J. A. Redmerski: Az örökké határa
A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…
Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele...
A soha határa című könyvet kedveltem, de nem lett a kedvencem. Valahogy a sok pozitív vélemény miatt többet vártam tőle. Most, a második rész olvasása előtt pedig az első rész sikere volt a mérce, amit megint csak nem sikerült a könyvnek megugrania. Legalábbis én így érzem. Vegyes érzésekkel fogadtam a hírt, hogy az írónő folytatta Andrew és Camryn nem mindennapi történetét. Egyrészt örültem, hogy viszontláthatom ezeket a szereplőket és kíváncsi voltam, mi vár még rájuk, milyen kalandokba keverednek. Másrészt viszont féltem, hogy Redmerski "elrontja" a happy endet, ha folytatja. A soha határa egy viszonylag lezárt, jól végződő történet volt, nem voltam benne biztos, hogy mindenáron hozzá kell-e nyúlni. Ám volt a befejezésében valami, amit furcsának, nem odaillőnek találtam, az írónő pedig éppen ezzel a szállal kezdett valamit a második részben.
Félelmeim többé-kevésbé alaptalannak bizonyultak, mert magát a történetet nem szúrta el a szerző, csak más irányba terelte. Nem kell aggódni, mert nem lett bosszantó a folytatás. Kicsit azonban becsapva éreztem magam, mikor befejeztem, mert végig vártam valami nagy ütős fordulatot, olyasmit, amitől leesik az állam, de ez nem következett be. Az örökké határa vége nekem egy kicsit túl rózsaszín, szentimentális lett, ám örültem, hogy minden jól végződött. Bár be kell valljam, volt a befejezésben valami keserédes érzés is, mintha a szereplőink nem száz százalékig lettek volna boldogok, de megpróbálták volna kihozni a helyzetből a maximumot, és ezt szerintem elég ügyesen megoldották.
Azt javaslom, hogy ne nagy várakozásokkal álljatok neki a könyvnek, ne számítsatok nagy csavarokra, megdöbbentő fordulatokra, párkapcsolati krízisre vagy parázs vitákra a szereplők között. Ez a könyv engem inkább arra emlékeztet, mikor viszontlátunk egy rég nem látott barátot, akiről egyébként hallottunk az évek során, szóval nagyjából tudjuk, hogy alakult az élete, de csak most tudunk meg tőle részleteket. A nosztalgia érzését csak erősítette bennem, hogy Camryn és Andrew néha visszaemlékeztek olyan dolgokra, melyek az első kötet idősíkjában estek meg velük. Ez a könyv hosszabb időt ölel fel, mint az első rész és néha nagyobb ugrások is előfordulnak. A végén már csak ugráltunk hol hónapokat, hol éveket. Olyan volt, mintha csak néha bele-belepillantottunk volna a karakterek életének egy-egy jelenetébe. Ez kicsit zavart, mert nem keltette bennem összeszedett, jól megszerkesztett történet benyomását.
Legjobban ezúttal is az érzelmek tetszettek a könyvben, bár most nem tudtam annyira átérezni őket, mint az első résznél. Időnként nagyon megható volt, máskor meg nem értettem, mi a problémájuk a szereplőknek. Nem értettem, mit akar Camryn, mi zavarja (pl. New Orleansban). A karakterek változtak, sok mindenen mentek keresztül és az is érdekes folyamat, hogyan küzdenek meg az őket ért megpróbáltatásokkal. Camryn néha nem volt szimpatikus, önzőnek tűnt, haragudtam rá a gondolatai és a viselkedése miatt, még hibáztattam is egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy neki is bűntudata van, amit elfojtással, nemtörődömséggel akar kezelni, de a lelke mélyén nagyon szenved, mert ő is hibásnak érzi magát. Andrewt viszont nagyon kedveltem, végig támogatta, segítette Camrynt és még a nehéz időkben is támasza volt, holott neki sem volt könnyű feldolgoznia a tragédiát.
Most is két szemszögből követhetjük nyomon az eseményeket (sőt, a végén van még egy "bónusz" szemszög is 15 évvel később - én az ilyet nem szoktam szeretni, mert így megfoszt a fantáziám lehetőségeitől, most sem jött be annyira, de nem is zavart különösebben). Azonban ebben a kötetben én feleslegesnek éreztem a két szemszöget, mivel végig együtt volt a két szereplő. Az érzelmeik leírásához is tökéletesen elég lett volna egyikük narrációja, hiszen annyira ismerik és megértik a másikat, hogy teljesen hihetően tudták volna tolmácsolni egymás érzéseit is. Én jobban örültem volna, ha az egész könyv Andrew szemszögéből van írva, azt érdekesebbnek és sokkal kifejezőbbnek találtam, mint Camrynét.
Tetszett, hogy a könyvnek van mondanivalója, reményt és - nem túl praktikus, alap esetben nehezen kivitelezhető - életvezetési tanácsokat ad olyanoknak, akik nem akarják az életüket a mindennapok mókuskerekében tölteni. Andrew és Camryn története azt próbálja sugallni, hogy mindig lehet másképp, nem muszáj a társadalmi elvárásokhoz igazodni, úgy élni, ahogy azt mások teszik vagy tőled is elvárják. Van kiút: ha nem akarod ezt, tegyél ellene, biztos van valami megoldás. A való életben ez azonban nem ilyen egyszerű, de értékelem, hogy a könyv lehetségesnek tartja és ezzel reményt kelt az olvasóban. És itt most nem csak azt az esetet kell érteni, ha valaki utazgatni akar letelepedés helyett, hanem ha bármi olyasmire vágyik, ami nem szokványos. Ebben igazat adok neki: meg kell próbálnunk elérni az álmainkat és úgy élni, ahogy szeretnénk, függetlenül attól, mit gondolnak mások. Valaki az utazgatásban találja meg önmagát, mások a sportban, hobbijukban, a művészetben vagy az olvasásban lelik örömüket.
A könyv külleme nem hagy kivetnivalót maga után, tetszik a borítója is. Nem olyan egyedi és titokzatos, de illik az első rész külsejéhez, valamint Andrew-t hasonlóképpen képzelem el, így könnyen megbarátkoztam ezzel a képpel. Szerelmes, romantikus pillanatok, egy kapcsolatban felmerülő érzések, bizalom, megértés, lelki trauma feldolgozása, és néhány kedves, humoros helyzet is érdekesebbé teszi a történetet. Összességében egy kellemes, langyos kis folytatáskötet, azoknak ajánlom, akik még nem akarnak elszakadni A soha határában megkedvelt szereplőktől. Aki nem vár semmi meghökkentőt, az nem fog benne csalódni.
Értékelés:
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4
Összesen: 20/15
Félelmeim többé-kevésbé alaptalannak bizonyultak, mert magát a történetet nem szúrta el a szerző, csak más irányba terelte. Nem kell aggódni, mert nem lett bosszantó a folytatás. Kicsit azonban becsapva éreztem magam, mikor befejeztem, mert végig vártam valami nagy ütős fordulatot, olyasmit, amitől leesik az állam, de ez nem következett be. Az örökké határa vége nekem egy kicsit túl rózsaszín, szentimentális lett, ám örültem, hogy minden jól végződött. Bár be kell valljam, volt a befejezésben valami keserédes érzés is, mintha a szereplőink nem száz százalékig lettek volna boldogok, de megpróbálták volna kihozni a helyzetből a maximumot, és ezt szerintem elég ügyesen megoldották.
Azt javaslom, hogy ne nagy várakozásokkal álljatok neki a könyvnek, ne számítsatok nagy csavarokra, megdöbbentő fordulatokra, párkapcsolati krízisre vagy parázs vitákra a szereplők között. Ez a könyv engem inkább arra emlékeztet, mikor viszontlátunk egy rég nem látott barátot, akiről egyébként hallottunk az évek során, szóval nagyjából tudjuk, hogy alakult az élete, de csak most tudunk meg tőle részleteket. A nosztalgia érzését csak erősítette bennem, hogy Camryn és Andrew néha visszaemlékeztek olyan dolgokra, melyek az első kötet idősíkjában estek meg velük. Ez a könyv hosszabb időt ölel fel, mint az első rész és néha nagyobb ugrások is előfordulnak. A végén már csak ugráltunk hol hónapokat, hol éveket. Olyan volt, mintha csak néha bele-belepillantottunk volna a karakterek életének egy-egy jelenetébe. Ez kicsit zavart, mert nem keltette bennem összeszedett, jól megszerkesztett történet benyomását.
Legjobban ezúttal is az érzelmek tetszettek a könyvben, bár most nem tudtam annyira átérezni őket, mint az első résznél. Időnként nagyon megható volt, máskor meg nem értettem, mi a problémájuk a szereplőknek. Nem értettem, mit akar Camryn, mi zavarja (pl. New Orleansban). A karakterek változtak, sok mindenen mentek keresztül és az is érdekes folyamat, hogyan küzdenek meg az őket ért megpróbáltatásokkal. Camryn néha nem volt szimpatikus, önzőnek tűnt, haragudtam rá a gondolatai és a viselkedése miatt, még hibáztattam is egy kicsit. Aztán rájöttem, hogy neki is bűntudata van, amit elfojtással, nemtörődömséggel akar kezelni, de a lelke mélyén nagyon szenved, mert ő is hibásnak érzi magát. Andrewt viszont nagyon kedveltem, végig támogatta, segítette Camrynt és még a nehéz időkben is támasza volt, holott neki sem volt könnyű feldolgoznia a tragédiát.
Most is két szemszögből követhetjük nyomon az eseményeket (sőt, a végén van még egy "bónusz" szemszög is 15 évvel később - én az ilyet nem szoktam szeretni, mert így megfoszt a fantáziám lehetőségeitől, most sem jött be annyira, de nem is zavart különösebben). Azonban ebben a kötetben én feleslegesnek éreztem a két szemszöget, mivel végig együtt volt a két szereplő. Az érzelmeik leírásához is tökéletesen elég lett volna egyikük narrációja, hiszen annyira ismerik és megértik a másikat, hogy teljesen hihetően tudták volna tolmácsolni egymás érzéseit is. Én jobban örültem volna, ha az egész könyv Andrew szemszögéből van írva, azt érdekesebbnek és sokkal kifejezőbbnek találtam, mint Camrynét.
Tetszett, hogy a könyvnek van mondanivalója, reményt és - nem túl praktikus, alap esetben nehezen kivitelezhető - életvezetési tanácsokat ad olyanoknak, akik nem akarják az életüket a mindennapok mókuskerekében tölteni. Andrew és Camryn története azt próbálja sugallni, hogy mindig lehet másképp, nem muszáj a társadalmi elvárásokhoz igazodni, úgy élni, ahogy azt mások teszik vagy tőled is elvárják. Van kiút: ha nem akarod ezt, tegyél ellene, biztos van valami megoldás. A való életben ez azonban nem ilyen egyszerű, de értékelem, hogy a könyv lehetségesnek tartja és ezzel reményt kelt az olvasóban. És itt most nem csak azt az esetet kell érteni, ha valaki utazgatni akar letelepedés helyett, hanem ha bármi olyasmire vágyik, ami nem szokványos. Ebben igazat adok neki: meg kell próbálnunk elérni az álmainkat és úgy élni, ahogy szeretnénk, függetlenül attól, mit gondolnak mások. Valaki az utazgatásban találja meg önmagát, mások a sportban, hobbijukban, a művészetben vagy az olvasásban lelik örömüket.
A könyv külleme nem hagy kivetnivalót maga után, tetszik a borítója is. Nem olyan egyedi és titokzatos, de illik az első rész külsejéhez, valamint Andrew-t hasonlóképpen képzelem el, így könnyen megbarátkoztam ezzel a képpel. Szerelmes, romantikus pillanatok, egy kapcsolatban felmerülő érzések, bizalom, megértés, lelki trauma feldolgozása, és néhány kedves, humoros helyzet is érdekesebbé teszi a történetet. Összességében egy kellemes, langyos kis folytatáskötet, azoknak ajánlom, akik még nem akarnak elszakadni A soha határában megkedvelt szereplőktől. Aki nem vár semmi meghökkentőt, az nem fog benne csalódni.
Értékelés:
Tartalom, történet: 5/3
Szereplők: 5/4
Nyelvezet, stílus: 5/4
Borító, küllem: 5/4
Összesen: 20/15
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése