Richelle Mead: Véreskü

Richelle Mead: Véreskü 

(Vámpírakadémia 4.)

A Vámpírakadémia harmadik részének elolvasása után annyira izgatottan vártam a folytatást, hogy nem is igazán értem, hogy sikerült kivárnom. Annyi kérdés merült fel bennem, nagyon érdekelt, mi fog történni, hogyan lehet ezt megoldani, vajon milyen irányba viszi el Mead a történetet. Figyelem, az előző részekre vonatkozóan SPOILERes a bejegyzés! Szóval ha még nem olvastad a Vámpírakadémia első három részét, akkor ne olvasd tovább (a fülszöveget se)!

Fülszöveg:

Rose, a montanai Szent Vlagyimir Akadémia dampyr testőrtanonca az érettségi előtt nemcsak a biztonságos akadémia, de az Egyesült Államok területét is elhagyja, hogy felkutassa strigává változtatott szerelmét, Dmitrijt. Az Oroszországba, Szibéria déli részére tévedt Rose-t szerelmén kívül ígérete hajtja: nem hagyhatja életben az élőhalottá, kegyetlenné vált kedvesét. Meg kell ölnie őt...

Oroszországban azonban minden más, mint az óceán másik oldalán. Rose nemcsak strigákba botlik, de találkozik a morák ember-szövetségeseivel is, az Alkimistákkal, megismerkedik Dmitrij családjával, összefut egy lélekmágus-árnyék csókolta kötelék-párossal, ráadásul állandóan a nyakán lóg egy vélhetően illegális kereskedelmet folytató, láthatóan kivételes hatalommal bíró üzletember is, Abe Mazur. Képes lesz-e Rose végrehajtani ígéretét vagy (szó szerint) feladva életét maga is strigává lesz? Netán egy élőhalott vérszajhája? Ki ez a titokzatos Abe, a vénember? S ha mindez nem volna elég, meg tudja-e menteni a távolból barátnőjét, Lissát egy ellenséges bűbáj hatásától?

Véleményem:

Főhősünk, Rose felkerekedik és elindul Oroszországba, hogy megkeresse és levadássza strigává változott szerelmét, Dmitrijt. Végig azt a részt vártam, mikor végre megtalálja Dmitrijt és kíváncsi voltam, hogyan alakulnak közöttük a dolgok. Sikerül-e megölnie őt? Vagy egyáltalán meg akarja-e még ölni? Vagy Dmitrij öli meg Rose-t? Esetleg újra egymásra találnak? Együtt élnek örök életet strigaként? A lehetőségek száma végtelen volt és a legjobban az foglalkoztatott, milyen lesz Dmitrij és hogyan fog viszonyulni Rose-hoz. Mennyit változott, mióta striga lett, maradt-e benne valami a régi Dmitrijből, akit Rose annyira szeretett? Tudtam, hogy ha még egy kicsit mindig emberi, nem pedig kegyetlen, gonosz striga, akkor Rose-nak sokkal nehezebb dolga lesz. A dmitrijes, harcolós részek akciódúsak, érzelemgazdagok és izgalmasak voltak.

A történet sok helyen érdekfeszítő, de a sorozat eddigi kötetei közül ez volt az első, amiben lagymatag részek is voltak. Igen, nehéz volt kivitelezni, hogy izgalmas legyen a sztori Dmitrij megtalálásáig is és ahhoz képest elég jó munkát végzett az írónő, mert az unalmasabb részekbe is sikerült némi rejtélyt és pár fordulatot becsempésznie. Új szereplők is megjelennek: Sydney az alkimista, aki segít Rose-nak a strigahullák eltüntetésében, no meg Abe Mazur, a titokzatos mora maffiózó. Megismerhetjük a Belikov családot, Dmitrij anyját, nagymamáját és testvéreit, valamint egy ritkának számító dampyr-mora házaspárt is. Az új szereplők közül Sydney semleges volt számomra, de vicces volt, mennyire félt és irtózott Rose-tól, "az éjszaka gonosz teremtményétől". Abe jelenetei tetszettek, érdekes karakter volt és sokat nevettem a Rose-zal való beszélgetésein ("vénember"), máskor viszont a hideg rázott tőle. Már nagyon kíváncsi voltam, ki lehet, kinek dolgozik és mit akarhat Rose-tól. Valami nagyon halvány sejtésem volt a kilétéről, de Mead igazán be tudja vinni az olvasót az erdőbe, ha nem figyelünk a rejtett utalásokra. A Belikov család tagjai is szimpatikusak voltak, főleg a nagymama, Jeva. Ezek a részek humorosak voltak, jókat derültem Rose bosszankodásain. 

Ebben a könyvben van a legtöbb bizonytalankodás, gondolkodó, töprengő fejezet. Rose sokszor csak tépelődik, nem tudja, hogy döntsön, mit csináljon, hova menjen. Maradjon vagy menjen, ha megy, akkor hová? Gyakran nem tudja, mit akar, mire vágyik, mi volna a helyes viselkedés. Tény, hogy nehéz döntéseket kell meghoznia és közben majd' megszakad a szíve. Nem elég, hogy meg kell ölnie a férfit, akit szeret, hanem még legjobb barátnőjét, Lissát is magára hagyta, aki nélküle nehezen boldogul. Úgy éreztem, kicsit túl volt dramatizálva az, hogy Rose otthagyta Lissát, nekem végig az volt az érzésem, hogy nem örökre hagyta ott, csak amíg elintézi a Dmitrij-ügyet. Persze, abban nem lehettek biztosak, milyen kimenetele lesz a küldetésnek, visszatér-e Rose egyáltalán (élve).

Attól, hogy Rose és Lissa térben nem találkoznak, attól még Lissa cselekményszálát is nyomon követhetjük Rose szemével a kötelékük segítségével. Lissa rossz társaságba keveredik, hibát hibára halmoz, rossz döntéseket hoz, és elveszíti azokat, akik igazán törődnek vele. Nem ismeri fel, kik a valódi barátai és ki jelent rá veszélyt. Lissa szálán is belépnek a képbe új szereplők: Avery és Reed Lazar, két mora, meg az apjuk, aki nem más, mint az új iskolaigazgató, valamint a testőrük, az izomagyú Simon. Egyik Lazar-testvér sem volt szimpatikus: Reed folyton mogorva, szótlan, magánakvaló és undok volt, Avery pedig túlzottan bohém, bevállalós, az a fajta, akiről rögtön tudod, hogy bajba fog keverni. Szerintem átlátszó volt, hogy ők nem a jófiúk csapatát erősítik, ennek ellenére Lissa nem vette észre. Adrian nagyon-nagyon szimpatikus volt ebben a részben, még jobban megkedveltem, mint eddig. Álmaiban meglátogatta Rose-t, annak ellenére, hogy a lány egyébként gonoszul bánt vele; törődött Lissával és Jill-lel is, igaz barátként viselkedett. Feltűnt neki, hogy valami nem stimmel Lissával, de nem tudott semmit tenni ez ellen. Jill aranyos, naiv, könnyen zavarba hozható kislány volt, de ki mert állni a véleménye mellett. 

Mikor hosszú várakozás után végül a kezembe vehettem a negyedik részt, még az sem érdekelt annyira, hogy ilyen csúnya lett a borítója, csak olvashassam végre. Most azonban muszáj pontokban kifejeznem, mennyire nem tetszik a könyv külseje. A szokásos ódon vámpírkastély most is megvan, fekete madarak, kísérteties holdfény, kerítés, és egy gusztustalanra sminkelt, sápadt lány sötét hajjal, kapucnis felsőben, ezüst nyakláncokkal. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor el tudom képzelni, hogy ez a lány egy strigavadász, de semmiképp nem tudám Rose-zal azonosítani. A nyakláncokat úgy tekintettem, mintha Rose-nak a Dmitrijtől kapott ékszereire utalnának, de maga a borító akkor sem tetszik. Csúnya és ha nem tudnám, melyik könyv folytatása, nem vonzana arra, hogy belelapozzak. Bár ez a legkomorabb, legsötétebb része a sorozatnak, még mindig túl zordnak, sötétnek, drakulásnak érzem ezt a borítóképet. Magára a szövegre egyébként ezúttal jobban odafigyelt a kiadó, az előző részben nagyon sok értelmetlen mondat, helyesírási vagy gépelési hiba volt, itt ezek száma már csökkent, de még mindig benne maradt pár elírás. 

A stílust a jól megszokott Rose-féle narráció jellemzi. Vagány, néha beképzeltnek tűnik, afféle "fenegyerek"-nek tartja magát, de nekem ez tetszik, mert a tetteivel bebizonyítja, hogy tényleg az. Így az ilyen megnyilvánulásait (pl. "piszok jó testőr vagyok") reális önjellemzésnek tudtam be, nem nagyképűsködésnek. Tetszik Rose személyiségében, hogy még a kilátástalannak tűnő helyzetekben sem hátrál meg, nem adja fel és mindent megtesz azért, hogy elérje azt a nemes célt, amit kitűzött maga elé. A harcos részek izgalmát és a drámai jelenetek komorságát humoros részek és romantikus pillanatok oldják. Szerintem Mead-nek sikerült megtalálnia a megfelelő arányt, hogy a könyvei ne legyenek se túl csöpögősek, rózsaszínek, se túl érzelemmentesek. A romantika, az akció és a rejtélyek tökéletesen vannak elosztva, és vegyítve vannak erős érzelmekkel: családi kapcsolatokkal, barátság-szállal. A szereplők fejlődnek, tanulnak a hibáikból, jellemük változik. Újabb konfliktusokkal kell szembenézniük, míg minden egy nagy végső fordulópont felé halad. A könyv végén pedig még a remény is felcsillan, de ez az út nem várt bonyodalmakon keresztül vezet. Az biztos, hogy Rose és Lissa élete az ötödik részben sem lesz egyszerűbb.

Értékelés: 

Tartalom, történet: 5/4

Szereplők: 5/5

Nyelvezet, írásmód: 5/5

Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/17