Mary E. Pearson: Az árulás szépsége

A Fennmaradottak krónikái 3. 

Lia túlélte Vendát - de a Morrighan elpusztítására törekvő gonosz erő is életben maradt, és csak a hercegnő állíthatja meg. A közelgő háború miatt Liának nincs más választása, magára kell öltenie az Első Leány, a katona - és a vezér - szerepét. Amikor megpróbálja figyelmeztetni Morrighant, összekülönbözik Rafe-fel, és nem tudja, megbízhat-e Kadenben, aki követte őt. A Fennmaradottak krónikájának fináléjában árulókat kell leleplezni, áldozatokat kell hozni, és végre kell hajtani a lehetetlent, mert valamennyi királyság sorsa a tét.

A kötet tartalmazza a birodalmak múltját elbeszélő történetet, a Morrighant is.

A Fennmaradottak krónikáinak első két része tetszett, rögtön neki is kezdtem a harmadik rész olvasásának. Szerencsére nem csalódtam, ez a rész is hozza az előzőek színvonalát. A könyv külleme szemet gyönyörködtető, a borító majdnem olyan szép, mint az első részé. A középen megjelenő női alak hasonlít arra, amilyennek Liát képzelem, a ruházata, a kardja és az, hogy beleveti magát a csatába szintén illik hozzá. A háttérben látható két sereg megjelenése utal a könyvbeli összecsapásra, amely tökéletesen megteremti a regény hangulatát. Telitalálat. Ez a borító illeszkedik a trilógia többi részének sorába, ugyanolyan szépen kivitelezett és esztétikus. A helyesírás és a tördelés is igényes, nem találtam kivetnivalót a kiadvány minőségében. 

Alapjában véve elégedett vagyok a cselekmény alakulásával, nagyjából mindenre választ kaptunk ebben a befejező részben. A titkok, rejtéylek napvilágra kerültek. Kiderült, ki Kaden apja, és hogy milyen ember. Megtudtuk, ki áll a Lia elleni összeesküvés mögött. Lehullt a lepel Lia szüleinek szerepéről is. Végül, de nem utolsó sorban kiderült, melyik fiú mellett dönt Lia, bár ez szerintem sosem volt annyira nagy kérdés. Az már inkább, hogy fogják megvalósítani, hogy együtt lehessenek, mikor a kötelességük másfelé szólítja őket.

Lia meg akarja menteni a fivéreit, valamint a két országot, melyek fontosak számára: Morrighant és Vendát, meg persze Rafe miatt Dalbrecket is. Rafe-nek Dalbreck uralkodójaként kell helyt állnia, míg Kaden bosszút akar állni az apján és megvédeni Liát. Végre újra találkoznak Pauline-ékkal is. Liának el kell mondania a barátnőjének, miért hazudott neki annak idején. Pauline-nak is meg kell küzdenie többféle problémával, Mikael árulásával, Lia hazugságával, a Kaden iránti bizalmatlanságával. Örültem, hogy viszont látjuk a kedvelt mellékszereplők, Berdit, Gwyneth-t, Orrint, Tavish-t, Jeb-et, Svent, Grizt, Ebent, Natiyát, Yvet-et és Calanthát is. Mindenki megőrizte saját személyiségét, a jól kidolgozott karakterek már úgy jelentek meg előttem, mint régi ismerősök.

A sokféle szál egy nagy összecsapásban fut össze. A harcjelenetek leírása alapvetően jó volt, de hiányoltam a feszesebb szerkezetet, a részletesebb leírásokat. Pörgős és izgalmas volt a csata, de túl rövidek voltak a jelenetek, így egy kicsit kapkodósra sikeredett. Egyik pillanatban még itt volt a szereplő, a másikban már ott és más valaki szemén keresztül láttuk, mit csinál. Ez kicsit esetlen megoldásnak tűnt, de nem ment a történet rovására.

A komizár is felbukkant, veszélyes, hataloméhez és fennhéjázó volt, mint mindig. Érzésem szerint túl könnyen és hamar sikerült legyőzni, elnyújtottam volna a szenvedését. Na jó, ez kicsit gonosz gondolat volt. Mindent egybevéve elégedett vagyok a történettel. Voltak benne kellemes romantikus pillanatok, érzelemgazdag jelenetek, családi egymásra találások, feltáruló titkok, nagy leleplezések, sok feszültség és izgalom.

Az elbeszélői stíluson most éreztem először azt, hogy a narrációs hangok kissé összefolynak. Volt, hogy vissza kellett lapoznom, éppen kinek a fejében vagyok, mert nem tudtam, Rafe, Kaden, Lia vagy épp Pauline beszél-e. Ettől eltekintve tetszett a szöveg, gördülékeny. Élvezetes volt olvasni ezekről a már jól ismert szereplőkről. Örültem, hogy végül nagyjából mindenki megtalálta a boldogságot, tetszett az új páros, amely a végére kialakult. És a legvégén is egy homályos, bizonytalan, de reménykeltő befejezést kaptunk.

Mindent egybevéve nagyon szerettem ezt a sorozatot. A döbbenetes első rész és a lassabb, feszültségtelibb, de érzelmesebb második kötet után egy mindent lezáró, izgalmas befejezéssel zárul a trilógia. Sajnálom, hogy vége, hiányozni fognak a szereplők és ez a jól kidolgozott világ. Bár egy posztapokaliptikus világban játszódik, amelyre a feudális középkori viszonyokhoz hasonló államberendezkedés és életszínvonal jellemző, Lia képességei és más dolgok (pl. a brezalotok) miatt inkább fantasynek tekinthető a sorozat. Ajánlom elolvasását a romantikus YA fantasy kedvelőinek.

Értékelés: 

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/5

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/4.5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/19

Morrighan

A könyvben Lia történetének harmadik része mellett egy novellát is találunk, melynek főhőse Morrighan, akiről már sok szó esett a sorozatban. Mivel ez egy teljesen különálló előzménytörténet, erről külön írok véleményt. A borítóra nem adok pontot, hiszen az megegyezik Az árulás szépsége c. regényével, mert egy kötetben szerepelnek, így azt most figyelmen kívül hagyom. 

Nagyon örültem Morrighan történetének, mert a Fennmaradottak krónikáit olvasva sokszor felmerült Morrighan királyság alapítójának neve, így kíváncsi voltam, milyen lehetett ez a lány és mi történhetett vele. Reméltem, hogy a novellából megtudhatom, hogyan jött létre ez az ország az ő segítségével.

Azt kell mondjam, majdnem megfelelt a várakozásaimnak a történet. Éppen azok a dolgok voltak legkevésbé részletezve, melyekről azt hittem, bővebben ki lesznek fejtve, nevezetesen hogy miként jutottak el Morrighanék a jelenlegi ország területére, milyen viszontagságos volt az út, hogy telepedtek le, hogyan alapították meg az országot, stb. Nem derült fény mindenre, amit meg szerettem volna tudni, mégsem csalódtam. Sok minden kiderült, főleg a királyság alapításának előzményeiről, Morrighan korábbi életéről.

A cselekmény izgalmas, fordulatos, nagyon jó volt olvasni. Tetszettek a karakterek, az érzelmek leírása, a szerelem ábrázolása. Morrighan és Jafir is szimpatikusak voltak. Szépen lassacskán közelebb kerültek egymáshoz és sokat tanultak egymástól. Bár más-más környezetből származtak, egymásra találtak és találtak egy módot, hogy együtt lehessenek. Bár ez lehetetlennek tűnt, mégis megoldották, ez pedig Liáék történetére vetítve is reményt keltő fejlemény. A történet vége kicsit elnagyoltnak tűnt. Jobban örültem volna, ha a gonoszok legyőzése kicsit jobban elő van készítve. Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett ez a kis bónusznovella.

A mellékszereplőket is sikerült jól kidolgozni annak ellenére, hogy elég rövid szövegről beszélünk. Steffan gonoszsága, Fergus hatalommániája, Harik bírvágya, Ama féltő szeretete áthatja a történetet. Amit nem értettem, hogy Harik miért adta oda olyan könnyen Morrighant, hisz korábban arról volt szó, hogy még a zsákmányból neki járó részről is lemondott, elég volt neki a tudat, hogy megtalálta a lányt. Összességében remek olvasmány volt a novella és az egész sorozat. Kár, hogy már vége. 

Értékelés: 

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/4.5

Nyelvezet, stílus, leírás: 5/5

Összesen: 15/14

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Smaug kétségkívül mélyen aludni látszott, jóformán halottnak és sötétnek rémlett, egy-egy láthatatlan gőzpamatnál több a hortyogására sem utalt, amikor Bilbó ismét bekukucskált az ajtónyíláson. Már éppen lelépett volna a padlóra, amikor megpillantotta a Smaug petyhüdt bal szemhéja alól feléje lövellő vékony, átható fénysugarat. Csak színlelte az alvást! Az alagút bejáratát figyelte!... - Amikor gondtalan, minden becsvágy nélküli életéből, meghitt kis zsáklaki hobbitüregéből Gandalf, a mágus és egy csapat törp elragadja, Zsákos Bilbó egy kaland kellős közepébe csöppen: betörési szakértőként kell közreműködnie a kincs visszaszerzésében, amitől Smaug, a Rettenetes, egy igen nagy és veszedelmes sárkány fosztotta meg hajdanában a Hegymély Királyát. Noha nem szívesen vállalkozik erre a kellemetlen feladatra, Bilbó maga is lépten-nyomon meglepődik tulajdon ügyességén és leleményességén! "J. R. R. Tolkien a gyermekeinek írta ezt a meseregényt, de amikor 1937-ben megjelent, azonnal óriási sikert aratott. Később megszületett monumentális folytatása is, és azóta a világ két részre oszlik: azokra, akik már olvasták A HOBBIT-ot és A GYŰRŰK URÁ-t, és azokra, akik eztán fogják elolvasni őket." - (Sunday Times)

Több, mint tizenöt éve olvastam a Gyűrűk urát, és mivel akkor még nem blogoltam, nem is írtam róla véleményt. Majd ha egyszer újraolvasom, akkor írok róla értékelést. Tolkien több műve is megjelent magyarul, ezek közül A hobbit került most a kezeim közé. A filmeket még nem volt időm megnézni, ezért tiszta lappal kezdhettem hozzá a könyv olvasásához. 

Ami először feltűnt, az a könyv rövidsége volt. A Gyűrűk ura után ez aprócskának számít, nem is értem, hogy tudtak belőle három hosszú filmet készíteni. Gondolom írtak hozzá plusz jeleneteket, szereplőket, új történetszálakat. De maradjunk a könyvnél. Nekem az Európa kiadó 2012-es kiadása van meg. A kiadvány jó minőségű, esztétikus, keménykötéses. Egyszerű, letisztult, de ez esetben a kevesebb több. A borítón a szerző sárkányos rajza látható, és különféle tünderúnák díszítik, melyek csillogásukkal még szebbé teszik a könyv külső megjelenését. A betűtípus és a sortávolság optimális, kellemesen olvasható. A fordítás Gy. Horváth László elismerésre méltó munkája. 

Az író jellegzetes stílusa e művénél is jól felismerhető. A történetmesélés ráérős, a narrátor gyakran a közönséget is megszólítja, mintha csak gyerekeknek mesélne éppen. Gyakoriak az írói kiszólások, pl. "de ezt akkor még nem tudta Bilbó", vagy "de ezt ti már biztos kitaláltátok", vagy épp "mint azt később látni fogjátok". Mindentudó narrátorunk a regény cselekményének ideje utáni idősíkba helyezkedik és innen meséli el a múltbeli eseményeket, melyeknek ő nem volt a részese. Úgy tesz, mintha Bilbótól tudná, de közben nemcsak Bilbó fejébe lát bele, hanem sok más szereplőébe is. Ez a narrációs megoldás szokatlan ugyan a manapság megjelenő könyvekben, nekem azonban itt tetszett, még meseszerűbbé és kalandosabbá tette a könyvet. 

A leírások képszerűek, hatalmas szókincs és képzelőerő áll az író rendelkezésére, melyet gyakran meg is csillogtat. A stílus néhol már művészi, de nem kevésbé élvezetes. Egyedül a helyszínek elhelyezkedésének részletezése volt kissé zavaró, de ezt sem éreztem olyan nagy hibának, ami miatt kevésbé szívesen olvastam volna. Tetszett továbbá, hogy sokszor adódnak humoros jelenetek vagy helyzetek a könyvben, pl. az elején Bilbó esetlensége, a törpök megérkezése, vagy Gandalf játszadozása a trollokkal kifejezetten vicces volt. 

Elmondhatom, hogy egy kalandos, veszélyes, kissé drámai, máskor humoros történet A hobbit. Vannak benne izgalmas helyzetek és igazán feszültségteli pillanatok, pl. a találós kérdéses játék Gollammal, amely mellesleg szórakoztató és elgondolkodtató is volt egyben. Váratlan fordulatok ugyanúgy tartkítják az eseményeket, mint kiszámítható cselekményelemek. Hőseink mindig újabb slamasztikába kerülnek, melyből valahogy ki kell verekedniük magukat. Már nem szó szerint. Pontosabban nem mindig. Küldetésük során barátokra, szövetségesekre és ellenségekre is szert tesznek, mint ahogy egy tündérmesében. Vannak segítőik és akadályozóik, de a végén persze sikerrel járnak, és megkapjuk a  meseibeli lezárást. A jó győzedelmeskedik és elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a neki járó büntetést. Nekem nem volt bajom ezzel a ameseszerűséggel, szeretem a happy end-et. 

A szereplők közül Bilbó, Thorin és Gandalf emelkedik ki. Zsákos Bilbó hihetetelen karakterfejlődésen megy keresztül. Az otthonülő, pipázgató hobbitból valódi okos és bátor hős válik. Thorin érdekes személyiség, büszke, határozott jellem, de tele van haraggal, sértettséggel, és a vége felé eluralkodik rajta a kapzsiság. Gandalf hozza a Gyűrűk urában megszokott formáját, segít, ahol tud, mindig a legjobbkor érkezik és néha "beszólogat", ha valami neki nem tetsző dolgot lát. Hatalmas tudásával, mágusi képességeivel és nagy tapasztalatával segíti társait útjuk során. 

A törpök közül Balin, Dwalin, Bombur, Fili és Kili kap nagyobb szerepet, a többiek szinte csak nevük szintjén voltak megemlítve, amit sajnáltam, mert az ő személyiségüket jobban is ki lehetett volna dolgozni. Az emlékezetes karakterek között meg kell még említeni Gollamot, Beornt, Szmaug-ot, Bard-ot, valamint a tündekirályt is. Gollam ugyanolyan hátborzongató és kiszámíthatatlan, mint a Gyűrűk urában. Örültem, hogy róla olvashatok, mert nagyon érdekes figura. A sárkánnyal, Szmauggal kapcsolatban meglepődtem, hogy tud beszélni emberi nyelven és "kellemesen" eldiskurál Bilbóval. Valamiért azt képzeltem, hogy nem beszél, ahogy a sasokat sem képzeltem emberi kommunikációra képes fajnak. Ám a könyvben ők is beszédképes lényekként jelennek meg. A sárkánnyal kicsit túl hamar sikerült végezni, erről még szívesen olvastam volna többet, érzésem szerint túl hamar legyőzték. 

Összességében tetszett a könyv, csak kár, hogy ilyen rövid volt. Nem annyira nagyszabású történet,  mint a Gyűrűk ura, de szórakoztató és izgalmas utazás Középföldére. Ajánlom azoknak, akik szeretik a Gyűrűk ura világát, a klasszikus mesei elemekkel tűzdelt fantasyt, a - nagyjából - happy enddel záródó történeteket. 

Értékelés:

Történet, cselekmény: 5/4.5

Karakterek: 5/4

Leírás, stílus, nyelvezet: 5/4.5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/18

Alwyn Hamilton: A homok leánya

(A Sivatag lázadója 1.)

Egy mesterlövész. Egy álmodozó. Egy piszok jó hazudozó.

Bár Mirádzsi sivatagjait már az emberek uralják, az elhagyatott, vad területeken még mindig a mitikus lények irányítanak, és az a hír járja, hogy a dzsinnek mágiája sem veszett el. Az emberek számára ez egy könyörtelen hely, pláne ha az illető szegény, árva vagy nő.

Amaniról mindhárom elmondható. Tehetséges lövész, aki remekül céloz, azonban nem tud elszabadulni Porfészekből, ebből a halálra ítélt kisvárosból, ahol két lehetősége van a jövőre nézve: megházasodik vagy meghal.

Ám egy nap találkozik Jinnel, a karakán, jóképű idegennel, aki tökéletes szökési tervet tár elé. Bár Amani hosszú éveken át álmodozott az otthona elhagyásáról, azt sohasem gondolta, hogy egy körözött szökevénnyel menekül majd, ráadásul egy mitikus lovon vágtatva el a vérszomjas Szultán serege elől. Arra pedig végképp nem számított, hogy beleszeret a titokzatos idegenbe, aki nemcsak a sivatag titkait mutatja meg neki, de felfedi, ki is valójában a lány, és milyen nagy dolgok várnak rá.

Mikor megláttam, hogy magyarul is megjelenik A sivatag lázadója sorozat első része, nagyon megörültem, mert már az eredeti megjelenésekor is tervbe vettem, hogy elolvasom - akkor még angolul. Most azonban, hogy megkaptuk magyarul, emellett döntöttem. Először is szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon tetszik a magyar cím, ötletes, sokatmondó, és tökéletesen illik a történethez. Jó döntés volt ezt választani és az eredetit meghagyni sorozatcímként. 

Aki ismer, gondolhatja, hogy a könyv borítója ragadta meg először a figyelmemet, egyszerűen gyönyörű, misztikus, titokzatos és gondolatébresztő. Nagyon tetszik, hogy a könyvbeli eseményekre sok utalást találunk a borítóképen. Főhősünk egy különleges, kékszemű lány, ruházata az arab világban megszokottra emlékeztet, kezében fegyver. A másik kezében tűzgömb utal különleges képességére, amely egyébként a történetben nem így jelenik meg, de ettől függetlenül értem, miért a tűz és az ezzel összefüggő képesség szerepel a borítón. Aki elolvassa, érteni fogja. Mikor megláttam a képet, rögtön kíváncsi lettem a könyvre. Miért kék szemű az arab lány, miért van fegyvere és miért van ott a tűz, a szikra, a parázs? A fülszöveget elolvasva pedig még inkább elkezdett érdekelni a történet. 

A könyv nagy erőssége a világfelépítés, a vadnyugati westernfilmekre emlékeztető elemek keverednek a sivatagi arab világra jellemző dolgokkal, és a legendás szörnyekről szóló regékkel, az Ezeregyéjszaka történeteivel. Ez együtt kicsit furcsán hangzik, a könyvben mégis működik, és semmi nem lóg ki a képből. Az írónő nagyszerű munkát végzett a háttérvilág felépítésével. Nagyon tetszettek a regék, és a különleges lényeg, a buraqik, a dzsinnek, az alakváltók, stb. Maga a cselekmény is izgalmas, fordulatos. Volt egy-két csavar, amin meglepődtem. 

Bevallom, a történet eleje jobban tetszett, kidolgozottabbnak éreztem, míg a könyv harmadik harmada kicsit összecsapottabbnak tűnt. Túl hamar véget értek az események, a harcok nem voltak eléggé részletezve. A romantikus vonal éppen csak érintve van, ez volt az a szál, ami nem igazán fogott meg. em éreztem igazi lángolást a szereplők között. Egyébként annak örültem, hogy nem a szerelmi vívódáson, hanem az izgalmasabb eseményeken volt a hangsúly. Ami igazán tetszett, az a világfelépítés, Amani karaktere, a mellékszereplők, a képességek, az ősi lények, a felkelés eseményei és a fordulatok. A könyv végi elkapkodottság, és a szerelmi szál kevésbé. 

A karaktereket Jin kivételével - és éppen miatta nem éreztem át a romantikus bizsergést a szereplők között - kedveltem. Amani figurája jól kidolgozott, szerethető karakter. Erős, okos lány, kitűnően céloz a fegyverrel, kész kezébe venni a sorsát. Tetszett, hogy nem akar az elmaradott kis falujában maradni, lányként elnyomott életet élni, feleségül menni a tőle jóval idősebb és már sok feleséggel rendelkező nagybátyjához. Elszomorít a tudat, hogy a valóságban az arab világban manapság is nők százezrei élnek így. Ebből a kilátástalanságból szökik meg az árva, de bátor és tettrekész lány a váratlan események hatására egy idegen fiú segítségével. Kezdetét veszik Amani és Jin kalandjai. 

Jin karakterét valahogy nem tudtam megragadni, nem volt eléggé különleges számomra. Nem igazán volt jellemezve még a külseje sem, a tettei sem mindig értettem, az indokai nem voltak egyértelműek. Tőle körülbelül mindenki szimpatikusabb volt a könyvben, még az ellenségek is. Nagyon tetszettek a mellékszereplők, Ahmed herceg, Sharad, Bali, Izz, Hala mind szimpatikusak voltak. A negítv karakterek, Shira, Fazim és Naguib is jól eltalált karakterek. Annak ellenére, hogy sok szereplőt vonultatott fel az írónő és sok idegen hangzású nevet kellett megjegyeznem, könynen boldogultam, mert a karakterek emlékezetesek voltak. Könnyen meg tudtam ragadni egy-egy személyiségvonásukat, amiről aztán felismertem őket. 

Naguib parancsnok figurája elég jól ki volt dolgozva, legjobban mégis Noorsham karaktere fogott meg. Remélem, vele még találkozunk a következő részben, mert nagyon érdekes a személyisége. Kíváncsi avgyok, hová fejlődik a kapcsolata Amanival, és végül melyik oldalra fog állni a fiú, vagy miféle sors vár rá. Kettejük kapcsolatának is részletesebb kidolgozását vártam volna, több érzelmet, párbeszédet, történést, érveket. Spoiler! Balit és Tamidot nagyon sajnáltam. Nagyon érdekel, mi lett Tamiddal, remélem, kiderül a későbbi részekben. Haragudtam Amanira, amiért cserben hagyta, ahogy Noorshamnak sem segített megszökni, pedig valamiért ezt vártam volna tőle. Spoiler vége!

Az írónő stílusa tetszett, azt leszámítva, hogy a szereplők közti érzelmek nem mindig jöttek át. A leírások érzékletesek, szinte én is éreztem a bőrömön a homokot és a nap perzselő forróságát. Hiányoltam egy kissé részletesebb leírást az akciódúsabb jeleneteknél, illetve bizonyos helyszínek bővebb leírását, hogy jobban el tudjam képzelni a helyzeteket. A cselekmény kapcsán említett kettősség az írásmódban is megvan, itt is vannak jól kidolgozott részek, máshol pedig nincs eléggé részletezve, jellemezve valami. Néha számomra kicsit gyorsan követték egymást az események, jó lett volna kicsit megállni, pihenni, elképzelni a helyzetet, jobban belerázódni az események forgatagába. Itt-ott elsietettnek éreztem, mintha a szerzőnek gyorsan, időre kellett volna befejeznie a könyvet és a végét nem volt ideje jobban kidolgozni. 

A magyar kiadás jó minőségű, nem találkoztam elgépeléssel, csak egy-két furcsán fordított kifejezésen akadt meg a szemem. A kötésminőség kiváló, nem tört be a könyv olvasás közben. A borítóbelsőn a sivatag képe látható, a fejezetcímeknél és a belső margón apró "homokszemek" vannak a lapokon, ezek még jobban megteremtik a könyv sivatagi hangulatát. Összességében tetszett a könyv, bátran ajánlom elolvasásra annak, akik szeretik a különleges képességekkel rendelkező szereplőket, az erős női karaktereket, az Ezeregyéjszaka történeteit vagy a mesterlövészes sztorikat.

Értékelés:

Történet, cselekmény: 5/4

Karakterek: 5/4

Leírás, stílus: 5/4

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/17

Mary E. Pearson: Az árulás szíve

A Fennmaradottak krónikái 2.

A Venda barbár birodalmában foglyul esett Lia és Rafe számára alig van esély a menekülésre. Kaden, hogy megmentse Liát, akit korábban meg kellett volna ölnie, most azt állítja, hogy a hercegnő különleges adottságot birtokol – ez pedig felkelti a vendai komizár érdeklődését.

Semmi sem fekete vagy fehér többé. Rafe hazudott Liának, ám feláldozta a szabadságát, hogy megvédje. Kaden az életére tört, most mégis megmenti. A vendaiakról pedig, akiket Lia világéletében barbárnak hitt, kiderül, hogy távolról sem azok.

Liának meg kell küzdenie a neveltetésével, az adottságával és saját érzéseivel, miközben veszedelmes játékba fog az ellenséges főváros szívében… és döntései mindörökre megváltoztatják hazája, Morrighan és a saját sorsát.

A sorozat első részét (Az árulás csókja) nagyon szerettem, azonnal olvasni akartam a folytatást. Félve vettem a kezembe a második részt, mert attól tartottam, ez a kötet nem közelíti meg az első könyv színvonalát. Nem kellett volna ettől tartanom, mert egy kifejezetten jól sikerült második részt olvashattam. Nem lett akkora kedvenc, mint az első, de tetszett. A bejegyzés az első részre nézve spoileres lehet, szóval aki nem olvasta még az elsőt, óvatosan olvasson tovább!

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv véget ért. A cselekmény lendülete nem tört meg, a megszokott stílus is megmaradt, aminek örültem. Ismét több narrátorunk van, természetesen Lia a központi szereplő, de narrátorként feltűnik Kaden, Rafe és Pauline is. Pauline-nak főképp abban van szerepe, hogy az olvasó megtudja, mi történik Morrighanben azalatt, míg Lia Vendában tartózkodik. 

Lia története ott folytatódik, hogy egy ellenséges országban, Vendában ragadt egy orgyilkossal, aki barátként viselkedett vele, de elrabolta. Ám az addig földművesnek hitt szerelme, Dalbreck hercege utánament, hogy megmentse és kivigye erről a veszélyes helyről. Ám Venda tele van ellenségekkel, élükön a komizárral, az ország vezetőjével. Ha a komizár megtudja, hogy a fiú, aki magát dalbrecki követnek adja ki, nem más, mint Jaxon herceg, nem sok jóra számíthat. Ugyanúgy veszélybe kerülnek, ha bárki rájön, hogy szeretik egymást. A cselekményt tehát átszövi a titkolózás, helyezkedés, rejtőzködés. Lia és Rafe eleinte foglyok, aztán szépen lassan sikerül némi szabdságot és önállóságot kiharcolniuk.

Forrás: http://remnantchronicles.tumblr.com

Jezelia egyre jobban megismeri Vendát, a Sanctumot és a vendai népet. Ahogy egyre több embertrel kerül kapcsolatba, és a törzsek kedvesen bánnak vele, Lia rájön, hogy Venda nem barbárok gyülekezete, hanem egy elnyomott, szenvedő, éhező nép. Egy bizonyos fokú személyes szabadság kiharcolása közben akaratlanul is kulcsfigura lesz a komizár játszmáiban, közben a szökését tervezgeti Rafe-fel. Az összezártság miatt egyre közelebb kerül Kadenhez, de nem tudja, megbízhat-e a fiúban, hogy elmondjon neki mindent. Kadenről, Calantháról és a komizárról sok érdekes dolog kiderül. Az ősökkel, Morrighan-nel és Vendával kapcsolatos rejtélyek is napvilágra kerülnek, Lia előtt a régi könyv segítségével feltárul az elfeledett történelem. Ez a rész nagyon érdekelt, tetszettek a fejezeteket elválasztó idézetek, emlékszövegek. 

A cselekmény tehát ezúttal is szövevényes, fordulatos. A vége pedig több szálon is eléggé függővéges, érdekel szerplők további sorsa. Olvashatunk egy titkos összeesküvésről, a komizár terveiről, Lia képességeiről, Rafe szökési tervéről, Calantha múltjáról, stb. A romantikus szálon is kezd kibontakozni a szerelmi háromszög, szerencsére nem idegesítő módon. Lia végig tudja, kihez húz a szíve, és ettől csak még kedvelhetőbb lett a karakter. 

Ha már a karaktereket említettem, vegyük sorra a főbb szereplőket! Lia/Jezelia/Arabella maradt az a szerethető figura, aki volt. Okos, bátor és minden helyzetben feltalálja magát, ha kell meghunyászkodik, meghúzza magát, nem hősködik feleslegesen. Helyén van a szíve és az esze. Szépen beilleszkedik a vendai életbe, és nem bízik meg akárkiben, de könnyen tesz szert barátokra, szövetségesekre. 

Rafe sem sokat változott az első rész óta. Kitűnő harcos, de Vendában vissza kell fognia magát, nehogy megneszeljék, hogy ő herceg és katona, nem pedig holmi udvari páva (követ). A Liához fűződő érzései tiszták és erősek. Nagyon tetszett, hogy meg akarja menteni a lányt, eljött érte egészen idáig és egyedül is a segítségére akart sietni. Ügyesen mesterkedett, hazudott és becsapta az ellenséget, ám néha nehéz dolga volt. A sok titkolózás miatt sajnos kevés közös jelenetük volt Liával, amit sajnáltam, mert szeretem őket együtt, bár néha nem éreztem az igazi tüzet a szerelmükben. 

Rafe társai, katonái üde színfoltjai voltak a könyvnek. Ügyes, harcedzett férfiak és kitűnő hazudozók, akik értenek a megtévesztéshez. Annak ellenére, milyen kevesen voltak, hihetetlenül bátrak voltak, hogy bemerésazkedtek az ellenség központjába. Minden tőlük telhetőt megtettek Rafe-ért, ezért nagyra becsültem a fáradozásaikat. Sven különösen szórakoztató volt, mikor szerepet játszott. 

Forrás: http://remnantchronicles.tumblr.com

Kaden karakterével is szimpatizáltam. Látszott, hogy szereti, félti Liát és meg akart tenni mindent, hogy életben tartsa a lányt, ugyanakkor hűséggel tartozott a komizárnak is, akihez közös múltja és célja fűzte. Kaden így szerelem és kötelességtudat között vívódott, majd mikor meghozta végső döntését, nagyon megsajnáltam. Nem akarok spoilerezni, de nem lettem volna a helyében. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz vele.

A komizár nagyon jól eltalált figura, izgalmas karakter. Mindig érdekelt, mikor felbukkant. Tetszett a jellemábrázolása, hátborzongatóan jól festette le őt az írónő. Beleláttunk a lelkivilágába, de személyiségének nem minden rétege tárult elénk. Nagyhatalmú férfi, mondhatni gonosz, de vannak céljai. Jót akar a népének, de saját magának is: dicsőséget, még nagyobb hatalmat, jólétet és ezért sok mindenre képes, ártatlan életeket elvenni is. Jó megfigyelő, szereti ő maga keverni a kártyákat és nem tűri, ha ellentmondanak neki. Emiatt Liának nincs túl könnyű dolga vele. Érdekel, mi lett vele. Gyanítom, hogy nem halt meg.

A mellékszereplők közül Pauline, Berdi és Gwyneth ebben a részben is szimpatikusak voltak. A vendai lány, Calantha a könyv egyik legérdekesebb figurája. Titokzatos, szótlan és kitűnően olvas a jelekből. Sejtettem, hogy az ő múltja nem szokványos. Végig arra voltam kiváncsi, vajon melyik oldalra fog húzni a szíve, ki mellé áll majd, ha döntenie kell, vagy kimarad az egész konfliktusból?Aszter és a többi gyerek is aranyos volt, sajnáltam őket, hogy nyomorban és zord körülmények között kell élniük. Az éhezés, a nincstelenség és a lopásért járó súlyos büntetés miatt ezeknek a gyerekeknek hamar fel kellett nőniük. A vendai nép is alapvetően szimpatikus volt, kivéve a komizár talpnyalóit meg Malich-ot. 

Az írónő stílusa nagyon megfelel az ízlésemnek, tetszenek a leírásai és az érzelmek átadása, valamint az információk adagolása. Élvezet volt olvasni a könyvet. A narrátori hangok jól elkülöníthető különbözősége is pozitívum. Tetszett Lia talpraesettsége, Pauline ártatlan naivitása, Kaden vívódása és Rafe elszántsága. 

A könyv külleme szép, igényes, de nem tetszik annyira, mint az első részé. A borítókép kicsit sötét, viszont kifejezi a vendai hangulatot, a rejtélyességet. A képen megjelenő lányalak piros ruhája érthető utalás a cselekmény egyes elemeire, ahogyan a háttérben megjelenő titokzatos régi épületek is. Összességében véve tetszetős külsejű a kiadvány, a sorozat pedig továbbra is kedvenc. 

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/4.5

Karakterek: 5/5

Leírás, stílus, írásmód: 5/5

Borító, küllem: 5/4.5

Összesen: 20/19

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara

(Tüskék és rózsák udvara 1. / A Court of  .. 1. / ACO... 1.)

Amikor a tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, nyomban egy másik szörnyeteg bukkan fel, hogy jóvátételt követeljen tőle. Magával hurcolja a lányt egy baljós és mágikus vidékre, amit ő csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden hazugságot és figyelmeztetést, amit korábban a tündérek veszedelmes világáról hallott. Azonban a birodalom felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és a lánynak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Nagyon kíváncsi voltam Sarah J. Maas második sorozatára, mikor megtudtam, hogy az Üvegtrón után egy másik tündéres sorozat írásába is belekezdett. Most, miután olvastam, elmondhatom, hogy ez sokkal jobban tetszett, mint az Üvegtrón bármelyik része. 

De ne szaladjunk így előre! Először is nézzük a könyv külsejét, mert a szerző neve mellett az volt az első, ami felkeltette a figyelmemet. Szokás szerint jó minőségű KMK kiadvány, jó kézbe venni. Tetszik az élénkpiros háttér, utal a vérre, a szenvedélyre, szerelemre, csupa olyan dologra, ami a könyvben hangúlyos szerepet kap. A félig látszó, titokzatos lányalak és a bal kezén látható fekete indás-virágos tetoválás telitalálat. Mint ahogy a háttérben kivehető növények, indák, tüskés ágak is. Minden egyes motívum utal a könyvben valamire vagy a regény címére. Nagyon tetszik a borítókép, titokzatos, de sokat sejtető. Utal arra, hogy történetünk központi figurája egy lány, akinek sok szenvedésen kell kersztülmennie, de erős tud maradni. 

Ezzel el is jutottunk történetünk főhőséhez, Feyre-hez, aki egy átlagosnak tűnő emberlány. Mint kiderül, bátor, talpraesett és találékony teremtés, aki a tündérek világában is feltalálja magát. Története úgy kezdődik, hogy éppen éhező családjának akar élelmet szerezni, mikor vadászat közben megöl az erdőben egy farkast, akiről egyébként sejti, hogy a gyűlölt tündérek fajához tartozik. Ám ezért nagy árat kell fizetni: az életét vagy a szabadságát. Mikor egy felbőszült tündér úr eljön érte, hogy vezeklés gyanánt megfizesse az adósságát, és a tündérbirodalomba kerül, olyan kalandokba keveredik, amilyeneket álmában sem mert elképzelni. Közben rátalál a szerelem, de mindenért meg kell küzdenie.

A történet eleinte az Éhezők viadalára emlékeztetett (amikor Katniss... bocsánat Feyre vadászott), aztán A Szépség és a szörnyeteg történetre, nem is kicsit. Az igazat megvallva, egészen az utolsó pár fejezetig kísértetiesen emlékeztetett erre a klasszikus mesére. SPOILER!!! A "herceg" el van átkozva és csak a fogva tartott lány segíthet rajta, ő mentheti meg azzal, ha beleszeret. Csak épp itt nem elvarázsolt kastély van, hanem egy egész udvar/birodalom, de ugyanúgy a szolgák is el vannak varázsolva. És nem egy igazságos tündér átkozta meg a herceget, hanem a gonosz tündérúrnő. Spoiler vége A könyv eleje nagyon tetszett, aztán jött egy kicsit unalmasabb szakasz, ahol leült a cselekmény sodrása (miután Feyre megérkezett Tamlin udvarába). Aztán viszont a könyv második felében annyira felpörögtek az események, hogy megbocsátottam a vontatottabb részeket is. 

A könyv utolsó harmada csak úgy olvastatja magát. Átok, megfejtendő rejtvényfeladvány, gonosz ellenségek, érdekes események, veszélyes próbák, váratlan fordulatok teszik izgalmassá a cselekményt. A szerelmi szál is kifejezetten érdekes, mert a könyv második felében felbukkanó szereplő összekuszálja a szálakat, legalábbis az olvasó számára biztosan, még ha a hősnőnk nincs is tudatában ennek. A történettel csak annyi bajom volt, hogy a könyv második harmada kissé leült, és a Tamlin-Feyre hirtelen örök szerelem nekem egy kicsit gyors volt. Hisz nem sok minden történt velük, közöttük; szinte nem is töltöttek együtt olyan sok időt, nem is beszélgettek olyan sokat, hogy ilyen mély érzések kialakuljanak köztük. Az volt az érzésem, hogy Feyre nem szereti olyan sírig tartó szerelemmel Tamlint, inkább sajnálja, meg akarja szabadítani őt és a népét. Persze vonzalmat érez iránta, és szereti is valamilyen szinten, de nekem nem jött át az a mindent elsöprő szerelem, amit Feyre érezni vélt. Megértettem és nem hibáztattam érte, hogy ő nem mondta Tamlinnak azt, amit a férfi várt, mikor még korábban lehetősége lett volna rá. A könyv végi közös jeleneteik is kissé esetlenek voltak, afféle keserédes happy end érzés fogott el, miközben olvastam. Határozottan több potenciált éreztem Rhysand karakterében, közte és Feyre között szinte szikrázott a levegő. Ezzel szemben Tamlin esetében olvastam, értem, hogy ő és Feyre szeretik egymást, de nem éreztem igazán át.

Rhysand és Feyre
Forrás: acourtofthornesandroses.wikia.com

A szereplők kitűnően megrajzolt, árnyalt karakterek. Úgy érzem, Maas sokkal jobb  munkát végzett itt, mint az Üvegtrónban. Feyre számomra lényegesen kedvelhetőbb figura Celaena-nál. Okos, eszes lány, nagyon bátor, talpraesett és kitűnő megfigyelő. Néha kicsit vakmerő, de nem nagyon volt más választása, mint kockáztatni. Egyetlen idegesítő húzása volt, mikor a tiltás ellenére odament, ahová nem lett volna szabad. Sajnáltam, mikor magát hibáztatta, és meg tudtam érteni a bűntudatát, hiszen miatta kellett ártatlanoknak meghalniuk.

Feyre testvérei, Nesta és Elain eleinte nagyon nem voltak szimpatikusak, de aztán őket is kezdtem megkedvelni valamilyen szinten. Nesta karaktere határozottan érdekesnek tűnik, remélem, fog még szerepelni a további részekben is, mert úgy érzem, tartogat még meglepetéseket. Feyre édesapjával még hadilábon állok, nekem ő még mindig egy kicsit túl gyáva apafigura.

Tamlin személyisége alapvetően pozitív, ám mégis van benne valami homályos, titokzatos és sötét. Voltak kifejezetten szimpatikus vonásai, mint pl. mikor hazaküldte Feyre-t, és minden egyéb erőfeszítése arra, hogy megvédje. Ám volt néhány negatvum is, pl. a harapás. Karaktere eleinte uralta a könyv első felét, aztán a másodikban kevesebb szerephez jutott, akkor is csak ült és kifejezéstelen arccal nézett, illetve várta, hogy a szerelme megmentse. Itt kissé úgy éreztem, felborultak a klasszikus férfi-női szerepek.

Tamlin
Forrás: Pinterest

Rhysand sokkal érdekesebb karakter. Eleinte negatív figurának tűnt, de ahogy Feyre és az olvasó egyre jobban megismeri, úgy derülnek ki róla meglepő dolgok. Minden jelenetben szinte újabb és újabb jellemvonása tárult elénk, de még így is kellően titokzatos és rejtélyes maradt ahhoz, hogy érdekeljen a további sorsa. Úgy éreztem, ő sokkal közelebb került az olvasóhoz, jobban be lehetett látni a személyiségének mélyebb rétegeibe, mint Tamlinnek. Nem tudom, mik a tervei az írónőnek, de itt határozottan érezhető a jövőbeni szerelmi háromszög. Remélem, nem azt akarja művelni Maas, amit az Üvegtrónban, hogy minden kötetben behoz egy új pasit a hősnőnek, mert az nálam tuti kiüti a biztosítékot.

Nézzük tovább a karaktereket! Lucien figurája üde színfoltja volt a történetnek. Jó volt látni, hogy ő nem egy újabb pasi, aki beleszeret a lányba. Hűséges, jó barát, aki az életét kockáztatja Tamlinért és Feyre-ért. És bár voltak hibái, alapvetően kedvelhető, már csak a csípős megjegyzései miatt is.

Lucien
Forrás: acourtofthornesandroses.wikia.com

Főgonoszunk Amarantha, egy nagyhatalmú tündérkirálynő. Valahogyan megfosztotta a tündér főurakat a mágiájuk erejétől, így tett szert akkora hatalomra, hogy már szinte ő a tündérek birodalmának királynője és most az emberek birodalmára fáj a foga. Gyűlöli az embereket, Tamlin iránt pedig valami furcsa, beteges sértettség-bosszú-gyűlölet-szerelem keverékét táplálja, ami sok bonyodalmat okoz Tamlinnak és udvarának. A szerző előrevetíti, hogy a nő még nem a fő ellenlábas, mert még neki is van egy "főnöke", Hybern király, aki még tőle is veszedelmesebb. Úgy sejtem, a későbbi kötetekben ő lesz a legyőzendő ellenség.

Stílus és írásmód szempontjából rengeteget fejlődött az írónő az Üvegtrón óta. Míg ott látszott, hogy az az első regénye, és mindenféle hiba kiütközött rajta, ennél már nem voltak olyan amatőr dolgok, mint pl. a túlzottan távoli, személytelen narráció vagy a leírások hiánya. Celaena mindig túl távolságtartó volt nekem, utáltam, hogy nem láttam a fejébe, nem tudtam, mit érez, mi motiválja. Feyre viszont egészen más! Igazi hús-vér szereplő, vannak álm,ai, vágyai, hobbija, érzései, félelmei. Úgy tűnt, mintha a szerző olvasta volna az olvasók erre irányuló kritikáit és tanult volna belőlük. Szerencsére! Mert ez a könyv már mérföldekkel jobb, mind a cselekményt, mind a karaktereket, de főleg a stílust tekintve. A leírások itt érzékletesek, könnyen el tudtam mindent képzelni a helyszínektől kezdve a szereplők külsején át, a ruhákig mindent. A hangok, illatok, ízek mind ábrázolva voltak, így könnyen bele tudtam élni magam Feyre helyzetébe. Szinte az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam, az ő szívével éreztem. Na jó, nem egészen.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon jó könyvet olvastam. Biztos, hogy többször el fogom még olvasni és már meg is rendeltem a folytatását, mert nagyon kíváncsi lettem. Sok kérdés felmerült bennem. Bár nem olyan gyilkos függővéggel van dolgunk, azért van itt jó pár dolog, ami érdekel. Pl. Miért tűnt úgy, mintha Rhys félne Feyre láttán? Milyen lesz ezután a kapcsolatuk, mit fognak csinálni havonta egy hétig? Hogy alakul Feyre és Tamlin viszonya, ez tényleg igazi szerelem? Hybern király is biztosan tartogat még meglepetéseket, szóval lesz mit olvasni a következő részben is. Kíváncsian várom, kedvenc lett ez a kezdőkötet. 

Értékelés:

Cselekmény, történet: 5/4.5

Szereplők: 5/5

Írásmód, stílus, leírás: 5/5

Borító, küllem: 5/5

Összesen: 20/19.5