legalábbis nekem valahogy nem jöttek át az érzelmek. Oké, olvastam róluk, de valahogy nem éltem át. Ahol óriási nagy drámai helyzet volt, ott sem hatott egyáltalán drámaian a szitu (pl. Paul halála), ahol pedig romantikusnak kellett volna lennie, ott csöpögős volt, de mégsem érzetem az igazi érzéseket a sorok mögött. Nem tudtam átérezni Pippa helyzetét, fájdalmát, félelmeit, szerelmét, semmit. Az egyes jelenetek nem ott történtek, ahol kellett volna. Ott volt lagymatag és romantikus, ahol pörögnie kellett volna a sztorinak, és ahol pörgős volt, túl hamar vége lett. Például a sápadttámadásoknak mindig olyan hamar vége lett, két mondattak le volt rendezve hogy leszúrják és kész. Kevés volt az akció és sok az érzelgősség, de az se volt hihető. 

Baj volt a karakterekkel is, olyan semmilyenek voltak. Az elején még tetszett Ruben figurája, a vagánysága, a beszéde. Aztán ellaposodott, valahogy elszürkült és nyálassá vált. A végén pedig még önző is lett. Annak pedig semmi értelme nem volt, hogy miért titkolózott Pippa előtt. Ilyen mondva csinált indokot se hallottam még! Spoiler!!! Ruben eltitkolja Pippa elől, hogy a lány nagybátyja életben van, nehogy már családja legyen, mert akkor őt nem fogja szeretni és Ruben azt akarta, Pippának csak ő legyen. (?) Hogy találhat ki ilyet egy szerelmes fiú? Hogy kívánhat ilyet a lánynak, akit állítólag szeret? Hisz szerencsétlen lánynak csak az apja volt világ életében, aki viszont már öt éve halott, azóta senkivel nem találkozott, és Ruben most még azt se akarja, hogy megismerje a nagybátyját? Miért??? Főleg, mivel tudja, hogy ahová mennek, ott lesz Pippa nagybátyja (nem tudom, ezt honnan tudta előre, mert a többieknek már úgy beszélt róla, hogy feltételezte, ismerik Peter Kennt), szóval ott úgyis kiderül, hogy életben van és Pippa mindenképpen találkozni fog vele. Ruben már eleve tudja, hogy ha kiderül, hogy hazudott, Pippa dühös lesz, akkor miért titkolja el? Ráadásul ez az egész titkolózós szál értelmetlen volt, ha elolvassátok, megtudjátok, miért. Spoiler vége 

Pippáról ne is beszéljünk, őt az elejétől fogva nem kedveltem. Egy lány, aki soha életében nem ismert más emberi lényt az apján kívül, bizony nem így viselkedne. Olyan fesztelenül, bátran beszélget vadidegen emberekkel, meg ölelgeti a bolondot, akit pár napja ismer, stb. Máskor meg folyton szomorkodott, bizalmatlan volt, ráadásul annyira hiteltelen volt a viselkedése. Az sem tetszett, hogy Pippa és Ruben olyan hamar egymásra találtak, túl hirtelen volt és nem tűntek fel igazi érzések. Csak afféle "itt egy fiú meg egy lány, nyilvánvalóan egy pár lesznek, hozzuk össze őket" típusú kapcsolatnak láttam, semmiféle érzelem nem húzódott mögötte. Spoiler!!! Ha Pippát arra nevelték, hogy az emberi élet mindennél fontosabb, miért kezdett el kérdés nélkül lövöldözni az emberekre, akik fegyvert fogtak Rubenre? Csak bizalmatlanok voltak, mert nem ismerték, meg akarták tudni, kicsoda és jelent-e rájuk valami veszélyt. Pippa igazán megvárhatta volna, míg bemutatkoznak, elmondják, mi járatban vannak, megismerkednek, nem kellett volna rögtön lőnie. Ez is következetlen lépés volt. Ahogy Pippa hőbörgése is, miután beértek az alagútba. Miért tombolt, és miért támadt a megmentőire, mikor már megmenekült? Emellett butácska is a főhősünk. Mikor ott van közel a biztonságos hely, ahová bemenekülhetne a sápadtak elől, ahelyett, hogy fájós lábbal megpróbálna elbotorkálni a menedékbe, nem mozdul és hiábavalóan lövöldözik az ellenségre, ahelyett hogy menne befelé, nem várná meg hogy más az életét kockáztatva visszamenjen érte. Észlény! Spoiler vége 

A nagy fordulatokat előre sejtettem, kiszámíthatóak voltak, ráadásul a könyv végi "ütős" csavar valahonnan nagyon ismerős volt (az Enigmában is hasonló fordulat van). Viszont volt jó pár dolog, ami kérdéses volt számomra. Például honnan tudta mindenki, hogy Pippa öt évig egyedül élt? Oké, a magyarázat szerint ez benne volt Kelsei levelében, de ő honnan tudta? Arről egy szó sem volt sehol, hogy neki bárki is (Pippa vagy Ruben) elmondta volna. Akkor honnan szedte? Más: Miért lepődtek meg Rubenék, hogy nem ott (hanem már hamarabb) kezdődik a Vörös erdő, ahol gondolták, ha egyszer tudják, hogy az erdő terjed? Ha bekebelezi a többi fát a mérgező fa, és terjed, akkor nyilvánvaló, hogy közeledik feléjük, nem? 

A történet kidolgozatlan, szedett-vedett összevisszaság. A szereplők idegesítőek, semmi jellemük, néha azt kívántam, bárcsak elkapnák őket a sápadtak. Jó, most gonosz voltam, de remélem, elnézitek nekem, annyira szenvedtem olvasás közben. Ennyit tehát a történetről és a karakterekről. Sajnos az írásmód sem volt csillagos ötös. Itt-ott voltak szép leírások, szemléletes képek, de nem tudtam élvezni, mert mintha nem lett volna odaillő, vagy nem illett a helyzethez vagy a szereplő hangulatához. Például mikor sietve menekülni kellene, hogy minél előbb biztonságba érjünk, nem hinném, hogy én a tájban szeretnék gyönyörködni. Az érzelmek leírása nem érintett meg, mint már mondtam, pedig szép kifejezéseket használ az írónő. Valahogy mégis személytelen, távolságtartó maradt számomra ez a regény. Hibája az is, hogy semmi humoros nincsen benne. Jó, tudom, hogy ez egy posztapokaliptikus történet, világvége, zombik, túlélésért folytatott harc, halálos veszély, elvesztett szerettek, sérült lelkivilág jellemző rá, de egy csipetnyi humor jót tett volna neki, oldotta volna a komor hangulatot és élvezetesebbé tette volna az olvasást. Meg persze a szereplők se lettek volna olyan fapofák, mélabúsak. Mindent olyan komolyan vettek, sehol egy kis vicces beszólás vagy incselkedés. Kár érte. 

A borító tetszik, Pippát ábrázolja, bár a szemét nem egészen ilyennek képzeltem, hanem rikítóbbnak, élénkebbnek, fényesebbnek. Alul látható egy fa is , gondolom ez a Vörös erdőre utal. A kiadvány a Könyvmolyképzőtől megszokott jó minőség, semmi kivetnivalót nem találtam benne. A könyv egyébként a The walking dead című zombis sorozatot juttatta eszembe, de ott valahogy sokkal jobban kijönnek a drámai helyzetek és azok a problémák, hogy az ember mire kényszerül a túlélés érdekében. Nem mondanám azt, hogy aki szereti azt a sorozatot, annak tetszeni fog ez a könyv, mert nincs rá garancia. Összefoglalva egy olyan művet olvastam, amiben minden meglenne egy jó könyvhöz, de valamiből túl kevés van, valamiből túl sok. Baj van az arányokkal, az időzítéssel, az érzelmek közvetítésével, a figurák jellemábrázolásával, a világkidolgozással. Sajnálom, hogy nem tetszett jobban, de nagyon-nagyon drukkolok Kemese Fanninak, biztos vagyok benne, a következő könyvét is el fogom olvasni, és remélem, abban jobban meg tudja mutatni a tehetségét. 

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/2

Szereplők: 5/2

Stílus, nyelvezet, írásmód:5/3

Borító, külső megjelenés:5/4

Összesen: 20/11

Cynthia Hand: Angyalnyár 

A New York Times sikerlistájára is feljutott Cynthia Hand lebilincselő kisregénye az Angyalsors trilógia világában játszódik.

Clara szabadulni igyekszik az emlékektől, amelyek Wyomingban kísértik, és a jövőre utaló látomásoktól, amelyekkel egyelőre nem képes szembenézni ezért tökéletes menekülésnek tűnik, ha a nyarat Olaszországban tölti legjobb barátnőjével, Angelával...

Amióta Angela az eszét tudja, mindig azt magyarázták neki, hogy a szerelem veszedelmes, egy percre se hagyja őrizetlenül a szívét. Két éve azonban, amikor megismerkedett Phennel, elhatározta, hogy mindenáron közel kerül hozzá. Most döntenie kell, megoszthatja-e Clarával a titkát, vagy ha elmondja neki az igazságot, azzal kockára tesz mindent, ami fontos a számára.

A hol Angela, hol Clara nézőpontjából kibontakozó történet bemutatja a felejthetetlen nyarat, amely próbára teszi a két lány barátságát, és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket.

Az Angyalsors trilógiához tartozó kisregény felkeltette az érdeklődésemet, miután elolvastam az Angyalfényt. A sorozat második és harmadik részének cselekménye közé ékelődik be időben ez a kis történet. Rövid kis könyvecske, pár fejezet csak, így 1-2 óra alatt el lehet olvasni.

A kisregény Olaszországba kalauzol minket, ahol Angela és Clara a nyarat töltik Angela népes rokonságánál. A történetről csak annyit írnék, hogy végre megtudhatjuk, ki Angela titokzatos pasija. (Többet nem tudok elárulni, hisz olyan rövidke a könyv, hogy bármit írnék, spoiler lenne.) A fülszöveg éppen ezért kicsit megtévesztő, mert szerintem ebben a nyári történetben semmi felejthetetlen nem volt, sőt, még cselekmény se nagyon. Azt pedig, hogy "visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket", erős túlzásnak érzem. Sőt, a fülszöveg szinte az egész sztorit elmeséli, szóval ne számítsatok óriási fordulatokra. 

Ami tetszett: Mindenképpen jó, hogy Angela fejébe is belelátunk, hisz Clara mellett ő a másik narrátor. Jó volt kicsit az ő lelkivilágát is közelebbről megismerni. Igazság szerint kevésnek éreztem a sztorit, éppen amikor már kezdett izgalmasan alakulni, akkor vége lett, pedig olvastam volna még tovább. Szóval, ha az írónő célja az volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet a harmadik rész iránt, akkor jelentem, sikerrel járt. Eleinte az volt az érzésem, hogy a szerző csak még egy bőrt le akar húzni erről a sztoriról, de aztán úgy voltam vele, hogy egye fene, jó volt viszontlátni a szereplőket addig, míg nem jön a befejező rész.  

A karakterek narrációja jól elkülöníthető, nem kellett visszalapoznom, hogy most éppen ki beszél. Clara és Angela is olyan, mint amilyennek megismertük őket. Az pedig szintén jó volt, hogy Clara folyamatosan Tuckerről álmodozott. A borító is nagyon szép, csillogó, de nekem valami hiányzik.  Az elhanyagolható cselekmény és a történet (még kisregényhez képest is) rövidsége miatt kénytelen vagyok tartózkodni a maximum pontok osztogatásától. 

Ami nem tetszett: Hogy rövid a könyv, alig történik benne valami, és az, hogy jobban megismertem volna Angela családját. Lehetett volna jobban kibontani a családi kötelékeket, pár családtagot részletesebben ábrázolni, emlékezetesebb karaktereket alkotni. Ezen kívül Phen-ből is szerettem volna többet látni, jobban megismerni a múltját, céljait. Egyébként a sorozat e nélkül a történet nélkül is érthető, ez inkább plusz információkkal szolgál a trilógiához. Összegezve jó volt egynek, de nem volt elég. Kezdem is a harmadik részt...

Értékelés:

Tartalom, történet: 5/3

Szereplők: 5/3

Stílus, nyelvezet: 5/4

Borító: 5/4

Összesen: 20/14