Marissa Meyer: Cinder 

(Holdbéli krónikák 1.)

Fülszöveg:

Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van… 

Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”. 

Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Véleményem:

Brutális várólistacsökkentésbe kezdtem, ennek keretében kerítettem sort végre Marissa Meyer Holdbéli krónikák c. sorozatának első kötetére. A Cinder - Hamupipőke a kiborgok között cím elsőre biztosan furcsán hatott, de a könyv zseniális. Igazság szerint évek óta itt van a polcomon és nagyon régóta tervezem már elolvasni, sok jót hallottam róla, valahogy mégsem volt kedvem hozzá eddig. Most, hogy megtudtam, hogy a Könyvmolyképző kiadja Meyer Heartless c. könyvét,  és ennek a sorozatnak az újrakiadására is vállalkozik (beleértve a magyarul eddig meg nem jelent részeket is), elhatároztam, hogy ideje nekem is megismerkednem a Meyer alkotta fantasy-sci-fi-mesevilággal. Az egész egy nagy katyvasznak tűnhet: ez egy mesefeldolgozás, egészen pontosan egy Hamupipőke-retelling story, ugyanakkor sci-fi keretek között játszódik, egy posztapokaliptikus fantasy világba helyezve, melyben vígan megfér egymás mellett a modern technológia és a varázslatos képességek. Meyer tehát jó nagyot csavar az "eredeti" mesén, de nagyon jól teszi, mert a végeredmény egy élvezhető, letehetetlen young adult történet lett. Nagyon tetszett, már olvasom is a második részt. 

A történet magával ragadott, csak úgy faltam az oldalakat. A világfelépítés ötletes, jól kidolgozott, mindennek megvolt az értelme, és bár bizonyos utalások miatt előre sejtettem a fordulatok legtöbbjét, így is tudott meglepetést okozni. A háttér és a kerettörténet hihetetlenül jól kidolgozott, a cselekmény izgalmas, hol kedves-romantikus, hol nagyon is drámai elemek tarkítják. Hamupiőke meséjét mindenki ismeri, de az írónőnek sikerült megoldania, hogy ne azt érezzem olvasás közben, hogy mindent előre tudok. Hamupipőke árva lány, aki mostohaanyjával és két mostohatestvérével él Új-Pekingben. Már a hely is különleges, hogy nem Amerikába vagy Európába helyezte a szerző a sztorit, hanem a fantáziajövőbeli Ázsiába. A herceg pedig a császár fia, aki a piacon ismerkedik meg Cinderrel. A név a Hamupipőke angol megfelelőjére, a Cinderellára utal. Annyi a különbség Cinder és Hamupipőke között, hogy 1. Cinder szereti egyik mostohatestvérét, 2. sokkal talpraesettebb, mint a mesebeli Hamupipőke, 3. és a lány kiborg, azaz mesterséges, gépi testrészei is vannak, meg persze számítógép-vezérelte agyi funkciói. Azt, hogy Cindernek milyen képességei vannak még, vagy hogy hogyan lett kiborg, nem részletezem, mert spoileres lenne. Olvassátok el! Ebben a történetben minden a helyén van, mindennek van értelme, és váratlan fordulatok váltakoznak az ismerős elemekkel.

A karakterek nagyon jól kidolgozottak, tetszett Cinder figurája. Igazi emberi jellem, mindenre úgy reagál, ahogy egy valódi ember tenné. Néha nagyon sajnáltam, pl. a Peony-val történtek miatt, vagy amiatt, amit Adri tesz vele, illetve a könyv végefelé is. A gonosz mostohát legszívesebben  megfojtottam volna. Máskor viszont jókat nevettem Cinder humorán, szarkasztikus beszólásain. Tetszett Kai karaktere is, ahogy dr. Erland-del is sok mindenben egyetértettem. Peony és Iko voltak a legnagyobb kedvenceim, sajnáltam őket a sorsuk miatt. Remélem, Iko még visszatér a következő részben. 

A történetvezetés, a leírások mesteriek, a stílus gördülékeny. A könyv olvastatja magát, másfél nap alatt végeztem vele. A borító csodaszép, illik a könyvhöz. Megjelennek benne a klasszikus Hamupipőke-elemek, de a lány kiborg-voltára is találunk utalásokat. A fordítás tetszett, helyesírási vagy gépelési hibák elenyésző mennyiségben fordultak csak elő. A könyv nagy egységei előtti, a meséből származó idézetek különös, mesebeli hangulatot adtak a könyvnek. Mindenben tökéletes az egész regény. Remélem, a többi rész sem okoz csalódást. 

Értékelés: 

Történet, cselekmény, világ: 5/5

Karakterek: 5/5

Stílus, leírás, ábrázolásmód: 5/5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/20

Jeaniene Frost: Első lobbanás (Az éjszaka hercege 1.)

Leila egy sötét erővel megátkozott halandó…

Miután egy tragikus gyerekkori baleset szétzúzta az álmait, Leila nem gondolta volna, hogy ennél rosszabb is következhet, de tévedett. Rájött ugyanis, hogy hatalma van az elektromosság felett, mi több, egyetlen érintéssel látja az emberek fejében lakó legsötétebb gondolatokat. Az élete magányra ítéltetett… Legalábbis így hitte, amíg az éjszaka teremtményei el nem rabolták, és arra nem kényszerítették, hogy telepatikus segítséget kérjen a világ leghírhedtebb vámpírjától.

Ő az éjszaka hercege…

Vlad Tepesh inspirálta minden idők legismertebb vámpírlegendáját – de semmi esetre sem szabad Drakulának hívni! Vlad képes irányítani a tüzet, ez teszi a legrettegettebb vámpírrá. Azonban ellenségei új fegyvert találtak ellene: egy gyönyörű halandót, akinek legalább olyan félelmetes a hatalma, mint neki.

Amikor Leila és Vlad találkoznak, azonnal fellobban köztük a mindent elemésztő szenvedély. Akad azonban valaki, aki porig akarja égetni őket. Vajon mi mindent kell feláldozniuk, hogy megállítsák az ellenséget?

A lány érintése hatalommal bír, a férfi csókja az örök életet rejti…

Vérpezsdítő új sorozat, ami visszahozza az igazi vámpírokat.

Véleményem:
Jeaniene Frost már Cat&Bones sorozatával belopta magát a szívembe. Várakozással telve vettem kezembe a korábbi kötetekben imitt-amott felbukkanó Vlad Tepesről szóló sorozatának első részét. Nem volt rossz könyv, de nem lehet egy lapon említeni a fenti sorozattal. 

A történet alapvetően tetszett, de nem látom tökéletesnek. Olvastam már százszor jobbat is a szerzőtől. Bizony vannak hiányosságai ennek a bevezető kötetnek. Egészen konkrétan a könyv közepe elég lagymatag, nem történik benne semmi, csak a főhősnőnk a nyálát csorgatja Drakula után, akivel nem akar összefeküdni, mégis megteszi. Röviden ennyi, ebben gyakorlatilag ki is merül a cselekmény. Persze van itt még egy gonosz ellenvámpír, aki Vladot akarja elpusztítani, ezért elraboltatja Leilát, hogy gonosz céljaira fehasználja és/vagy megölje. Hogy miért? Ne kérdezzétek, szerintem ő se tudja. Arra sincs magyarázat, miért akar ennyire bosszút állni Vladon, hisz a múltban is ő volt az, aki ártott Drakulának. 

Jócskán vannak idegesítő elemek a regényben. Ilyen volt pl. Leila butasága, felesleges hősködése. Tipikusan a kilencvenes évekbeli akciófilmekben megfigyelhető "hülye szőke" karaktert hozza a könyv bizonyos pontjain. Tudjátok, az a típus, akinek a pasija megmondja, hogy ne menjen oda, persze ő odamegy és elkapja az ellenség, hogy aztán vele zsarolják a pasit. Pff... A fejemet fogtam, mikor nagyobbnál nagyobb butaságokat követett el a női főszereplő. Egy résznél viszont szimpatikus volt, mikor végre kiállt magáért és elkezdte használni a képességeit. 

Potitívum, hogy a történet eleje és a vége kicsit pörgősebb, de a végén a szituáció annyira hamar és sután oldódik meg, hogy csak néztem, nem maradtak-e ki fejezetek. Azt hittem, nagyszabásúbb összecsapás lesz a végén, ehhez képest nem volt semmilyen. Kapunk egy kicsit nyugtalanító, de nem teljesen függővéget, ami a következő rész olvasására ösztönöz. Nekem az erotikus jelenetek is kissé sterilek és távolságtartóak voltak, több érzelmet vártam. Bár ez betudható annak, hogy a párocska még kapcsolatuk elején jár. Remélem, a többi rész izgalmasabb lesz.

A karakterek közül Vlad kissé fennhéjázó, túl magabiztos, egyelőre nem lopta be magát a szívembe. Leila is közepes szintet ért el a rokonszenv-mércémen, főleg a butasága miatt nem volt kedvelhetőbb. Merem remélni, hogy fejlődni fog a karaktere, mert eddig elég erőtlen, esetlen és meggondolatlan szegény. A mellékszereplőket viszont kedveltem: Maximus nagyon szimpi volt, szurkoltam neki, hogy legalább egy kicsit jöjjenek össze Leilával, mielőtt a lány Vlad karjai közé veti magát. Marty-t is bírtam, kedvelhető, aranyos figura. Leila családja is érdekes: katona apja és szabadszájú húga is biztos okoz még kellemes perceket az olvasóknak.

Narrátorunk végig Leila, E/1-ben mesél, az elbeszélői stílus az ő személyiségéhez igazodik, ennél fogva kissé túlaggódik mindent, főként érzelmi téren. Jobban megrémíti az esetleges szerelmi csalódással járó románca, mint az, ha ellenséges vámpírok megkínozzák. Bevallom, hiányzott Cat szókimondó és vagány-humoros stílusa, amit a Cat és Bones sorozatnál úgy szerettem. Leila nem olyan vicces és nem is olyan badass, mint Cat. Apropó Cat és Bones! Mindkét szereplő, sőt még Mencheres is felbukkan ebben a regényben, jó volt viszontlátni őket. Bonest még mindig nagyon csípem, hatalmas figura. Neki köszönhető a könyv talán egyetlen poénja. 

A könyv küllemére jellemző a jó minőség, bár a borítóképtől nem vagyok elájulva. Nem igazán tetszik, túlságosan "megmutatom, milyennek képzeld a szereplőt" típusú, amit nem igazán szeretek. A meztelen felsőtest sincs ínyemre, ha a polcomon látom. Egyébként teljesen rendben van a kiadvány, egy-két apró hibát leszámítva. Összességében egy jó közepes könyv, egyszer olvasható. Gyorsan lehet vele haladni, én két este alatt végeztem vele. A folytatásokra vevő vagyok, de egyelőre nem lett kedvencem a sorozat.

Értékelés: 

Tartalom, cselekmény: 5/3

Karakterek: 5/4

Stílus, leírás, elbeszélésmód: 5/4

Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/14

Sarah J. Maas: A Court of Mist and Fury - Köd és harag udvara 

(A  Court of... 2.)

Fülszöveg:

Én nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.

A szerelemért még a halált is kicselezte.

A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Véleményem:

Hú, az első rész nagyon tetszett. Amint azzal végeztem, már azonnal hozzá is kezdtem ehhez a kötethez. De csak most lett annyi időm, hogy leírhassam róla a véleményem. Röviden: nagyon tetszett! Szerintem ez Sarah eddigi legjobb könyve. Valamiben még az előző részt is felülmúlta, de volt, amiben kicsit kevesebbnek éreztem, viszont ez nem olyan nagy hiba, mert összességében nagy kedvenc lett. 

Lássuk először az icipici negatívumot: ezúttal kevesebb volt az akció, a harcjelenet és a küzdelem, ami az első kötetet nagyon feldobta. Itt most kevésbé akciódús türténettel kell számolnunk, de sokkal érzelemgazdagabb, több a mondanivalója; és ez már a pozitívumok közé tartozik. Szóval valamit valamiért. Kicsit kevesebb ebből, több abból, de az arány így is jó és nem ment a cselekmény rovására. 

A történet az első könyvbeli események után pár héttel veszi fel a fonalat. Feyre a kvázi hepiend után "boldogan" él vőlegényével, Tamlinnel a Tavasz udvarában. Elvileg mindennek szépnek és jónak kellene lennie, de Feyre-val valami nem stimmel. Gyakorlatilag poszttraumatikus stresszben szenved az Amarantha udvarában kiállt megpróbáltatások miatt. Ezt tetézi még a tündéréletek kioltása miatti lelkiismeret-furdalás és a Rhysanddal való egyezség miatti aggodalom. A legrosszabb az, hogy Tamlin ebből semmit nem vesz észre, vagy ha tud is róla, a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy segítsen a menyasszonyán. Ehelyett állandóan magára hagyja, idióta programokat szervez neki, melyekhez a lánynak semmi kedve. Feyre-nak kötelességei és feladatai vannak Tamlin leendő feleségeként, de nincsenek jogai vagy kiváltságai. Ha összeházasodnak, ő attól nem lesz a Tavasz udvarának úrnője, csak Tamlin alattvalója, szinte a tulajdona. 

Forrás: Pinterest

Feyre csak egy báb, egy üres héj, annyira össze van törve. Testileg és lelkileg is sorvad Tamlin mellett, de senki nem segít rajta, kivéve Rhys-t. Mondanom sem kell, Tamlin viselkedése felháborító! Az előző részben sem kedveltem annyira, bár ott még semleges volt, de itt nagyon idegesített, mennyire nem törődik a szerelmével és azzal, hogy neki mire van szüksége. Tipikusan egy elnyomó, abuzív, domináns pasitípus, aki semmibe veszi párja személyiségét illetve igényeit, és aki nem tekinti őt egyenrangú társának. Az ellenpólust éppen Rhysand képviseli, akit már az első könyvben is sokkal érdekesebbnek találtam, habár ott még más arcát mutatta. A nagyhatalmú, kegyetlen főúr helyett most megismerjük az igazi, kedves és gyengéd Rhyst, aki megadja Feyre-nak azt, amire szüksége van: szabad akaratot és lehetőséget a saját döntések meghozatalára. Nem kényszeríti semmire és nem szab neki határt, szépen lassan begyógyítja a lány megtört lelkét. 

Kapcsolatuk ábrázolása csodás, minden szépen lassan alakul közöttük. Az érzelmi ív és a karakterábrázolás mesteri ebben a regényben. A két főszereplő kapcsolatában minden okkal történik, akkor és ott, amikor kell. Boldog egymásra találásuk emlékezetessé teszi a könyvet és az egész sorozatot. Nagyon megfogott a két férfitípus közötti markáns különbség remek ábrázolása. Örülök, hogy ilyen komoly és a mai társadalomra is kivetíthető témát sikerült Sarah J. Maas-nak feldolgoznia. És nem is akárhogyan. Emellett persze vannak más cselekményszálak is, ellenségek, akik ellen küzdeni kell, titkok, rejtélyek, küldetések teszik izgalmassá a regényt.

A mellékszereplők száma meglehetősen megnőtt ebben a kötetben. Feyre testvérei és Lucien mellett most bejönnek a képbe Rhys udvarának tagjai is: Cassian, Azriel, Morrighan és Amren. Az ő karaktereik is feldobják a könyvet. Szépen kidolgozott figurák, mindenki saját személyiséggel, háttértörténettel és rejtélyekkel. Érdekel, mi fog velük történni a jövőben, főleg amiatt, ami az utolsó fejezetekben történt. Ez a könyv kicsit komolyabb függővéggel operál, mint az első rész. Nagyon várom a folytatást. 

Forrás: Pinterest

A kiadvány KMK-hoz híven minőségi, a borító szépséges. Apróbb helyesírási és gépelési hibák azért becsúsztak és még mindig nem vagyok kibékülve a fordító(?) hibájával Feyre nevének kapcsán. Nem tudom, az első könyv értékelésénél írtam-e, de a főszereplő nevének kiejtése semmiképp NEM Fejrú, hanem FejrA (természetesen az "A" rövid á-ként ejtendő, az "e" kiejtése pedig e és é hang közti átmenet). Az angol kiejtési útmutató szerint Fay-ruh, ami magyarul kiejtve Fej-ra (rövid á-val). Ha Fejrú-nak kellene ejteni, akkor Fay-roo alakban lett volna írva az útmutatóban. Aki kicsit is tud angolul, annak ez rögtön szemet szúr, de ha nem vagyunk biztosak benne, ellenőrizzük le az írónő által készített YouTube-videót is a regényében található nevek kiejtéséről, melyben konkrétan elhangzik, hogy a főszereplő neve Fejra! Szerintem a fordító/szerkesztő igazán utánanézhetett volna egy ilyen fontos dolognak. Ezt mindenképpen meg akartam említeni, mert már az első résznél is nagyon zavart.

Az írói stílus sokat fejlődött a szerző első regénye óta, a leírások élettel teliek, érzékletesek, a harcjelenetek is jobban elképzelhetőek. A dramaturgia és az érzelmek közvetítése terén is egyre ügyesebb az írónő. Velaris ábrázolása különösen tetszett. Összességében remek könyv. Kár, hogy az a fordítási hiba és az a pár helyesírási hiba becsúszott, ennek ellenére maximális pontot adok, annyira tetszett. Neki is látok a harmadik résznek angolul, nem győzöm kivárni a magyar megjelenést. Szívből ajánlom a tündérekről szóló künyvek rajongóinak és azoknak, akik szeretik a szolidan erotikus, romantikus fantasy történeteket. Gratulálok, Sarah, csak így tovább!

Értékelés:
Tartalom, cselekmény: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás, stílus, ábrázolásmód: 5/5
Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/20

Trish Cook: Éjjeli napfény

A 17 éves Katie Price egy ritka betegséggel él együtt: minimális mennyiségű napfény is halálos fenyegetés a számára. Mivel napközben muszáj a házban maradnia, társaságul csupán megözvegyült apja és legjobb (na jó, igazból az egyetlen) barátja szolgál. Katie világa csak azután teljesedik ki, hogy lement a nap: ilyenkor fogja a gitárját, és a helyi pályaudvaron játszik a jövő-menő utasoknak. 

Charlie Reed valaha sztáratléta volt, és az életében most épp nagy változások vannak készülőben - ő az a fiú, akiért Katie a távolból titokban már évek óta rajong. Miután egy este meglátja a gitározó lányt, a sorsaik összeforrnak, és egy csillagokon átívelő szerelem veszi kezdetét. 

Miközben támogatják egymást céljaik elérésében, és egymásba szeretnek a nyári éjszakák leple alatt, Katie és Charlie között olyan szoros összeköttetés alakul ki, ami elég erős ahhoz, hogy megváltoztassa őket - és mindenki mást is körülöttük -, örökre. 

A könyv alapján készült film - főszerepben a Disney sztár Bella Thorne-nal és az első főszerepében Patrick Schwarzeneggerrel - már a mozikban!

"Egy szívszorító történet szerelemről, veszteségről és egy majdnem tökéletes nyárról - remek olvasmány a Csillagainkban a hiba és a Love, Simon rajongóinak."

Amazon

"Katie szemén keresztül újra átélhetjük az első szerelmet minden szépségével és konfliktusával együtt, a lány helyzete pedig rámutat arra, hogy minden napunkat éljük a lehető legteljesebben. Szívszorítóan szép történet!"

Book Heaven

A film híre hamarabb elért hozzám, mint a könyvé, és felkeltette az érdelődésemet. A fülszöveg alapján is ígéretesnek könyveltem el, viszont nem vártam tőle életre szóló élményt és katarzist. Egy Minden, minden stílusú könyvre számítottam már csak az alapsztori miatt is: a lány a betegsége okán nem léphet ki a házból, de megismerkedik a cuki sráccal és érte hajlandó kockáztatni, stb. Nos, nem okozott nagy csalódást, de nem volt valami egetrengető olvasmány sem. 

A történet hősnője Katie Price, aki egy különleges betegség miatt nem mehet ki a napfényre, mert annak végzetes következményei lehetnek számára. Csak esténként merészkedik ki a házból, nappalait az elsötétített szobában tölti. Szinte csak két ember van, akivel érintkezik: édesapja és a barátnője, Morgan. Van viszont valaki, akit gyerekkora óta figyelemmel kísér: az egyik iskolatársa, Charlie. Mivel Katie betegsége miatt magántanuló, így csak titokban figyeli a srácot, míg egy nap (vagyis este) szemtől szemben találkoznak. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a két fiatal között szerelem szövődik, de persze ott van Katie titka. Vajon hogy fog reagálni Charlie, ha tudomást szerez a lány betegségéről?

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Maga a cselekmény nem túl bonyolult, és a fülszöveg kb. mindent elmond egy dolog kivételével. Kedves, aranyos szerelmi sztori, cukik a szereplők. Akadnak poénos helyzetek, és alapvetően kedvelhető a két főhős is, bár kissé sablonosak. Tetszett, hogy mindenben támogatták egymást és elérték, hogy kihozzák a másikból a legjobbat. Ilyennek kell lennie egy tiniszerelemnek: egymást támogató, segítő, harmonikus kapcsolat, olykor kicsit bohókás. A főszereplők párosa aranyos, de van még egy vicces pár, Morgan és Garver, akik feldobták a könyvet furcsán cuki kapcsolatukkal. A fiú odavan a lányért, folyton utána koslat, míg a lány állandóan elhajtja és megjátszva magát kissé lekezelően bánik vele, viszont látszik rajta, hogy neki is tetszik a fiú. Érdekesek és viccesek voltak a közös jeleneteik.

A másik dolog, ami kifejezetten tetszett a könyvben, az Katie és az édesapja kapcsolatának ábrázolása volt. Úgy érzem, ezen a szálon sikerült a legtöbb érzelmet átadni. Megértettem mindkettőjüket, átéreztem a problémájukat. Mindkét félnek nagyon nehéz lehetett megküzdeni ezzel a betegséggel és ennek nyomán kialakult helyzettel, ráadásul már Katie édesanyja sem él, így csak egymásra számíthattak. Az apának sok mindenről le kellett mondania, hogy gondoskodhasson a lányáról. Rossz lehetett neki, de nem panaszkodik, mert csak a lánya állapotát és boldogságát látja maga előtt. Bár kicsit túlféltő a viselkedése, ez érthető az adott helyzetben. Végső soron neki volt igaza, mert Katie bajba került a nagy szabadságvágya és figyelmetlensége miatt. Ennek ellenére az apja elengedte, ahová csak menni akert, mert tudta, ezzel örömet szerez a lányának. Édesanyaként tökéletesen át tudtam érezni az apa szeretetét, félelmeit és az aggodalmát.

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Viszont megértettem Katie érzéseit, vágyait is. Ha évekig bezárva élt, persze, hogy ki akar törni és olyan dolgokat akar megtapasztalni, mint bármelyik más fiatal. Ehhez a kezdő lökést Charlie adta meg neki. Tetszett, hogy ez a három karakter milyen racionálisan állt a dolgokhoz és milyen kompromisszumképesek voltak. Próbálták kihozni a legjobbat Katie helyzetéből. Katie néha kicsit önzőn viselkedett, de valahol ezt is megértettem. Mikor átesett a ló túloldalára, az kevésbé tetszett. Pl. mikor randiprofilt hozott létre az apjának. Én nem igazán örólnék, ha a gyerekem - jó szándákból - ilyet csinálna. Szerintem egy felnőtt el tudja dönteni, mikor, kivel és hogyan akar ismerkedni. Ez nekem túl sok volt, ne a gyerek szabja meg még ezt is (az a gyerek, aki miatt az egész életét, munkáját, hobbiját feláldozta). Értem, mit akart ezzel Katie és az írónő, nevezetesen hogy az apának itt az ideje elengedni a lányát, saját életet élni, magával is törődni, bepótolni mindent, amit a lánya betegsége miatt elszalasztott és boldognak lenni, de nálam pont az ellenkező hatást érte el. Miért szól bele? Majd randizik az apja, ha akar, illetve ha ő már nem lesz.

Sajnáltam, hogy a könyv üzenete kicsit felemás. A lány egyszer mer igazán önmaga lenni, szabad lenni és akkor is pórul jár. A végkifejlet kicsengése szomorkás, keserédes, de alapvetően még így is pozitívnak éreztem. Felhívja a figyelmet arra, hogy el kell fogadni azt, amit az élet kínál, és ki kell hozni belőle a legjobbat. És mindenkinek jár a boldogság, még ha kis időre is.

Kép forrása: filmkatalogus.hu

Az XP létező, különös betegség. Ez a szál különlegessé tette a könyvet, ezt leszámítva átlagos olvasmány. A stílus nem annyira egyedi, a narrátor jelen időben, E/1-ben mesél. A megfogalmazás nem túl bonyolult, a leírásokkal is fukarkodik a szerző. A könyvborító a moziplakátos képpel operál, tetszik ugyan, de túl üresnek és egyszerűnek találom. Az viszont jó, hogy rajta vannak a szereplők és Bella arckifejezése nagyon visszaadja a könyvbéli Katie érzéseit.

A filmet, melyben Bella Thorne alakítja Katie-t és Patrick Schwarzenegger Charlie-t, még nem láttam. Elképzelhető, hogy ott a dalok miatt jöbban átjönnek az érzelmek és az egész "első szerelem feeling". Összességében tetszett a könyv, de nem voltam tőle elájulva. Nem több, mint egy kedves, szerethető, ám felejthető tinitörténet.

Értékelés:
Cselekmény, történet: 5/4
Karakterek: 5/4
Stílus, írásmód: 5/3
Borító, küllem: 5/3

Összesen: 20/14

Sarah J. Maas: Árnyak királynője 

(Üvegtrón 4.)

Első a bosszú, a többi várhat…

Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…

Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné a trónját, harcolnia kell.

Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik, és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.

Folytatódik Celaena utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.

Kövesd és éld át szenvedélyes és időnként fájdalmas kalandjait!

Sarah J. Maas Üvegtrón-sorozatának negyedik része elég vaskos könyv. Nagyon megörültem, mikor megláttam, milyen vastag. Alig vártam, hogy belevessem magam Erilea világába, és reméltem, hogy elfeledhetem A tűz örököse miatti csalódottságomat. Sajnos azonban korai volt az örömöm, ugyanis a könyv tartalma nem indokolt ekkora terjedelmet. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de az első 400 oldalon szinte semmi nem történik. A bejegyzés az előző részekre nézve spoileres lehet! 

A cselekmény ezúttal alapvetően két helyszínen játszódik: 1. Résvárban, ahol Aelin, Chaol, Dorian, Aedion, Rowan, Lorcan és Lysandra (róluk később) történetét követhetjük nyomon. 2. Morath-ban, ahol Perrington herceg és a boszorkányok tartózkodnak. Itt Manon és egy új szereplő, Elide Lochan életébe nyerhetünk bepillantást. A lány már említésre került az előző könyvben, ő Aelin megmentőjének, Marionnak a lánya. 

Bevallom, engem a második szál sokkal jobban lekötött, az egész könyvben a Manon körüli események voltak a legérdekesebbek. Eljutottam arra a szintre, hogy ha Feketecsőrű Manon nem lenne a könyvben, elképzelhető, hogy már abbahagytam volna a sorozatot, mert Aelinnel már tele van a hócipőm. Jó volt olvasni róla, belelátni a fejébe, nyomon követni, hogyan változik meg fokról fokra. Izgalmas volt a herceg terve, és hogy mit akar kezdeni Manon, hogy akarja megvédeni az övéit. Asterin titka is nagyon érdekes és megható volt. Lekötött a Manon szemszíne körüli rejtély is, éreztem, hogy ennek még lesz jelentősége. 

Elide Lochan
Forrás: Pinterest

Durva dolgok történnek Morath-ban, melyhez hozzájárul még Elide történetszála is. Őt is nagyon megkdveltem: az egykor nemesi kisasszonynak gonosz nagybátyja miatt nyomorék szolgaként kell élnie, de a kedves, szerény, rettegő lánykában sokkal több van, mint amennyi elsőre látszik rajta. Elide ért hozzá, hogyan mutassa magát másnak, mint amilyen, jól játssza az alázatos, sebezhető, félénk lány szerepét, vagy éppen amire szükség van a túléléséhez. Szegénynek nincs senkije, szerető rokonai meghaltak, senki nincs, akit érdekelne sorsa. Kivéve Manont. És itt egy újabb jó pont neki, újabb emberséges cselekedet, hogy szárnyai alá veszi ezt a meggyötört lányt és meg akarja menteni/védeni. Manon jelleme rengeteget fejlődött az első rész óta. Volt még két jó pillanata, ahol az ő cselekményszála összeért Aelinék szálával: Az egyik a Dorian-nel folytatott beszélgetése és a köztük lévő szikrázás; a másik pedig az, ahogy visszafizette Aelinnek az adósságát. Manon és Aelin összecsapása a könyv legjobb jelenetei közé tartozott, ettől csak Manon Résvárban tett látogatása volt jobb (és a jövőre nézve nagyon ígéretes). Remélem, Sarah összehozza Doriant és Manont. 

A résvári szál azzal indul, hogy Celaena, vagyis most már Aelin, aki teljesen elfogadta igazi énjét, visszatér Adarlanba, hogy legyőzze régi mesterét, Arobynnt, megszerezze tőle az amulettet, valahogy visszahozza a mágiát, legyőzze a királyt, és felszabadítsa a leigázott királyságokat, köztük Nehemia országát, és saját hazáját, Terrasent is. Elég sok dolga van, ehhez képest több száz oldalon keresztül alig csinál valamit, csak Chaollal veszekszik, értelmetlen kocsmai verekedésekbe keveredik, meg Rowant hiányolja, vagy éppen a nyálát csorgatja utána, zongorázik meg idegenvezetőset játszik. Az egyetlen értékelhető tette az Aedionnal kapcsolatos dolog. 

Celaena
Kép forrása

Bocsánat a könyv és Aelin rajongóitól, de nekem nagyon nem tetszik ez a jellem...fejlődés? inkább torzulás, amelyen Celaena átesett. Nagyon hiányzik a régi Celaena, bár őt sem kedveltem száz százalékban, de sokkal érdekesebb, szórakoztatóbb és kedvelhetőbb volt, mint Aelin. Régi pimaszságának és fennhéjázásának nyoma sincs (illetve egyszer villan meg, mikor megjátsza magát és a régi Celaenának adja ki magát), saját magának generál problámákat, kesereg, gondolkodik, elmélkedik, hihetetlenül untatott. A zseniálisnak és furfangosnak titulált terve nem kötött le, alig vártam, hogy legyünk már túl az Arobynn-es részeken és menjünk már felszabadítani a mágiát, megmenteni Doriant és elintézni a királyt. Korábban örültem volna, hogy Celaena végre bosszút áll Sam-ért és leszámol egykori mesterével, de annyira unalmas és egyszerű volt a megoldás, hogy többet vártam. Csalódás volt, bár a végrendeletes rész tetszett (ahol egy villanásra visszatért a régi pimasz Celaena). 

Celaena figurájának ellaposodása mellett még három dolog zavart vele kapcsolatban: az egyik Lysandra, a másik Chaol, a harmadik Rowan. A Lysandra-szál alapvetően tetszett, örültem, hogy így megváltozott az egykori rivális és hogy Aelinnek végre újra van barátnője. Lysandra titka, képessége is üde színfolt volt a könyvben (habár kicsit megint az volt az érzésem, hogy már normális, egyszerű emberek nincsenek is, illetve az írónő mindent "túltol", mindenkit túl különlegessé tesz). Ami zavart viszont, az a két lány között kialakuló instant barátság. Szó szerint egyik pillanatról a másikra megbeszélik, hogy ők mostantól márpedig barátok lesznek és varázsütésre életre szóló barátság szövődik köztük. Csak úgy, a semmiből. A vége felé tetszett a barátságuk és Lysandra többször is bizonyította hűségét, csak az eleje volt nagyon gyors. 

Evangeline és Lysandra
Forrás: Pinterest

A másik két dolog összefügg, magyarul a szerelmi szál nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Mint tudjátok, én kedveltem Chaolt és Celaenát egyik, de már látom, hogy ez a hajó már elment. Viszont ahogy ez az egész tálalva volt...pff! Ennyire bénán összehozott szerelmi szálat már rég láttam. Szereplőink között több konfliktus is feszül, amelyek többnyire nem is léteznek! Aelin Chaolt hibáztatja Nehemia halála miatt, holott tudja, nem az ő hibája volt. Chaol tudta, hogy a lány tündér, de már az előző részben elfogadta. Azután megtudta, hogy ő Terrasen elveszett trónörököse, így kvázi Adarlan ellensége, vagyis a királyé. Aki már Chaol ellensége is, szóval gyakorlatilag egy oldalon állnak. Mégis hol van itt a konfliktus, miért is nem lehetnek emiatt együtt? Láthatjuk, hogy gyakorlatilag semmi akadály nem áll a kapcsolatuk útjába, erre mikor találkoznak, valami kényszeredett beszélgetés történik, semmi őszinte szó, hanem csak újabb mondvacsinált problémákat találnak ki, csak hogy ne legyen közöttük összhang. Itt nagyon az volt az érzésem, hogy az írónő görcsösen ki akart találni valami konfliktusforrást, hogy végleg eltávolíthassa egymástól az egykori szerelmeseket, hogy Aelint nyugodtan összehozhassa Rowan-nel. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy már mindketten továbbléptek, megváltoztak, nem egymásra van szükségük. Ennek a hatásnak az erősítésére törekszik azzal is, hogy behoz Chaolnak egy régi-új csajt, az abszolút semmilyen Nesryn személyében, akiről lerí, hogy csak egy Celaena-pótlék. Vagy pl. mikor olyan szavakat ad Aelin szájába az írónő, hogy neki biztos Sam volt az igazi társa, ezzel is lekicsinyítva a közte és Chaol közötti kapcsolatot. 

Nesryn Faliq
Kép forrása

Nagyon fájt a szívem az egykori jó kis szerelmi szálért, ami olyan szépen lassan-aprólékosan volt felépítve az első két részben. És mit kaptunk helyette? Rowant, vagyis Rowan 2.0.-t, mert ez a Rowan teljesen más, mint akit az előző könyvben megismertünk. Ott egy szótlan, komor, halálos, félelmetes, könyörületet nem ismerő harcost láthattunk, aki folyton parancsolgatott Aelinnek és gyakorlatilag többször is szétverte. Pff, nagyon romantikus. Most viszont megjelenik Rowan (miután nagy nehezen végigszenvedtük, hogy Aelin utána epekedik), aki egy puhapöcs lett. Komolyan, a nagy harcos semmit nem csinál, csak Aelint félti meg lelkizik. Például hogy Aelin miért húzza arrébb a kezét az érintésétől. Tehát az eddigi rettegett harcos helyett kaptunk egy mimózalelkű nebáncsvirágot, aki csak romantikázik. Az írónő lehet, hogy sok kritikát kapott Rowan figurája miatt, lehet, hogy tompítani akart az erőszakosságán, de itt bizony átesett a ló túloldalára. Egy számomra eddig végtelenül ellenszenves karakterből csinált egy halálosan unalmas figurát. Rowan és Aelin közös jelenteit untam, semmiféle szikrát nem éreztem közöttük, a romantikus részek nem érintettek meg. Valahol lemaradtam, hol lettek ők ilyen fontosak egymásnak, az érzelmi ív valahogy hiányos. Kár érte. Tudom, hogy Aelin Rowannal fog maradni a végére, de komolyan, még Celaena és Dorian között is jobban működik a kémia (még most is), mint Rowan és Aelin között. Sajnálatos. És emiatt még kevésbé tudtam élvezni Aelin történetszálát. 

Ha már megemlítettem Doriant: az ő sorsa legalább lekötött. Kíváncsi voltam, mi lesz vele, meg lehet-e menteni és hogyan. Szurkoltam neki, hogy győzze le a démont. Nagyon tetszett a mágiájának az ereje, a barátsága Chaollal, és a Manon-Dorian szál. Ez volt a másik, ami miatt megérte elolvasni ezt a könyvet. Chaol szála érdektelen volt. Nem kötöttek le a csatornákban folyó harcok, meg a semmitmondó beszélgetései Nesrynnel, vagy a mondvacsinált veszekedései Aelinnel. A Dorianhez fűződő barátsága és hűsége viszont rendíthetetlen. Az írónő próbálta elrontani Chaol eddig kedvelhető karakterét és egy nyivákoló hisztis kisfiút csinálni belőle, de én sokszor megértettem az aggodalmait. Mikor Aelin fejéhez vágott valamit, sokszor igaza volt: Aelin hagyta a népet szenvedni, míg ő annyira azért nem"vígan", de viszonylagos jólétben éldegélt. Aelin azonban szereti mártírnak beállítani magát szülei halála, nehéz kiképzése és távolvégi sebei miatt. Érthető az is, hogy Chaol fél felszabadítani a mágiát, mert ő ember és nem akar mindenféle szörnyszülöttet rászabadítani a védtelen népre. A mágiával ugyanis nemcsak a jók nyerik vissza különleges képességeiket, hanem a gonoszok is. Abban is neki adtam igazat, hogy Doriant nem kell megölni, hanem meg kell próbálni megmenteni. A Chaol és Aelin közötti kapcsolat többet érdemelt volna azoknál a fura, esetlen beszélgetéseknél, melyek köztük lezajlottak. 

Aedionról még nem esett szó: őt kicsit jobban megkedveltem ebben a részben. Kezd jobban elkülönülni a jelleme a többiekétől. Fény derült származása titkára is, és volt pár kedves és vicces jelenete Aelinnel és Rowan-nel. Egy másik új karakter, Lorcan is beszáll a rémkulcskereső játékba. Ő Maewe egyik embere, Rowan egykori felettese. Volt néhány jelenete, de egyelőre nem sok vizet zavart. Kíváncsi vagyok, miylen jelentősége lesz a későbbiekben. Végre viszontlátunk régi szereplőket is: Perringtont, Rolandot (szegénynek nem sok szerepe volt), és Kaltaint. Az ő figurája érdekes volt, szívesen olvastam róla és az ő sorsa, döntése is a köny pozitívumai közé tartozik. 

Kaltain Rompier
Kép forrása

A könyv külleme elnyerte a tetszésemet. A borító gyönyörű, talán a legszebb az összes eddigi közül. Minden tetszik rajta, a színvilág, a betűk, Aelin ruhája, csuklyája, haja, arckifejezése, kardja. Az elején látható bőrruha, akard, a rövid haj, és a hátoldalon lévő sárkányos ruha is utalás a könyv tartalmi elemeire. A kiadvány minősége - a vékony, szürke papírt leszámítva - (a régi, vastagabb, fehérebb lap jobban tetszett) első osztályú, ezúttal a fordítás is tetszett. 

Összességében elmegy egynek a könyv, de nem ez a sorozat legjobban sikerült darabja. Azt hiszem, eddig a kiegészítő novellákból álló Az orgyilkos pengéje tetszett legjobban, azt követi az Éjkorona.  A könyv első fele vontatott, lassú, kissé unalmas, nem történik semmi, mindenki csak készülődik. A regény utolsó harmada érdekfeszítőbb, a vége felé akadnak izgalmak, csaták, érzelmi drámák, fordulatok. Manon, Dorian, Elide és Chaol miatt várom a folytatást. Az ötödik rész már megvan magyarul, hamarosan kezdem. Chaol kalandjainak külön könyvet szentel az írőnő, angolul már meg is jelent, a hatodik rész előtt biztosan magyarul is kijön. A fentebb említett hibák ellenére maradok a sorozat olvasója. 

Értékelés:

Tartalom, cselekmény, történet: 5/4

Karakterek: 5/4 

Stílus, kifejezésmód: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17