2014. március 31., hétfő

Richelle Mead: Vérvonalak

Vérvonalak



Richelle Mead: 
Vámpírakadémia: Vérvonalak

A nagy sikerű Vámpírakadémia könyvsorozat egyik mellékszereplője, Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú - mellékesen vámpír - kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete. Az új sorozat meglepő fordulatokkal teli első részében sok eltemetett titok kerül a felszínre, és az új szereplők mellett olyan régi ismerősöket is üdvözölhetünk, mint Adrian Ivaskov, a lélekmágus szépfiú, vagy Abe Mazur, a tetteivel a törvényesség határán táncoló kalandor. Ahol pedig ők jelen vannak, ott a baj sem járhat messze.

A Vámpírakadémia spin-off történetét, a Vérvonalak című kötettel induló sorozatot már nagyon vártam annak idején. Mint azt bizonyára tudjátok, A végső áldozat című könyv lezárta a Vámpírakadémia főbb cselekményszálait, de sajnáltam, hogy a Richelle Mead által kitalált világot ott kellett hagynom, így örültem, mikor megtudtam, hogy lesz folytatás. Bár nem a megszokott szereplőkkel, Rose-zal és Lissával találkozhatunk ezekben a részekben, a karakterek akkor is régi ismerőseink: Sydney Sage, az Alkimista; Adrian Ivaskov, a léhűtő lélekmágus vámpír aranyifjú, aki egyben Rose volt barátja; Eddie, a dampyr testőr; és Jill Mastrano, a tizenöt éves mora lány, Lissa nemrég megtalált féltestvére. Ők így négyen újabb kis csapatot alkotnak, akik egy fontos küldetésen dolgoznak, közben különböző nem várt zűrökbe keverednek. 

Ebben a sorozatban Sydney, az Alkimista lép elő narrátorrá, az eseményeket az ő szemszögéből követhetjük nyomon. Ez eleinte furcsa volt, hisz hat kötetnyi Rose Hathaway-féle narráció után nehéz volt ugyanarról a fantáziavilágról másvalaki leírását hallani. Sydney annyira különbözik Rose-tól, amennyire két lány csak különbözhet egymástól. Míg Rose hirtelen természetű, meggondolatlan, kemény csaj, aki rögtön beleveti magát a harcba és a kalandokba, nem kerüli a veszélyeket, sem a kalamajkát, addig Sydney megfontolt, fegyelmezett, szófogadó, jólnevelt, művelt és néha kicsit szigorú másokkal, de önmagával leginkább. Hűvös józansággal szemléli a körülötte történő eseményeket, irtózik a vámpíroktól és tart a vámpírmágiától, de legjobban attól, hogy az Alkimisták átnevelő központba fogják küldeni. 

Azonban kezdi megkedvelni társait, ami nem vet rá jó fényt az Alkimistáknál. Sydney már így is bajba került amiatt, hogy segített Rose-nak megszökni és bujkálni (amit egyébként nem egészen önszántából tett, hanem Abe "javaslatára"). Az Alkimisták vámpírimádónak bélyegzik Sydneyt, ami az egyik legnagyobb sértésnek számít a köreikben. Emiatt nem akarják, hogy Sydney kapja Jill őrzésének feladatát. Sydney, hogy megmentse ettől a feladattól tizenöt éves húgát, Zoe-t, mindenáron el akarja vállalni a küldetést. Sikerül megakadályoznia, hogy a húgát küldjék "terepre", így neki kell Jill-lel és Eddie-vel tartania. Egy korábbi merénylet miatt Jillt biztonságba kell helyezni, és Lissáék úgy döntenek, egy emberi bentlakásos iskolában lenne a legnagyobb biztonságban, ahol nem nagyon fordulnak meg morák. Strigák pedig még kevésbé, ugyanis az iskola a napos Palm Springs-ben található. Jill, valamint testőre, Eddie, és az Alkimista segítőjük, Sydney testvéreknek adják ki magukat, úgy iratkoznak be az iskolába. Adrian pedig valami okból (amiről Sydney nem tud) velük tart és egy idős mora úrnál kap szállást. Adrian és a helyi Alkimista, Keith az idősebb testvéreiket alakítják. Sydney és Keith nem bírják egymást, végig sejthető, hogy a múltban volt közöttük nézeteltérés. 


Külföldi borító
A történet tele van titokzatos rejtélyekkel, amiket Sydney meg akar oldani. Nyomoz az iskolában egyre népszerűbb "varázserejű" tetoválások után, a furcsa gyilkosságok (strigák?) ügyében és azt is ki karja deríteni, miért van ott velük Adrian, mi köze Jill-hez. Van egy-két váratlan fordulat, de a rejtélyek, nagy része számunkra könnyen kikövetkeztethető, ám Sydney-nek magának kell összeraknia a képet. A cselekményről annyit mondhatok, hogy nem olyan pörgős, akciódús, mint ahogy azt a Vámpírakadémiától megszokhattuk, de ez nem feltétlenül rossz dolog. Tény, hogy ez egy bevezető kötet, ahol megismerjük a helyet, az új felállást, belelátunk a  szereplők közötti viszonyokba. Sydney még csak most ismerkedik Adrian-nel és Eddie-vel, hisz őket még csak egyszer látta. Lassan indul be a történet, inkább afféle jellemzés, ismerkedés még ez a kötet. Jobban megismerjük Sydneyt, a családját, neveltetését, az Alkimisták szervezetét. Megtudjuk, miért lett ilyen Sydney és rájövünk, hogy nem volt könnyű és egyszerű az élete. Szigorú nevelést kapott, és bár mindent mindig jól csinált, sosem kapott dicséretet, törődést. Megszokta, hogy maga oldja meg a problémáit és dühíti, hogy például Adrian soha nem veszi a fáradságot arra, hogy küzdjön a magára aggatott áldozat-szerepe ellen. Én nagyon együtt tudtam vele érezni, Mead jól érzékeltette az érzését, nehéz helyzetét. Sydney, annak ellenére, mennyire kiszolgáltatott a feletteseinek és mennyire nem mer ellentmondani az Alkimistáknak a belenevelt tanok és engedelmesség miatt, attól még nagyon erős jellem és igenis sokat harcol.  Bebizonyította, hogy tud kemény is lenni. Amennyire idegennek és merevnek tűnt eleinte, a végére annyira megkedveltem. 

Adriant még mindig sajnáltam egy kicsit Rose iránt érzett reménytelen szerelme és szerelmi bánata miatt, és jobban megismertem más oldalait is, pl. hogy művészlélek. Gúnyos, gőgös, hencegő, vicces megjegyzései tetszettek, és beképzeltebbnek mutatták, mint amilyen, de érezhető volt, hogy csak poénnak szánja. Viszont volt, mikor tényleg sajnáltatta magát, akkor Sydney-vel értettem egyet és én is szívesen megráztam volna, hogy kapja már össze magát. Jill néha naiv, butuska volt, de ez a korának tudható be, egyébként szimpatikus, aranyos figura. Sajnáltam szegényt, mennyire nem találta a helyét az új környezetben. Az egész élete a feje tetejére állt, világa megváltozott: egyik napról a másikra ismeretlen kislányból hercegnő lett, egy olyan lány lett a nővére, aki eddig nem nagyon kedvelte, most pedig királynő lett. Jillnek nagyon nehéz feldolgoznia a helyzetet: Lissával nincs annyira jó kapcsolatban, úgy érzi Lissa csak az apja hűtlenségének bizonyítékát látja benne, és csak azért van szüksége Jillre, mert egy értelmetlen mora törvény miatt csak akkor tarthatja meg a koronáját, ha van egy családtagja. Jill nem tudja, hogy valójából őt védik-e vagy a Dragomir-vérvonalat. Eddie nagyon kedvelhető figura volt, rendes srác és ügyes harcos, aki mindenáron meg akarja védeni Jillt. Az új szereplők közül szimpatikus volt Trey, remélem, ő még kap szerepet a későbbiekben is. Érdekes volt a tanárnő karaktere, de voltak itt egyéb pozitív és negatív figurák is, akik érdekesebbé tették a sztorit. Egyszóval a karakterek kedvelhetőek, összetett személyiségek, mindenkinek megvan a maga problémája és egymással is vannak konfliktusaik. Az érzelmek ábrázolását ezúttal is nagyon jól eltalálta az írónő, bár itt még romantikus szál aligha van, éppen hogy csak elkezdődött volna valami, mikor sajnos véget ért a könyv.

A stílus teljesen más, mint a Vámpírakadémiáé, itt elmélkedősebb, gondolkodóbb, kevésbé pörgős, kevésbé vicces-beszólogatós. Itt nem a harcok kerülnek előtérbe, hanem inkább a nyomozás és a jellemfejlődés. Ez annak köszönhető, hogy Sydney teljesen más személyiség, mint Rose, más a szerepe, másképp látja a dolgokat és mást talál viccesnek. Kicsit komolyabban veszi az életet és nem sziporkázik annyira, mint kedvenc dampyrunk, ennek ellenére én szívesen olvastam a történetét. Ehhez képest vicces jelenetekben sincs hiány, főként Adrian személyisége, beszólásai, Sydney-vel való csipkelődése a  humor forrása. Mivel ez még csak egy bevezető rész volt, annyit leszögezhetek, hogy a sorozat - bár kicsit másabb, mint a Vámpírakadémia - jónak ígérkezik. 

A könyv külleme nekem kicsit furcsa. Az eredeti borító sokkal sokatmondóbb, ott egy szőke lány látható aranyliliom-tetoválással az arcán, és egy barna hajú fiú, akikben Sydney-t és Adriant vélem felismerni. A magyar borító ezzel szemben semmitmondó: fekete háttér előtt fehér betűkkel szerepel a könyv címe, oldalán egy-egy rózsával. (?) A könyv eleje és gerince fekete alapszínű, a hátoldala piros, ez tetszik, de a borító összességében olyan semmilyen. Szinte már azt képzelem, hogy a kiadónál olvasták a Vámpírakadémia borítóinak kritikáit, és úgy döntöttek megviccelnek minket, olvasókat és könyves bloggereket. "Nem tetszett a borítókép? Akkor nesztek: nem lesz rajta kép! Kaptok egy feliratot, érjétek be vele!" Most pedig azt gondolják, hogy nekünk semmi se jó. Viccet félretéve: jó könyv volt, a kiadvány - a borító semmitmondó egyszerűségét leszámítva - jó minőségű, helyesírási, gépelési hiba alig akadt benne, a sortávolság megfelelő, a betűtípus szép, olvasható és a fordítás is tetszett. Nagyon nagy kár, hogy az Agave kiadó egyelőre nem tervezi a folytatáskötetek kiadását, pedig szerintem sokan vevők lennénk rá. (Ezt az első részt már másodjára olvasom, illetve a másodikat egyszer angolul, a többit most fogom.) Így kénytelen leszek angolul olvasni tovább, mert érdekel, mi lesz a szereplők sorsa és milyen bonyodalmakat talál ki nekik Richelle Mead. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/17

2014. március 27., csütörtök

J. A. Redmerski: Az örökké határa



J. A. Redmerski: Az örökké határa 



A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…

Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele...

A soha határa című könyvet kedveltem, de nem lett a kedvencem. Valahogy a sok pozitív vélemény miatt többet vártam tőle. Most, a második rész olvasása előtt pedig az első rész sikere volt a mérce, amit megint csak nem sikerült a könyvnek megugrania. Legalábbis én így érzem. Vegyes érzésekkel fogadtam a hírt, hogy az írónő folytatta Andrew és Camryn nem mindennapi történetét. Egyrészt örültem, hogy viszontláthatom ezeket a szereplőket és kíváncsi voltam, mi vár még rájuk, milyen kalandokba keverednek. Másrészt viszont féltem, hogy Redmerski "elrontja" a happy endet, ha folytatja. A soha határa egy viszonylag lezárt, jól végződő történet volt, nem voltam benne biztos, hogy mindenáron hozzá kell-e nyúlni. Ám volt a befejezésében valami, amit furcsának, nem odaillőnek találtam, az írónő pedig éppen ezzel a szállal kezdett valamit a második részben.

Félelmeim többé-kevésbé alaptalannak bizonyultak, mert magát a történetet nem szúrta el a szerző, csak más irányba terelte. Nem kell aggódni, mert nem lett bosszantó a folytatás. Kicsit azonban becsapva éreztem magam, mikor befejeztem, mert végig vártam valami nagy ütős fordulatot, olyasmit, amitől leesik az állam, de ez nem következett be. Az örökké határa vége nekem egy kicsit túl rózsaszín, szentimentális lett, ám örültem, hogy minden jól végződött. Bár be kell valljam, volt a befejezésben valami keserédes érzés is, mintha a szereplőink nem száz százalékig lettek volna boldogok, de megpróbálták volna kihozni a helyzetből a maximumot, és ezt szerintem elég ügyesen megoldották. 

Azt javaslom, hogy ne nagy várakozásokkal álljatok neki a könyvnek, ne számítsatok nagy csavarokra, megdöbbentő fordulatokra, párkapcsolati krízisre vagy parázs vitákra a szereplők között. Ez a könyv engem inkább arra emlékeztet, mikor viszontlátunk egy rég nem látott barátot, akiről egyébként hallottunk az évek során, szóval nagyjából tudjuk, hogy alakult az élete, de csak most tudunk meg tőle részleteket. A nosztalgia érzését csak erősítette bennem, hogy Camryn és Andrew néha visszaemlékeztek olyan dolgokra, melyek az első kötet idősíkjában estek meg velük. Ez a könyv hosszabb időt ölel fel, mint az első rész és néha nagyobb ugrások is előfordulnak. A végén már csak ugráltunk hol hónapokat, hol éveket. Olyan volt, mintha csak néha bele-belepillantottunk volna a karakterek életének egy-egy jelenetébe. Ez kicsit zavart, mert nem keltette bennem összeszedett, jól megszerkesztett történet benyomását. 

Legjobban ezúttal is az érzelmek tetszettek a könyvben, bár most nem tudtam annyira átérezni őket, mint az első résznél. Időnként nagyon megható volt, máskor meg nem értettem, mi a problémájuk a szereplőknek. Nem értettem, mit akar Camryn, mi zavarja (pl. New Orleansban). A karakterek változtak, sok mindenen mentek keresztül és az is érdekes folyamat, hogyan küzdenek meg az őket ért megpróbáltatásokkal. Camryn néha nem volt szimpatikus, önzőnek tűnt, haragudtam rá a gondolatai és a viselkedése miatt, még hibáztattam is egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy neki is bűntudata van, amit elfojtással, nemtörődömséggel akar kezelni, de a lelke mélyén nagyon szenved, mert ő is hibásnak érzi magát. Andrewt viszont nagyon kedveltem, végig támogatta, segítette Camrynt és még a nehéz időkben is támasza volt, holott neki sem volt könnyű feldolgoznia a tragédiát. 

Most is két szemszögből követhetjük nyomon az eseményeket (sőt, a végén van még egy "bónusz" szemszög is 15 évvel később - én az ilyet nem szoktam szeretni, mert így megfoszt a fantáziám lehetőségeitől, most sem jött be annyira, de nem is zavart különösebben). Azonban ebben a kötetben én feleslegesnek éreztem a két szemszöget, mivel végig együtt volt a két szereplő. Az érzelmeik leírásához is tökéletesen elég lett volna egyikük narrációja, hiszen annyira ismerik és megértik a másikat, hogy teljesen hihetően tudták volna tolmácsolni egymás érzéseit is. Én jobban örültem volna, ha az egész könyv Andrew szemszögéből van írva, azt érdekesebbnek és sokkal kifejezőbbnek találtam, mint Camrynét. 

Tetszett, hogy a könyvnek van mondanivalója, reményt és - nem túl praktikus, alap esetben nehezen kivitelezhető - életvezetési tanácsokat ad olyanoknak, akik nem akarják az életüket a mindennapok mókuskerekében tölteni. Andrew és Camryn története azt próbálja sugallni, hogy mindig lehet másképp, nem muszáj a társadalmi elvárásokhoz igazodni,  úgy élni, ahogy azt mások teszik vagy tőled is elvárják. Van kiút: ha nem akarod ezt, tegyél ellene, biztos van valami megoldás. A való életben ez azonban nem ilyen egyszerű, de értékelem, hogy a könyv lehetségesnek tartja és ezzel reményt kelt az olvasóban. És itt most nem csak azt az esetet kell érteni, ha valaki utazgatni akar letelepedés helyett, hanem ha bármi olyasmire vágyik, ami nem szokványos. Ebben igazat adok neki: meg kell próbálnunk elérni az álmainkat és úgy élni, ahogy szeretnénk, függetlenül attól, mit gondolnak mások. Valaki az utazgatásban találja meg önmagát, mások a sportban, hobbijukban, a művészetben vagy az olvasásban lelik örömüket. 

A könyv külleme nem hagy kivetnivalót maga után, tetszik a borítója is. Nem olyan egyedi és titokzatos, de illik az első rész külsejéhez, valamint Andrew-t hasonlóképpen képzelem el, így könnyen megbarátkoztam ezzel a képpel. Szerelmes, romantikus pillanatok, egy kapcsolatban felmerülő érzések, bizalom, megértés, lelki trauma feldolgozása, és néhány kedves, humoros helyzet is érdekesebbé teszi a történetet. Összességében egy kellemes, langyos kis folytatáskötet, azoknak ajánlom, akik még nem akarnak elszakadni A soha határában megkedvelt szereplőktől. Aki nem vár semmi meghökkentőt, az nem fog benne csalódni. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/15

2014. március 26., szerda

E. L. James: A sötét ötven árnyalata


E L James: A sötét ötven árnyalata 
(Ötven árnyalat 2.)

A gyönyörű fiatal milliárdos, Christian Grey egyedi ízlésétől és sötét titkaitól elbátortalanodva Anastasia Steele kilép a kapcsolatból, és beindítja karrierjét a seattle-i könyvkiadónál. De a Christian iránt táplált vágy még mindig jelen van minden egyes ébredésénél, és amikor a férfi egy új megállapodást ajánl fel, Anastasia képtelen ellenállni. Újra lángra lobban perzselően érzéki viszonyuk, és Anastasia egyre többet tud meg sérült és megszállott "Ötven árnyalatának" szívszaggató múltjáról. Míg Christian belső démonaival harcol, Anastasiának szembe kell néznie a férfi korábbi partnerei iránt érzett dühével és féltékenységével, és meg kell hoznia élete legfontosabb döntését.

Ha olvastátok a trilógia első részéből szóló kritikámat, bizonyára emlékeztek, mennyire nem szerettem A szürke ötven árnyalata című könyvet, de adtam egy esélyt a második résznek, hogy lássam, fog-e valahová fejlődni a történet. Szerencsére azt mondhatom, határozott javulásra figyeltem fel, bár ez az iromány még így is messze áll attól, amit én fordulatos, egyedi történetnek vagy egyszerűen csak jó könyvnek nevezek. Tény, hogy itt már van cselekménye is a könyvnek, mert az első részben egyáltalán nem történt semmi: mindössze egyetlen történetszál volt minimális cselekménnyel és az sem kötött le igazán. 

A második részben sikerült javulnia a történetnek, kezdett érdekelni. Végre más is történt, mint hogy a két főhős a szexről beszél vagy éppen csinálja. Persze ez a könyv is javarészt erről szól, de itt már vannak egyéb cselekményelemek is, például a volt "barátnő" felbukkanása, Anastasia munkahelyi gondjai, a sokat emlegetett Mrs. Robinson megjelenése vagy a pszichiáter tanácsai. Nagyon örültem ezeknek a szálaknak, végre történt valami! 

A két főszereplő kapcsolatában is jelentős változás állt be. Az előző rész - mint azt már biztos tudjátok - úgy ért vége, hogy Ana elhagyta Christiant, kiszállt a kapcsolatból, ebben a részben azonban a férfi vissza akarja szerezni és új fajta kapcsolat lehetőségét ajánlja fel. Megpróbál normálisan járni a lánnyal, nem pedig szexrabszolgának használni. Jó fej, mi? Ezért legyünk neki hálásak. És ezt kapjátok ki, a végén még azt is megengedi a lánynak, hogy hozzáérjen a mellkasához! Hűha, ez nem semmi! ... Na jól van, nem gonoszkodok. 

Oké, értem, hogy Christian gyermekkori bántalmazáson és mindenféle lelki megpróbáltatásokon ment keresztül, valamint különböző mentális problémákkal és szorongással küzd. Ezek, amiket most nyújtani tud, neki igenis nagy dolgok. Soha nem volt még igazi, őszinte szerelmi kapcsolata, csak alárendelt szexuális partnerei, ezért nem is tudja, milyen egy normális kapcsolat. Neki ez ugyanolyan újdonság, mint Anastasia-nak, akinek még egyáltalán nem volt pasija Christian Grey előtt. Mindketten tanulják, szokják ezt az új helyzetet és mindketten megpróbálják kihozni belőle a legtöbbet úgy, hogy egyikük se sérüljön és mindketten jól érezzék magukat. És ez az, ami számomra megmentette a könyvet: ez a reális, ugyanakkor reménykeltő mondanivaló, hogy mindkét félnek le kell mondania valamiről, amit szeret(ne) és vállalnia kell olyasmit, amire nem biztos, hogy vágyik, hogy a másikat boldoggá tegye. Ha a konkrétumoktól eltekintünk, szerintem ez bármelyik normális kapcsolatra igaz. Gondoljunk csak olyan egyszerű dolgokra, mint mikor a féltékeny fiúnak el kell tűrnie, hogy a barátnőjének sok fiú-haverja van, vagy mikor egy lány elkíséri a barátját egy általa unalmasnak tartott focimeccsre, vagy a fiú a lányt egy romantikus filmre. Gyakorlatilag el kell viselnünk a másikat minden idegesítő tulajdonságával együtt, mert szeretjük és ő is szeret minket, függetlenül attól, mennyire nem érezzük magunkat szeretetreméltónak. Ilyen egy igazi kapcsolat: nem kell feladni önmagadat, de azért egy kicsit engedni kell és a másik félnek ugyanúgy. 

A karakterek sokat fejlődtek az első rész óta, viszont még mindig nem kerültek közel hozzám. Azt nem mondom, hogy szimpatikusak lettek, de már kevésbé ellenszenvesek. Ana még mindig idegesítő volt néha, annyit értetlenkedett, sopánkodott, nyavalygott és állandóan sajnáltatta magát. Sokszor tényleg nem gondolkodott logikusan és már engem is idegesített, mennyire nem fogadta meg a józan észre alapozott tanácsokat. (pl. Hogy a saját Blackberry-jét használja a magán e-mailezésére, ne a munkahelyi gépről írjon extrém szexuális ízlésre utaló tartalmú üzeneteket, mert ellenőrzik! Ezt olyan nehéz volt felfognia?!) Hogy lehet ilyen meggondolatlan és buta? Viszont voltak normális pillanatai is, amelyekkel némileg ellensúlyozta a butaságát. Volt, mikor teljesen meg tudtam érteni, hogy haragszik Christianra. Mondtam az első résznél, hogy az volt az egyetlen okos döntése, hogy otthagyta Christiant. Mint kiderült, igazam volt, hisz ennek köszönhető, hogy a férfi változtatni akart a szokásain és komoly kapcsolatot képzelt el Anával. Ha akkor nem hagyja ott, neki kellett volna belemennie Christian játékaiba, hogy vele maradhasson, így viszont a férfi volt az, akinek engednie és változnia kellett. Anastasia-t a bűntudat és a bizonytalanság is gyötri amiatt, hogy Christiannak meg kell változnia miatta, sajnálja a férfit és nem tudja, elég lesz-e neki valaha is egy ilyen normális, "semmi extra" kapcsolat. 

Ebben a részben sokkal jobban megismerhetjük Chritian Grey karakterét, múltját, problémáit. Számomra jobban megérthető figura lett és sokkal normálisabban viselkedett, mint korábban, ami kedvelhetőbbé tette számomra. Na nem mondom, hogy most nem voltak olyan húzásai, amik rettentően idegesítettek. Pl. az irányításmánia, a mindenbe beleszólás, a féltékenység, a főnökösködés, a túlzott féltés, a sürgetés (túl gyorsan akart haladni a kapcsolatban), de legdurvább a cég (ahol Ana dolgozik) megvásárlása volt. Ez már tényleg fojtogató, behálózó, rátelepedő kapcsolat, levakarhatatlan pióca-üzemmód, amit én nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Most ettől totál el kellett volna ájulnom és olvasóként beleszeretnem a karakterbe? Nos, mondanom sem kell, hogy ez nem történt meg. Még mindig taszít ez a figura, de legalább már kezdem megérteni, sajnálni, de leginkább csak egy pszichiáter hűvös tárgyilagosságával méregetem. Tartom a távolságot, nem érzem közel magamhoz a karaktert. Csak vizsgálgatom, mint egy tudós a bogarat a mikroszkóp alatt. 

A könyv külseje gyönyörű, csodásan néz ki, szép a borítókép, illik a könyvhöz (szerepet kap a maszk az álarcosbálon) és bársonyos az anyaga. Viszont a szövegben annyi az elgépelés, hogy egy ceruzával kellett ülnöm a könyv mellett és javítgatni olvasás közben, annyira szúrta a szemem a sok hiba. A küllemre megadom a maximális pontot, viszont a helyesírási hibák miatt levonok máshonnan. A könyv nyelvezete ezúttal sem nyűgözött le, most is káprázott a szemem a sok "szent szar"-tól, viszont már néhány szebb gondolat is felmerült a narrátorban, miközben elmélkedett a főszereplőnk. A stílus egyszerű, néhol tőmondatos, máskor szép hasonlatokat és ritkán elvont metaforákat használ. Egy kicsit már unalmas volt, hogy folyton ugyanazokat a kifejezéseket visszhangozta a leírásokban. Olyan volt, mintha újra ugyanazt olvasnám, csak néhány szó ki van cserélve. Jobban odafigyelhetett volna a szerző a nyelvi megformálásra, bár az igaz, hogy ez a rész már egy (nem ötven!) árnyalattal jobb volt, mint az első. De legalább a tudatalatti meg a belső istennő kevesebb szerepet kapott, aminek kifejezetten örültem. A kapcsolatok természetéről, a személyiségről és a szerelemről sok új dolgot tanulhatunk ebből a történetből, és végül elégedetten csuktam be a könyvet, mert jobban tetszett, mint az előző. Remélem, a harmadik rész tartogat még meglepetéseket és nem esik vissza az első kötet színvonalára. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/15

2014. március 25., kedd

Richelle Mead: A végső áldozat

A végső áldozat

Richelle Mead: A végső áldozat 
(Vámpírakadémia 6.)

Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől.

Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát…

Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?


Elérkeztünk a Vámpírakadémia sorozat újraolvasásának utolsó állomásához, a baljós című hatodik részhez, A végső áldozathoz. Emlékszem, a durva függővéggel záródó Örök kötelék után alig vártam, hogy megkaparinthassam ezt a könyvet. Aggódtam Rose-ért, kíváncsi voltam, hogy fogja (szó szerint vagy képletesen) kiverekedni magát ebből a helyzetből, mert most aztán tényleg nagy zűrbe keveredett. A könyv ezúttal is tele van izgalmakkal, meglepetésekkel, váratlan eseményekkel és fordulatokkal, ám ezúttal kevésbé pörgős részek is helyet kaptak a könyvben. Új karaktereket mutat be nekünk a szerző, akik a Vérvonalak című sorozatban kapnak majd fontosabb szerepet. Az előző kötetekben is láttunk erre való törekvést Mead-től: Eddie több szerephez jutott, hogy jobban megismerhessük, és kicsit többet tudhatunk meg Jillről és Sydneyről is, akik ebben a kötetben igen hangsúlyos szerepet töltenek be. Új szereplő például a nem túl szimpatikus, de kétségkívül érdekes figura, Angeline. 

Feltűnnek régi ellenségek és barátok. Rose kénytelen az ellenséggel együttműködni és egy barát árulását elszenvedni. Adrian feje fölött is összecsapnak a hullámok, szeretett nagynénje meghalt, a gyilkossággal a barátnőjét gyanúsítják és ki akarják végezni. Szerelmüket az is bonyolítja, hogy Rose volt pasija visszatért (szinte) a halálból, ami egyiküket sem nyugtatja meg. Adrian egyre nehezebb helyzetbe kerül, a lélekmágia hatásaival is meg kell küzdenie és kezdi elveszíteni a kontrollt. Lissának nagy próbatételeket kell kiállnia, miközben azon fáradozik, hogy segítsen Rose-nak tisztára mosni a nevét. Rose pedig ezalatt azon ügyködik, hogy Lissa segítségére légyen: szavazati jogot akar neki szerezni titokban tartott féltestvére felkutatásával. És ebben akad társa Sydney és Dmitrij személyében. 

Dmitrij megváltozása frusztráló volt az előző részben és már nagyon kezdtem Adrian-nek szurkolni, közben viszont a lelkem mélyén azt reméltem, visszatér a régi Dmitrij és újra egy pár lehetnek Rose-zal. Ebben a kötetben rengeteg Dmitrij-jelenetet kapunk, azt hihetnénk, hogy ettől jobban belelátunk a lelkébe, jobban megismerjük, de nem. Én úgy érzetem, Dmitrij még jobban eltávolodik tőlem és Rose-tól és bezárkózik a saját kis világába a bűntudatával. Az olvasót pedig kizárja. Nem akartam ezt érezni, de néha már idegesített Dmitrij jelenléte, önsajnálata, vezeklése és azt kívántam, bárcsak Rose végül Adriant választaná. Aztán a végén persze meggondoltam magam, mert tudtam, milyen érzelmi hullámvasúton megy keresztül Dmitrij, de valahogy mégsem volt az a tökéletes lezárása a szerelmi szálnak, amilyet vártam. Sajnáltam Adriant és itt nem éreztem már azt a tökéletes összhangot Dmitrij és Rose között, mint korábban, bár az utolsó jelenetük tetszett. A többi szálon minden jól alakult, örültem, hogy minden megoldódott, egyedül a kötelékes dolog lett egy kicsit kurtán-furcsán lerendezve, de azt is el tudtam fogadni. 

A hat kötet közül ennek a borítója nem tetszik annyira, mint pl. a harmadiké, de nem is olyan rossz, mint a negyediké, körülbelül az első rész külső megjelenésével van egy szinten: nem rossz, de nem is jó. A könyv minőségében néhány elgépeléstől eltekintve nincs hiba. Rose narrációja lehengerlő, ezúttal is sokat nevettem a stíluson, a megfogalmazáson és azon, Rose mennyit bosszankodik. A megható és drámai pillanatokat ugyanúgy át lehet érezni, mint a barátság, a szerelem értékeit vagy a családtagok közötti kimondott-kimondatlan szeretetet. 

A karakterek hozták a formájukat. Rose vagány, kemény harcos, elszánt, merész, néha meggondolatlan és nem bír egy helyben ülni. Humoros, vicces, beszólogatós, bátor, mindent az öklével akar megoldani és bármit megtenne Lissáért. Bár sokat változott a történet előrehaladtával, fejlődött, megfontoltabb, bölcsebb lett, alaptermészete változatlan maradt. Dmitrij változott a legtöbbet, néha vannak kétségbeesett pillanatai, de még mindig bölcs, megfontolt, józan gondolkodású és a harcban verhetetlen. Lissa, Christian, Adrian, Eddie, Mia és Sydney szinte már jó ismerősökként jelennek meg előttem a könyv olvasása közben. Örülök, hogy megismerhettem ezeket a szereplőket és sajnálom, hogy véget ért a sorozat. Egy kicsit kárpótol a spin-off sorozat, a Vérvonalak, ahol az új karakterek mellett viszontláthatjuk majd a régi szereplőket is. A Vámpírakadémia sorozat fordulatos és izgalmas történetet tár elénk, egyedi világfelépítéssel, igazi értékekkel, barátsággal és szerelemmel, a felnőtté válás egy rögös, de csodálatos útját bemutatva. Annyit mondhatok, hogy Richelle Mead engem a biztos olvasói között tudhat, a többi sorozatára, könyvére is vevő vagyok.

Értékelés
Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/4.5
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/18.5

2014. március 24., hétfő

A beavatott (A film)



Abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy pénteken megnézhettem Veronica Roth A beavatott című disztopikus regényéből készült filmet. (A könyvről itt olvashatod a véleményem.) Különböző filmes portálokon negatív véleményt, lehúzó kritikát is olvastam róla, de akárki akármit mond, nekem tetszett. Szerintem teljesen visszaadta a könyv hangulatát, és a történetvezetés is legnagyobb részben könyvhű volt (Egy-két durvább jelenet vagy lényegtelenebb mellékszereplő lett csak kihagyva). A látványelemek fantasztikusak voltak, a színészek pedig kitűnően játszottak. Shailene Woodley remekelt a szerepben, én mindent elhittem neki. Theo James pedig annyira jól hozta Négyes figuráját, hogy olyan érzésem volt, mintha konkrétan a lapokról mászott volna a karakter a filmvászonra. Kate Winslet (egy ismerősöm szerint "Titanicné") is hihető alakítást nyújtott a hideg, számító Jeanine Matthews szerepében. Szintén tetszett Ashley Judd alakítása, Tris anyjának szerepében megmutathatta a karakter önzetlen és kemény oldalát is. A mellékszereplők közül volt, aki kevésbé volt ellenszenves a filmben, mint a könyvben, pl. Peter, Molly, Al. Gondolom a legkegyetlenebb részeket a korhatáros besorolás miatt hagyták ki, de ez nem vont le a film értékéből, szerintem így is világos és élvezhető volt.

Tetszett, hogy az elején szépen meg van minden magyarázva, hogy azok is értsék ennek a világnak a társadalmi rendszerét, akik nem olvasták a könyvet. A látvány lenyűgöző volt, nagyon szépen megoldottak mindent, amit a könyvet olvasva elképzeltem. A történet hamar beszippantott, élvezhető és fordulatos volt. A drámai helyzeteket, feszült pillanatokat mind át tudtam érezni, melyhez a varázslatos filmzene is hozzájárult. Nagyon tetszett a zenéből és a színészekből áradó rengeteg érzelem. A film ott volt megható és izgalmas, ahol kellett és ott volt romantikus, ahol annak helye volt. A romantikus jelenetek nem voltak nyálasak, de azért kellően érzelemgazdagra sikerültek. 

Sokan, akik nem olvasták a könyvet, bizonyára afféle Az Éhezők viadala-koppintáshoz hasonlítják, pedig köze sincs hozzá. Attól, hogy disztópia, már rögtön rá kell fogni, hogy onnan nyúlták az ötletet? Vagy csak ők nem ismernek más disztopikus alkotást? Aki nem ismeri eléggé ezt a műfajt, annak nyilvánvalóan először Az Éhezők viadala jut eszébe, de valójában (a negatív utópiákra jellemző kitalált jövőbeli elnyomó társadalmat leszámítva - ami a műfaj alapjellemzője) egyáltalán nem hasonlít egymásra a két történet. A könyvet nem ismerő nézőkben felmerülhetnek bizonyos kérdések a világgal kapcsolatban, de van erre egy jó megoldás: Olvasd el a könyvet és akkor nem fogsz hülyeségeket kérdezni! A falról csak annyit, hogy a könyv második része kezdi már pedzegetni, vajon mi lehet a falon túl és ebben a tekintetben sem olyan egyszerű a dolog, mint azt elsőre gondolnánk. 

Úgy gondolom, ez a film nem csak a visítozó tinilányokat vonzza a moziba, én például nem ebbe a kategóriába tartozom és nekem tetszett. Ismerőseim, akikkel a filmet megnéztem, szintén jó véleménnyel voltak róla. Nekik jobban tetszett, mint Az Éhezők viadala I-II., A hobbit, a Csontváros (könyvben jobb), meg a Vámpírakadémia (mondjuk ez nem lep meg, mert az túlságosan tinivígjátékosra sikerült) együttvéve. De hát ízlések és pofonok. Nézzétek meg a filmet és mondjatok róla véleményt! Kinek hogy tetszett?

A film az első heti jegyeladásból származó bevételeket tekintve óriási siker, szóval van remény a második részre, a filmstúdió már be is jelentette ebbéli szándékát. Állítólag jövő ilyenkorra tervezik A lázadó bemutatóját. Én kíváncsi vagyok rá, és örülök, hogy ebben a filmben nem kellett csalódnom. Úgy gondolom, azok számára is teljesen érthető a film és követhetőek az események, akik nem olvasták a könyvet. Aki pedig szerette a könyvet, annak tetszeni fog a történet mozis verziója is. Várom a második részt.

2014. március 20., csütörtök

Brenna Yovanoff: Az elcserélt


Brenna Yovanoff: Az elcserélt

Mackie Doyle igyekszik úgy élni az életét, mint mindenki más Gentry tökéletes kisvárosában: gondtalanul, boldogan, és egyezményes hallgatásban arról, hogy miért nem történik ebben a városkában soha semmilyen szerencsétlenség. Pedig lenne miről beszélni. 
Mackie-nek is van egy sötét titka. Ő egy elcserélt, tizenhat évvel ezelőtt hagyták ott egy igazi kisbaba helyett a bölcsőben. Most azonban a város alatt élő lények visszavárják, neki pedig döntenie kell arról, hogy hová akar tartozni. Egy hónappal ezelőtt még őt sem érdekelték a titkok, a normális, emberi élet reményében el is küldte volna a lényeket. Most azonban, hogy feltűnt a színen a furcsa, szép és megbántott lány, Tate, már túl sok minden forog kockán. Mackie úgy érzi, meg kell tudnia, hogy miért él az emberek között, és hogy képes lesz-e valaha is arra, hogy valóban közéjük tartozzon…

Brenna Yovanoff elsőkönyves író, Az Amerikai Egyesült Államokban, Denverben, Colorado államban él férjével. Eddig számos folyóiratban és a Merry Sisters of Fate blogon publikált már Maggie Stiefvater és Tessa Gratton írónőkkel együtt. 
Életéről keveset oszt meg az olvasókkal. Annyit tudunk, hogy tizenöt éves koráig magántanuló volt, és ez rányomta a bélyegét a személyiségére. Saját bevallása szerint jól focizik és szereti az erőszakos videojátékokat, viszont nehezére esik magabiztosnak tűnnie – talán, mert alacsony, vagy mert nem nagyon tud úgy beszélni, mintha lenne bármi fogalma is arról, hogy mit mond. Éjjeli bagoly, általában visszahúzódó típus és a vitákban szeret semleges maradni. A regénye szereplői közül leginkább Carlinára szeretne hasonlítani.

Nos, először is szögezzük le, hogy már megint bedőltem az érdekes borítónak. Elég régen megvan már ez a könyv, emlékszem, a misztikus-borongós külseje és az ígéretes fülszöveg ragadta meg a figyelmemet. Nemrég sikerült átrágnom magam rajta, és egyáltalán nem tetszett, valahogy nem fogott meg. Ez egy rövid értékelés lesz, mert erre a könyvre nem szeretnék sok szót vesztegetni.

Valami borzalmas összevisszaság volt a világfelépítés, nem értettem, hogy az emberek mit tudnak a városukról és mit nem. Néha elfogadták és nem találták furcsának a helyzetet, máskor pedig meglepődtek. Kusza és logikátlan volt, mintha több helyről lenne összeszedve, véletlenül összerázva és elénk öntve. A horrorisztikusnak szánt jelenetek inkább csak undorítóak voltak, a könyv unalmasságát az állandó eső csak erősítette, és  közben egyszerűen nem történt semmi a könyvben! A borús hangulat és a titokzatosság megmarad, de nem kapunk semmi mást. Se érzelmeket, se cselekményt.

A szereplők nem nőttek a szívemhez. A főszereplő, Mackie karaktere egyáltalán nem volt szimpatikus. Szereti a sötét ruhákat, a rockzenét, és úgy érzi, csak otthon van biztonságban. Ettől különlegesnek kellett volna látnom? Szerintem ez a legtöbb kamaszra igaz, tehát főhősünk nem volt valami egyedi figura, leszámítva azt, hogy ő egy váltott gyermek, azaz gyerekkorában elcserélték. Elvitték az igazi gyereket és őt hagyták ott helyette. Szeretne normális lenni, beilleszkedni, és nem veszi észre, hogy már régen beilleszkedett. Nos, Mackie folyton magát sajnáltatta, hogy neki milyen rossz, meg hogy őt senki nem szereti, holott mindenki törődött vele: a testvére, a barátai és még Tate is. A szerelmi szálon láttam néha valami reménykeltő villanást, de úgy halt el, mint egy kis szikra, mikor egy vödör vizet zúdítanak rá. Aki izgalomra és fordulatokra vágyik, ne itt keresgéljen.

A könyv külsejéről: a borító tetszik, érdekes és visszaadja a könyvnek azt a borongós, ködös atmoszféráját, de a fejezetcímek betűtípusa szinte olvashatatlan. És a fordítás is zavaró volt néhány helyen, ami miatt kénytelen vagyok pontot levonni. Összességében egy titokzatos, borús hangulatú regény, kevés cselekménnyel, a főszereplő beilleszkedési vágyával, és rejtélyes, de kusza és kidolgozatlan háttérvilággal. Tiniknek és olyanoknak, akik valami horrorszerű, bizarr könyvre vágynak, biztos különleges élményt nyújt, de egy sokat olvasott embernek nem tud újat mutatni. Én egyáltalán nem nevezném horrornak sem, mert nem az. Ez egy egyszerű tinifantasy sötét, borongós háttérrel.

Értékelés:
Tartalom, történet: 5/2
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4

Összesen: 20/13

2014. március 19., szerda

Richelle Mead: Örök kötelék

Richelle Mead: Örök kötelék 
(Vámpírakadémia 5.)


Rosemarie Hathaway soha nem a nyugodt természetéről volt híres, de most különösen nagy bajba keveredik. Pedig olyan jól indul minden. A Montana erdejében megbúvó Szent Vlagyimir Akadémián sikerrel és figyelemre méltó eredményességgel teszi le gyakorlati záróvizsgáját, megszerezvén az értettségét és elkötelezettségét bizonyító hűségjelet, mely a morákat vigyázó dampyr testőrök büszkesége. Ezt követően azonban megindul a lavina…
Lissa Dragomir hercegnő segítségével annak a Viktor Daskovnak a kiszabadítását tervezi, akit ők maguk juttattak a vámpírok börtönébe. A vállalkozást bonyolítja, hogy az élőhalott strigává lett Dmitrij nem csak szerelmével üldözi Rose-t, hanem egyenesen az életére tör.

Vajon sikerül-e Rose-nak kiderítenie, miként lehet a strigává vált vámpírokat visszahozni az életbe? S ha igen, eltűnik-e belőlük nyomtalanul  a gyilkos ösztön? És vajon képes-e felőrölni a strigáktól való örökös félelem a morák és dampyrok közti szoros kapcsolat erejét?
Richelle Mead Vámpírakadémia-sorozatának ötödik, egyben utolsó előtti kötete nem véletlenül szerepelt szerte a világban a sikerlisták élén. Az újabb izgalmak és váratlan fordulatok egészen biztosan lenyűgözik majd a hazai rajongók széles táborát is.

A Vámpírakadémia ötödik részét már nagyon vártam annak idején, és nem lepett meg, hogy ez is legalább annyira tetszett, mint az első négy kötet. Sőt, ez volt az egyik legjobb (bár most nem tudnék egy olyat részét sem említeni, amelyik ne lett volna jó). Nekem ez a sorozat tetszik, úgy ahogy van. Jó a világfelépítés, igazán egyedi és eredeti, nem a szokásos kliséket alkalmazza. Nagyon jónak tartom, hogy a szerelmi szál mellett egyéb fontos cselekményelemek is megjelennek: a strigák elleni harc, a felnőtté válás nehéz útja és megpróbáltatásai, mora politikai és társadalmi harcok, barátság, hűség, családi kapcsolatok alakulása. Az tetszik legjobban Mead sorozatában, hogy nem egy soha véget nem érő, ötlettelen, klisés újabb vámpíros sorozat, hanem egy előre pontosan eltervezett, fantáziadús széria. Látszik, hogy Richelle már az elején tudta, mihez fog kezdeni a szereplőkkel, és több korábbi kötetben is találunk utalásokat a később bekövetkezett eseményekre. Az biztos, hogy a z írónő nagy gonddal szerkesztette meg, hogy megdöbbentő, fordulatos, jól felépített történet legyen. Itt ebben a kötetben mindennek nagyobb lesz a tétje, komolyodik a helyzet, felszínre kerülnek a szereplők, érdekcsoportok közötti rejtett konfliktusok. 

Rose, miután épségben visszatért szibériai strigaölő útjáról, mely Dmitrijt tekintve sikertelen volt, és pár hónapig csendben meghúzta magát a Szent Vlagyimirban, most az érettségijére , a testőrvizsgájára készül. Lissa pedig a királyi udvarba fog menni, de előbb még van Rose-zal egy kis törvénybe ütköző elintéznivalója: ki akarják szabadítani a börtönből Viktor Daskovot, Lissa ősi ellenségét, hogy valami fontos információhoz jussanak tőle. A szereplők lassan felnőnek, már nem védi őket az Akadémia biztonsága sem fizikai értelemben, sem akkor, ha valami rosszat csinálnak. Ha Rose vagy Lissa elkövet valamit, nincs ott egy tanár, aki rendbe hozza a helyzetet. Felelősséget kell vállalniuk a saját tetteikért és érzik, mekkora súly nehezedik rájuk ezután. 

A történetről nem szeretnék többet írni, mert erősen spoileres lenne. A lényeg az, hogy most sem maradunk akció, harc, nyomozás és meglepő fordulatok nélkül. A fontos történésekre nem kell egész köteteket várni, az események pörgősen követik egymást, mindig van min izgulni. A karakterek közötti kapcsolatok  átértékelődnek, Lissának még mindig tetszik Christian, de haragszik és féltékeny rá. Tetszett, hogy az előző részben szakítottak, na nem azért, mert nem szerettem volna, hogy együtt legyenek, hanem azért, mert így az ő kapcsolatuk sem volt ellaposodva és reméltem, hogy azért majd kibékülnek. Rose szerelmi élete sem egyszerű: elkezdett járni Adrian-nel, és még ő is meglepődött, mennyire jól érzi magát vele, de közben még mindig Dmitrijt szereti, akit vissza akar hozni az életbe. Hogy milyen hatással lesz ez a kapcsolatukra és milyen lesz Dmitrij (ha tényleg sikerül megvalósítani a tervet), azt megtudjátok a könyvből. Az írónő még itt is meg tudott lepni, nem mindig úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. 

A karektereket most is szerettem, mindenki olyan volt számomra, mint egy régi jó ismerős. Rose a szokásos nagyszájú, pimasz, meggondolatlan lány volt, ugyanakkor remek testőr és jó barát, viszont Adrian-nek nem volt jó barátnője. Kicsit haragudtam rá, amiért az orránál fogva vezette a fiút, közben meg Dmitrij után vágyakozott. Szerintem nem kellett volna Adriant hülyítenie, nyilvánvaló volt, hogy Dmitrijt szereti. Annál is inkább, mert tudta, mennyire odavan érte Adrian. A mora lélekmágus fiú alakja most még szimpatikusabb lett, mint eddig és titokban már szurkoltam neki, hogy sikerüljön meghódítania Rose-t (főleg mikor Dmitrij olyan volt Rose-zal, amilyen; tényleg reméltem, hogy Rose már békén hagyja). 

Lissa ezúttal is aranyos volt, mindenben segített Rose-nak, még olyasmiben is, ami neki szörnyű volt, erején felül teljesített, pedig Rose meg akarta védeni minden bajtól. Lissa elszánt és tettre kész lett, igaz nemes. Eddie szintén nagyon szimpatikus figura volt, ő igaz barátként viselkedett. Nem kérdezett semmit, de mindenben Rose és kis csapata mellett állt. Dmitrij viselkedését nem tudtam hová tenni, olyan volt, mintha nem is lenne önmaga. Ettől még strigaként is dmitrijesebb volt, untam az önsajnálatát. Csak a végén kezdtem benne meglátni az igazi Dmitrijt, amiből azt szűrtem le, hogy még van remény. 

A könyv sok helyen meg tudott lepni, még a végére is tartogatott fordulatokat az írónő. Ez a rész szó szerint gyilkos függővéget kapott, ami után azonnal akarod a folytatást. A könyv nem csak akciódús, fordulatos, humoros és drámai egyszerre, de érzelmileg is sokszínű. Olvasás közben érzelmek egész áradatát éltem át, félelemtől megkönnyebbülésen és felháborodáson át, boldogságon és csalódáson keresztül a szomorú kilátástalanságig. A kapcsolatokban is ilyen hullámzás volt megfigyelhető Rose-Adrian, Rose-Dmitrij és Rose-Lissa között is, bár nem egyforma szinten. 

A szöveg stílusát a már jól megszokott pimasz, szókimondó, gyakran töprengő, de néha mégis inkább előbb cselekvő és csak utána kérdező Rose-féle narráció jellemzi. Változatlanul kedvenc. Most még a könyv külleme is tetszik, ez a borítókép sokkal szebb, mint az előző. Ha a képen látható lány világosabb hajú lenne, valahogy így képzelném el Lissát. Egyszóval nagyon tetszett a könyv (így többszöri olvasásra is), izgalmas és reményteli kezdés után megható, majd döbbenetes volt, aztán Mead újabb csavarokkal már előrevetítette, mi várható a hatodik résztől. Természetesen arra is vevő vagyok. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/19.5

2014. március 17., hétfő

Beleolvastam...

Sziasztok!


Hát az úgy volt, hogy a lusta bloggernek támadt egy ötlete...

Van jó pár olyan könyvem, amibe még csak beleolvastam. Elkezdtem, de félretettem, mert nem tetszett, vagy mert nem volt időm/kedvem/hangulatom tovább olvasni, vagy egyszerűen csak éppen más könyvbe is belefogtam és az jobban lekötött. Arra gondoltam, írok egy ilyen kis "első benyomás" bejegyzést az elkezdett vagy éppen folyamatban lévő könyvekről, aztán majd vagy születik róluk önálló értékelés, vagy nem. 

Azt tervezem, hogy (legfeljebb) havonta fogok jelentkezni ilyen poszttal, már amennyiben vannak éppen függőben lévő, vagy félig-meddig olvasott könyvek a polcomon. Nos, akkor lássuk, melyik könyvbe van éppen belebetonozva a könyvjelzőm! 

Melissa Marr: Törékeny örökkévalóság 
(Tündérvilág 3.)

Törékeny örökkévalóság könyv borítója


A sorozat első két részét olvastam, azok nagyjából tetszettek (majd hozok róluk véleményt). Ez annyira nem fogott meg. A borító gyönyörű, de a történet eddig nem jön be. Végtelenül unalmas, nem értem a szereplők cselekedeteit, nem tudom, mi motiválja őket és ellenszenvesek a karakterek. Egyszer talán ráveszem magam, hogy eljussak a végéig. De az nem mostanában lesz. 

Diana Gabaldon: Outlander 2. - Szitakötő borostyánban




Gondolom, arra emlékeztek, mennyire szerettem az első részt. Amennyire faltam az Outlandert, annyira nem kötött le a második része. Lassan, vontatottan indult be, túl hosszúak voltak a bevezető fejezetek és bár sok dologra kíváncsi vagyok, hogy miért, hogyan alakult úgy, valahogy mégis elakadtam az olvasásban a könyv negyede körül. Hamarosan azonban jön az Outlanderből készült filmsorozat, amit már nagyon várok, addigra szeretném átrágni magam ezen a második köteten. 

Angeli Marina: Vérkönny


Ajándékba kaptam a könyvet és már a feléig elolvastam. Akkor éppen nem volt időm rá, hogy folytassam, azóta meg ott ül a polcon és valahogy megfeledkeztem róla. Kicsit nehézkes volt a szöveg a sok régies kifejezés miatt. Tudom, hogy az írónő az adott kor nyelvezetét szerette volna ábrázolni ezzel, de nekem ez a szóhasználat jócskán megnehezítette az olvasást. Nem azért, mert nincs szókincsem, hanem egyszerűen csak fárasztó volt, mikor éppen valami könnyedebb olvasmányra vágytam. Az sem tetszett, hogy két főszereplő között túl hamar kialakult az "sírig tartó, halhatatlan, örök szerelem", amit nem szoktam szeretni. Attól még kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Majd valamikor tovább olvasom...


Michael Grant: Gone - Köddé váltak


Ígéretesen indult a könyv. Tetszik az alapötlet és az is, hogy több főszereplőnk is van. Sok rejtély és drámai pillanat van a könyvben, a szerelmi szál egyelőre aranyos, bájos. A könyv közepe táján kicsit kezdtek eldurvulni a dolgok és itt hagytam abba. Az egész történetet valami baljós, sötét, nyomasztó hangulat lengi körül, nekem pedig kell egy bizonyos fajta lelkiállapot ahhoz, hogy ilyet legyen kedvem olvasni. Valamikor, ha elkap az a hangulat, majd folytatom. 

2014. március 12., szerda

Lauren Oliver: Káosz

Lauren Oliver: Káosz 
(Delírium 2.)

"- Szóval korábban hogy hívtak? - kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: - Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél. Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul. - Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz - mondja halkan, de határozottan. - Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid... elporladtak. - Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. - Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik." - Lauren Oliver felvillanyozóan izgalmas második kötettel folytatja a Delíriumban megkezdett történetet. A trilógia első kötete, a Delírium 2011-ben előkelő helyezést ért el a New York Times bestseller listáján. A fordulatos folytatásban szinte sisteregnek a vad elszántság, a tiltott szerelem és egy kitörni készülő forradalom lángjai.

A Delírium után rögtön elkezdtem olvasni a második részt, a Káoszt (Pandemonium). Mivel az első kötet elég ütősen ért véget, már vártam, hogy megtudjam, mi lesz Lenával. Ő ki tudott szökni a Vadonba, de ehhez Alex segítségére és önfeláldozására volt szüksége. Azért akartak megszökni, hogy kint a Vadonban együtt legyenek, hogy Lenát ne kezeljék ki és továbbra is szerelmesek lehessenek egymásba. De Alexnek nem sikerült kijutnia.

Lena-t elborítja a gyász, a veszteség fájdalma, majd' belehal Alex hiányába. De úgy érzi, most Alex helyett is élnie kell, helyette is boldognak kell lennie, hisz a fiú ezért áldozta fel az életét. Meg tudtam érteni Lenát, milyen nehéz neki egy vadidegen helyen, ahol semmit és senkit nem ismer. Azt sem tudja, hová menjen, mihez kezdjen egyedül egy számára ismeretlen világban a szeretett fiú nélkül, akivel együtt akartak élni. Új emberekkel ismerkedik meg, vadonbeli kikezeletlenekkel, az ő fogalma szerint Veszettekkel. Össze kell szednie minden testi és lelki erejét ahhoz, hogy beilleszkedhessen. Lena nagyon sokat változik, az első könyvben megismert naiv, bátortalan, egész életében agymosáson átesett Lena eltűnt. Az új, vadonbeli Lena keményebb, lázadó, igazi túlélő típus, aki nem fél kockáztatni az életét a jó ügy érdekében és a szeretteiért. A Vadon, az éhezés, az élet és szerettei elvesztése megedzette: harcias, tettre kész lány lett. Határozott jellemfejlődésen esett át, bár én a naiv Lenát is kedveltem.

Ez a könyv teljesen más jellegű, másabb hangulatú, mint az első rész. Itt több az izgalom, az akció, míg a Delíriumban inkább Lena fejében, gondolkodásmódjában történtek a nagy változások. Ott a teljes történet Portland városában játszódott és az egész könyvet áthatotta valami baljós fojtogató hangulat, az állandó ellenőrzöttség, a szabad akarat hiányának és az emberi tehetetlenségnek az érzése. Ez a kötet merőben eltér ettől. Itt az emberek cselekvőképesek, mernek és tudnak is tenni valamit annak érdekében, hogy jobbra forduljon az életük. Jobban megismerjük a Veszettek csoportjait ( Kiderül, hogy a Veszettek között is vannak jók és rosszak is: a Dögevők) és kicsit az Ellenállást is. Az Ellenállás tagjai azok, akik kapcsolatban állnak a szimpatizánsokkal, céljuk a hatalom megdöntése, a kúra eltörlése.

Sok új szereplő lép be a történetbe és először furcsa volt a sok szokatlan név: Tövis, Holló, Mókus, Kék, Vadász. Ahogy Lena, úgy én is idegenként éreztem magam közöttük, de végül jobban megismertük őket és Lena be tudott illeszkedni a Vadonba. Nagyon érdekes karakter volt Holló, a háttértörténetét megtudva már meg lehetett érteni a viselkedését. Szimpatikus volt Vadász, Sarah, Kék és a maga módján mégis csak törődő Tövis is. Lenának sok mindenen, nehéz megpróbáltatásokon kell keresztülmennie, amitől megváltozik. Bár még mindig szereti, várja Alexet, a józan eszével tudja, hogy a fiú halott (vagy jobb esetben is örökre a Kriptába zárták), ezért gyászolja Alexet. Ám hamarosan új, nem várt érzések kelnek benne életre egy új fiú iránt. És ki ez az új fiú? Julian Fineman, a Delíriummentes Amerika nevű mozgalom fejének fia. Vagyis az ellenség. Lena azt a feladatot kapja az Ellenállástól, hogy tartsa szemmel Juliant, de a fiúról kiderül, nem egészen olyan, mint amilyennek a nagyvilág felé mutatja magát.
Ilyennek képzelem Juliant (csak ettől hosszabb hajjal)
Julian már eleve érdekes személyiség, összetett jellem. Ellentmondásossága megnyilvánul abban, mennyire lelkesnek és delíriumellenesnek tűnik, több agyműtét után is vállalja a kúrát, pedig valószínű, hogy bele fog halni. Ám kiderül, hogy ennyire nem elvakult. A múltját és valódi énjét megismerve rájövünk, hogy ő nem tehet mást, szót fogad az apjának és titokban a halálban reménykedik. Az első részben nagyon kedveltem Alexet, és kicsit haragudtam Lenára, hogy ilyen hamar (na jó, nem annyira hamar, hisz közben eltelik fél év) talál magának valaki mást, de Julian kifejezetten kedvelhető figura volt. Aranyos, kedves fiú, aki bár fanatikus DMA-harcosnak tűnik, Lenát megismerve elbizonytalanodik. Itt most éppen fordított helyzetben van Lena, mint Alex-szel annak idején, mert most ő a Veszett és Julian a kikezelendő. A DMA mozgalom azt akarja elérni, hogy a kúrát előbbre hozzák és már fiatalabb embereken is el lehessen végezni. Mindent megtesznek azért, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak, még trükkös eszközökhöz is folyamodnak. A végén van egy kis kavarodás, nem tudni, ki kinek dolgozik, kinek az oldalán áll, de ki lehet bogozni a szálakat. 

A könyv érdekessége a narráció, az eseményeket nem kronológiai sorrendben meséli el az írónő. Itt két cselekményszál van, és mindkettő Lenáé, de egyik a Vadonba éppen megérkező Lena életét meséli el (ezek az "akkor" fejezetek), a másik pedig a jelenlegi helyzetet írja le. A "most" fejezetek az Ellenállásnak dolgozó, megváltozott, kemény Lenát mutatják be. Mindkét szál lekötött, hol egyik, hol másik volt érdekesebb. A régi inkább érzelmesebb, drámaibb volt, míg a jelen események akciódúsabbra sikerültek, ugyanakkor a szerelmi szál is ezen jelent meg. A könyv végi utolsó fejezet nagyon hosszú lett, de olyan izgalmas, pörgős volt, hogy hamar elolvastam. A könyv utolsó oldala pedig durva fordulatot tartogat az olvasó számára.

A szöveg ezúttal is sok szép gondolatot tartalmaz és vannak olyan hasonlatok, metaforák, amik nagyon megragadták a figyelmemet (pl. a torony). Ez a rész azonban nem annyira elmélkedős, mint az előző, ez fordulatosabb, több benne a cselekmény. A történetmesélés jelen idejű, ez most sem zavart, hamar megszoktam. Az egyetlen, ami nem tetszik a könyvben, az a magyar borító. A külföldi kiadás borítóképe is lehetne kifejezőbb, viszont az legalább szép. De ez?? Szeplős szőke lány fekete kapucnis pulóverben? A fedőlap nem esztétikus, a lány egyáltalán nem hasonlít a könyvbeli Lenára, és olyan semmitmondó az egész kép. Nem illik a könyvhöz, sem a hangulatát, sem a témáját nem tükrözi és még olvasásra sem ingerel. A kiadvány egyébként igényes, a borítón kívül nem volt vele bajom. Jobban örültem volna, ha átveszik a külföldi borítót. 


Külföldi borító

Összességében tetszett a könyv, bár tartottam tőle, hogy Lauren Oliver abba a hibába esik, mint Ally Condie a remek Matched után a katasztrofális folytatással, a Crossed című könyvvel. Ez azonban méltó folytatása lett a Delíriumnak, igaz, ez a kötet teljesen más hangulatú. Más a főszereplőnk jelleme, teljesen újak a mellékszereplők, más a helyszín (a Vadon és New York, nem Portland). Más jellegű a cselekmény, ráadásul két, időben elkülönülő szálon halad, nem pedig lineárisan. A sok újítás ellenére valahogy mégis éreztem, hogy ez egy folytatáskötet és remélhetőleg a harmadik részben sikerül az írónőnek a kétféle világot egyesítenie. Egy nagy forradalom van készülőben és a könyv végi fordulat is érdekes dolgokat ígér, kíváncsian várom a folytatást. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/5
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/5
Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/17

2014. március 11., kedd

Richelle Mead: Véreskü


Richelle Mead: Véreskü 
(Vámpírakadémia 4.)

A Vámpírakadémia harmadik részének elolvasása után annyira izgatottan vártam a folytatást, hogy nem is igazán értem, hogy sikerült kivárnom. Annyi kérdés merült fel bennem, nagyon érdekelt, mi fog történni, hogyan lehet ezt megoldani, vajon milyen irányba viszi el Mead a történetet. Figyelem, az előző részekre vonatkozóan SPOILERes a bejegyzés! Szóval ha még nem olvastad a Vámpírakadémia első három részét, akkor ne olvasd tovább (a fülszöveget se)!

Fülszöveg:

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt...
Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágus-árnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?

Véleményem:
Főhősünk, Rose felkerekedik és elindul Oroszországba, hogy megkeresse és levadássza strigává változott szerelmét, Dmitrijt. Végig azt a részt vártam, mikor végre megtalálja Dmitrijt és kíváncsi voltam, hogyan alakulnak közöttük a dolgok. Sikerül-e megölnie őt? Vagy egyáltalán meg akarja-e még ölni? Vagy Dmitrij öli meg Rose-t? Esetleg újra egymásra találnak? Együtt élnek örök életet strigaként? A lehetőségek száma végtelen volt és a legjobban az foglalkoztatott, milyen lesz Dmitrij és hogyan fog viszonyulni Rose-hoz. Mennyit változott, mióta striga lett, maradt-e benne valami a régi Dmitrijből, akit Rose annyira szeretett? Tudtam, hogy ha még egy kicsit mindig emberi, nem pedig kegyetlen, gonosz striga, akkor Rose-nak sokkal nehezebb dolga lesz. A dmitrijes, harcolós részek akciódúsak, érzelemgazdagok és izgalmasak voltak.

A történet sok helyen érdekfeszítő, de a sorozat eddigi kötetei közül ez volt az első, amiben lagymatag részek is voltak. Igen, nehéz volt kivitelezni, hogy izgalmas legyen a sztori Dmitrij megtalálásáig is és ahhoz képest elég jó munkát végzett az írónő, mert az unalmasabb részekbe is sikerült némi rejtélyt és pár fordulatot becsempésznie. Új szereplők is megjelennek: Sydney az alkimista, aki segít Rose-nak a strigahullák eltüntetésében, no meg Abe Mazur, a titokzatos mora maffiózó. Megismerhetjük a Belikov családot, Dmitrij anyját, nagymamáját és testvéreit, valamint egy ritkának számító dampyr-mora házaspárt is. Az új szereplők közül Sydney semleges volt számomra, de vicces volt, mennyire félt és irtózott Rose-tól, "az éjszaka gonosz teremtményétől". Abe jelenetei tetszettek, érdekes karakter volt és sokat nevettem a Rose-zal való beszélgetésein ("vénember"), máskor viszont a hideg rázott tőle. Már nagyon kíváncsi voltam, ki lehet, kinek dolgozik és mit akarhat Rose-tól. Valami nagyon halvány sejtésem volt a kilétéről, de Mead igazán be tudja vinni az olvasót az erdőbe, ha nem figyelünk a rejtett utalásokra. A Belikov család tagjai is szimpatikusak voltak, főleg a nagymama, Jeva. Ezek a részek humorosak voltak, jókat derültem Rose bosszankodásain. 

Ebben a könyvben van a legtöbb bizonytalankodás, gondolkodó, töprengő fejezet. Rose sokszor csak tépelődik, nem tudja, hogy döntsön, mit csináljon, hova menjen. Maradjon vagy menjen, ha megy, akkor hová? Gyakran nem tudja, mit akar, mire vágyik, mi volna a helyes viselkedés. Tény, hogy nehéz döntéseket kell meghoznia és közben majd' megszakad a szíve. Nem elég, hogy meg kell ölnie a férfit, akit szeret, hanem még legjobb barátnőjét, Lissát is magára hagyta, aki nélküle nehezen boldogul. Úgy éreztem, kicsit túl volt dramatizálva az, hogy Rose otthagyta Lissát, nekem végig az volt az érzésem, hogy nem örökre hagyta ott, csak amíg elintézi a Dmitrij-ügyet. Persze, abban nem lehettek biztosak, milyen kimenetele lesz a küldetésnek, visszatér-e Rose egyáltalán (élve).

Attól, hogy Rose és Lissa térben nem találkoznak, attól még Lissa cselekményszálát is nyomon követhetjük Rose szemével a kötelékük segítségével. Lissa rossz társaságba keveredik, hibát hibára halmoz, rossz döntéseket hoz, és elveszíti azokat, akik igazán törődnek vele. Nem ismeri fel, kik a valódi barátai és ki jelent rá veszélyt. Lissa szálán is belépnek a képbe új szereplők: Avery és Reed Lazar, két mora, meg az apjuk, aki nem más, mint az új iskolaigazgató, valamint a testőrük, az izomagyú Simon. Egyik Lazar-testvér sem volt szimpatikus: Reed folyton mogorva, szótlan, magánakvaló és undok volt, Avery pedig túlzottan bohém, bevállalós, az a fajta, akiről rögtön tudod, hogy bajba fog keverni. Szerintem átlátszó volt, hogy ők nem a jófiúk csapatát erősítik, ennek ellenére Lissa nem vette észre. Adrian nagyon-nagyon szimpatikus volt ebben a részben, még jobban megkedveltem, mint eddig. Álmaiban meglátogatta Rose-t, annak ellenére, hogy a lány egyébként gonoszul bánt vele; törődött Lissával és Jill-lel is, igaz barátként viselkedett. Feltűnt neki, hogy valami nem stimmel Lissával, de nem tudott semmit tenni ez ellen. Jill aranyos, naiv, könnyen zavarba hozható kislány volt, de ki mert állni a véleménye mellett. 

Mikor hosszú várakozás után végül a kezembe vehettem a negyedik részt, még az sem érdekelt annyira, hogy ilyen csúnya lett a borítója, csak olvashassam végre. Most azonban muszáj pontokban kifejeznem, mennyire nem tetszik a könyv külseje. A szokásos ódon vámpírkastély most is megvan, fekete madarak, kísérteties holdfény, kerítés, és egy gusztustalanra sminkelt, sápadt lány sötét hajjal, kapucnis felsőben, ezüst nyakláncokkal. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor el tudom képzelni, hogy ez a lány egy strigavadász, de semmiképp nem tudám Rose-zal azonosítani. A nyakláncokat úgy tekintettem, mintha Rose-nak a Dmitrijtől kapott ékszereire utalnának, de maga a borító akkor sem tetszik. Csúnya és ha nem tudnám, melyik könyv folytatása, nem vonzana arra, hogy belelapozzak. Bár ez a legkomorabb, legsötétebb része a sorozatnak, még mindig túl zordnak, sötétnek, drakulásnak érzem ezt a borítóképet. Magára a szövegre egyébként ezúttal jobban odafigyelt a kiadó, az előző részben nagyon sok értelmetlen mondat, helyesírási vagy gépelési hiba volt, itt ezek száma már csökkent, de még mindig benne maradt pár elírás. 

A stílust a jól megszokott Rose-féle narráció jellemzi. Vagány, néha beképzeltnek tűnik, afféle "fenegyerek"-nek tartja magát, de nekem ez tetszik, mert a tetteivel bebizonyítja, hogy tényleg az. Így az ilyen megnyilvánulásait (pl. "piszok jó testőr vagyok") reális önjellemzésnek tudtam be, nem nagyképűsködésnek. Tetszik Rose személyiségében, hogy még a kilátástalannak tűnő helyzetekben sem hátrál meg, nem adja fel és mindent megtesz azért, hogy elérje azt a nemes célt, amit kitűzött maga elé. A harcos részek izgalmát és a drámai jelenetek komorságát humoros részek és romantikus pillanatok oldják. Szerintem Mead-nek sikerült megtalálnia a megfelelő arányt, hogy a könyvei ne legyenek se túl csöpögősek, rózsaszínek, se túl érzelemmentesek. A romantika, az akció és a rejtélyek tökéletesen vannak elosztva, és vegyítve vannak erős érzelmekkel: családi kapcsolatokkal, barátság-szállal. A szereplők fejlődnek, tanulnak a hibáikból, jellemük változik. Újabb konfliktusokkal kell szembenézniük, míg minden egy nagy végső fordulópont felé halad. A könyv végén pedig még a remény is felcsillan, de ez az út nem várt bonyodalmakon keresztül vezet. Az biztos, hogy Rose és Lissa élete az ötödik részben sem lesz egyszerűbb.

Értékelés
Tartalom, történet: 5/4
Szereplők: 5/5
Nyelvezet, írásmód: 5/5
Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/17

2014. március 10., hétfő

E. L. James: A szürke ötven árnyalata


E. L. James: A szürke ötven árnyalata

Az erotikus, mulattató és mélyen megindító Ötven árnyalat-trilógia olyan történet, amely hatalmába keríti és birtokba veszi olvasóját, azután mindig vele marad. Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Greyjel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá. Grey, aki képtelen ellenállni Ana csendes szépségének, eszének és független szellemének, elismeri, hogy ő is akarja a lányt de a saját feltételei szerint. Ana, akit egyszerre ijeszt és izgat Grey szokatlan szexuális ízlése, habozik. Greyt minden sikere - multinacionális vállalkozásai, hatalmas vagyona, szerető családja - ellenére démonok gyötrik és az önuralom kényszere emészti. Amikor a pár vakmerő, szenvedélyes viszonyba kezd, Ana fölfedezi Grey titkait és tulajdon, sötét vágyait.

Jó ideje tudok már a könyv létezéséről, sokat hallottam róla, nagyjából tudtam, miről szól, de valahogy nem vonzott, nem voltam rá kíváncsi. De mivel most valaki kölcsönadta (Köszi, tesó!), meg a készülő film apropóján is úgy gondoltam, itt az ideje elolvasnom. A fülszöveg elég jól leírja a könyv tartalmát, lényegét. Igen, ez az a könyv, aminek a háromnegyedében szexelnek, a maradék egynegyed részben pedig a szexről beszélnek illetve arról/azon gondolkodnak. És nagyjából ennyiben ki is merül a sztori. De nem ez volt vele a bajom, hisz egy erotikus regénynél ez megszokott, az viszont nagyobb probléma, hogy ezen felül nem sok pluszt ad. 

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de engem egyáltalán nem nyűgözött le. Úgy összességében nem volt annyira rossz könyv, csak ahhoz képest, mennyit eladtak belőle. Szerintem az lehet a titka, hogy sok mindenkinek még újdonságként hat, ha egy könyvben ennyire nyíltan beszélnek ilyen tabutémákról, meg eleve hogy az egész csak a nyers szexualitásról szól, meglehetősen szókimondóan. Aztán ott van az is, amit én nemes egyszerűséggel csak "Miley Cyrus-effektusnak" nevezek, hogy valami azért népszerű, azért beszél róla mindenki, mert botrányos és figyelemfelkeltő, nem pedig azért, mert jó. Akárhogy is legyen, tény, hogy nem lettem az Ötven árnyalat trilógia fanatikus rajongója. Én jobban szeretem a cselekményközpontú történeteket az erotikus regények esetében is. Nehezen haladtam vele, hetekig tartott, mire elolvastam, sokszor félretettem. A könyv eleje számomra nehezen indult be, untam az ismerkedős részt, mert a fülszöveg elolvasása után már eleve tudtam, mi lesz a vége. És gyakorlatilag utána sem történt semmi, csak szexjelenetek meg a főszereplő lány önámítása, aki azt hitte, kihozhat valami jót egy eleve halálra ítélt kapcsolatból. A pasi már az elején megmondta, hogy csak szado-mazo-szexelni akar vele, ehhez képest a lány abban reménykedik, hogy szerelem és komoly kapcsolat fog közöttük kialakulni. Miért hiszi ezt? 

Értem én, mi a könyv mondanivalója: hogy meg lehet változni, és érdemes is, ha van kiért. És mindig lehet reménykedni abban, hogy az őszinte szerelemnek van esélye. Van remény arra, hogy egy rosszfiú miattunk megváltozik (bár erre ebben a bevezető kötetben még nem került sor, de van egy olyan sejtésem, hogy ebbe az irányba fog elmenni a történet). Ezek szép gondolatok és jó kis tanulság, ezzel csak az a baj, hogy a való életben ez általában nem így történik. Persze álmodozni lehet. És ez az egyik dolog, ami kifejezetten idegesített a könyvben: hogy az az üzenete, hogy egy lánynak (meg a nőknek általában) mindent el kell viselnie, tűrnie kell a megaláztatásokat, a testi-lelki fájdalmakat, a parancsolgatást, az állandó ellenőrzést, és azt, hogy mindenkinek hazudnia kell a kapcsolatukról. És mindezt miért? Hogy a pasinak jó legyen?? Hogy vele maradjon? A lánynak ebben mi a jó?! Hogy hátha megváltozik? Egyszerűen nem értettem, hogy valakinek ez hogyan érheti meg? Pedig (kapaszkodjatok meg!) a való életben is léteznek ilyen kapcsolatok! Nem is kevés. És komolyan tartok attól, hogy sok naiv lány, aki olvassa ezt a könyvet (és az ehhez hasonlókat, mert rengeteg van belőlük és e könyv sikerén felbuzdulva most mindenki ilyet akar írni), valósnak fogadja el ezt a nyakatekert helyzetet és természetesnek veszi, hogy ő nem ér annyit, mint egy férfi. Meg hogy mindent meg kell tennie (olyasmit is, amit nem akar), csak hogy a férfi méltóztasson foglalkozni vele. Remélem, ettől azért több eszünk van, lányok! Bocs a harcias hangvételért, de ez a könyv enyhén szólva kihozta a feminista énemet. :)

A másik dolog, ami zavart a könyvben, az az, hogy a lány, aki mindent megtesz egy (reményei szerint szerelmi) kapcsolatért, mit kap cserébe? Helikopterutat, notebookot, Blackberryt, kaját (ha akar enni, ha nem) és ruhákat! Hát ezekért hogy a fenébe ne érné már meg kékre-zöldre veretni magadat, ugye? Már így is olyan anyagias a világ, kivesznek a régi értékek. Most komolyan, miért kell azt hangsúlyozni, hogy az anyagi javakért megéri mindent bevállalni? Oké, értem, hogy főszereplőnknek, Anának ezek a dolgok nem sokat jelentenek (még szerencse), és ő gyakorlatilag szerelemből megy bele a játékba, de azért számára mégis csak az a pasi legfőbb jellemzője, hogy gazdag és hú mi mindene van, meg hogy gyönyörű. 

Tudom, hogy a történet tartogat még meglepetéseket, mert ebben a részben nem sok minden derült ki. Csak remélni tudom, hogy a folytatás jobban fog tetszeni, és látok majd valami fejlődést mind a cselekmény, mind a mondanivaló terén. Maguk a szexjelenetek nem voltak annyira durvák, mint amilyennek képzeltem, pedig igencsak elfehéredtem, mikor Anával együtt elolvastam a szerződést. 

Narrátorunk, Anastasia egy szelíd, naiv, bátortalan, ügyetlen lány. Ilyen tekintetben nagyon emlékeztetett Bellára (Alkonyat). És őt is egy elérhetetlennek tűnő, rejtélyes, kiismerhetetlen pasi környékezi meg, aki sokkal jobb, gazdagabb, szebb, menőbb, mint ő. Ismerős, igaz? Szimpatikus vonása az volt, hogy nem mondott rögtön igent Grey ajánlatára, néha gondolkodott, és tetszett, hogy ellent mert mondani (persze nem mindig és nem is sokáig). Az, hogy mindig mindent megbocsátott és a legapróbb udvariassági gesztusoktól is majd' elájult, már nem tetszett annyira. Kicsit sajnáltam szegényt, mikor kezdett rájönni, hogy belehabarodott a pasasba, és kezdte megérteni, hogy itt bizony nem számíthat olyan szerelemre, amire vágyik. Pedig tényleg nem kért sokat, csak egy normális kapcsolatot akart. Ellentmondásosan viselkedett, szerintem aki szűz és még csak pasija sem volt soha, az nem így viselkedik, szóval az írónőnek nem igazán sikerült elkapnia az "ártatlan szűzike" karaktert. 

A vége felé már untam, hogy Ana folyton a belső istennőjével meg a tudatalattijával jött, pedig eleinte még érdekes és aranyos volt. Szinte elképzeltem, hogy úgy ülnek Ana vállán, mint a kisangyal meg a kisördög és különféleképpen reagálnak a lány cselekedeteire, illetve más-más tanácsokkal látják el. A tudatalattija logikusan gondolkodó és megfontolt volt, de néha gonoszkodott egy kicsit, ő képviselte a józan ész szavát. A belső istennője inkább a testi vágyaknak adott hangot és lelkesen bólogatott minden újabb pikáns ötletre. Az is untig ismételt és idegesítő elem volt a könyvben, hogy Ana folyton az ajkát rágcsálta, a szemét forgatta és minden egyes oldalon legalább kétszer elpirult. Ana karakterében csak a családja (érdekes felállás) és a könyv végi döntése tetszett. 

Ana figurájánál csak Christian Grey karaktere idegesített jobban. Fiatal milliomos, titokzatos, jóképű, gazdag, komoly, parancsolgató, gazdag, gazdag, és említettem, már, hogy GAZDAG? Mintha ez lenne a legfontosabb tulajdonsága. Ja, és gyönyörű. Nos, lássuk csak, ezen kívül miért is lehet beleszeretni? Nos, ... hoppá, nincs ilyen! Mert a személyisége egyszerűen taszító. Hűvös udvariasság jellemzi, soha nem látni felhőtlen örömet az arcán, szomorúság és düh váltakozik a hangulatingadozásaiban. Nem értettem, miért szeretett bele Ana. Ezen kívül nem sok mindent tudtunk meg a jelleméről és a titokzatos múltjáról. Csak sejteni lehet, hogy nem volt olyan egyszerű az élete, mint ahogy hinnénk és érezni, hogy valami sötét titok lappang a múltjában. Talán az tette őt olyanná, amilyen lett. Ez a titokzatosság volt az egyetlen, ami kicsit szimpatikusabbá tette nekem Christian alakját, de erről egyelőre olyan kevés információt kaptunk, hogy nem tudta felülírni az ellenszenvemet. 

És hogy mitől volt ellenszenves? Azt hiszi, hogy pénzen bármit meg lehet venni, szeretetet, vonzódást, lányokat játékszernek (mondjuk ebben nyilvánvalóan igaza van, hisz eddig is akadtak lelkes jelöltek - újabb negatív üzenet). Beképzelt, parancsolgató, idegesítő, ok nélkül féltékeny, állandóan nyaggatta Anát, hogy egyen (ettől már a falra másztam), mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarja, mindenbe beleszólt, mindent tudni akart róla, mindenhová követte és mindenhol ott volt! Még akkor is, mikor a lány mondta, hogy egy kicsit távol akar lenni tőle, hogy gondolkodhasson, akkor is megjelent! Olyan idegesítő volt (mint valami őrült zaklató), én biztos nem szerettem volna bele egy ilyen levakarhatatlan férfiba. Túl sokat kaptunk belőle, olyan érzésem volt, mintha az írónő a pofánkba nyomná Cristian Greyt, ha kérünk belőle, ha nem. Hát, én nem kértem. 

A mellékszereplők közül Kate-et nem bírtam, folyton kíváncsi volt, faggatózott, beleszólt Ana életébe és kicsit olyan volt, mint Christian, csak lányban. Mondanom sem kell, ez nem tette rokonszenvesebbé. Christian szülei és testvérei érdekesek voltak, róluk olvastam volna még, remélem, a következő részekben jobban megismerhetjük őket is. És Mrs. Robinsonra már nagyon kíváncsi vagyok, ő tényleg érdekes figurának tűnik. 

A könyv nyelvezete is hagyott némi kivetnivalót maga után. "Szent szar", "szent tehén" és "basszantyú" minden mennyiségben. Igen, ezek a leggyakrabban használt kifejezések a könyvben. A szerző ilyen profi írástechnikai eszközöket használt arra, hogy kifejezze, milyen meghökkentő dolog történik a szereplőjével. Ezen kívül csúnya szavak is előfordulnak, de ez nem zavart annyira, mert felfokozott állapotban, túlfűtött pillanatokban történt és ez csak hozzájárult a jelenetek érzékiségéhez. Azért előfordultak szép gondolatok is a könyvben, amik elgondolkodtattak, de akadt jó néhány olyan rész, ahol csak 1-2 szavas tőmondatok követték egymást. Az sem tetszett, hogy Grey mindenféle következetesség nélkül használja Ana neveit. Egyszer Anának, máskor Anastasiának, néha Miss Steele-nek szólítja, de erre nincs szabály, mikor melyiket alkalmazza. Jobban tetszett volna, ha kicsit elkülönülnek a megnevezések, pl. mikor dühös, akkor Anastasia-nak szólítja, mikor alkudoznak, akkor Miss Steele, vagy valami. De semmi ilyen nem volt, és ez indokolatlanná tette a háromféle név használatát. A fülszövegben beígért "mélyen megindító" tartalmat és humort hiányoltam, nem vettem észre, hogy olyan "mulattató" lett volna a könyv.

Hogy írjak valami jót is, elmondom, hogy a könyv külső megjelenése tetszik. A borítókép nagyon szép és a címhez illően szürke, valamint azt a nyakkendőt ábrázolja, ami nagy szerepet kap a könyvben. Maga a fedőlap csodálatos bársonyos anyagú, nagyon igényes. A három kötet borítóját elnézve a második tetszik legjobban, így az kap majd maximum pontot. A kötet külső megjelenése illik a könyv tartalmához és hangulatához, a kiadvány minőségével nincs gondom. A szöveg betűtípusa szép, a sortávolság optimális, az e-mailek más betűtípussal vannak kiemelve. Könnyű olvasni, nem fárasztó, én nem emiatt haladtam nehezen az olvasással, hanem mert nem kötött le annyira a történet. A könyvet olyanoknak ajánlom, akik nem bánják, ha egy abuzív kapcsolatról olvasnak és akik szeretik a nem túl eseménydús erotikus jellegű történeteket, melyekbe némi szomorúság és titokzatosság is vegyül. 

Értékelés
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/3
Nyelvezet, stílus: 5/3
Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20 / 13.5

Template by:

Free Blog Templates